Kereső toggle

Houston, volt egy problémánk

Válságkezelési módszerek a világűrben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Apollo-13 legénysége olyan szituációban találta magát, melyben ember még sohasem. A helyzetre nem létezett eljárásrend, így rendkívüli találékonyságra, alkalmazkodási készségre és csapatmunkára volt ahhoz szükség, hogy a célt, a túlélést elérjék. Mindez 50 éve történt, de az eset máig tanulságos.

Miután Neil Armstrong megtette azt a bizonyos kis lépést a Hold felszínén, hatalmas volt az öröm, az asztronautákat nemzeti hősként ünnepelték, hirtelen igazi sztárok lettek. A következő, ismételten sikeres holdra szállás után azonban a lakosság kezdte elveszíteni érdeklődését az űrprogram iránt; az első sikeres küldetést követő ámulat és eufória az Apollo-13 kilövéséhez közeledve egyre inkább lankadt.

Az Apollo-13 legénysége Jim Lovell parancsnok mellett Ken Mattingly és Fred Haise pilótákból állt. A kilövés előtt két héttel az egyik tartalékos űrhajós elkapta a kanyarót okozó vírust és súlyosan megbetegedett. Mivel a fő- és tartaléklegénység együtt készült a bevetésre, ezért mind a hat kiképzett űrhajós potenciálisan ki lett téve a vírussal való találkozásnak. A NASA orvosai vérvizsgálatokat végeztek, hogy kiderítsék, van-e az asztronautáknak korábbi megbetegedés miatt immunitása a vírus ellen. Azt találták, hogy Ken Mattingly kivételével mindannyian találkoztak már korábban a kórokozóval, így védettek ellene. A NASA orvosai nem tartották biztonságosnak Mattingly bevetését, ezért két nappal a kilövés előtt Jack Swigert tartalékost állították a helyére.

Rutinműveletből vészhelyzet

Az Apollo-13 végül 1970. április 11-én – mit sem törődve a babonás hangokkal, melyek a tizenhármas szám miatt balszerencséjét jósolták – 13 óra 13 perckor útnak indult a világűrbe.  A Hold felé tartó útjuk második napján a csapat élő televíziós adásban mutatta be a holdkompot; mely arra lett tervezve, hogy lecsatlakozva az irányítóegységről két asztronautát a Holdra juttasson, ellássa őket a kétnapos expedíció során, majd újraegyesüljön a Hold körüli pályán várakozó irányítómodullal.

A közvetítés továbbá bepillantást engedett abba, milyen az élet gravitáció nélkül, egy űrhajó mélyén a Hold felé robogva. Jól illusztrálja azonban a társadalom növekvő érdektelenségét, hogy végül nem találtak olyan csatornát, mely az adást közvetítette volna, így azt az asztronauták családja kénytelen volt a NASA központjából nézni.

A felvételt követően, mielőtt a legénység nyugovóra tért volna, az irányítás egy rutin karbantartási feladatra, az oxigéntartályok felkeverésére kérte őket. Amint Swigert elvégezte a műveletet, egy nagy robbanás hallatszott, az űrhajó pedig elkezdett rázkódni. „A hibajelzések világítanak. Ránéztem Haise-re, hátha tudja mi történt. Fogalma sem volt. Ránéztem Jack Swigertre. Fogalma sem volt” – emlékszik vissza Lovell az első pillanatokra. Ekkor Swigert jelentést tett a földi irányításnak: „Oké, Houston, volt itt egy problémánk”. „Itt Houston. Ismételd kérlek.” Mire Lovell válaszolt: „Houston, volt egy problémánk.” „Oké, 13-as maradj készenlétben, utánanézünk.” A hibajelzések súlyos áramellátási problémát mutattak a hajó irányítómoduljában. Néhány perc múlva, amikor Lovell kinézett az ablakon, látta, hogy a hajó szervizmoduljából gáz távozik, ekkor döbbentek rá, hogy a létfontosságú oxigéntank sérült meg. Az oxigén elengedhetetlen volt, hiszen ezt használták elektromos áram generálására, víz előállítására, illetve ez biztosította a legénységnek az éltető légvételt az űr levegőtlen vákuumában.

15 perc

Az akció innentől nem a Holdról, hanem a túlélésről szólt. Az irányítóegység, mely az oda- és visszaúthoz szükséges technológiát és erőforrásokat tartalmazta, a megszűnőben lévő áramellátás miatt haldokolt, ezért a legénységnek az akkumulátoros holdkompot kellett beüzemelnie, továbbá kinyernie a tájékozódáshoz szükséges adatokat az irányítóegység navigációs rendszeréből. Ezekre a feladatokra a legénységnek 15 perce maradt, hiszen a rohamosan fogyó oxigén ennyi ideig tudta az áramellátást biztosítani. A léket kapott irányítóegységet elhagyva a legénység berendezkedett a mentőcsónakba: a holdkompba.

„Tudtam, hogy nem volt olyan eljárásrend, egy alternatív repülési terv, amit leemelhettünk volna a polcról és azt mondhattuk volna: ezt fogjuk használni! Tudtam, hogy rengeteget kell gondolkodni azon, hogy adott időn belül kitaláljunk egy alternatív tervet, és ez az idő azonnal kezdődött” – emlékszik vissza Haise.

Először is olyan pályára kellett állniuk, mely lehetővé teszi a Földre való visszajutást. Houston a szabad visszatérés pályája mellett döntött, mely a Hold gravitációs erejét kihasználva megkerüli a Holdat, és parittyaként visszapattintja az űrsiklót a Föld vonzáskörzetébe, ezzel a legkevesebb energiát felhasználva, de meghosszabbítva az utazás időtartamát.

A holdkomp rakétáinak segítségével sikeresen pályára álltak, de az űrhajósok megpróbáltatásainak sorozatai azonban csak ezután kezdődtek: a megváltozott célhoz és körülményekhez történő alkalmazkodás nagy összpontosítást és rugalmasságot kívánt.

A kompot csupán a holdséta idejére, két ember két napig történő ellátására tervezték, így a három utas és a hosszabb utazási idő miatt takarékoskodni kellett az energiával – ezért minden nem létfontosságú eszközt kikapcsoltak. Ennek következtében a komp egyre hidegebb és párásabb lett, lassan az étel és az ivóvíz is megfagyott. Mindeközben a Földön, a hátországban is hevesen folyt a kutatómunka. „Oldjuk meg a problémát, de ne rontsunk a helyzeten találgatásokkal” – vallotta Gene Kranz repülésirányító, ezért minden gondosan megtervezett, megalapozott megoldási javaslatot szimulátorokban próbáltak ki, ezeken a szimulációkon dolgozott a küldetésből kiszorult Mattingly is. „Nem kellett sok idő, hogy úrrá legyek az orvosok felé érzett ellenszenvemen, jó nagy szívességet tettek nekem” – emlékszik vissza Mattingly, aki végül nem lett kanyarós.

Lovell és Haise családos emberek voltak, azonban a feladat alatt nem beszéltek erről; „nem akartuk, hogy az érzelmeink megzavarjanak minket a munkában, amit el kellett végeznünk” – mesélte Lovell. Felesége, Marilyn így emlékszik vissza: „tele volt a házam, de én csak egyedül akartam lenni, otthagytam mindenkit, bezárkóztam a fürdőszobába, és egy törölközőn térdelve imádkoztam.”

Egy ország szeme a legénységen

A következő kihívás, mellyel meg kellett küzdeni, a kilélegzett levegő miatt megnövekedett szén-dioxid-szint volt, mely tovább növekedve rontja a csapat koncentrációs képességét, végül akár eszméletvesztéshez vezethet. Meggondolatlan tervezés miatt az irányítóegység légszűrői nem voltak kompatibilisek a holdkomp szűrőivel, így azokat nem lehetett egyszerűen átemelni. Houstonban azonban a leleményes mérnökcsapat kidolgozott egy olyan eljárást, mely során nejlonzacskók és szigetelőszalag segítségével lehetővé tették, hogy az irányítómodul szögletes szűrői beleilleszkedjenek a komp kerek berendezésébe.

A Földhöz közeledve az irányítás számításai azt mutatták, hogy a hajó nem megfelelő szögben érkezik az atmoszféra felé; amennyiben a szög túl kicsi, visszapattannának az atmoszféráról, túl nagy szög esetén pedig elégne a hajó. A számítógépek bekapcsolására nem volt lehetőség, így a manővert korábbi küldetésekhez fejlesztett, élőben soha nem használt primitív módszerrel, a Napot és Földet viszonyítási pontoknak használva manuálisan hajtották végre.

Hamarosan a legénység visszaköltözött az irányítómodulba, mivel a holdkomp nem rendelkezett hőpajzszsal, ami kibírta volna a Föld atmoszférájába történő becsapódással járó hőfelszabadulást. A belépés előtt lecsatolták a sérült szervizmodult, ekkor nyilvánvaló lett, hogy mekkora kiterjedésű robbanás történt. A sérülés nagyságából arra lehetett következtetni, hogy a visszatéréshez szükséges hőpajzs is megsérülhetett. „Semmit nem lehetett azzal tenni, senki nem tudott kimenni és megjavítani, ezért azt kellett természetesnek vennünk, hogy működni fog a hőpajzs” – mesélte Lovell.

A Föld atmoszférájába történő belépés előtt elérkezett az a döntő pillanat, amikor már sem a földi irányítás, sem a legénység nem tudott többet tenni a siker érdekében, csak bízhattak abban, hogy jól választották meg a szöget, és hogy a hőpajzs nem sérült meg.

Az embereket világszerte megérintette az űrhajósok története, egyesek imádkoztak értük a jeruzsálemi Siratófalnál, a Szenátus pedig olyan rendeletet hozott, amely minden üzletet arra sarkallt, hogy zárjanak be este 9-kor, lehetővé téve, hogy az emberek esténként együtt imádkozhassanak a bajba jutott űrhajósokért.

A televíziós csatornák élőben közvetítették a várakozás feszült pillanatait, a kamerák folyamatosan az eget pásztázták a Csendes-óceán felett. Az atmoszférába meteorként történő becsapódás időtartama alatt nincs rádiókapcsolat – ez átlagosan három percig tart. A földi irányítás irodájában mindenki az órát nézte, amikor egyszer csak Haise bejelentkezett: „Oké”. „Oké, vétel Jack.” „Kinyílt két ernyőnk.”„Akkora érzelmi megkönnyebbülés volt, hogy a teremben mindenki állva tapsolt” – emlékszik vissza Gene Kranz.

Az űrhajósokat vízre szállás után Hawaiira szállították, ahol Nixon elnök várta őket. „Ezennel ezt a küldetést sikeresnek nyilvánítom. Az űr felfedezése a kezdetektől fogva kockázatos kaland volt, az Apollo-13 pedig bemutatta ennek a rizikóját. Az Apollo-13 legénysége higgadtságával és rátermettségével megtestesíti azt a karaktert, mely elfogadja a veszélyt, és legyűri azt” – nyilatkozott elismerően az elnök.

Az újságírók megrohamozták a visszatért legénység családtagjait is. Marilyn Lovell megköszönte minden embernek az értük elmondott imáikat, majd hozzátette: „mi mind nagyon hiszünk Istenben, és ez bizonyíték arra, hogy ő tényleg valóságos.”

Lovell 50 év távlatából pozitívan vélekedik a krízishelyzetről. „Ez a legjobb, ami történhetett a NASA-val, az emberek kezdtek nagyon önteltek lenni. Kihozta a találékonyságot, a jó vezetői képességeket és a csapatmunkát a NASA dolgozóiból és a legénységből; a majdnem biztos katasztrófából sikeresen megmenekültünk, nagyon büszke vagyok erre.”

Olvasson tovább: