Tihanyi Péter

Összeesküvés-elmélet vagy drámai valóság

Hetek Online — Fri, 15 Oct 2010 06:17:06 +0200

Fegyver: a megfőzött égbolt. Két éve Mississippi felsővidékén egy hatalmas folyó teljes vízmennyiségét feltöltötték elektromossággal, ezáltal a légkörbe emelték, majd a Föld egy másik pontjára lezúdították. 15 milliárd dollár kárt okoztak ezzel a kísérlettel. A természet befolyásolását célzó kísérletekről az elmúlt években a német Spiegeltől az angolszász Independentig egy sor világlap cikkezett.

Az Alaszka délkeleti sarkán fekvő halász- és vadászterületen, Gakónán titokzatos kísérletek zajlanak. A településnek körülbelül háromszáz állandó lakosa van, akiknek többsége lazachalászattal foglalkozik. A falu határától pár száz méterre szögesdróttal és fegyveresekkel védett erdős terület húzódik több kilométeren keresztül. Itt található az amerikai légierő és a haditengerészet egyik tudományos kutatóbázisa, amelyet a washingtoni védelmi minisztérium finanszíroz. A projekt neve: HAARP (High Frequency Active Auroral Research Program – Magasfrekvenciás Aktív Ionoszférakutató Program).
A leghíresebb amerikai egyetemek (az UCLA, a Stanford és a Cornell) is nevüket adják a kutatásokhoz. A projekt neve békésen hangzik, ezért azt hihetnénk, a globális felmelegedés megakadályozását, vagy ehhez hasonlót takar. Tudományos kutatók, katonai elemzők szerint azonban, a néhai Nicola Tesla zseniális szerb feltaláló ötleteit továbbfejlesztve egy elképesztően sokoldalú fegyverkísérletről van szó. A fegyvert egy texasi fizikus, Bernard Eastlund dolgozta ki, melynek leírását és alapelvét szabadalom védi. A százmillió dolláros éves költségvetéssel működő alaszkai kutatóbázis 2007 óta teljes kapacitással üzemel. A létesítmény szíve-lelke egy 15 hektáros terület, amelyen 180 darab, 21 méter magas, kereszt alakú, úgynevezett dipól antenna található. Ezek rádiófrekvenciás összteljesítménye mintegy 1-4 milliárd watt. Az antennák az ionoszféra egy előre meghatározott részére magas frekvenciás rádióhullám-nyalábot bocsátanak ki, melynek következtében ott olyan elektromágneses folyamatok játszódnak le, amelyek hatására rettenetes erejű rádióhullámok keletkeznek.
Szakemberek szerint 2001. július 6-án elektronikus harci eszközök felhasználásával leromboltak egy rádióadót. Az esetről Alfred Webre, a Bco News Service munkatársa számolt be: „A támadás előtt katonai egységek bukkantak fel a környéken és repülők az égen. Mindent elkövettek a média távoltartására, ennek ellenére az egyik rádió munkatársának sikerült fotókat készítenie. A nevezett napon a térséget 2,4-es erősségű földrengés rázta meg, a földrengés és a rádióadó-tornyok megsemmisülése egy időben történt. Ugyanekkor bocsátott ki a HAARP is igen erős jeleket. A lerombolt tornyok a WJKM és a CMR rádiók központi adói voltak. Az összes környékbeli rádiótelefon, faxkészülék, elektromos készülék működésképtelenné vált. Az elektronikus támadás idején villámot sehol sem észleltek, az ég kék volt, felhő sehol. Csak a kiégett berendezések és a szénné égett állatok utaltak a támadás erejére.”

Időjárás rendelésre

2003. augusztus 14-én helyi idő szerint délután 4 órakor Kanada keleti és az USA északkeleti részének lakosai egyszerre tapasztalták meg, milyen áram nélkül élni. A kanadaiak a niagarai erőmű hirtelen meghibásodásáról beszéltek. A tokiói műszaki egyetem elektromágneses megfigyelő laboratóriumában arra lettek figyelmesek, hogy Alaszka irányából iszonyú erővel elektromágneses hullámok áradnak pontosan a Niagara felé. Egyes feltételezések szerint az ekkor még csak kezdeti fázisban lévő HAARP éppen teszt üzemmódban volt.
Az elmúlt években földrengések és árvizek gigantikus hátterében véltek felfedezni úgynevezett HAARP–tevékenységet. Az alaszkai kutatóintézet hivatalos kommünikéje szerint tevékenységük az alábbi célokat szolgálja: olaj, gáz, ásványi anyagok lelőhelyeinek felderítése bármilyen terület alatt; hegyek, tengerek, alagutak röntgenszerű átvilágítása; földrésznyi területek kommunikációs rendszereinek megbénítása; illetve az időjárás befolyásolása. Emellett elektromos áram, lézerek, valamint kémiai anyagok felhasználásával olyan fegyver kifejlesztése, amellyel ellenséges hadseregek fölött megsemmisítik az ózonréteget. Bónuszként képesek még a légkörbe érkező rakéták, földönkívüliek vagy egyéb lények elpusztítására a légtérben.
1966-ban Gordon J. F. MacDonald professzor, a Los Angeles-i Egyetem Bolygófizikai Intézet tudósa azt írta tanulmányában: „A geofizikai hadviselés lényege a következő. Fel kell ismerni a környezetben előforduló instabilitásokat, ezeket kis energiával besugározni, aminek következtében hatalmas mennyiségű energia szabadítható fel.” A professzor hosszasan értekezik arról, hogy Földünk energiamezőinek felhasználásával hogyan befolyásolható az időjárás, az éghajlatváltozás, az ózonréteg állapota, a földrengések erőssége, az óceánok hullámainak iránya és az agyműködés. „Mindezek a fegyverek pár évtizeden belül kifejleszthetőek. S amikor üzembe helyezik őket, szinte megállapíthatatlan lesz áldozataik számára” – zárta tanulmányát a professzor.
Az alaszkai létesítményhez hasonlóak kezdték meg működésüket Puerto Ricóban, Norvégiában, az Egyesült Királyságban, de Japánban, Tadzsikisztánban és Ukrajnában is folynak az előkészületek. Az Európai Unió különbizottságot állított fel a HAARP jövőbeli hatásainak tanulmányozására, amelyben a természettudósok mellett helyet kaptak nyelvészek, ideggyógyászok és agysebészek is.

Globális vandalizmus

Paul Schaefer kansas cityi kutatómérnök, aki négy évet töltött nukleáris fegyverek építésével, így vélekedik: „A HAARP durván beavatkozik Földünk mágneses terének erővonalrendszerébe, nemcsak elvágja ezen fő tartóvonalakat, hanem folyamatosan gerjesztve őket kibillenti a megszokott helyéről. Hasonló mindez a pókhálóhoz: egy eltévedt nagyobbacska rovar berepül a hálóba, az rezgésbe jön, s ha nagyon erős a rezgés, szétszakad a háló. Ugyanígy működik Földünk ionoszférahálója. Itt állunk és nézzük, hogyan fog elpusztulni a következő években, évtizedben a Földünk, nézzük, ahogyan szétszakadnak majd az egek, ahogyan ránk zúdulnak az elektronesők, több kilós jégesők és kőesők.”

Elza néni és a náci tiszteletes

root — Wed, 23 Apr 2008 12:15:54 +0200

Álmomban sem gondoltam, hogy hatvan évvel Auschwitz után a fasizmus csírái újraélednek Magyarországon. Én már ez ellen nem sokat tehetek. Maguk még igen. Tessék a dolgokat néven nevezni. Aztán meg kinevetni.

1938-ban Kunszentmártonban laktunk anyámmal, apámmal és kishúgommal, ami akkor egy tízezres lélekszámú hely volt. Két patika is volt a községben, mind a kettőnek zsidó volt a tulajdonosa. Egy reggelen iskolába mentem, anyám meg a piacra. Délben, mikor hazamegyek, hallom, hogy azt tárgyalják a szüleim, hogy a Vincéék patikájában az ajtó mellett a falon volt egy óriási Krisztuskép, ami egy beüvegezett értékes festmény volt, amit az elmúlt éjjel összevissza törtek.
Miért?
–Akkor, tizenkét éves gyerekként nem értettem még, de a szüleim elmagyarázták: hogy meri megszentségteleníteni Jézust egy zsidó azzal, hogy falra teszi a képét. Akkor a közhangulat olyan volt, hogy tizenkét évesen is azt éltem át, hogy mi mások, rosszabbak vagyunk, mint a többiek, hogy minket nem lehet szeretni, mert miattunk élnek rosszul a többiek. Ezt a képrongálást a katolikus tiszteletes úr „csináltatta”, akiről mindenki tudta, hogy kevés olyan antiszemita ember van a faluban, mint ő. Persze nem nyíltan volt az, mindig kimagyarázta magát, közben meg kereszt volt a kezében meg a nyakában. Ez a tisztelendő a Hegedűs Lórántra emlékeztet – nem most, már évekkel ezelőtt is –, amikor is elkezdte mondani az antiszemita szövegeit meg dolgait. Külsőleg ugyan nem hasonlít rá, de ugyanaz a szellem van a szövegei mögött, mint a mi kunszentmártoni papunknak. 1939-ben vagy 40-ben választások voltak, de akkor már olyan nyíltan mentek a közbeszédben a zsidózások, hogy természetesnek vette az ország, hogy az összes szélsőjobboldali meg náci bekerült a parlamentbe. Kunszentmártonból is. Nehogy azt gondolja, hogy messze állunk attól, hogy most is Hegedűs Lórántok, Bayer Zsoltok és Morvay Krisztinák üljenek a parlamentben, vagy legalábbis a közbeszédet, a közhangulatot leginkább meghatározó pozíciókban. Amikor a Fradi-meccsen azt éneklik a lelátóról, hogy „Auschwitzba megy a vonat,” és másnap az igazságügyi miniszter azt nyilatkozza, hogy nem ért a focihoz, ez olyan tőről metszett antiszemitizmus, ami a holokauszt előtti években is ugyanilyen módon volt érezhető. Ma már nem is kódolják a náci szövegeket, mint pár évvel ezelőtt. A Budaházyk, Tomcatek rendőri felügyelet mellett zsidózhatnak. Én már egy nyolcvankét éves beteg öregasszony vagyok, nem a saját életemet féltem, hanem a fiaimét, unokáimét, dédunokáimét. Ha valaki valakit meg akart sérteni, akár keresztény volt az illető, akár zsidó, csak odalökte neki: büdös zsidó, takarodj az országból! És ez most is ugyanígy van.
Milyen iskolát végzett?
–1940-ben fejeztem be a negyedik polgárit, ez volt Kunszentmártonban a legmagasabb iskola, amit el lehetett végezni. Kitűnően tanultam, de följebb már nem mehettem, mert nem vettek föl sehova a származásom miatt. A zsidótörvények miatt édesapámat is kirúgták az állásából. Édesanyám háztartásbeli volt, és volt egy nálam négy évvel fiatalabb húgom. Tizennégy éves koromban én voltam az egyetlen kenyérkereső a családban, de munkahelyem nekem sem volt, ezért vettek a szüleim angóranyulakat a megtakarított pénzükből, és tenyészteni kezdtük azokat. Ők nyírták, és én fontam föl a fonalat hajnaltól éjszakáig, így éltünk embertelen körülmények között.
Édesapja mit dolgozott?
–A tiszazugi bortermelők pinceszövetkezetének volt az ügynöke. Kisteherautóval, sofőrrel járta az országot, és eladta a cég borait. Mikor bejöttek a németek Magyarországra, már annyira elfogadott volt a zsidógyűlölet, hogy alig kellett valamit csinálniuk, megtették ezt saját csendőreink meg ismerőseink. Volt egy osztálytársam, akivel nyolc évig ültem egy padban, a legjobb barátnőm volt, a szüleink is összejártak, négy házzal laktak arrébb. Attól a perctől kezdve, hogy kiraktuk a sárga csillagot, az utcán nem ismertek meg. Én köszöntem, ők meg elfordították a fejüket. Amikor megláttak, átmentek a túloldalra. Mintha nem is emberek lennénk, hanem felesleges szemetek. Délben ment ki anyám a piacra, és ha valaki emberségesen akart vele beszélni, azt csak suttogva tette: menjen a piac mögötti utcába, oda viszem magának a csirkét, mert itt nem adhatom oda, mert meglátják. Nem azt mondom, hogy ma pontosan itt tartunk, de ha holnapután lenne egy „jó ürügy”, biztos a zsidókat kiáltanák ki megint csak bűnbaknak. Éppen ma volt nálam egy asszony, akinek mind a két lánya Ausztráliába készül. Kérdem tőle, miért? Ne viccelj, mondja, milyen jövő vár itt rájuk? Jön majd a jobboldal Bayer Zsolttal, meg a gárdával. Ne áltassák magukat, a gárda ugyanúgy masírozik most, mint akkor a leventék. Ott jöttek-mentek az elemi iskolával szembeni területen, leginkább feketében, közben meg ezt énekelték: „Akinek zsidó lány a babája, kössön kötelet a nyakára”. Milyen hasonlóság kell még? Ma ugyanilyen rigmusokat kiabálnak a tüntetéseken az árpádsávos, turulos, református, katolikus mélymagyarok.
Ezzel ön azt is mondja, hogy
–Nem. Nem azt mondom, hogy össze fogják szedni a zsidókat, bevagonírozzák és a halálgyárba viszik, de azt mondom, hogy lesz numerus clausus, csak nem úgy, mint akkor, és nem is úgy fogják nevezni.
Annak idején ön szerint kik tudták azt, hova mennek valójában a vonatok?
–Meggyőződésem, hogy még a zsidó vezetők is tudták, csak nem figyelmeztettek minket, hogy barmok, fussatok, szökjetek, amerre láttok. És tényleg, mint a marhák mentünk engedelmesen a vágóhídra, mert elhittük, hogy munkára visznek. Tizennégy éves korom óta dolgoztam, nem féltem a munkától, én is úgy vigasztaltam a vagonban a beteg szüleimet, ne féljetek, én majd helyettetek is dolgozni fogok. Elégtek a húgommal együtt, csak én maradtam meg a családból. Száznyolcvanhárom zsidót vagoníroztak be Kunszentmártonból, és hárman jöttünk vissza. Érti? Száznyolcvanan ott pusztultak.
Mennyi ideig volt Auschwitzban?
–Pontosan hat hónapig. Annyiszor szerettem volna már elfelejteni azokat a napokat, de az elmúlt hatvan évben nemhogy nem sikerült, de minden ott töltött óra és nap – az égett emberi zsír semmihez sem hasonlítható émelyítő szaga, az appeleken átszenvedett hajnalok, az enyhet adó napfelkelték, a megszokhatatlan éhezések – idővel egyre élesebb és intenzívebb lett az emlékeimben. Mintha tegnap történt volna, ahogy elváltam anyámtól, és fogtam a retiküljét, de Mengele őt arra küldte, engem meg a másik oldalra, és utánaszóltam, anya, ne keresd a retikülödet, nálam van, majd odaadom. Emlékszem még a tekintetére, riadt arcára. Soha többet nem láttam. Fürdeni vittek, rájuk gázt engedtek, ránk vizet.
A táboron belül egymás között mennyire lehetett megélni vagy gyakorolni az emberi tisztességet?
–Az éhségről nem tudok beszélni, mert ami ott volt, az egyszerűen felfoghatatlan egy mai ember számára. Az már tisztesség volt, ha az egyik ember nem lopta el a másik kenyéradagját. Nem verték meg, aki elvette, pedig a legtöbbször ez az egyiknek életet jelentett, a másiknak halált. A legnagyobb ünnep a zsidóknál a jóm kippúr volt, ezt az ünnepet igazán ott éltem át először, mivel a családom nem volt vallásos. Ott viszont voltak vallásos zsidó asszonyok, akik böjtöltek. Hiába mondták nekik a többiek, te őrült, egyél, mert meghalsz. Előttem állt egy asszony, akinek a kisfiát megölték, de őt meghagyták, ott álltunk a cél appelen, a kis kenyéradagját szorongatta a kezében, de nem ette meg, amíg a csillag föl nem jött.
Sok mindent hallottam és láttam már az appelről, de még most sem tudom, mi az?
–Kora hajnalban, még sötétben és jéghidegben fölállítottak minket az udvaron, ötös sorokban. Furcsa klímája volt Auschwitznak, hajnalban mínusz öt fok volt, délben meg plusz harminc. Így álltunk ott hajnali négytől mezítláb, egy szál semmiben. Számoltak minket, hosszan és sokan. Ha nem ugyanaz a szám jött ki, újrakezdték, reggel hétig, nyolcig is álltunk. Féltek attól, hogy aki megszökik, elviszi a hírt a táborról, ezért állandóan számoltak. Csak állva támolyogtunk ott az éhségtől és a hidegtől. Aki összeesett, azt félholtra verték, de volt, aki ott halt meg. Kérdezte az előbb, hogyan lehet jónak lenni. Skarlátot kaptam, ami ott szörnyűség volt. Bevittek egy barakkba, ahol félholtak feküdtek, és másnap reggel mindig mást láttam az ágyban. Akkor már tudtam, hogy vannak gázkamrák. Feküdt mellettem egy nő, ugyanúgy beteg rabként, mint én, és miután három nap múlva sem javultam, azt mondja nekem, lopjál ügyesen az asztalról egy kevés hintőport, és porozd be a bőröd, hogy ne látszódjanak vörös kiütések, és mondd, hogy meggyógyultál. Így szabadultam onnan, és lábon kihordtam a skarlátot. Ha nem így teszek, mit gondol, kinek kell egy fertőző, munkaképtelen zsidó Auschwitzban? Ennek a nőnek a jósága mentette meg az életemet, amit soha nem felejtek el neki.
A férjével hol ismerkedett meg?
–Mikor megérkeztem Pestre, borzasztó körülményesen leutaztam Kunszentmártonba. Volt még bennem egy halvány remény, hátha visszajött valaki a régi barátaim közül, és megtaláltam azt a barátomat, aki négy évvel volt idősebb nálam, apja-anyja neki is odaveszett, de ő megmenekült. Munkaszolgálatra vitték, és valahogy hazakerült. Ő már hallotta, hogy élve maradtam, és ő is keresett engem. Nagyon megörültünk egymásnak. Egyszer feljött hozzám azzal, hogy ha én is akarom, házasodjunk össze. És akartam.
Jól döntött, Elza néni?
–A legjobban. Nagyon boldog házasságban éltünk, becsültük, szerettük és óvtuk egymást, ahogy más senkit, ugyanígy a családunkat is. Ötvenhat évi csodálatos házasság után 2002-ben halt meg a férjem Péter unokám karjai közt. Igen, jól döntöttem. Gyönyörű volt ez az ötvenhat év. Tudja, lehet sok mindent mondani az átkosra, de esküszöm magának az alatt a negyvenvalahány év alatt soha senki nem zsidózott le. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy hatvan évvel Auschwitz után a fasizmus csírái újraélednek Magyarországon.
És mit tud tenni ellene?
–Én már nem sokat. De maguk még igen. Tessék a dolgokat néven nevezni. Aztán meg kinevetni.

Kétszáz gyilkosság évente

root — Wed, 09 Apr 2008 12:03:25 +0200

Rózsadombi lakásában egy hölgy férje sörétes vadászpuskájával agyonlőtte gyermekét, mert füvezett. Egyetemista fiúk különösebb indok nélkül felakasztották magukat buszmegállóban, lakásban, parkban. Fiatal házasok lövik le egymást szerelemféltésből. Iskolákban egyre gyakrabban köpik le, ütik meg tanáraikat a diákok. Interjúnkban Finszter Géza kriminológus értelmezi a helyzetet

Fotó: Somorjai László

1989 előtt kétszázezer alatt volt az évente elkövetett bűncselekmények száma, a rendszerváltás utáni évben, 1990-ben négyszázezerre ugrott ez a szám. Majd elkezdődött egy lassúbb, de folyamatos emelkedés. A csúcs hatszázezer per év volt. Évente körülbelül kétszáz emberölést követnek el Magyarországon, melynek több mint kilencven százalékát fel is derítik. Egyik kollégám csinált egy nagy kutatást az élet elleni bűncselekményekről, és azt a megdöbbentő eredményt kapta, hogy Magyarország területén az elmúlt száz évben körülbelül minden évben ugyanennyi embert öltek meg egészen napjainkig. Az, hogy ez a szám miért állandó, olyan rejtélyes és fel nem derített összefüggésekre utal, ami már nem az én kompetenciám. Mindenesetre körülbelül ennyi agresszió szorult ebbe a populációba. De az ön által említett különlegesen deviáns eseteket figyelve az a szörnyű érzésem, mintha elszabadult volna a pokol.
Egyik ismert agressziókutatónk azt állítja, hogy az az erőszakmennyiség, ami mostanában a televízión, videón keresztül ránk zúdul – számolták hány ezer emberölést néznek akarva-akaratlanul ily módon az emberek –, oly rettenetesen megnőtt, hogy felborította ezt a „normális” egyensúlyt.
(A Hófehérke egyik filmváltozatát nézve a gyerekek szó szerint bepisiltek a rémülettől a moziban; vagy nemzeti ünnepeink közvetítését nézve fölgyújtott autókat, kukát, betört kirakatokat, Molotov-koktélos „ünneplőket” láthatunk.) Egy tinédzser ezeket látva persze, hogy azt hiszi, ő is anyázhatja, megpofozhatja, sőt akár le is lőheti apját, osztálytársát, tanárát.
Egy másik, a fiatalkorúak börtönében élő elítéltekkel foglalkozó kutatónk tapasztalata szerint a fiatalkorú bűnözők nagy része büszke arra, hogy ott vannak, és arra is, hogy embert öltek. Sőt, a szüleik is büszkék rájuk. Ha egy ember épelméjű, kell hogy vállalja a tetteiért a felelősséget. Ma a legtöbb kontroll kiesik egy kezdő felnőtt életéből, ami ezt a felelősséget erősítené.
A bűnözés tanult és erősen mintakövető cselekvéssor, ami azt jelenti, hogy akire figyelek, akire felnézek, azt fogom tenni, amit ő tesz. A mostani idők legveszélyesebb tünetei, hogy egyre fogynak, szinte eltűntek a jó minták.
A genetika nem ludas ebben?
– A genetikai determináltságra kiváló példája van a pszichológiának: egy erősen agresszív magatartásra hajló genetikai kóddal – attól függően, milyen családban és milyen környezetben élek – lehet belőlem kiváló sebészprofesszor, de lehet notórius rabló is. De mindezek ellenére a tízmillió emberből kilencmillió-nyolcszázezer ember a nehézségek, a szegénység, a konfliktusok ellenére is becsületes, törvénytisztelő, jogkövető életet él. Viszont kétségtelen, hogy ha a történelem nagyon mostohán bánik az emberrel, nagyobb az esélye, hogy a problémákat, konfliktusokat nem jogkövető módon rendezi le.
Nézzük az utolsó húsz évünket.
– Eltűnt a gazdaság adta fogódzó.
A teljes foglalkoztatottságtól eljutottunk a tizenöt-húsz százalékos, vidéken a harminc-harmincöt százalékos munkanélküliségig. Vannak családok, akik tizennyolc éve nem tudnak kimászni ebből, és már a második generáció nő fel úgy, hogy nem lát olyan szülőt, akinek munkahelye lett volna. Sokan becsületesen dolgoztak, kitartottak évtizedekig egy munkahelyen, aztán egyik napról a másikra eltűnt alóluk az egész gyár vagy az üzem, nagy nehezen megtalálták a maguk helyét, állandóságát, biztonságát, majd hirtelen szétmállott körülöttük minden. Ezt nem könnyű elviselni. A nagyapám idős korában még emlegette az Osztrák–Magyar Monarchia idején beindult nagy építkezéseket, akkor építették a földalattit, ahol is egy egyszerű kubikus napi egy koronát keresett, ami akkor hatalmas összeg volt, és aki akart, dolgozhatott jó bérért.
A másik probléma, hogy az emberekben a demokrácia valahogy felerősítette azokat a hamis ideológiákat, vonzó jelszavakat, hogy egyenlőek vagyunk egymással: hogy egyenlőek a lehetőségeink, esélyeink, képességeink, hogy az élet rajtvonalánál egyenlő eséllyel indulunk a pályán. Mondjuk ki, ez hazugság, semmiben nem vagyunk egyenlőek. A demokrácia több felelősséget ruház az emberre, mint a kommunizmus, szocializmus, vagy mint a diktatúra, kegyetlenebb, mivel azt mondja: gondoskodj magadról. Az, hogy valaki nyolcszor többet keres nálam, el tudom viselni, meg tudom érteni. De amikor nyolcszázszor keres többet, azt már józan ésszel nem lehet belátni, ez kiveri a biztosítékot, és a problémák megoldásakor hamarabb nyúlnak pisztolyhoz, késhez, bothoz, feszítővashoz.
A harmadik oka az országot elárasztó agresszivitásnak a közélet szereplőinek durva, alpári és mocskolódó stílusa.
Milyen fajta bűnözést lát megerősödni? Melyiket tartja a legveszélyesebbnek?
– Van racionális és irracionális bűnözés. Az előbbi szükséget kielégítő. Valaki besurran például egy lakásba, és ellopja az értékeket. Ez a fajta bűnözés jobban kezelhető, és inkább megelőzhető, mint a másik. Ha a gazdagok elkezdik nagyon jól védeni a magántulajdonukat, majdnem biztos, hogy a tolvaj nem jut a zsákmányhoz, mert valahol lebukik. Így a kockázatot annyira meg lehet növelni, hogy a bűnözőnek nem éri meg elkövetni a bűncselekményt. A rablók ilyenkor a következő logikával gondolkodnak. Vagy nagy zsákmány nagy kockázattal, vagy csekély zsákmány csekély kockázattal. Ilyenkor sokan elállnak a nagy kockázatú bűncselekményektől, viszont egy sokkal szegényebb, elesettebb, kiszolgáltatottabb réteg válik célpontjukká, például a gyerekek vagy a nyugdíjasok. De még ez is kezelhető valamennyire.
De ott van az irracionális, azaz a szenvedélybűnözés, ahol a tett elkövetésére látszólag semmi magyarázat, fogódzó nincsen. Pszichopaták az elkövetők, és legtöbbször élvezik magát az elkövetést és az ezzel járó feszültséget. Rászoknak, mivel rá lehet szokni az elkövetésre, a gyilkosság, a vér, a rablás ízére. Ugyanolyan függővé válhatnak, mint az alkoholisták vagy a játékgépezők.
Amíg a racionális bűncselekményeknél van esély arra, hogy nagyobb védekezéssel – a szomszédok erős egymásra figyelésével, gyakoribb járőrözéssel, polgárőrök bevetésével – eredményt érjenek el, az irracionális bűnözésnél ilyen jellegű „helyi kezeléssel” semmire nem jutunk. Bonyolultabb őrülettel állunk szemben.
Még emlékszem arra, mikor vonalzóval körmöst kaptunk alsó tagozatban a tanártól, és másnap nem jutott eszébe egyetlen szülőnek sem, hogy bejöjjön hőzöngeni. (Múltkor ennél jóval kisebb dologért – mert két trécselő diákot egymás mellől elültetett a tanár – berohant a szülő az iskolába, és felpofozta a pedagógust.) De ugyanez elmondható a rendőrségről is. Mintha a jog jobban védené a bűnözőket, mint a bűnüldözőket. Minden erőt, cselekvési lehetőséget, bátorságot, kezdeményezést olyannyira „kivettek” a rendőrség kezéből, hogy már az egész ország rajtuk röhög. Ha egy tanár taslit adna egy csibész diáknak vagy egy rendőr egy fiatal bűnözőnek, másnap valószínű kirúgnák őket. Mindezt a szabadságjogok és a demokrácia álszent leple alatt teszik. Így mára se rendőrnek, se tanárnak se tekintélye, se becsülete nincsen. Miért kell, hogy ez így legyen?
– Mikor 2006-ban elkezdődtek az utcai zavargások, pontosabban összecsapások, a következő volt a hivatalos magyarázat:
1) a rendőrség még nem volt felkészülve ilyen típusú konfliktusok kezelésére, ezért reagált gyengén és erőtlenül.
2) Később viszont ott kompenzált, ahol nem kellett volna.
Azt mondták, ez azért történhetett, mert a rendőrség nem tanulmányozta, hogy a nyugati kollégák hogyan kezelik az ilyen helyzeteket.
De én emlékszem arra, hogy 1990-ben – akkor éppen a Belügyminisztériumban dolgoztam – elkezdték fejleszteni, tanítani, kiképezni a rendőrséget, éppen a csatateres ütközetek irányában. Külföldre jártak, leginkább Franciaországban tanulmányozták a karhatalmi szervek munkáját.
Tanulmányok jelentek meg arról, hogy a lőfegyvereket milyen eszközökre lehet cserélni, amivel nemcsak támadni, de védekezni is tudnak. Majdnem azt mondanám, topon voltuk akkor ezen a területen, aztán ez hirtelen megszakadt, nem hagyták a szakmát saját útján fejlődni. Jöttek a politikusok, és elkezdtek tanácsot adni, elkezdték kioktatni, szakmára tanítani a rendőrséget. Pedig nincs az a hülye közlekedési miniszter, aki egy vonatbaleset után összehívná a mozdonyvezetőket, és elkezdené nekik azt magyarázni, hogyan kell a mozdonyt vezetni. Én viszont személyesen ismerek több olyan belügyminisztert is, akik ezt tették a rendőrséggel.
A 2006-os zavargások hibáit az ellenzék ezerszeresen kihasználta, és a saját vitorlájába hajtotta a szelet, miközben a sporthuligánoknak és más szélsőséges csoportoknak szövetséges jobbot nyújtott. Szemforgató képmutatás! Milyen cinikus politika az, ahol nem hagyják a rendőrség szakmai fejlődését, mivel nem adnak hozzá kétharmados támogatást, ezzel gyakorlatilag megtorpedózzák a rendőrségi reformokat, majd a balhék után számon kérik, hogy miért teljesítettek alul.
Mikor gyávul el egy rendőr?
– Akkor, ha olyasmiért vonják felelősségre, amiért nem felelős; ha nem tudja eldönteni sem ő, sem a főnöke, hogy amit ma tesz, azért holnap megdicsérik vagy kirúgják. Ez a bizonytalanság adott esetben gyávábbá, adott esetben agresszívabbá teszi a kelleténél. Ne értsen félre, a rendőri erőszak jogsértő formáit elfogadhatatlannak tartom. Csakhogy a rendőrségnél eltűntek a szakmai érvek, nincs hiteles mércéje a teljesítménynek, mert mindenhol politikusok jelentek meg, így laikusok dicsérnek, laikusok szidnak.
Hogyan lesz ebből így valami?
– Azt mondom, van egy veszély előtti állapot. Ha ekkor a rendőr erőszakot alkalmaz, bűncselekményt követ el, amit én szigorúan mérnék.
A következő a veszély alatti fázis. [Például tömegoszlatás, felhergelt, törő, zúzó, gyújtogató, Molotov-koktélt dobáló tömeg megfékezése.] Ebben a fázisban a rendőri túllépést viszont nagymértékben tolerálnám. Mikor erőszakot kell bevetni erőszakkal szemben, nem méricskélhetek túlzottan, hogy amit épp teszek arányos-e, vagy nem, mivel a cselekvési szabadságomnak maximálisan érvényesülnie kell. Miután megfékeztem, legyűrtem az erőszakot, ilyenkor jön a legkényesebb pillanat: a fogságba vetettség időszakát a legnehezebb korrektül megoldani, itt követik el a legtöbb hibát a rendőrök.
Tudniillik a legyőzött, fogságba vetett, megbilincselt ellenséggel szembeni brutalitás minden formája megbocsáthatatlan.
Az ön interpretálásában ez olyan egyszerű, mint a kétszer kettő józansága.
– Az is. De úgy tűnik, a nyugalom egyik oldalnak sem érdeke.

Túszejtők fogságában

root — Wed, 26 Mar 2008 11:52:55 +0100

Az elesettek gyógyítójaként ismert 85 éves Samu István pszichiáter főorvost kitüntetése alkalmából a balassagyarmati túszdrámában játszott szerepéről kérdezem.

Fotó: Vörös Szilárd

Reggel fél hétkor telefonál a megyei rendőrkapitány: a városházával szemben, a leánykollégiumban két fiú túszul ejtett tizennégy lányt, és a fiúk azt az üzenetet küldték ki, hogy ha nem teljesítik a kérésüket, minden órában megölnek egy kislányt. Kérte a kapitány, hogy próbáljak bemenni hozzájuk valahogy, és beszéljek velük.
Erre ön mit mondott?
– Azt, hogy nem nagyon hiszem, hogy ilyen létezik, de azonnal odamegyek. Akkor egy túszejtés elképzelhetetlennek tűnt Magyarországon. Gondoljon bele, mindez harmincöt évvel ezelőtt történt. Óriási volt a tömeg, a bizonytalanság, meg az izgalom, mire odaértem. Senki nem tudta pontosan, mi történik bent. A rendőrök nem akartak bemenni, féltek, hogy tűzpárbajban hal meg mindenki, rövid időn belül megérkezett a belügyminiszter is Budapestről, Kádár meg Aczél forródróton voltak a megyei kapitánnyal. Odaálltam az ajtó mellé – nem mögé – két méterrel, és kintről kiabáltam nekik, elmondtam nekik, hogy körbevették a rendőrök az épületet, de itt helyben nem tudnak dönteni, meg kell várni Pesten, hogy mit mondanak, de addig se bántsák a lányokat, mert csak rontanak a helyzetükön. Nekem ez a szakmám, hogy emberekkel beszélgetek, orvos vagyok, pszichiáter, bemennék önökhöz, ha beengednek. Ne lőjenek rám. Csend. A kint lévő nagy tömeg ellenére a levegővételt is hallani lehetett, szinte a forgalom hangja is megszűnt. Percekig semmi válasz. Odaléptem az ajtóhoz, és rátettem a kezem a kilincsre.
Nem félt?
– Dehogyisnem. Fel kellett készülnöm, hogy esetleg ott maradok.
Felkészült?
– Igen. De semmiféle teátrális gesztust nem tettem, magamban kellett elintézni, hogy mi lesz a feleségemmel, a gyerekek már nagyobbacskák kezdtek lenni, de még azért szükségük lenne apára, mi lesz a szüleimmel, a feleségem vajon el tudja-e majd látni őket? De a feladat tetszett, hiszen arra tettem esküt, hogy a bajban lévőkön, elesetteken segítsek, hogy őket gyógyítsam. Ezt a közvetítői munkát is így fogtam föl. Egy dologtól féltem gyerekes módon, a fájdalomtól, mi lesz, ha megsorozzák a mellkasom, és nem halok meg azonnal, el is határoztam, hogy ahogy belépek, szólok nekik: ha lőni akarnak, fejbe lőjenek, hogy ne fájjon.
Ott tartunk, hogy lenyomja a kilincset.
– Még mielőtt lenyomtam volna, egy fiúhang azt mondta: bejöhet. Bementem. Két gyerek állt velem szemben. A fiatalabb kezében pisztoly, lehetett vagy tizenhét éves, a másik kezében egy hatalmas géppisztoly volt. Ez a fiú – mint később kiderült, testvérek voltak – tizenkilenc, húsz év körüli lehetett. El voltak rá készülve, hogy eljátsszák – el is játszották eleinte elég jól – a komoly, mindenre elszánt és megfontolt, minden körülményt tekintetbe vevő férfit, akik arra indítják majd a hatalmat, hogy megtegye a követeléseiket.
Mit beszélt velük?
– A fiatalabbal tudtam beszélgetni, a nagyobb szóba sem állt velem. Ő a géppisztolyt folyamatosan rám tartotta komoly, komor arccal, és a terem legvégén állva, ahonnan mindenkit belátott ezt kiabálta az öccsének: hagyd abba a beszélgetést, semmire nem vezet, teljesítsék a követeléseinket, különben megnézhetik a következményeit. A fiatal beszédes volt, és érdeklődő, magyarázta nekem, miért kell, hogy a tettük sikerüljön. A bátyja zárt volt, makacs, és senkivel sem kommunikált. Próbáltam megnyerni a bizalmukat: higgyék el, azon vagyok, hogy a tervük sikerüljön úgy, hogy vér ne folyjék – mondtam.
Hitt is abban, amit mondott?
– Nem mindig. Mivel ezek a fiúk nem egy komoly, besulykolt, ideológiai alapon nevelkedett terroristák voltak, akiknek nem számít a saját életük, ezért instabilak és kiszámíthatatlanok voltak, az ilyen emberek még veszélyesebbek, mert pillanatnyi idegállapotuk szerint cselekszenek. Ezért bármelyik pillanatban tragédia történhet.
Gondolom, több évtizedes pszichiátriai praxisa segített a beszélgetésben?
– Csak ez segített: hogyan lehet a békülés, az egymás felé közeledés irányába vinni a szemben álló feleket, ezt csináltam, akkor már vagy huszonöt éve a szétesett, szétzüllött családokkal.
Két napig ment a huzavona. Miután a túszejtőkkel eltöltöttem pár órát, kimentem, és a kinti rendőrök vezetőinek elmondtam a pillanatnyi belső helyzetet. Közösen megbeszéltük, mi felé haladjak a fiúkkal, aztán visszamentem. A két nap alatt legalább nyolcszor jöttem ki-be, üzenetet hoztam-vittem.
Például?
– Például elmondtam nekik, hogy ha most éppen abbahagynák – ha megadnák magukat –, milyen büntetést kapnának, hisz még egy csepp vér sem folyt. A fiatalabb mintha mindig mérlegelte is volna, amit mondok, úgy tűnt, talán vissza is táncolna, de a másik egyre vadabb lett, ő volt az ötletgazda. A fiatalabb nem volt buta gyerek, később derült ki, hogy a kisebbik lányomnak igen jó ismerőse volt, mert az általános iskolában három évig egy osztályba jártak.
Mit akartak tulajdonképpen?
– Hogy adjanak nekik kétmillió forintot, és egy olyan közlekedési eszközt, amivel disszidálhatnak Nyugatra. A járműbe úgy akartak beszállni, hogy a tizennégy lánnyal körülveszik magukat, úgy mennek a járműig, és párat magukkal visznek az útra is, nehogy később kilőjék őket. Az előző év őszén, 1972-ben volt a müncheni túszdráma, ahol is az izraeli sportolók mind egy szálig meghaltak. Ott is látszatra engedtek a túszejtőknek, aztán útközben mégis megtámadták őket, és a tűzharcban majdnem mindenki meghalt. Részletesen, pontosan ismertem a történetet, mivel a Budapesten kiadott angol nyelvű Daily Newsból tájékozódtam, mindig is érdekelt a közélet és a politika. Biztos voltam abban, hogy ha itt most mi is afelé megyünk, hogy a rendelkezésükre bocsátott járműig úgymond szabadon mehetnek a túszaikkal, kevesen élnék túl.
Hihető volt, hogy a fiúk meg is teszik, amit mondanak?
– Nem lehetett kizárni, ez a pontos válaszom. De hát már egy nap és egy éjszaka után voltunk, és a megígért óránkénti kilövést nem tették meg. Ez is óriási eredmény volt, arról szólt minden igyekezetem, hogy a kivégzéseket ne kezdjék el, vagy ha valakit lelőnek, ne folytassák tovább. Addigra már a magyar és európai televíziók a Szabad Európa rádiótól a CNN-ig Balassagyarmatról beszéltek. Ráadásul a fiúk apja a megyei határőrség párttitkára volt, az anyukájuk meg egy nagyüzem személyzeti előadója, ezért a fiúk biztosak voltak abban, hogy az itteni hatalom, a megyei rendőrség, párt, egyebek megadja magát, és enged majd nekik. Azzal tudtam az időt húzni-halasztani, hogy így érveltem nekik: „Az itteni rendőrök és a megyei vezetők nem tudnak mit csinálni, ők csak parancsra cselekedhetnek, és a budapesti főnökök sem függetlenek, ők sem dönthetnek, ilyen horderejű ügyekben a Kreml dönt, de még mindig tanácskoznak, lassan jön a válasz. Ott kemény fiúk ülnek, nem hiszem, hogy a rend érdekében ódzkodnának pár fiatalt kilövetni. A szemközti épület, a városháza tele van mesterlövészekkel – ez egyébként igaz volt –, és csak a Kreml parancsára várnak.” Elhitték. A kisebbik elfogadta, amit mondtam – éjjel sírt is, láttam, ahogy a nedvesség csillogott az arcán –, de a nagyobbik egy jottányit se mozdult, olyan merev maradt, mint egy skizofréniás, aki rendíthetetlenül ragaszkodik a rögeszméihez.
A második nap vége felé kiakadt egy-két síró szülő, azt mondván: „Hogy lehetnek ilyen gyávák a rendőrök, hogy nem mernek beavatkozni, adjanak nekünk fegyvert, majd mi odamegyünk.” Utolsó kimenetelemkor kértem a vezetőket, ne kezdjenek még lövöldözni – a két fiú még takarásban volt –, sok lány is meghalhat, adjanak nekem még egy kis időt, a kisebbik már megadta volna magát.
Hogyhogy a rendőrség ennyire hallgatott magára?
– Bíztak bennem, mert én voltam a megyei igazságügyi elmeorvosi szakértő, és rázós ügyekben mindig kikérték a véleményemet, így elértem náluk, hogy két napig „csak várjanak”. A magyar rendőrségnek akkor még ilyen ügyekben semmilyen tapasztalata nem volt, és jól jött nekik az én lélektani helyzetleírásom a benti történések pillanatnyi állapotáról. Tehát időt kértem.
Hogy érvelt ez ügyben a rendőröknél?
– Azt mondtam nekik, hogy a fáradtság egyre jobban kimeríti a fiúkat, így egyre nagyobb a hibázás, az elbizonytalanodás lehetősége, és nőhet az „inkább megadom magam, csak legyen már vége ennek a rémálomnak” érzése. A feszültségoldó és elismerő kommunikálással érzelmileg is meginoghatnak, pláne, ha empatikusan idővel közelebb kerülnek a túszaikhoz, tudniillik ilyenkor egyre kevésbé lehet következetesnek maradni az eredeti gondolathoz, eszméhez, rögeszméhez.
Másfél nap után az egyik kislány nem bírta a feszültséget, és mikor a fiúk nem figyeltek annyira, odarohant a legközelebbi ablakhoz, és kiugrott, de csodálatos módon nem törte halálra magát, csak a bokája ment szét.
A lányok hogy viselték a túszul ejtést?
– A fiúk úgy helyezték el a tizennégy lányt, sorba ültetve az emeletes ágyakon fölül és alul, hogy egy tűzpárbaj esetén az első golyók őket érték volna. Az első órákban még nem vették komolyan a dolgot, mikortól rájöttek, hogy legalább annyi esélyük van a halálra, mint az életben maradásra, a legszélsőségesebb hangulatingadozásokon mentek keresztül, emiatt sokszor borotvaélen táncolva viselkedtek. Annyit tehettem, hogy lebeszéltem őket minden olyan mondatról és gesztusról, ami provokálhajta, ingerelheti a túszejtőket, és a feszültség fokozódásához vezethet. Kértem, hogy próbáljanak meg legalább látszatra nyugodtan és szeretettel szólni a túszejtőkhöz.
Mielőtt utoljára visszamentem a hálóterembe, a rendőrök valami olyasmit mondtak nekem – Kádár és Aczél már nagyon türelmetlenek voltak –, hogy utcai zajjal próbálják elterelni a túszejtők figyelmét, és majd meglátják, hogy reagálnak erre. Így is lett. A kinti szirénás, dudás, robbanásszerű hangzavar olyan élethűen sikerült, hogy bent az első pillanatban – én sem tudván, mi van – odakaptam a fejem. A nagyobbik fiú ösztönösen kinézett az ablakon. Abban a pillanatban lelőtték. Annyit mondott, hogy jaj, meghalok, összeesett, és meghalt. A kisebbik azonnal eldobta a pisztolyt, föltette a kezét, azt kiabálva, hogy megadom magam. Közben zokogott.
Megmenekültünk.

Samu István hat évtizedes munkáját az elmúlt napokban Solt Ottília-díjjal jutalmazták.

Apuka, gyere haza

root — Wed, 19 Mar 2008 11:45:41 +0100

Ahogy a családon belüli kommunikáció csökken, úgy nő a fiatalok által elkövetett öngyilkosságok száma. Beszélgetés Ranschburg Jenővel.

Fotó: Vörös Szilárd

Láthatóan megszaporodtak az egyre alacsonyabb korban (tíz-tizenkét évesen) elkövetett bűncselekmények, rablások, gyilkosságok, öngyilkosságok. Nemcsak nálunk, szerte a világon. Napokkal ezelőtt például egy házibulin egy tizenhárom éves fiú úgy bevodkázott, hogy „föléledve” kirohant az erkélyre, leugrott és meghalt. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt ilyen őrült tetteket tizennyolc-húsz év alatt ritkán követtek el. Mi lehet e mögött?
– Azt kell mondanom, hogy genetikailag a helyzet ugyanaz, mint tizenöt vagy huszonöt évvel ezelőtt. Önmagában a gén leginkább csak proteineket tud termelni, viselkedést nem, ahhoz erős környezeti tényezők kellenek. E tényezők közül messze legfontosabb a család, ami viszont jócskán megváltozott az elmúlt évtizedekben. Megszűnt a családok értéke, harmóniája, épsége, megszűntek a funkciói, egyszerűen szétfoszlott az ereje: megszűnt a gyermekeket óvó, védő, tanító szerepe. Csak a normalizált, erős család képes megvédeni a gyerekeket a deviáns, agresszív, bűnözéshez vezető személyiségfejlődéstől. Ahogy növekszik a válások száma, ahogy növekszenek a csonka vagy diszharmonikus családok, és ahogy csökken a családon belüli kommunikáció, ugyanilyen arányban növekszik a gyerekek által elkövetett bűncselekmények száma.
Szörnyen veszélyes az a mondás, hogy magyar ember evés közben nem beszél. Igenis, tessék csak beszélgetni evés közben egymással az iskolában, óvodában történtekről, hogy aludtam éjszaka, mi lesz ma a dolgom, kivel találkoztam, mit láttam az utcán, akár még fecsegni is lehet. Egyet nem lehet: nem beszélni egymással.
Kutatásaink szerint a családon belüli kommunikáció hiánya a fiatalkori öngyilkosság és kriminális viselkedés legfőbb oka. A tizenkét-tizenhárom éves kor táján elkövetett bűncselekmények leginkább a hét-nyolc éves korban elkövetett agresszivitással függnek össze, és egy nyolcéves korban elkövetett agresszió három-négy éves kori agresszióhoz vezethető vissza. Sok neves szakember már a csecsemőkorban keresi az előzményeket. Két-három éves korban lehet tapasztalni – leginkább ott, ahol nincs apa, vagy ha van, nem tölti be a szerepét –, hogy a gyerek nem egyszerűen szófogadatlan, hanem gyakorlatilag abszolút kezelhetetlen, mikor is például belenevet a törvényhozó szemébe.

A törvényhozó a családon belül az apa. Azaz egy gyereknél a bűncselekmény nem a semmiből, nem egyik pillanatról a másikra, nem derült égből villámcsapásként tör elő. Csak a legritkább esetben fordul elő, hogy egy serdülő úgy követ el bűncselekményt, hogy annak nincs előzménye. Egy ilyen hároméves gyerek, akiről az előbb beszéltem, öt-hat éves korára ingerlékeny, agresszív gyerek lesz. Régebben, húsz-harminc évvel ezelőtt a családon kívül a társadalomban is voltak fogódzók. Nagyszerű fogódzó volt például az istenhit, egy tekintéllyel bíró tanár, egy hiteles közéleti személyiség, egy sportoló, akire fölnézhetett a gyerek. Ma már ez sincs. Így még inkább nő a fiatalokban a bizonytalanság és a feszültség. Ezek a gyerekek állandó szorongással és önértékelési zavarokkal küszködnek, nem tudnak szeretni, nem tudják a szeretetet se elfogadni, se értékelni, nem okulnak semmiből, és nincs bűntudatuk. Ilyen volt az a tizenkét éves Blaha Lujza téri késelő fiú is. Az ilyen gyerekeket megfagyott gyerekeknek hívom: kívülről minden gesztus, viselkedés a felnőtt kriminális modellek utánzásából eredő manír, belül meg ott van a kimondhatatlan űr. A megfagyott szív. Egy ilyen korú egészséges gyerek azt mondja: nekem fontos a Laci, a Józsi, meg a Péter, mert ők a barátaim, és mostantól a Kati is, mert nagyon megkedveltem. Ilyen fontossági sorrendet az előbbi gyerek nem tud tenni, számára mindenki káposztafejű, illetve mindenki egyformán fontos. Ennek következtében élménykereső viselkedésűek lesznek, ami legtöbbször a bűnözés előszobája.
Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy az ingerküszöbük rendkívül magas lesz, mivel egyszerűen nem érnek el hozzájuk az ingerek. (Azok az ingerek, amik például magát vagy engem maximálisan kielégítenek.) Ebből következik, hogy megállás nélkül keresik, pontosabban kiprovokálják a környezetüktől az egyre vadabb helyzetekből adódó ingereket, különben unatkoznak. Az agresszivitást, a verekedést, a lopást, a gyilkosságot, a droghasználatot, a tiltott dolgokat, olyan ingert adó viselkedésként élik meg, amivel megállás nélkül optimális szinten tartják magukat. Azok a társadalmi gátak, fékek, amelyek alkalmasak lennének arra, hogy ezeket a gyerekeket a normális élet keretei között tartsák, hiányoznak, így tizenöt éves korukra megszűnik számukra minden norma, érték, és már semmi és senki nem gátolja őket abban, hogy bármit megtegyenek.
Akár bűntudat nélkül is?
– Igen, mivel nem képesek lelkiismeret-furdalást érezni. Pontosan tudják, hogy bűncselekményt követnek el, ismerik a jog ide vonatkozó passzusait, de nem érzik tettük súlyát, se következményeit. Teljesen hiányzik belőlük az empátia, képtelenek arra, hogy átérezzék azt a fájdalmat, amit másoknak okoznak. Olyan ez a fajta negatív fejlődés, mint a hőre keményedő műanyag. Kezdetben, hároméves korában még lágy, formázható, alakítható, de ahogy múlik az idő, megkeményedik és nyolc-tíz éves kortól már csak törni lehet. Azért mondtam az imént, hogy egy tizenkét éves korú gyerek agresszivitását a nyolc- vagy hatéves kori agresszivitása magyarázza leginkább. Ha két-három évesen elcsíped, és mint jó apa tanítod, neveled, akkor még van esély. Persze az ember sose adja fel, amíg él, próbálkozik, de ritkán szokott sikerülni.
Térjünk vissza a család szerepéhez?
– Nézze, hogy is lehetne olyan vegyes családban harmonikusan élni, ahol ilyen elhíresült mondat elhangozhat: az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket. Ma már a legtöbb szülő nem vesz részt a gyerek életében. A mai család úgy működik, hogy hacsak nincs nagy baj a gyerekekkel, az apai-anyai szerep kávészünetre megy. Az egyszülős családok meg eleve veszélyeztetik a gyerek jövőjét, az anya kevés ahhoz, hogy gondozza, nevelje és el is tartsa őket. Egyszerűen nem alkalmas erre, mert nem ez a szerepköre. Az elszegényedés egyik tipikus útja Magyarországon, ha egy férfi kilép a családból, rövid időn belül az állását is otthagyja, s majd, hogy ne kelljen gyerektartást is fizetnie, a Keleti aluljárójában látjuk viszont. Az asszony egy fizetésből képtelen magukat eltartani, perifériára csúszik, a gyerek meg intézetbe kerül. Később meg börtönbe.
Semmi sem védheti meg őket?
– Az adott családoktól függően vannak néha úgynevezett védőfaktorok, például egy nagybácsi vagy egy remekül működő nagypapa, aki pótolhatja az apát. Ha van két testvér, és az idősebbik egy kislány, aki felvállal egyfajta anyai szerepet – ismerek ilyeneket –, az lesz életének a célja már tízéves korában, hogy saját kisöccsét nevelje. Ezek tudatos szerepvállalások, mivel rajta múlik, hogy a kisöccse kap-e ebédet, elmegy-e az óvodába, mert a mama alkoholista, depressziós vagy prostituált. Ha nincs ilyen védőfaktor egy apa által elhagyott családban, garantáltan deviáns lesz a gyerek. Minimum.
De nem csak a családi közösség esett szét, a többi gyerekközösség is: a grundok, az úttörők, a cserkészek. Mondhatnak ezekről, amit akarnak, az, hogy a spontán gyerekközösségek saját maguk által kialakított belső strukturákkal hierarchikus rendben tudnak élni, közös értékek, célok, programok mentén, fontos és nagyszerű dolog volt. Ma szülői figyelem nélkül csak csellengenek, lézengenek a világban üresen, egyedül, egyre izoláltabban és egyre boldogtalanabbul.
Például a szülők ma már be se jelentik, ha gyereküket az utcán kirabolják, mert tudják, hogy úgysem történik semmi. Ezt nem lenne szabad így hagyni. Az a véleményem, hogy nem azon kellene gondolkodni – most éppen a gyűlöletbeszédről vagy a tizennégy évesek börtönbüntetési lehetőségéről –, milyen új törvényeket hozzunk, mikor még azokat sem vagyunk képesek betartani, amik vannak. A jog akkor működik hatékonyan, ha mindenki konzekvensen betartja a szabályokat, és ragaszkodik hozzá. Ma is vannak olyan törvények, melyek alapján el lehetne ítélni, felelősségre lehetne vonni mindenkit. Ha mernék vállalni. De mégse teszik, engedik kicsúszni őket a felelősségre vonás alól. És ez iszonyú veszélyes.
Ha a Blaha Lujza téri fiú például kapott volna valakitől két hatalmas pofont, nem józanodott volna ki legalább kicsi időre?
– Nem mondom, hogy nem szabad megpofozni egy gyereket – már azért is megéri, mert aki adja, megkönnyebbül valamelyest, mivel a társadalom felháborodását fejezi ki a pofonnal –, de hogy ez változtatna bármit is a gyereken, nem hiszem. Ráadásul az ilyenfajta gyerekeknek egy részét rendszeresen verik. Meg se kottyan nekik. Nem azért nem jó megpofozni egy ilyen gyereket, mert az nem erkölcsös dolog, hanem azért, mert nem vezet sehova.
A pofon, a fenyítés a nevelés eszközeként az apa szerepköréhez tartozik, de csak egész fiatal korban vezet eredményre.
Akkor mi vezet valahova?
– Az, ha olyan kapcsolatot teremtek vele, hogy valamilyen módon a káposztafejek közül kiemelkedjek számára. Hogy olyan fontossá váljak neki, hogy az én normáim, értékrendem az ő normájává, értékrendjévé váljon. Ez hosszú idő, nem megy egyik napról a másikra.
Mikor elkezdek dolgozni egy tizenhárom éves fiatalkorú bűnözővel, ismerem a szakmám ide vonatkozó álláspontját, nevezetesen, hogy kevés az esélyem. De nem adom fel azt a reményt, hogy minél több, a gyermekeivel harmonikus kontaktust tartani tudó család éljen. Noha nekem is vannak vízióim arról, hogy valami visszafordíthatatlan tragédia történik napjainkban, de még így se hiszem, hogy létezik a családnál alkalmasabb alkotóközösség arra, hogy egy gyermek számára naponta újratermelje és közvetítse a tisztességet, a becsületet, a szeretni és adni tudást.

Haraszt yuml

root — Wed, 05 Mar 2008 11:35:25 +0100

Legalább ezer kép lóg a falakon, tárgy fekszik az asztalon, komódokon, polcokon, szerte a lakásban. Sok gyűjtő otthonában jártam már, ahol szintén műtárgyak lógtak a falon, de Önnél mintha a képek – amik persze műtárgyak, sőt, a 20. század legjelentősebb alkotóinak a munkái – keretbe foglalt baráti üzenetek, névjegyek lennének.
– Ahogy mondja. Körülbelül kétszáz barátom munkái vesznek körül, Kornistól Deim Pálon át egészen Fehér Laciig. Mikor az ember valakivel barátságot köt, megszereti az alkotásait, azaz a keze nyomát is. Van olyan is, hogy az embert még nem ismerem, csak a munkáit, és azokon keresztül hasonló gondolatmenetet, lüktetést, humort vélek felfedezni, mint amit esetleg én is képviselek. Ilyenkor a munkáin keresztül szeretem meg magát az embert, és elkezd izgatni a személyisége. Ilyenkor a munkáin keresztül kezdek barátkozni vele. De az elválás mindig nehéz, mert fájdalom, elmúlás, lemondás van benne, de ha a barátom munkája nálam van, olyan, mintha mindig velem lenne, ott van a kézjegye. Ilyen módon a „távolabbi családtagjaim”, barátaim, szeretteim mindennapos vendégeim a házamban. Bárhova pillantok, egy-egy régi találkozás, beszélgetés örömét élem újra át. Ha végigjön velem zegzugos házamban, szinte „elmesélődik” az elmúlt fél évszázad. E képek alkotóinak jelentős része a sorstársam is, őket sem engedte szóhoz jutni a hatalom.

Fotó: Vörös Szilárd

Soha nem téved? Nem a „begyűjtött” művészek tehetségére gondolok, hanem emberi minőségükre.
– Többször előfordult, leginkább manapság (értsd: rendszerváltás óta – a szerk.), hogy begyűjtök valakit, mert tetszik a munkája, még az illető is szimpatikus, de később kiderült róla, hogy egészen másképp gondolkodik a hűségről, az emberről, az egész életről, mint én, és akkor leveszem a falról a képet, mert valahogy nem esik jól ránézni.
Ön majdhogynem harminc évig volt a tiltott kategóriában, majd jó tizenöt évig a megtűrtben. Miért nem kedvelte Aczél?
– Még csak azt sem mondanám, hogy nem kedvelt. Talán egy kissé – úgy titokban – még szeretett is, de hivatalból az volt a dolga, hogy ezért-azért ne szeressen. Leginkább azok számára voltam nem kívánatos, akik az akkori vezérkart irányították. Azért haragudtam, hogy olyan függőségi viszonyba kerültünk egy országgal – egy materialista, hazug, szívet-lelket-testet kizsigerelő nagyhatalommal –, hogy e befolyás az embereket sivárrá, reménytelenné, boldogtalanná nyomorította.
A legvadabb Kádár-korszakban is a szocializmust minden hivatalos helyen, megnyitón, irományban cuciálizmusnak írtam és mondtam, szobraim címével szabad gondolkodást, vitalitást, lüktetést, humort sugároztam. Ezzel akaratlanul is irritáltam a hatalmat. Aczél mosoly, vagy Kelj fel János, ilyen címeket adtam a munkáimnak, vagy ott van például a kicsit átvitt értelműbb, a lelkiismeretet is vizslató Fügemagozó című mobilom. Ezek már mind a Nemzeti Galériában vannak. Vagy a székesfehérvári múzeumban látható, Mint a madár című fém kalitkám, ahol is egy elektronikus műszerfal sípolva, világítva, mozogva figyeli, hol mit csinál a madár, és továbbítja az információkat a „hivatal” felé. Vagy a Stemplire várva I. és a Stemplire várva II., ami egy svájci műgyűjtő tulajdona. Három évig nem kaptam kiutazási engedélyt, hogy a berlini ösztöndíjamra kimenjünk. Ez ihlette a képeket. A televízióban egy műsorhoz csináltam mozgó szerkezeteket, mígnem egy újságíró leírta, hogy a szobraim a rendszer ellen lázítanak, mert nevetségessé teszik azt. Éppen akkor a tévében Czeizel Endre az én mozgó szobraim előtt tartotta előadásait.
A cikk után az egész műsort meg akarták szüntetni, csak hogy a szobrok ne látszódjanak. Végül is műsoron maradt, csak a nevem nem írták ki többet.
Kifejezetten boldognak, kiegyensúlyozottnak tűnik. A mondataiból, a mosolyából is valódi harmónia sugárzik.
– Mindennek ellenére egy kicsit sem törtek meg azok az évtizedek, akkor is boldogok voltunk, örültünk az élet szépségeinek, tele voltunk barátokkal. Akkor is nyílt és illatozott tavasszal az ibolya, akkor is élveztük a friss kenyér végét, a serclit, amit akkor is megettünk, mire hazavittük a kenyeret.
Az emberek akkor is eljutottak egymás szívéig, és akkor is tudtuk pontosan egymásról, hogy ki melyik oldalon áll. Tartottuk egymásban a lelket, összetartottunk és összetartoztunk.
Nézze meg, például ezen a képen ott van Keserű Ilona, Kőszeg Feri, Árpi bácsi, Demszky, Papp Tibor, Rajk Laci. Rajta vagyunk mindnyájan, akik segítettük egymást a szabadság útján 1960-tól 89-ig. Rajk Laci anyukája egyszer bejött a Károly-palotába, ahol is a velencei meghívottak állítottak ki. Egyszer csak azt mondja hangosan: egy óra forog visszafelé, akkor a Harasztÿnak itt kell valahol lennie. Valóban ott voltam, így ismerkedtem meg vele, aztán a fiával, Lacival, később meg a többi szamizdatossal.
Hogyhogy nem vállalt közöttük komolyabb szerepet?
– Vállaltam volna többet is, de Rajkék vigyáztak rám. Tudták, én a munkáimon keresztül nyilvánítok véleményt, nem az aláírásokkal. De amikor kellett, mellettük voltam, akár vetítőgépet kellett működtetni, akár valakit rejtegetni.
Ide figyeljen! Tulajdonképpen boldogságosan alakult az életem, a nélkülözés, szegénység, üldözés, megaláztatás évtizedeiben is, mert jól tudtam választani. Olyan emberekkel tudtam közösséget kialakítani, akikkel maximálisan jól éreztük magunkat a feleségemmel, így a borzalmas évtizedek borzalmai megálltak a házunk kapujánál. Az egyik mesterem, Labancz Ferenc, akitől a szobrászat alapjait tanultam, egy kávé mellett azt mondta egyszer: „István, olyan rövid az emberi élet, hogy az erőnket ne arra pazaroljuk, hogy valakit vagy valamit gyűlöljünk, hanem hogy valami jóért harcoljunk.” A nagynéném meg azt mondta nekem: „Fiam, akkor leszel boldog az életben, ha soha nem csinálsz olyat, amit később megbánnál.” Még ma is ezeknek a mondatoknak a szellemében döntök, teszek-veszek.
Mindig is volt egy olyan képességem, amiért azóta is hálás vagyok a Teremtőnek, hogy a rossz dolgokban is mindig láttam valami jót, aminek örülhetek. Ha például egy veréb rácsinált a vállamra, akkor azt mondtam, édes Istenem, de jó, hogy nem egy tégla esett rám. A régi rendszerben is úgy éltem és dolgoztam, hogy hittem, egyszer minden megváltozik, és jóra fordul. A Miatyánknak azt a sorát is, hogy bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, ezt életem irányítójává tudtam tenni. Hetvennégy éves vagyok, és nincs egyetlenegy ember sem, akire csak egy kicsit is neheztelnék vagy haragosan gondolnék. Azt mondtam, ha én most elkezdek haragudni valakire, akit kedvelt a régi rendszer, akkor, ha egyszer csak fordul a világ, és én kerülök olyan helyzetbe, hogy kedvel az állam bácsi, én sem örülnék, ha haragudna rám, akit éppen nem kedvel az állam bácsi. Aztán voltak olyan évtizedek is, amikor igen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki felvállalja a barátságot velem, mert a hatalom még azt is elnyomta, aki barátommá lett.

Hogyan kezdődött az élete?
– Pestszentimrén születtem 1934-ben, ötven éve élek itt Kispesten a feleségemmel. Nagyon szűkösen éltünk egy pici szoba-konyhás lakásban, amit hosszú spórolás után 1965-ben húszezer forintért meg tudtunk venni. Később megvettük az egész házat a benne lévő lakókkal együtt, akik már akkor is idősek voltak, és aztán eltávoztak az élők sorából. Kaptam egy berlini ösztöndíjat, ahová kimentem családostul, és az ott eltöltött másfél év alatt anyagilag kicsit megerősödtünk. Így el tudtuk kezdeni lassan átépíteni a házat. Építőanyagra még volt pénzünk, de a munkások megfizetésére már nem. Iparos ember lévén értek a fémhez, fához, kőhöz, műanyaghoz. Mindent ketten csináltunk a feleségemmel, együtt fúrtunk, faragtunk, falat tapasztottunk, fürdőszobát csempéztünk, szekrényt, lépcsőt, korlátot faragtunk. A két kezünkkel csináltuk az egész házat a pincétől a padlásig, azért ilyen személyre szabott és otthonos. Mint egy Lego játék, évtizedek alatt úgy épült az egész ház: egyik kocka a másikhoz, egyik szint a másik után.
Miből élt, mit dolgozott? Mikortól élt a szobraiból?
– Húsz-huszonöt évig egyetlen munkámat sem tudtam eladni. Géplakatosként tizenkét évig tanítottam egy iparitanuló-iskolában, közben meg a Dési Huber iskola szobrász szakán tanultam, aztán a kaposvári színháznál voltam szcenikus. Később meg a Dél-pesti Vendéglátónak voltam díszmű-lakatosa, ezekből a munkáimból éltünk, közben meg csináltam otthon a hatalmas szobraimat.
Mikor kezdte érezni az intenzív vonzódást a fémhez?
– Az a helyzet, hogy már így születtem. Óvodás korom óta a technikai dolgok, az összerakós műszaki játékok jelentették az igazi örömet. Azonnal félretettem a használati utasítást, és a saját fantáziám szerint raktam össze a játékokat. Ilyen volt a matador, a Märklin, később meg a capitaly. A gimnázium után azért mentem lakatosnak, mert kristálytisztán tudtam, hogy azt fogom ott megtanulni, amire az életem épül majd. Apám egyszer azt mondta, meglátva egy frissen faragott faszobromat: Fiam, az már biztos, szobrász te soha nem leszel.
Honnan az Édeske szó a nevében?
– Mikor ipariskolában tanítottam, a sok kedves tanítványom nevét nem tudtam megjegyezni – később a sok barátom nevét sem, akivel a jó sorsom összehozott – és azt mondtam nekik: édesem, édeském, kicsikém. Eleinte beceneveket adtam a tanítványaimnak: Tüsi, Borzas, Kékszemű, Mosolygós, mert ezeket a neveket valahogy nem felejtettem el. Aztán a művésztársak is elkezdtek engem édeskézni, de nem haragudtam rájuk, mivel én is becéztem őket. Nyílt egy kiállításom Mozgás címmel Pécsett, amit Németh Lajos, az akkori időszak nagyhírű művészettörténésze nyitott meg. A reprezentációt így fejezte be: „Ezek után fogadják szeretettel Édeske István kiállítását.” Kuncogás meg nevetés. Erre Németh megkérdezte a múzeum igazgatóját, Romvárit, miért nevetnek? A válasz: „az urat Harasztÿ Istvánnak hívják, az Édeske csak becenév.” De ma már a külföldi múzeumokban is Dél-Koreától Zürichig a nevem előtt, közben, után ott az Édeske név.
Hogy telnek a napjai hetvennégy évesen?
– Fél hétkor kelünk minden nap Évával, és minden reggel számot vetek azzal, mi az, amit a mai nappal még hozzátehetnék a már meglévőkhöz.
Ezt hogy érti?
– Hogy mit csinálhatok még olyant, ami mindenkinek jó, és amit később nem bánok meg? Mondtam-e, csináltam-e valami olyasmit előző nap, ami valakit sérthetett? Melyik munkámba kell még kicsit belenyúlni, mert nem érzem benne azt a harmóniát, amit még tegnap éreztem? Kit kell felhívnom, és valami kedveset mondanom neki, mert éppen arra van szüksége? Melyik unokámat – sokszor őket is édeskézem, mert keverem a nevüket – kéne meghívnom uzsonnára? Melyik tehetséges festő barátom munkáját kellene megvennem, mert rosszul áll anyagilag, mint ahogy velem is tették annak idején? Nem tudom szavakkal elmondani, vagy érzi, mire gondolok, vagy nem.
Mit jelent az ipszilonon levő két pont?
– Régi nemesi származásunkra utaló jel. A szépszüleimnek sok vármegyében volt birtokuk, de nem igazán ezért használom. Így szebb az ipszilon. Olyan, mintha nevetne.

Választás életre-halálra

root — Wed, 27 Feb 2008 11:27:57 +0100

Amerika és az egész világ jövőjére nézve kit tartana a legalkalmasabbnak az elnöki posztra?
– A jelenlegi mezőnyből McCaint.
Miért?
– Mert a legfontosabb ügyben, a legfelsőbb bírói kinevezésekben – és az ezt követő fontosságú ügyekben is, mint a terrorizmus, Irak, Közel-Kelet – őt látom a legkiszámíthatóbbnak, a legtapasztaltabbnak és a leginkább életpártinak.

Fotó: Vörös Szilárd

Mitől ilyen fontosságúak a bírói kinevezések?
– Attól, hogy Amerikában a szabadságjogok, a privát szféra, a demokrácia védelmével, valamint az egyén társadalomhoz való viszonyával kapcsolatos álláspontokat gyakorlatilag a legfelsőbb bírói döntések határozzák meg. Az Egyesült Államok történetére talán a legnagyobb hatással a bírók voltak, nem az elnökök. Ezt nem szokták érteni Európában.
Most az emberiség egyik legnagyobb biológiai transzformációja előtt állunk. Az elkövetkezendő öt-húsz évben az agyunk olyan módon lesz összekapcsolható különböző chipekkel, hogy nem lesz könnyű eldönteni, hol a határ a gép és az ember között; nem fogjuk tudni, hogy akivel éppen beszélünk, az még ember vagy már robot; ki mondja meg, hogy aki műlábbal gyorsabban fut, mint igazival, az „ki” vagy „mi”; mikor emberi életet elő tudunk állítani mesterségesen is – akkor valami egészen elképesztően mély és az emberiség jövőjét is meghatározó kérdések merülnek majd föl. És mint ahogy az ilyen súlyú kérdésekben a válaszadást az amerikai törvényhozók eddig sem vállalták fel, így végső soron a döntés ezután is a bírói karra marad.
Ezek a bírók valódi hatalommal, befolyással, ismertséggel rendelkeznek?
– A legnagyobb, legfelsőbb bírókat a mai napig emlegetjük. A legfelső bírókat egy életre nevezik ki az elnökök, és egy jó elnök úgy hagyja ott a nyomát, hogy jól választ ilyenkor.
Ha egy életre nevezik ki őket, akkor – e logika szerint – nem mindegy, ki lesz az elnök, hisz a bírók már ott vannak.
– Most fognak cserélődni, mert már nyolcvan fölött vannak, és van, aki meg is halt. A következő elnök fogja kinevezni őket. Az, hogy az emberiség hogyan fog vélekedni az abortuszról, a magzatról, az életről, két férfi házasságáról, a terrorizmusról, a kereszténységről, a most kinevezendő bírók döntéseitől függ majd. Attól tartok, hogy ha Obama ülne az elnöki székben, olyan bírókat nevezne ki, akik igen sajátos, szubjektív egyéni módon értelmeznék és interpretálnák a törvényeket és az alkotmányt, így aztán a döntéseikkel rossz válaszok születnének az előbb említett kérdésekre.
Ez volt a bírói kar. Mi az ezt követően legfontosabb terület, ami miatt McCaint látná szívesen elnöknek?
– Az iraki háború. Tudniillik a másik alapvető kérdés, hogy menyire vesszük komolyan a terrorizmust, a terrorista fenyegetéseket. Ha például annak idején 1934-35-36 körül komolyan vette volna a világ a fasizmus előszeleit és fenyegetéseit, akkor nem lett volna holokauszt. Barack Obama tudtommal Irakból a lehető leghamarabb viszszavonná a csapatokat. Ezt az al- Kaida hatalmas győzelemként élné meg, és azonnal megerősödne ott a bázisa. Valamint megszűnne annak a lehetősége is, hogy Irakban létrejöjjön egy olyan progresszív piac, amely az ezeréves elmaradottságából kimozdítaná az iszlám világot.
A jövő legnagyobb kihívása az lesz, hogy meg tudják-e majd oldani a keresztény világ és az iszlám világ közötti feszültséget. A világra nézve a legnagyobb valós veszély, ha az iszlám országoknak tömegpusztító fegyverek kerülnek a kezébe. Mert bármire képesek. Aki végigélte a hidegháborút – ami a maga módján tulajdonképpen elég kiszámíthatóan működött –, sosem gondolhatta igazán, hogy a két nagyhatalom elpusztítja egymást. Elég racionálisak voltak mindkét oldalon, tisztelték az életet, legalábbis annyira, hogy szeressenek élni. Mindkét oldalon a római civilizáció keresztény leszármazottai éltek, ahol is az élet, az individuum fontos értéknek számított.
Az iszlám fanatikusok nem tartják értéknek az életet, és nem is akarnak élni. Bármelyik pillanatban megnyomhatják azt a gombot, amelyik által saját magukat vagy akár egy egész kontinenst elpusztíthatnak, csupán azért, mert nem tartják értéknek az emberi életet. Gondolja el, miért vezetünk viszonylag nyugodtan? Mert tudjuk, hogy a szembejövő autó nem fog direkt nekünk jönni, mert ő is élni szeretne. Ha ez az egyszerű állítás nem mondható el a másik félről, védtelenné és kiszolgáltatottá válunk.
Azt hiszem, ezt nem lehet másképp megoldani, mint az amerikai külpolitika egy régi irányzatával, az úgynevezett liberális internacionalizmussal. Tony Blair ezt tette, de a tizenkilencedik század vége óta a legtöbb amerikai elnök is. Bush is. Amit Bush úr csinál, az a legjobb példája az amerikai idealizmusnak. Ha így nézzük, McCain úr Bushabb Bushnál, Barack Obama viszont ennek pont az ellenkezőjét tenné. Ő egy igazi anti-Bush lenne.
És Clinton asszony?
– Ő enyhébben fogalmaz, mint Obama, de valószínű ő sem folytatná Bush vonalát.
Ezek a hölgyek, urak azt is teszik majd, amit most mondanak?
– Igazából nem tudnak mást tenni. Az egy mítosz, hogy a politikusok mondanak valamit, és aztán nem azt csinálják, azonnal megbuknának. Magyarországot ne keverje össze Amerikával, még csak ne is hasonlítsa hozzá.
Hogy változna Amerika és Izrael viszonya, egyik vagy másik elnökjelölt győzelme esetén?
– Amerikában egyetlen dolgot nem lehet megkérdőjelezni, az Izrael melletti elkötelezettséget. Így aztán retorikában az összes jelölt mellette áll. McCain is teljes mellszélességgel mellettük áll, ha ő győz, az Egyesült Államok mind a tíz ujjával ki fog állni Izrael mellett. Obama, úgy tűnik, nem ilyen mértékben, Hillary e téren kettejük között áll.
Annak az embernek, aki amerikai elnökként fut, előtte hosszú időt kell eltöltenie általában kormányzóként. Obama szenátor volt egy terminuson keresztül (Kennedy volt az utolsó, aki szenátorból lett elnökké.) Obama messze a legbaloldalibb szavazó volt a szenátusban, és ez azért sokat mond Izraelre nézve. Valószínű, hogy Bush adócsökkentéseit sem hosszabbítaná meg, ellentétben Hillaryvel, aki meghosszabbítaná. Obamáról tulajdonképpen alig tudunk valamit, most, hogy vezet, fogják majd igazán górcső alá venni.
Mi változhat Amerika Európához való viszonyában?
– Ezt a viszonyt az fogja meghatározni, hogy demokrata vagy republikánus elnöke lesz-e Amerikának. A demokraták sok tekintetben közelebb akarják vinni Európához az Egyesült Államokat, mintha az európai szociáldemokráciát akarnák utánozni. A republikánusok viszont sokkal inkább a piacban bíznak. Érdekes, hogy Európa három legfontosabb országának vezetői igencsak Amerika-barátok. Azt mondták évekkel ezelőtt, hogy most aztán mindenki meg fog bukni, aki az amerikai külpolitikát támogatja. Mit ad Isten, Tony Blairt még egyszer megválasztották, és az a két ember, aki leginkább az amerikai elnök ellen volt, Schröder és Chirac megbukott, és olyan emberek ültek a helyükbe, mint Sarkozy és Merkel asszony.
Az, hogy Obama fekete bőrű, Hillary meg nő, mit hozhat a konyhájukra?
– Nem sokat. Ez ma már nem ügy, nem újdonság Amerikában. Amerika egyik legbefolyásosabb politikusa, a külügyminiszter nő is, és fekete is. A faji különbségek miatti problémák, mióta ember él a földön, a legnehezebb kérdéseket vetik föl, de ha valahol sokat tettek e feszültségek megszüntetéséért, akkor az Amerika volt. Nagyon remélem, hogy ilyesmivel nem lehet választást nyerni, bár szokták mondani, Amerikában minden megtörténhet, amit a fizika és a természet törvénye nem tilt.
Miért hever egész Hollywood Obama lábai előtt?
– Mert Hollywood a kezdetektől fogva máig egy nagyon baloldali hely, és Barack Obama meg a legbaloldalibb jelölt azok közül, akik valaha is ringbe szálltak az elnökjelöltségért. Mellesleg Hollywood nem szereti Amerikát.
Azzal, hogy McCain már hetvenegy éves múlt, nem fog szavazatokat veszíteni?
– Erre így válaszolt a múltkorjában: ha valakinek nem tetszik a korom, bemutatom neki a kilencvenhat éves, fantasztikus karban lévő édesanyámat, beszélgessen el vele egy kicsit. Reagan is hatvannyolc éves volt, amikor megválasztották – emiatt lesz nagyon fontos az ő esetében, hogy kit választ maga mellé alelnöknek.
Az evangéliumi keresztények mennyire fognak beleszólni a döntésekbe?
– Jócskán. Húszmillió szavazatot tudnak hozni délen. Reagant is ők segítették az elnöki székbe, és Caertert is. Akkor demokraták voltak, de az utóbbi időkben republikánusként szavaznak. McCainnek éppen az az egyik problémája, hogy nincsen jóba velük.
Részt vett valamelyik amerikai elnök kampányában?
– Igen. Jack Kempet segítettem. Reagen után ő volt a republikánusok nagy ígérete. A hatvanas évektől egész Amerika azt várta, hogy egyszer elnök lesz. Rendkívüli képességű és tehetségű fiatalember volt. Már ismert volt egyetemistának is, aztán nagy név lett futballistaként is. Az idős Bush ellen vesztett az előválasztásokon. Aztán kiszállt a politikából.
Nekem, egy Zuglóban élő budapesti polgárnak változhat-e a kis életem attól, hogy ki lesz Amerika elnöke?
– Igen. Adott esetben nagyon is. Az Egyesült Államok elnökének döntéseitől a világon sok embernek megváltozhat az élete, a sorsa, de minimum a világról alkotott véleménye. Ezerkilencszáznyolcvannyolc órája zajlik az a vita, hogy Amerika felvállalja-e a világ csendőrének a szerepét, mint a legjobb katonai és egyetlen szuperhatalom, vagy sem. A legtöbben nem nagyon akarják felvállalni. Ha például Amerika ezt mától nem vállalná, akkor holnap Iránnak atombombája lesz. Akkor aztán tényleg borzalmas dolgok történnének a világon. Mellesleg minden nemzet életében a legnagyobb üzlet az volt, ha háborút vesztett az Egyesült Államokkal szemben. Tessék megnézni Németországot, Japánt, Koreát. Háborút vesztettek, és egyetlenegy büntetésük az volt, hogy utána szemtelenül meggazdagodtak. A föld melyik részén dominálta Amerika a világot? Na?
Nem tudom.
– Megmondom magának, sehol sem. Illetve a kereskedelem területén. 1800 óta kereskedünk, és tessék megnézni, mi történt azóta a világban: ez hozott létre prosperitást, ez növelte meg az életkorunkat, és azóta kellemesebb élni is a földön. Sőt. Ez tartja fenn a békét is.

Roma késelt gárdistát?

root — Wed, 20 Feb 2008 11:22:28 +0100

H. Attila: (erősebbnek, érettebbnek tűnik koránál, kinéz legalább tizenhét évesnek) – Bementünk Kanizsára két barátommal, hogy bulizzunk egy jót, mert szalagavatója volt a szakközépnek, ahova járunk.
Nem Kanizsán laksz?
– Nem, egy közeli faluban. Fél hatkor beértünk a busszal, bementünk a plázába, körülnéztünk ismerősök után, de nem volt senki. Na jól van. Fölmentünk a nagy buszmegállóba, de ott sem volt senki, aztán visszamentünk, akkor már ott voltak egy páran, és megbeszéltük, hogy el kéne menni az egyik kocsmába inni, de ott is ittunk egy kicsit.

Mit?
– Boros kólát, fele bor, fele kóla. Vagy három-négy kört. Utána aztán felmentünk a Gösserbe, ott voltak az osztálytársaink, nagyon megörültek nekünk, hogy bejöttünk, mert délelőtt azt mondtam nekik, hogy nem jövök be. Meghívtak sörözni, utána hárman kimentek beszélgetni a HSMK-hoz.
Mi az a HSMK?
– Hevesi Sándor Művelődési Központ, ott van a sörözővel szemben, a tér másik oldalán, közte meg park van, de később mi is kimentünk hozzájuk a térre beszélgetni.
Hányan lehettetek összesen?
– Nyolcan-tízen.
Hány sört ittál?
– Hármat vagy négyet.
Gyakran vagy részeg?
– Dehogyis, alig-alig. Szilveszterkor rúgtam be utoljára. Egyszer csak kijön egy srác a Gösserből – utólag már tudom, hogy Ádámnak hívják, de soha nem láttuk egymást – és azt mondja: „Ti retkes, büdös cigányok, mit kerestek itt, takarodjatok az anyátokba!”
Mire jött ez a mondat, mit csináltatok, vagy mit balhéztatok?
– Semmit sem csináltunk, csak ott ültünk a parknál és beszélgettünk.
Valóban?
– Valóban hát. De ők is többen voltak, ketten vagy hárman. Ez az Ádám egy kigyúrt nagy darab állat volt, boxoló.
Köztetek többen is romák voltak?
– Mind azok voltunk, félvérek, meg romák.
Apukád fehérbőrűnek látszik.
– Pedig ő is roma.
Dr. Rinfel János, Attila ügyvédje: – Ádám is és védencem is egy Kanizsa melletti faluban laknak. Óriási feszültség van ezekben a falvakban, ahol is a lakosság jelentős hányada már roma. Nemcsak ebben a megyében, máshol is. Hogy mondjam, folyamatos az atrocitás a fehérek és a romák között. A sajtó csak egy-két esettel foglalkozik, de a botrány és a feszültség sokkal több, mint amennyiről cikkeznek.
Attila: – Szóval, nem csináltunk ott semmit, kiabálni se túlzottan kiabáltunk
Attila apukája: – az értesülésem szerint ez egy olyan boxoló, aki gyakran masírozgatott fekete ruhában, bakancsban a gárdistákkal.
Attila: – a gyerek szitkozódásaira nem figyeltünk, nem akartuk a balhét, körbeálltuk egymást, és tovább beszélgettünk, de ő csak nem állt le a szöveggel, tovább cigányozott, aztán indult felénk.
Egyedül?
– Akkor egyedül.
A semmire szidott és indult rátok a gyerek?
– Így volt. Aki háttal állt neki, azt akarta megütni, de elrontotta, tán be volt rúgva, nem tudom. Akkor az egyik haverom, aki éppen szemben állt vele, próbálta megütni ezt az Ádámot, de nem jött össze neki, akkor lefogtam őt, hogy ne balhézzon, de ezután valahogy én kerültem Ádám elé, és engem gyepált ököllel.

H. Attila
Fotók: Juhász Tamás

Hova kaptad az ütéseket?
– Fejbe, orrba, hasba.
Nem látom se a fejeden, se az orrodon, se a szádon ennek nyomait.
– Kívülről nem látszik, a szájam belül tiszta seb, meg a fejem búbján van egy pukli. Ütötte az orromat, mire az tök k.o. lett, ömlött a vér belőle, de lehet, hogy az ő vére is volt, mert az egyik szúrásnál mintha spriccelt volna, nem tudom.
Az egyik haverom rámozdult az Ádámra, akkor abbahagyta az ütlegelést, de akkor már támolyogtam az ütésektől, az Ádám meg mintha hirtelen eltűnt volna, de két másodperc múlva visszajött két barátjával. Akkor az egyik megfogott, a másik kettő ütött. Az egyik osztálytársam futásból lerúgta Ádámot, a másik szorításából meg kiszabadultam, de úgy, hogy a földre kerültem, és akkor észrevettem, hogy ott van a lábam mellett egy nagy kés. Azt fölvettem, amikor fölálltam.
Hogyhogy ott feküdt a lábad mellett egy kés? Nem a te késed volt, amit egyszer csak elővettél a zsebedből, és amivel szúrtál?
– Dehogyis, ott, akkor találtam azt a kést.
Aha. Értem. Ott találtad.
– Akkor kinyitottam a kést, mert rugós kés volt, az Ádám felé nyújtottam, és mondtam neki: gyerek, menjél hátrébb, mert nem akarom használni. Valaki közénk állt, hogy ne csináljam, de az Ádám félrelökte, és azt mondta nekem, úgyse mered használni. Jött felém, én meg előre tartottam a kést. Belejött. A hasába ment. Akkor be volt már kattanva, észre se vette szerintem, hogy átment a penge rajta, mert még jött volna felém, de akkor megszúrtam, utána visszavett az erejéből.
Szóval kié volt az a kés?
– Mondom, nem az enyém volt, tán valakitől kiesett, ott volt a lábam előtt, tán ettől az Ádámtól eshetett ki.
Aha. Aztán?
– Aztán egész a buszmegállóig futottunk, a tíz negyvenessel hazamentünk. Lefürödtem, lefeküdtem, reggel hatkor jöttek a rendőrök értem.
Szüleidnek elmondtál mindent, amikor hazaértél?
– Nem. Reggel tudták meg a rendőröktől.
Apa: – Még sötét volt reggel, mikor csöngettek. Én keltem föl, először azt hittem, most jött haza Attila, de nem értettem, miért csönget, hiszen van kulcsa. Mindegy, gondoltam, kinyitom az ajtót, egy ismerős rendőr állt ott. Azt mondja: „szia Zsolti, itthon van a fiad?” „Persze. miért?” – kérdezem megrémülve. Bementem Attilához, mondom: „fiam, itt vannak a rendőrök.” Megmotozták, megbilincselték, és bevitték a rendőrségre.
Ügyvéd úr, hogy látja védence helyzetét?
Az ügyvéd: – Az ügy befolyásolásmentes, pártatlan kivizsgálása érdekében nem szeretnék semmit mondani.
Apa: – A Gösser Söröző mellett van a Kóborló nevű kocsma. ezek a szkinhedek meg gárdisták ott gyülekeznek. Legtöbbnek a feje meg a nyaka ki van tetoválva, mint ennek az Ádámnak is.
Honnan tudja ezt?
– Biztos forrásból tudom, de járjon utána.

***

(Nagykanizsa kórházának sebészeti osztályán vagyok, Ádám ágya mellett, aki egy magas, egészen vékony, rövid hajú, húszéves fiatalember. Az egyik szúrás a máját érte, megműtötték, már jobban van, de még egy tucat kisebb vágás nyoma látszik a karján, nyakán, hátán, mellén, mindegyik két-három öltéssel összevarrva, lógnak a varratok a sebből. Tetoválás se a nyakán, se a karján nincsen, nem szívesen beszél a történtekről.)
Mit sportolsz?
H. Ádám: – Semmit. Ha rám nézel, gondolom, látod is.
Nem is bokszolsz?
– Életemben nem bokszoltam, se semmilyen küzdősportot nem csináltam, még focizni se fociztam.
Azt mondják, hogy a Magyar Gárda tagja vagy.
– Ez sem igaz. Az építőiparban dolgozom, burkoló vagyok.
Hogy kezdődött a verekedés?
– Hagyjuk!
Volt benned pia?
– Pár üveg sört ittam a Kóborlóban.
Honnan a sok vágás a testeden?
– A gyerek a verekedés közben öszszevagdosott.
Ismerted őt vagy őket?
– Nem.
Hol ittál?
– A Gösserben meg a Kóborlóban, a két söröző ott van egymás mellett.
Azt mondja Attila, aki megkéselt, hogy ők ültek a parkban, amikor te, nem is tudják, miért, elkezdted őket cigányozni, szidni, anyázni.
– Ha ezt akarod elhinni, hidd ezt. De nem így volt. Azt nem mondta a gyerek, hogy én saját magamat szúrtam hasba, meg vagdaltam össze?
Azt nem. csak azt, hogy nem az övé volt a kés, amivel szúrt, hanem ott találta a földön a lába előtt, esetleg a te zsebedből eshetett ki.
– Na hagyjuk abba, nem vagyok vicces kedvemben.
A rendőrség kihallgatott már?
– Még nem. Köszi, hogy bejöttél. Szia!

***

Kóborló Söröző (kis füstös hely, zenegép, játékgép, csocsó, tele középiskolás korú fiatalokkal, piercing, festék majdnem mindenkin van. Szkinhedeket, gárdistákat, fekete bakancsosokat nem látok. Beszélgetésbe kerülök egy hangadónak tűnő fiúval).
Itt voltál, mikor a szurkálás történt?
A fiú: – Itt. Ismerem az Ádámot is, meg a cigány gyereket is, az Attilát.
Hogy indult a balhé?
– Ádám kért a zenegépen jó pár Kárpátia-számot, elég hangosan szólt, azoknak a számoknak a szövege nem romabarát, hogy finom legyek, és a romák elkezdtek hőbörögni, hogy ki kérte ezeket a számokat. Erre valaki odakiabált nekik: ez fehérek számára fenntartott hely. Így kezdődött. Aztán tizenöt-húsz perc múlva – akkor már én is a parkban voltam – hallom, hogy Ádám azt kiabálja, megszúrtak, megy két-három lépést, és összeesik. Tiszta vér volt a fehér nadrágja meg a pólója. Aztán jött a mentő, szerencséje volt, mert három sarokkal arrébb van a kórház. A romák meg már futottak, közben az a gyerek eldobta a kést.
Ádám Gárda-tag?
– Dehogyis. Mindig fehérben látom, nem feketében. Csak szereti a Kárpátia együttest.

SYMBOL

root — Wed, 13 Feb 2008 11:16:24 +0100

Nem hiszem el: a sörözőben a padló bőrből van, a toalettekben meg színes velencei csillárok. Mikor az ajtón belépek, még Óbudán állok, de két lépéssel beljebb már a King Davidben.

Egy szerény vidéki zsidó családban születtem és nőttem föl. A szüleim már nem éltek vallásosan, nem tartották az ünnepeket, apukám és anyukám, miután elvesztették a hozzátartozóikat, elvesztették az Istenbe vetett hitüket is. Apukámnak odavesztek a szülei, a hét testvére és minden rokona, úri szabóként egy szál maga maradt, és el akarta hagyni azt az országot, ahol mindez megtörténhetett, de valaki mondta neki, hogy Szécsényben él egy szódás, és annak van egy szépséges lánya. Apám azonnal lement Szécsénybe, hogy mielőtt disszidál, megnézze ezt a zsidó lányt.
Úgy beszél, mintha egy mesét mondana.
– Igaza van. Csakhogy a mesém igaz. Anyám gyönyörű szép volt, ott élt anyukájával és apukájával. Egyszer csak megjelent az én városi, jóképű apukám, és úgy beleszeretett anyukámba, hogy egy hónap múlva egybe is keltek. A házasság után ki akartak költözni Amerikába, de a nagyapám azt mondta apukámnak: fiam, nekünk a lányunkon kívül senkink nincs, maradjatok itthon, megélünk majd a szódából. És apukám hallgatott a nagyapámra, aki egy aranyos, pipázó köpcös bácsi volt. Születésem előtt egy évvel halt meg, de a falubeliektől mindig csak azt hallottam, milyen derék, segítőkész ember volt ez az Ármin. És nekem ez az Ármin bácsi-szerű életvitel – hogy úgy éljek, hogy mindenki csak jót mondhasson rólam – követendő mintává lett.
A nagymama mondta, hogy Ármin bácsi nem bízott semmit a véletlenre, mindent bebiztosított, mindenben a biztosra ment. Ebben is ráütöttem, képzelje el, még autóm sincs, mert az is többesélyes. Szécsényben tizennégy éves koromig laktam, aztán Pestre kerültem bőrdíszműves tanulónak, majd a Kézműipari Vállalatnál dolgoztam hat évig, ott tettem le a mestervizsgát.

Mikor elkezdtem a középiskolát, akkor volt az arab–izraeli háború, és a szüleim úgy gondolták, hogy Pestre már ne Braun Sándorként, hanem Barna Sándorként kerüljek. Az emberek így változtak a világhoz. De anyagilag csak nem haladtam egyről a kettőre – albérlet, rezsi, miegyebek, 74-ben úgy döntöttem, visszamegyek Szécsénybe, és legalulról újrakezdek mindent. Otthon a konyhaasztal közepére nagy furnírlemezt tettem, és így szabtam a bőröket, mellé tettem
a varrógépet, és elkezdtem csinálni a retiküljeimet. Ahogy elkészült két-három darab, kitettem a nagymama szódáskirakatába, és legnagyobb örömére és csodálkozására majdnem mindennap eladott egyet. A szóda ára már vagy tíz éve egy forint tíz fillér volt, és számára fantasztikus volt, hogy százharminc forintért elad egy retikült.
Háromezer forint volt egy havi fizetés. Boldog volt, hogy még láthatta, ahogy az unokája elindul. Halála után vettem egy Trabantot, és a termékeimet elkezdtem piacokra hordani.
Az egyik piacon a mellettem áruló cigány kereskedő – áldja meg az Isten – azt mondja nekem, miért nem viszi le a siófoki piacra ezeket a szép retikülöket, ott egy perc alatt elvinnék. Így is lett. Innen indult az az élet, ami engem Siófokhoz kötött.
Ott szerette meg vagy ott jött be az élet?
– Ott láttam meg, mi is az, hogy üzlet.
A vendéglátásra gondol?
– Nyitottam egy butikot még a hőskorban, 83-ban. Én lettem az ötödik butikos Siófokon. Nyáron odaköltöztem családostól.
Három mondattal ezelőtt még nem volt nős.
– A nagymama halála után Szécsényben ismertem meg a feleségemet, egy csodálatos pásztói lányt, és még ott Szécsényben született két gyermekünk, egy fiú és egy kislány. Nagymama, kedvenc unokája lévén, vett nekem egy telket Pesterzsébeten, és oda építettünk.
Mitől lett kedvenc unoka?
– Mindig is nagyon szeretettük egymást, de lehet, hogy azért, mert másfél évesen megtámadott a paralízis, megbénult teljesen a jobb lábam, csak húzni tudtam magam a bal lábammal. Az orvosok semmit sem tudtak mondani, csak az injekciókat adták. Apukám meg nyolcvanöt évesen egy halálos betegségből fel tudott épülni, és még ma is egészséges. Ugyanilyen csoda volt az is, mikor jobb lábam egyik napról a másikra működni kezdett.
Kérdezte tőlem az előbb, hogy mitől vagyok sikeres. Anyukám mindig azt mondta nekem: Sándor, a nagyanyád imádkozik érted. Nem tudom, ez hogy van, nem értek hozzá, nem is vagyok hívő, de hogy valaki folyamatosan biztonságot és optimizmust ad, az biztos. Mindig mindent kicsiben kezdtem, és nagyban folytattam, és még soha semmibe sem buktam bele.
Térjünk vissza Siófokra.
– Egyik nyáron elkezdtem vendéglátózni, megcsináltam a Flört diszkót, és nem tudom, mitől, egyszeriben az ország leghíresebb diszkója lett. Utána beindítottam a Palace-t, akkor meg az lett az ország number one-ja. Később a Flörtöt eladtam egy osztráknak, csak a Palace-t vittem tovább. Ma már az is egy gasztronómiai és szórakoztatókomplexum: egy helyen megtalálod a pizzériát, a kávézót, fagyizót, középkori éttermet, karaoke bárt. Abba a részbe mész be, ahová akarsz.

Fotó: Vörös Szilárd

Most, a Symbol mellett is üzemelteti Siófokot?
– Három éve, mióta a Symbolt építem, mikor tavasszal Siófokon nyitok, a családom leköltözik, és ők üzemeltetik. Én reggel hétre bemegyek a Palace-ba, megbeszélem velük, mi történt előző nap, hogy kitől mit vásároljanak aznapra a konyhának, mit kell megcsináltatni. Nyolckor ott vár a sofőröm a kocsival, és irány Óbuda.
Hogy az idei nyár hogy lesz – mivel a Symbolt is a családommal viszem –, még nem tudom, de majd kitaláljuk. Nem izgulok, mert talán életem egyik legnagyobb adománya az, hogy olyan üzlettársakkal, üzletvezetőkkel, pincérekkel, pultosokkal, dizájnerekkel, belsőépítészekkel kerültem össze, akik sikeressé, elégedetté, sőt, ki merem mondani, áldottá tettek.
Erdélyből átjött egy Kálmán nevű fiatalember, akivel egyszer csak összeakadtam Siófokon. Addig csak vergődött összevissza, aztán nálam dolgozott nyolc évig, végül ő lett a Palace-ban az üzletvezetőm. Talpra állt, megtollasodott, ember lett belőle, de belőlem is általa. Na, így vagyok a legtöbb munkatársammal. Lehet vagy tíz olyan ember mellettem, akik ha valamilyen téren nehezebb időszakom is van – mert van ilyen –, két vállal állnak mellettem, sőt, ha kell, harcolnak is értem. És én ebből élek.
A tehetségükből?
– A tisztességükből. És a magam tisztességéből. Ezt bátran és nagyképűség nélkül tudom mondani magának. Én is ugyanúgy kiállok értük, mint ők értem. Először mindig a dolgozóimat fizetem ki, az ő tisztességes havi hasznuk az első, csak utána jövök én. Ők az én kinyújtott karjaim.
Tengap felhívott egy ismerősöm, aki a Symbolban vacsorázott a családjával. Azt mondta, hogy bejárta a fél világot, de így sehol nem érezte magát, kezdve attól a pillanattól, hogy beléptek a kapun, hogy kellemesen megvacsoráztak, hogy az egyik pincérem, Kádár úr, bemutatta neki az összes helyiséget a kávézótól a galériáig, majd a kapuig kísérve további szép napot kívánva elbúcsúzott tőlük.
Ezeknek a „Kádár uraknak” legalább annyit köszönhetek, mint amennyit – reményeim szerint – ők nekem.
Honnan a vonzódása a képzőművészethez?
– Siófoki útjaim során ráleltem egy festői szépségű dombra Törekin, és úgy gondoltam, építek a tetejére egy házikót. Később a telek hangulatából, a környezetből és ismerőseim rábeszéléséből megszületett az ihlet: oda bizony egy művésztelep illene alkotóházzal, ligettel, parkkal, állatokkal.
Hát ez a projektem sem állt meg egy kicsiny háznál. Én ugyan most is bőrdíszműves vagyok, de mindig is érdekelt a mívesség és a művészetek egy-két ága. Már négy éve szponzorálom Törekiben a művészeket, de nem tudom, minek örülök jobban, annak a sok barátnak, akiket a festők, szobrászok, építészek, dizájnerek között szereztem, vagy annak, hogy a telepen maradandó alkotások születnek. Vannak hegyi szamaraim, jámborak és aranyosak, a kecskéimmel, birkáimmal, szamaraimmal, lovaimmal a hegy kaptatóin úgy érzem magam, mintha az Ószövetségben lennék. Közben meg a somogyi dombságot meg a Balatont látom, és megnyugszom.
Hogyan kezdődött a Symbol?
– Mivel Siófokon mindig csak szezonális vendéglátást csinálhattam, nem tudtam kialakítani egy finom törzsközönséget. Pedig legbelül mindig olyan helyre vágytam, ahova odaszoknak az emberek. Egyszer csak megláttam ezt a hatalmas, régi, rozoga sváb házat itt, a Bécsi úton, és beleszerettem. Megvettem, hogy majd csinálok belőle egy óbudai kertes kisvendéglőt. Így indult, és ez lett belőle.
Nem a III. kerületi önkormányzathoz tartozott, hanem a Műemlékfelügyelethez, ahol csupa jó embereket találtam, akik örültek annak, hogy van valaki, aki akar valami nagyot, aki ebben a házban akarja az álmait megvalósítani. Ugyanakkor szerették volna, ha ebből a romból minél több megmaradna, de ez romnak is nagyon rossz minőségű volt. Így csak keveset tudtunk a régi kövekből, kutakból, faajtókból visszaépíteni.
Egy idő után méltányolták, hogy ebből akarok megélni, hogy egy olyan helyet akarok, ahova az egész városból, országból elzarándokolnak, és tudomásul vették, hogy ez a ház akkor fog igazán élni, lüktetni, ha nem múzeumként működik. Ezek után már be merték vállalni az összes ötletemet. Így tudtuk megcsinálni azt, hogy mikor a szolid utcai frontról a hatalmas ajtón bejön valaki, kitárul előtte egy új, üde, csodálatos világ, ahol az esztétikai mívesség miatt szinte eggyé olvadnak a különböző gasztronómiai helyek – a mindent egybeölelő hatalmas kerthelyiség, a Puskás söröző, a mediterrán étterem, a kávézó, a kétszázhúsz éves pinceborozó, ahol tót, sváb, zsidó ételkülönlegességeket ehetnek – a koncert- és színházteremmel és a harmadik emeleti galériával.
Mit szimbolizál a Symbol?
– Több ügynökségnek is kiadtuk, hogy ha találnak egy jó nevet, velük fogunk dolgoztatni. De csak marhaságokat találtak ki. A lányom, aki az étterem marketingjét viszi, azt mondja: nézd csak meg, apu, a szimbólum angolul leírva így néz ki: Symbol – és tetszett.
De mit jelent az éttermére lefordítva?
– Azt, hogy ha nekem, egy vidéki bőrdíszművesnek így megvalósulhatnak az álmai, akkor bárki másnak is sikerülhet.

Pokol a Blahán

root — Wed, 30 Jan 2008 11:04:37 +0100

Belehalt koponyasérüléseibe az a középiskolás (M. Roland, 18 éves), akit osztálytársa (Rajmund, 17 éves) a tanítás után megvert a Blaha melletti utcában.

Fotó: Vörös Szilárd

K. É., Rajmund osztálytársnője:
– Már délelőtt a tanteremben összeszólalkoztak. Ez a Roland aki meghalt, meg még egy-két másik fehér fiú állandóan cigányozott a suliban.
Ez cigányiskola?
– Nem. Hatszázan vagyunk, ebből csak legfeljebb száz lehet cigány, szóval, akkor délelőtt is ment a cigányozás, még az apukájára is mondott valamit. Erre Rajmi bevágott neki, a homloka kicsit felrepedt, de semmi különös. Ezt aztán Roland megmondta ugyebár a tanárnőnek, a tanárnő meg elvette Rajmi ellenőrzőjét, és beírt neki valamit. Roland mondta is a tanárnőnek, hogy engedje hamarabb haza, de a tanárnő nem engedte.
Roland nem akart egyszerre hazamenni Rajmunddal?
– Persze, hogy nem, félt, hogy kap még. Így is lett. Később jött ki Roland a suliból, de Rajmiék megvárták még a Blaha előtt, a Királyi Pál utca elején.
Rajmiék többen voltak?
– Hárman. De a Csaba meg a másik barátja nem ütött, csak fogták Rajmi cuccait, és álltak, és nézték a bunyót. A Csabi is szuper bokszoló volt tai-bokszban. Rajmi elkezdte ütni, de alig ütött a fejére, inkább csak a hasát, aztán Roland elesett, feltápászkodott, összeszedte a földről a cuccait, és hazament.
Honnan tudod ilyen pontosan, ha ott se voltál?
– Csabi elmesélte, mert jóban vagyunk.
Aztán Roland este meghalt. De a Rajmi olyan rendes volt, hogy amikor megtudta, hogy meghalt a másik, elment a rendőrségre, és föladta magát szegény. Pedig világbajnok akart lenni, bokszvilágbajnok, sokat mesélt nekem a tatai az edzőtáborról. Olyan lelkizős, kis aranyos, vékonyka srác volt, a légynek sem ártott soha.
Álljunk meg egy pillanatra! Nem Roland ölte meg Rajmundot, hanem Rajmund Rolandot.
– Na, akkor mondok valamit. A suliban a hatszáz tanulóból ötszázhatvan a Rajmit sajnálja és siratja, hogy börtönbe kerül, és nem a másik fiút.
A másik osztálybeli gyerekek – igaz, nem a lányok, hanem a fiúk – így jellemezték nekem Rajmundot: „Egy kötekedős, agresszív, gépezős köcsög, aki minden buliban leissza magát. Meg még drogozik is.”
– Már hogy drogozna egy sportoló? Ahhoz meg, hogy szabad idejében a pénzén ki mit csinál, senkinek semmi köze. Inni meg ritkán ivott, csak ha nem volt edzése.

***

Ugyanazon a napon, amikor Rolandot megölték, egy 12 éves fiú, szintén a téren, megkéselt egy tizenöt évest.

S. J. 23 éves fiatalember, szerkesztő: – Sokszor láttam a Blahán esténként, és azt vettem észre, hogy ez a kisgyerek szabályosan befenyíti a hajléktalanokat és a csöveseket, akik rendesen félnek is tőle.
Mit jelent a befenyítés?
– Dzsúdómozdulatokat csinál előttük a kezével, a lábával, néha kicsit hozzájuk is ér, rúg feléjük, és apróbb dolgokat, cigit, aprópénzt, öngyújtót elvesz tőlük. Azok meg szó nélkül tűrik. Ősszel például az egyik alkalommal nyargaltam arrafelé Eimennel, egy arab barátommal az aluljáróban. Rossz idő volt, esett az eső, sokan voltak az aluljáróban, és ez a gyerek egyszer csak beszólt nekem: mi van veled, te köcsög, hogy nézel ki? Visszaszóltam neki: te vagy köcsög, de még ki se mondtam, azonnal három hatalmas cigány, nem tudom, honnan, felállt mellette, mi meg gyors léptekkel elhúztuk a csíkot.
Magyarul elmenekültetek?
– Hát igen. Nem akartuk a balhét, meg hogy ez a három ember lefejeljen minket, pedig mi sem vagyunk se alacsonyak, se gyengék. Szóval futólépésben távoztunk, a kanyarban meg elkezdtünk futni, mikor észrevettük, hogy még követnek. Nemrégen meg azt láttam, dél körül lehetett, hogy ez a srác fenn a szökőkútnál, a padok mellett éppen ellopta egy hozzá hasonló kissrác BMX biciklijét. Színes szivacsokkal volt a váza díszítve, jól nézett ki. Gurított a bringán kettőt-hármat, gyorsan felpattant rá, és eltekert. A meglopott srác meg elkezdett sírni.
Mit lehetett érezni a srácról?
– Lehet, hogy fel se fogja, amit csinál, az arca mindenesetre teli van gonoszsággal, simán agyonszurkál bárkit. Szerintem azok szedik el tőle a lopásai hasznát, akik mögötte vannak. Láthatóan tisztában van azzal, hogy hivatalosan nem tudnak mit csinálni vele, mert nagyon fiatal. Sőt, az is látszik rajta, hogy azzal is tisztában van, hogy nem csinálhat vele a rendőrség semmit.
N. János zenész, 22 éves:
– A Blahán szoktunk zenélni. Ahányszor ott voltunk, főleg tavaly, ezt a kisgyereket szinte csak futó helyzetben lehetett látni, mindenki elől csak rohant, és legtöbbször cigi égett a kezében vagy a szájában, de sokszor láttam, hogy üvegből sört iszik. Pökhendi stílusban, nagyképűen beszélt, nekem körülbelül a hasamig ért. Mikor zenéltünk, folyamatosan zavart minket, odaállt, hőzöngött, idétlenkedett. Egyszer hozzám is odajött, és a gitáromat elkezdte birizgálni, ütögette a húrokat, és kézbe vette a gitárt. Mondom neki, ne csináld, menj innen, de semmi. Elment, aztán visszajött, és megint elkezdte rángatni a gitárt. Bepipultam, megfogtam a kezét, és azt mondtam neki: ha még egyszer hozzányúlsz, eltöröm a kezed. Ez hatott, nem jött többet se akkor, se máskor. Ilyen stílusban beszélni és viselkedni még soha nem láttam kisgyereket. Magabiztos volt, a tekintete is más volt, mint a többinek. Úgy viselkedett, mintha ő lenne a király.
Rendőr nem volt a környéken?
– Nem, soha. Sokan azért nem bántották, azért nem verték véresre egyszer sem, mert két-három nagydarab felnőtt volt mögötte. Öt-tíz méterről figyelték, és láthatóan védték.
Kik lehettek azok?
– Románok. Román cigányok.
A kisfiú is sötét bőrű volt?
– Az, és rendesen volt akcentusa is. Mondom, akármikor a Blahán voltunk, nyáron, ősszel, télen, a srác mindig ott volt, és mindig üldözte valaki, aki legalább három fejjel volt magasabb, mint ő. A kissrác futás közben is röhögött, gyors volt, és fürge.
V. Kristóf, 16 éves tanuló:
– 2006 októberében jövök haza a suliból, a Corvin áruház előtt megyek, éppen ott tartok, ahol most az a nagy bontás meg építkezés van, és érzem, hogy jönnek utánam. Másik pillanatban négy roma körülvesz.
Hány évesek voltak?
– Tizenhat–húsz között lehettek. Rondán beszéltek, nem akarom ismételni, azt akarták, hogy mindent, ami van nálam, adjak oda nekik. Táskámat, zsebeimet kifordították, ami kellett nekik, elvették, illetve azt mondták, ha nekik adom, nem lesz nagy bajom.
Mit vittek el?
– Mobilt, pénztárcát, ilyesmit.
Féltél?
– Hát féltem. Nem akartam, hogy megverjenek. Hagytam, hogy elvegyék. Utána elmentek.
Maguktól?
– Maguktól.
Futottak?
– Nem, mentek. Nem foglalkoztak már velem.
Ezután te mit csináltál?
– Szóltam anyukámnak, aki ott várt a villamosmegállónál, száz méterre tőlem. Elmondtam neki, mi történt. Megpróbált a környéken rendőrt keresni, de nem volt. Aztán megláttuk a tolvajokat, a négyből már csak három volt ott, sétálgattak, ahogy észrevettük őket, ők is észrevettek bennünket, és elkezdtük kergetni őket, anyu meg én. Az Astoria irányába futottak. És az első keresztutcánál háromfelé szétspricceltek, és eltűntek. Hívtuk telefonon a 112-őt, kijött egy járőr, mindent felírt precízen. Ennyi.
És?
– És semmi. Nem lett meg semmim.
Jársz azóta a Blahán?
– Félni nem félek, de ha tudom, elkerülöm. Meg az egész nyolcadik kerületet.
Egy neve elhallgatását kérő rendőr a térről:
– Rajtunk röhögnek a bűnözők, mert tudják, hogy szinte semmit nem tehetünk, annyira le vagyunk gyengítve.
Jogszabályokkal?
– Azzal is. Főleg azzal. A bűnözők jogait védi szinte minden paragrafus, meg védi és sztárolja őket a sajtó is. Ha én egy kiskorú tolvajt netán megpofozok, amikor bűnöz, vagy lecigányozom, vagy ha csak keményen beszélek vele, engem másnap kirúgnak. Kinek kell ez? Inkább nem látunk, nem hallunk. Gondolod, hogy nem tudjuk már ránézésre is, ki a bűnöző? Még azt is tudják, hol van a „munkaterülete”, de az állásunk fontosabb. Ezt a tizenkét évest annyira kényezteti a televízió, hogy ha majd két év múlva gyilkolni is fog, és nemcsak szúrni, akkor be kéne vonuljanak vele ezek a tévészerkesztők is. Mert nem műsort kell vele készíteni. És ezt nemcsak én mondom, de az emberek legtöbbje. Tízből nyolc ezt gondolja. Persze ez nem szalonképes egy újságban.
Egy intelligens arcú idős hölgy a Blaháról:
Hogy érzi itt magát?
– Mire gondol?
A bűnözőkre. Például arra a tizenkét éves kisfiúra, aki pont itt szúrt meg valakit, ahol ülünk.
– Jaj, jaj, jaj, hagyjon békén ezzel! Itt ugyanaz folyik kicsiben, mint ami „odafönt” nagyban. Ha Princz Gábor, aki majdnem százmilliárdot ellopott vagy elosztogatott, hárommillió forintos büntetéssel megússza, akkor mit kapjon az, aki ellop egy mobiltelefont?
Gondolkozzon már! Ha ez a Tánczos nem gyilkolta meg azt a kislányt, akkor miért kapott tizenhárom évet? Ha meg meggyilkolta, miért csak tizenhárom évet kapott, amit még negyedeltek is. Inkább ott kutakodjon! És jól érzem magam itt a Blahán. Pláne, ha arrébb megy.