Kereső toggle

Bérrésmumus

Szexizmus vagy kapitalizmus?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nők helyzete a munkaerőpiacon mindig is kényes kérdés volt; születtek már megoldási javaslatok a férfiak és nők közötti bérrés eltörlésére, mások pedig ennek még a létezését is megkérdőjelezik. Az elmúlt napokban az amerikai női futballválogatott világbajnoki győzelme kapcsán újra felmerült a kérdés: miért keresnek a női játékosok kevesebbet, mint férfi kollégáik?

 

A kérdés közel sem olyan fekete-fehér és egyszerűen körbejárható, mint amennyire elsőnek tűnik. Mindenki találkozhatott már hangzatos főcímekkel arról, hogy a nők átlagosan mennyivel kevesebbet visznek haza, mint a férfiak. Nagy-Britanniában a nemek közötti bérszakadék 28,6 százalék. A radikális különbség legfőképpen az eltérő foglalkozási preferenciákból ered; a nők például hamarabb választanak szociális területen szakmát, mint mérnökit, illetve nagyobb eséllyel vállalnak el egy takarítói vagy egy eladói állást, mint a férfiak. Ugyanakkor, ha az azonos foglalkozásban betöltött azonos pozíciót tekintjük, akkor a 28,6 százalék egyből 9,3-ra csökken, ami ugyanarra a cégre szűkítve már csak 2,6 százalék, amit még tovább, azonos feladatkörre redukálhatunk: így jutunk el Nagy-Britanniában a 28,6 százalékról 0,8-ra. A bérkülönbség mértéke országonként, kultúránként eltérő, és noha a fent említett adatokon kívül számos kutatással, statisztikával alátámasztották már a létezését, ám az emögött álló indokok az esetek elenyésző részében vezethetnek vissza pusztán nemi alapú diszkriminációra, szexizmusra. A háttérben sokszor az eltérő életpályamodell és prioritások állnak: egyszerűen más pozíciókban, feladatkörökben gondolkozik egy négygyermekes nő, mint egy szingli életmódot folytató, karrierorientált férfi.

Harc a család ellen

A munkahelyi diszkrimináció a kutatások alapján sokszor nem is kimondottan a női nemet, sokkal inkább a gyermekeket nevelő nőket, illetve a családokat érintő probléma: a munka világa alkalmazottként – pláne a kapitalizmusban – nem egy családbarát közeg. Sari Kerr amerikai közgazdász kutatásaiból kiderül, hogy az iskolapadból frissen kikerülő nők és férfiak között csekély mértékű a bérkülönbség – 10 százalék. Mire ugyanezek a munkavállaló nők a negyvenes éveik közepére érnek, a férfiak fizetésének már csak alig több, mint a felét viszik haza, 55 százalékát. Kerr a „probléma” egyik gyökerét az otthoni kötelezettségekből adódó terhekben látja: „Amíg az egyik szülő a karrierjére összpontosíthat, addig a másik a munka oroszlánrészét otthon végzi” – nyilatkozta a The New York Timesnak. Hozzátette: „Az, hogy a háztartásokban a kevesebb fizetéssel rendelkező fél végzi a házimunka nagy részét, tovább erősíti a bérszakadékot.” 

 

A másik ok a család kontra karrier problematikára vezethető vissza: sok munkáltató számára már pusztán a házasság megléte azt feltételezi, hogy a nő nem eléggé elkötelezett a karrierje számára, ezért nem is fizetik meg annyira, mintha nem lenne házas. Az Amerikai Gazdasági Intézet kutatásai szintén megerősítik ezeket a nézeteket: a gyermeket vállaló nők munkahelyi ambícióit kevésbé veszik komolyan, ha azokat családalapítással „kockáztatják”. A kisgyermekes nőket egyenesen – bár nem szándékos módon – büntetik a munkahelyeken; kevesebb fizetésemeléshez, továbbképzési lehetőséghez, bónuszhoz juthatnak hozzá. A családközpontúság, a gyermekekkel otthon töltött napok a modern közegben elavultnak számítanak: úgy vélik, a gyermekkel otthon töltött fizetett szülés utáni szabadság – itthon gyed – kontraproduktív az anyák számára, nem motiválja őket a munka világába való visszatérésre. „E rendelkezések alapja gyakran a termékenység ösztönzése, miközben korlátozzák az anyák lehetőségeit a karrierépítésre” – olvasható a jelentésben.

Szerencsére a munkahelyek kezdik észrevenni, hogy – a születésellenes propaganda ellenére – vannak nők, akik igenis szeretnének gyermeket vállalni, és az anyai örömöket nem szívesen áldoznák fel a karrier oltárán, viszont szívesen végeznének olyan értékes, kreatív munkát, amit család mellett gondtalanul tudnak kivitelezni. Ezért egyre több a rész- vagy rugalmas munkaidejű, akár otthonról is végezhető munkakör. John Schwarz, a forbes.com szerzője ezt így fogalmazta meg: „Be kell fejeznünk az anyaság negatív megbélyegzését. Ez azt jelenti, hogy itt az ideje alternatív stratégiát fontolóra venni. A rugalmas munkaidő ötvözve rugalmas munkavégzési hellyel és egyéb ösztönzőkkel segítenek a gyermekgondozás negatív megítélésén.”

Egy másik fő ok, szintén egy – általában – nemi jellegzetességekből adódó nem előjeles tulajdonság: a férfiak tárgyalókészségben messze jobban teljesítenek a nőknél, egyszerűen bátrabban, magabiztosabban, néha már arcátlan módon tudnak bérigényt megjelölni. A nők sok esetben már az állásinterjún elvágják magukat a jobb fizetés lehetőségétől: a Hired 2019-es Wage Inequality (Béregyenlőtlenségi) jelentéséből kiderült, hogy a nők 61 százaléka kér alacsonyabb bért, mint amit az állásinterjún ugyanazért a pozícióért egy férfi mer követelni. Az olyan munkaadó pedig, lássuk be, elég ritka, aki számottevően a feltüntetett bérigény felett fizet. Az ebből adódó bérkülönbség kiküszöbölésére gyakran említik a transzparenciát, ami húsz-harminc évvel ezelőtt működőképes volt, a privatizációval azonban háttérbe szorult, ma pedig aligha szolgálja a munkavállalók érdekeit – pláne a kkv-k esetében. Németországban azonban 2019-től a 200 fő feletti vállalkozásoknak munkavállalói kérésre kötelező kiadniuk az ugyanabban a munkakörben dolgozó, ellenkező nemű kollégák fizetését. Szinén a németeknél 2016-tól női kvótákkal is próbálnak tompítani a bérrésen. 

Szabadpiac

Vannak azonban olyan esetek is, amelyek hangulatkeltésre kimondottan alkalmasak, azonban aki egy kicsit is ismeri a szabadpiac mechanizmusát, néhány mondattal el tudja kaszálni a rendre szexizmusra felépített bérkülönbséges teóriákat. Ilyen volt például a 2019-es női futball-világbajnokság döntője kapcsán felmerült panasz. Az amerikai csapat 2–0-ra győzedelmeskedett a hollandok felett, és a diadal apropóján az amerikai csapatkapitány, Megan Rapinoe felemelte hangját a béremelésért, miután a szurkolói tábor is heves kiáltásokkal követelte az egyenlő béreket: „Úgy gondolom, mindenki készen áll arra, hogy a megbeszéléseket a következő szintre emeljük: megérdemeljük, hogy ugyanolyan fizetésünk legyen, mint a férfiaknak? A szurkolók tudják a választ. Mi, játékosok szintén. Úgy gondolom, hellyel-közzel a szponzorok is. Szóval, mi a következő lépés? Ki kell találni, hogyan támogassuk a női futballt szerte a világban.”

Nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a női futball-világbajnokság összesen 73 millió dollárt generált, míg a férfi még mindig 4 milliárdot. 

A csapatok ennek fényében kapják a helyezésekért járó összegeket, valamint ezek a számok mutatják meg igazán a két mezőny iránti szurkolói elkötelezettséget, illetve a nézettséget, amelyek jelentősen befolyásolják a szponzorációs bevételek mértékét is. 

Hasonló helyzet volt, amikor tavaly év végén téma lett az ugyanabban a Disney-filmben egyenrangú főszerepben játszó Emily Blunt és Dwayne Johnson bére közti különbség. Johnsonnak ugyanis dupla annyit fizettek, mint a Golden Globe-díjas Emily Bluntnak. Csakhogy a filmiparban a futballhoz hasonlóan a filmek bevételét is a nézettség generálja, így egy színész gázsijának meghatározásakor olyan szempontokat is figyelembe szoktak venni, mint például a név húzóereje, vagyis hogy mennyien nézik meg a filmet kifejezetten az adott színész miatt. Ennek megállapítására a közösségi médiacsatornák egyértelműen alkalmasak, valamint a zeneiparhoz hasonlóan a filmiparban is megfigyelhető a jelenség, hogy a közösségi médián keresztül a filmkedvelők „kitermelik” maguknak saját kedvenceiket. Tehát hiába van Emily Bluntnak nívós Golden Globe-díja, a filmre szóló jegyet nem a zsűrik és a szakma vásárolja meg, hanem a rajongók, akik feltehetőleg a csatornáit is követik. És itt jön képbe az a nem elhanyagolható számadat, hogy míg Emily Blunt Instagram-oldalát 97,4 ezren követik, addig Dwayne Johnsonét több mint 150 millióan (!). Az összehasonlítás tehát hiába történik meg egyenlő teljesítmény alapján, a szórakoztatóiparban a „sztár” annyit kap, amennyit a piaca meghatároz.

A bérszakadék sok helyen valós probléma, de az esetek számottevő többségében nem azon az elveken alapul, amelyek ellen a feminista élharcosok küzdenek, sőt. Sokszor a probléma még csak nem is őket érinti közvetlenül, a nőket kizárólag nemi alapon ugyanis ma már ritkán éri diszkrimináció, a gépezet sokkal inkább a család és a konzervatív értékek ellen dolgozik: a fő cél az, hogy az édesanya a munkaerőpiacon minél hamarabb termelésbe kezdjen. Kár tehát egy lapon említeni a gyermekek mellett dolgozni kényszerülő édesanyák bérét a hisztérikusan szexizmust kiáltó egyenlőségi aktivistákéival. Nem a bérrés a mumus.

 

Olvasson tovább: