Kereső toggle

Auschwitz a konyhaasztalnál

Tudósítás a földi pokolból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Auschwitz 75. évfordulóján 28 nyelven jelent meg egy holland túlélő korabeli tudósítása a földi pokolról. A könyv aktualitását a muszlim antiszemitizmus nyugati térhódítása mellett az is megerősíti, hogy Hollandiában csak most került sor miniszterelnöki szintű bocsánatkérésre a nácikkal való holland együttműködésért.

Magyarországon az Élet Menete Alapítvány és az Athenaeum Kiadó közös gondozásában jelent meg Eddy de Wind Auschwitz, végállomás című kötete. A szerző, s egyben főszereplő Hollandia német megszállását követően, 1942-ben önkéntes orvosként jelentkezett egy hollandiai gyűjtőtáborba, Westerborkba. A fiatalember abban reménykedett, hogy így megmentheti édesanyját a deportálástól, de mire Westerborkba érkezett, az édesanyját már elszállították Auschwitzba, ahol más hozzátartozóival együtt meggyilkolták. Eddy de Wind a gyűjtőtáborban feleségül vett egy fiatal ápolónőt, Friedelt. 1943-ban mindkettejüket elhurcolták a lengyelországi haláltáborba, amit leginkább egymás iránt érzett szerelmük miatt sikerült átvészelniük.

Eddy a tábor szovjet felszabadítása után belépett a Vörös Hadseregbe, és hónapokon át kezelte az ott maradt foglyokat. Esténként egy jegyzetfüzetbe írt le mindent, amin auschwitzi fogolyként keresztülment. Feljegyzéseit egy fogolytársnője indíttatására írta meg, aki azt mondta neki, azért kell túlélniük Auschwitzot, hogy elmondhassák, mi történt ott velük, hogy mindez soha többé ne ismétlődhessen meg. De Wind egyes szám első személyben kezdett el írni, de aztán áttért harmadik személyre, mert csak így volt lelkiereje arra, hogy beszámoljon az átélt szörnyűségekről.

Mikor visszatért Hollandiába, a Vörös Kereszt révén megtalálta a feleségét, és 1946-ban első ízben adta ki könyv formájában jegyzetfüzetét. A hollandok azonban, akik az újjáépítéssel voltak elfoglalva, nem nagyon örültek a zsidók hazatérésének, és nem voltak kíváncsiak a „panaszaikra” sem. A magyarországi bemutatón Eddy de Wind fia, Melcher De Wind elmondta: apja ezután a saját életére koncentrált, kitanulta a pszichoanalízist, és pszichiáterként a súlyos háborús traumák túlélőit kezelte, miközben maga is többször szorult kezelésre az átélt borzalmak miatt. Az első házassága tönkrement, a második, melyből a három gyermeke született, tartósnak bizonyult ugyan, de második felesége szerint „Auschwitz mindig ott ült a konyhaasztalunknál”.  

A fiatal Eddy de Wind az írást nemcsak krónikának szánta, hanem megkönnyebbülést is remélt tőle, de hiába: megannyi sorstársához hasonlóan élete végéig szenvedett poszttraumás tünetektől (rémálmok, bűntudat amiatt, hogy ő életben maradt, félelem, depresszió, öngyilkossági késztetések stb.). Pszichiáterként más szakértők tapasztalataival egybehangzóan megfigyelte, hogy míg enyhébb traumák után a személyiség idővel visszaáll egy nyugalmi állapotba, addig a holokauszttúlélőknél a pszichés problémák nemhogy élethosszig megmaradnak, hanem valamiképp az utódaikra is átörökítik azokat.

„Két testvéremmel úgy nőttünk fel, hogy a fájdalom és a félelem mindig jelen volt az otthonunkban. De egy dolog különböztette meg édesapámat más túlélőktől – talán mert pszichoanalitikus volt –, hogy ő mindig beszélt ezekről a dolgokról, mert úgy gondolta, ha nem mondjuk el az igazságot, a gyermekeink sokkal szörnyűbb dolgokat fantáziálnak” – mondta Melcher de Wind, elismerve azt is, hogy számára rendkívüli, talán máig tartó erőfeszítést jelent felismerni, hogy lehet félelem nélkül is élni, felvállalva önmagunkat. Mint lapunknak kifejtette, az nagyban segített túllépni a félelmein, hogy nemrégiben elment Auschwitzba, és meggyőződött róla, hogy a tábor pokla, ami nagyon elevenen élt mindig a tudatában, már a múlté.

Társadalmi közöny

A traumafeldolgozást nem könnyítette meg, hogy a könyvnek nemcsak az 1946-os, hanem a második, 1980-as kiadása sem kapott figyelmet Hollandiában – Melcher de Wind szerint ez a közöny az apja számára, aki ’87-ben hunyt el, egy másodlagos traumával ért fel. Pedig „szabálytalan memoárjának” a különlegességét az adja, hogy a legkorábbi dokumentumok egyike, amely ráadásul teljes egészében a helyszínen, az auschwitzi táborban született, s mint ilyen, a túlélő közösség számára az egyik legfontosabb Auschwitzról szóló könyvvé vált.

 „A könyv segít megérteni azt, hogyan jut el egy politikai rendszer az auschwitzi borzalmakig, hogyan működik a társadalom, miért lesz valakiből gyilkos, és hogy túlélni csak szeretet, együttérzés és remény révén lehetséges” – vélekedett lapunknak Melcher de Wind.

Eddy de Wind feljegyzéseinek mostani, harmadik kiadása eddig 28 nyelven jelent meg, az eredeti jegyzetfüzet pedig vándorkiállítás keretében tekinthető meg világszerte. Melcher de Wind szerint az, hogy 75 évvel Auschwitz felszabadulása után a könyv, illetve apja személye végre méltó figyelmet kap, egyben azt is jelzi, hogy „Auschwitz még mindig nagyon aktuális”.

Mint kérdésünkre elmondta, Hollandiában rengeteg film és könyv született a német megszállás időszakáról, de ezek többségükben az ellenállásról szólnak, és kevésbé a holland zsidók megpróbáltatásairól. A holokauszttúlélők, akik a háborút követően nem túl meleg fogadtatásban részesültek, sokáig arra voltak kényszerülve, hogy elnyomják magukban az átélt traumákat. Melcher de Wind abban bízik, hogy a holland miniszterelnök nemrégiben elhangzott bocsánatkérése a zsidóüldözés miatt egyben a holland kormány átgondolt hozzáállását is jelzi a mai társadalmi problémákhoz, különösen, hogy megint erősödőben van a rasszizmus és az intolerancia.

Történelmi nyilatkozat

A híradások szerint az auschwitzi haláltábor felszabadításának 75. évfordulóján rendezett amszterdami megemlékezésen Mark Rutte holland miniszterelnök azt mondta: „Most, amikor már csak az utolsó túlélők vannak közöttünk, a kormány nevében bocsánatot kérek a korabeli hatóságok cselekedeteiért”. Hozzátette: a holland kormány „túl keveset tett” a zsidó származású állampolgárok védelme érdekében. „A holland kormánytisztviselők készséggel álltak rendelkezésre a németek parancsaira. Volt némi ellenállás a hollandok részéről, de összességében nem sok. Legtöbben passzívan elnézték, hogy honfitársaikat elkülönítették és megfosztották őket emberi méltóságuktól” – hangsúlyozta Rutte. A második világháború óta ez volt az első alkalom, amikor egy holland kormányfő bocsánatot kért a hollandok holokausztban való közreműködéséért.

2012-ben Mark Rutte még azzal utasította el a holland jobboldali Szabadságpárt felhívását a bocsánatkérésre, hogy 2000-ben a kormány már bocsánatot kért azért a „hűvös fogadásért”, amelyben a hollandok a koncentrációs táborokból visszatérő zsidó túlélőket részesítették. Ezt megelőzően 1995-ben Beatrix holland királynő a jeruzsálemi kneszetben „kivételesen kevésnek” nevezte azokat a holland állampolgárokat, akik segítettek az üldözöttek mentésében. Ugyanebben az évben a királynő úgy nyilatkozott, hogy „a hollandokat a holokauszt ténye mély szégyenérzettel tölti el”, hivatalos bocsánatkérésre azonban nem került sor – emlékeztetett az MTI tudósítója. Hollandia 110 ezer fős zsidóságának háromnegyede veszett oda koncentrációs táborokban, ahonnét alig ötezren tértek vissza hazájukba.

Veszprémy László Bernát, a Migrációkutató Intézet kutatója, a Neokohn.hu zsidó hírportál főszerkesztő-helyettese kérdésünkre kifejtette: Hollandia az EU tagállamai közül talán a legrosszabbul teljesít emlékezetpolitika terén, a holland királyi ház máig adós a bocsánatkéréssel. Komoly holokausztmúzeum nincsen Hollandiában, az Anne Frank-ház nem expliciten holokausztmúzeum, a Nemzeti Holokauszt Múzeum szerinte egy néhány szobából álló, jelentéktelen intézmény. Az Ellenállás Múzeum ellenben – fűzte hozzá Veszprémy – rózsás képet fest Hollandia második világháborús szerepéről, dacára annak, hogy a hollandiai kollaboráció széleskörű volt, ez a szakirodalomban közismert.

„Amszterdamban holokauszt-emlékmű nincsen, csupán a zsidó ellenállóknak van emlékműve, ami méltatandó, de nem ugyanaz. Amszterdam főterén (Dam tér) viszont áll egy szobor a német megszállásnak szentelve, ami a budapesti Szabadság téri szobornál is rosszabb: a szobron Hollandia a megfeszített Krisztus, alatta a németek sakálok. Holokauszt-emléknap nincs Hollandiában, helyette „a halottakra” emlékeznek (Dodenherdenking), jellemző módon egybemosva a zsidó és nem zsidó hollandok, esetleg kollaboránsok halálát” – tette hozzá a történész.

Időszerűség

A kollaboráció, majd a szembenézés elsikkadása amiatt is érthetetlen, mivel Hollandia toleráns és liberális mintaállamként él a köztudatban, ráadásul a világháborút követően Izrael egyik jelentős támogatója volt, és a jelenlegi jobbközép holland kormány is kiáll Izrael nemzetállami léthez való joga mellett. A helyzetet bonyolítja a muszlim antiszemitizmus ’60-as évek óta tartó térnyerése: Hollandia a mai napig jelentős befogadó országnak számít, ahol az Európán kívülről érkező bevándorlók már a lakosság 10 százalékát, egyben jelentős szavazóközösséget alkotnak, fele részük (mintegy 850 ezer fő) muszlim, miközben a hollandiai zsidóság létszáma alig 30 ezer.

Az elérhető legfrissebb adatok, melyek 2018-ra vonatkoznak, az antiszemita incidensek megnövekedését mutatják. Az EU Alapjogi Ügynökségének (FRA) felmérései megerősítik, hogy az elmúlt évtizedben más nyugat-európai országokhoz hasonlóan Hollandiában is megnőtt a zsidók által észlelt antiszemita atrocitások – szóbeli és fizikai inzultusok – száma, s az azonosítható elkövetők elsődlegesen muszlim szélsőségesek, másodsorban Izrael-ellenes baloldaliak, harmadrészt és jóval kisebb arányban szélsőjobboldaliak, továbbá radikális keresztények voltak. Az FRA felmérése szerint az inzultusok 80 százalékát nem jelentik be, és a nyugati zsidóság harmada gondolkodik elvándorláson.

Veszprémy a Migrációkutató Intézet kutatójaként tavaly tavasszal interjúkat készített a hollandiai zsidóság prominens szereplői – rabbik, egyetemi oktatók és egyéb értelmiségiek – körében az antiszemitizmus és a bevándorlás kapcsolatáról. Ezekből is az derült ki, hogy érzékelhetően erősödött a muszlim antiszemitizmus, különösen a többedik generációs bevándorlók között, és a holland zsidóság körében nagy a létbizonytalanság, mivel a politikai korrektség jegyében sem az állami szervek, sem a média nem fordít kellő figyelmet a problémára.

A megkérdezettek véleménye alapján a muszlim radikalizmusnak nincs közvetlen hatása az őshonos lakosság antiszemitizmusára, viszont az anticionista baloldalra egyértelmű befolyással bír. Manfred Gerstenfeld antiszemitizmus-kutató szerint a holland média és a politika nagy része szélsőségesen Izrael-ellenes, a holland alsóház tagjainak 43 százaléka Izrael-ellenes gyűlöletuszító. „Ide tartoznak a (baloldali pártok): a D66, a Munkapárt, a Zöld Baloldal, a Szocialisták és az Állatpárt (állatjogvédő párt) tagjai. Az „őshonos” holland antiszemitizmus elsősorban Izrael-ellenes, és kivétel nélkül a baloldalról érkezik” – mondta Veszprémynek Gerstenfeld. Az interjúalanyok szerint 2015, azaz a migrációs krízis óta a helyzet rosszabb lett. Ilyen körülmények között a régóta esedékes miniszterelnöki bocsánatkérés több, mint gesztusértékű, még azzal együtt is, hogy nem tartalmazott utalást az antiszemitizmus mai helyzetére.

 

Olvasson tovább: