Kereső toggle

Környezetvédelem vagy dollármilliárdok?

A Sötét vizeken című film drámaian igaz története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szeretjük a Dávid és Góliát típusú történeteket. Passzol énünk jobbik feléhez és erősíti immunrendszerünk fontos motorját: a reményt. A közelmúlt egyik környezetszennyezési drámáját aprólékos hűséggel feltáró filmben egy ügyvéd küzd az igazság érvényesüléséért – egymaga egy amerikai gigacéggel szemben.

Rob Bilott (Mark Ruffalo) egy ügyvédi iroda alkalmazottja Nyugat-Virginiában. Nem éppen a Marvel-mesék kigyúrt, matekzseni típusa, aki behemót ellenének leszegett fejjel ront neki. De amit az elmúlt húsz évben tett, s amire ráment az egészsége, azért kijár neki egy jókora respekt. A valódi világ hőse, de azért akadnak filmes rokonai. A gyűrt ballonos Columbo, meg az olcsó szemüveges kapitány (Gary Oldman) a Batman-filmekből, akik szintén nagy fába vágták a fejszéjüket. De azért nem ők veszítenek a végén. És mivel Bilottnak egy vegyipari óriás, a teflonkirály DuPont az ellenfele – még inkább neki szurkolunk.

A közhangulat formálása

A környezetvédelem amúgy ma biankócsekk az igazság birtoklása terén. Al Gore (Kellemetlen igazság) majd Leonardo di Caprio (Az utolsó óra) klímavédő hadjáratai után a perrel támadott cégeknek főként kéretik szájat befogni és kicsengetni szépen azokat a milliós kártérítéseket… 

Nyilván nem a vegyészlobbi átutalásai íratják e sorokat. Sőt, nem lehet eléggé felháborodni a filmben is látható rozsdás hordók, meg a vizekbe eresztett mérgező iszap miatt. Ezeket bizony rács mögötti évekkel is ellentételezni kellene – a pénzcsomók kicsengetésén túl. Viszont nagy hiba, hogy a szennyező cégeket sarokba szorító történetekben (lásd keretes cikkünket!) a másik felet többször csak elnagyoltan, klisék alapján látjuk. Mert sok mindent magyaráz a pénz szerelme, de mindent azért nem. Jó lenne mélyebben látni e játszmák menetét, s ha nincs hozzá elég tény: legalább a túloldal szemszögéből is agyalni kicsit. Igaz, az óriáscégek szeretnek rejtőzködni, s többnyire valami élből ellenszenves arcot tolnak a háborgó sajtó, meg szegény áldozatok elé. De egy igazán oknyomozó filmben valahogy többet kellene látnunk belőlük.

A szélmalomharc ára

Mindenesetre a Céggel dacolókat alaposan megismerjük, ez a film nagy erénye. A korábban éppen vegyi cégeket védő Rob figyelmét felkeltik egy farmer elhullott marhái, vizsgálódni kezd… majd nekimegy az óriáscégnek. Olyan ez, mintha egy falusi tanító egy olajkonszernnel kakaskodna a falu képébe rondító benzinkút miatt. Csak még olyanabb.

Felesége, (a színészete legjobbját alakító Anne Hathaway) végig részese az immár két évtizednyi küzdelemnek, mert bizony a birodalom

keményen visszavág. Ha jórészt arctalan is e filmben, ahogy említettük. Bilottéknak viszont jól megrajzolt a karakterük. Konfekcióöltöny, feltűnően sivár autó (ezt talán túltolták), a feleség frizurája láthatóan egy ottani „Marika a tömbházból” keze munkája. Kopottas a tárgyi környezet is, bár alig húsz éve zajlik a történet, mégis feltűnően retró a hangulat – persze amerikai mércével. Ennyi kopott lakásbelsőt utoljára a Három óriásplakát Ebbing határában láttunk.

Ám fontosabb az a mentális-érzelmi dominójáték, ahogy Rob bevonódik a vegyiművek szponzorálta kisváros életébe. Majd ott szembesül a következményekkel, amit a konszern szomszédsága jelent: mérget az ivóvízben, betegségeket, sérülten született gyermekeket (egyikük, önmagát játszva meg is jelenik a filmben), ami szívfacsaró, hisz tudjuk, mindez nem a forgatókönyv kitalációja.

Ha a történet menetét csak filmes mércével néznénk, innentől kevés a meglepetés; tudjuk, hogy a károsultak nem veszíthetnek – bár addig fájóan hosszú évek telnek el. A cél a valós történet időrendi dokumentálása, ami (szerencsére), csak ritkán megy át harcias mozgalmárságba. Igaz, minden lépésért újra küzdeni kell. A főhős fokozatosan adja fel a komfortzónáját, zúzza szét a kapcsolatrendszerét, a házassága is inogni kezd. Az „ügy” bedarálja, fanatikusa lesz az igazságtételnek, kerüljön az már bármibe is.

Érdekes, ahogy ezt a nyomasztó realizmust nagyrészt vígjátékok és szuperhősfilmek kedvelt színészei hozzák, karakterük ugyanis (Hathaway indokolt kivételével) nem enged nagy érzelmi kilengéseket. Ruffalón kívül Tim Robbins hórihorgas, őszbe csavarodott alakja is visszafogott, aki Bilott főnökeként az ügyet csendesen szponzorálja. Beszédesebb arcjátékot szoktunk tőle, de szerepének most ez felel meg.

Közben a cég egyre halogatja a már megítélt kártérítéseket. Ekkor Rob újra húz egy nagyot: megvizsgáltatja Parkersburg, a „DuPont-város” lakóinak vérét, mert a teflongyártás mellékterméke, a rettegett PFOA vélhetően ott van már sok ember ereiben. Rengeteg adat kerül így a tudósok kezébe, azonban a vizsgálat lelassul „valamiért”. Rob kézremegése ellenben állandóvá lesz, hatalmas a stressz, majdnem stroke-ot kap, fizetését pedig már négyszer csökkentették. A teljes kudarc előszobájában aztán váratlan telefon jön: a kisváros lakóinak egészségtesztje ugyan hét (!) évig tartott, de végül cáfolhatatlan bizonyítékkal szolgált a tömeges és előre megfontolt mérgezésekre. Így célba juthatnak végre a milliós kártérítések.

Egy legalább méltányosan végződő példázatot láthattunk tehát a jó és rossz, a kicsi kontra nagy küzdelmében. Okkal feltételezzük, nem az utolsót ebben a műfajban. 

Ügyvédek országa

A bírósági film az amerikai mozi őstípusa, egyszerűen nem tud kikopni a nagy filmzsánerek közül. Az okok között szerepel, hogy az Államok alapítói annak idején ügyeltek a hatalom korlátozására (fékek és ellensúlyok), hogy ne ismétlődjön a zsarnokság, ami elől Európából elmenekültek.
A jogok védelmének tehát harcos hagyománya van; sokan perelnek sokakat. A tekintélyes bírói pulpitus, az ügyvéd és az ügyész szócsatái, a fakerítés mögé ültetett esküdtek („Tizenkét dühös ember”) régi ismerőseink, csakúgy a keresztkérdésekkel összezavart koronatanúk, majd a teátrális, összegző monológok. 
A porond főhőse az amerikaiak szerint  – állítólag – legirritálóbb szakma képviselője, az ügyvéd. Nyilván túl sokat találkoznak vele; a szemfüles jurátusok rendelőkben, közhivatalok várótermeiben osztogatják céges kártyáikat, főleg kártérítési perekre éhesen. Így a nem szeretett szakma sok millió dollárhoz juttatja az ottani
lakosokat. Ügyvédből (hangsúlyozzuk: a filmekben!) két alaptípussal találkozunk. Egyikük a vakító fogsorú, Armani öltönyös sztárjogász, aki banklámpás íróasztala mögül tárgyal,
mögötte a falon patinás olajfestmény. A másik a kisvárosi, a kezdő, esetleg egy „alter”-figura, akik főként kedveltek a „jó” ügyek vitelében. Gyakorta e két típust ugrasztják össze a néző kedvéért: jól látszik ez a Sötét vizeken „testvérfilm”-jében, a szintén szennyező gigacéget megszorongató Erin Brockovichban (képünkön), vagy még inkább az Isten nem halott című keresztény film 2. részében. És persze ki nem hagynánk gyerekkorunk kedvenc ügyvédjét, a kissé hobósan – lakókocsiból – praktizáló Petrocellit, a jogászok Robin Hoodját, aki a langy Kádár-korban amerikai életérzést hozott nekünk. Az meg ellentmondásai dacára (vagy éppen azért) vonzóan vagánynak tűnt…
Rokonszenves jogásszal a Robert Redford rendezte, személyes kedvenc Quiz show-ban is találkozhatunk (Rob Morrow) aki az NBC-nek megy neki egy vetélkedős visszaélés miatt. Ott hangzik el témánk kulcsmondata: „Tévétársaságok, gyógyszergyárak, kozmetikai ipar. Ez nehéz meccs fiam, ne vadásszon töltény nélkül…” El is veszíti a pert, de a stikli legalább nyilvánosságra kerül.
Ez lényeges. Mert ugyan nagyvállalatok pénzelik a politikát és etetik az emberek millióit, mégsem képesek gyökerestül elfojtani az időnkénti oknyomozást, adott esetben a leleplezést. Az ipari hatalom és a médianyilvánosság (még) nincs ugyanis egyetlen kézben. Mert bizony vannak olyan átfedések, amitől az alapító atyák kezéből kiesne a grátisz hamburger, ha azokra rálátnának…

 

Olvasson tovább: