Sebestyén István

Van-e kiút a zsákutcás magyar történelembõl?

Hetek Online — Fri, 03 Feb 2012 15:07:32 +0100

Bibó István a második világháború után írt (1948), az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című munkájában hosszasan elemzi, milyen hazug politikai konstrukciókban élt a magyarság az elmúlt évszázadban. A témával kapcsolatban neves közéleti szereplőket, tudósokat kérdeztünk arról, hogy létezik-e egyáltalán magyar szuverenitás; hazug-e az a konstrukció, amelyben Magyarország önmagát értelmezi; valódi vagy álproblémákkal foglalkozunk-e nap mint nap; illetve ennek köszönhetően zsákutcában vagyunk-e, és ha igen, látszik-e belőle bármiféle kiút.

Bibó arról értekezik, hogy a magyar közösségi élet egyik központi kérdésévé lett, milyen a magyar alkat, milyen is a magyar. Bibó álláspontja szerint: „A magyar nemzet politikai és társadalmi zsákutcák sorozatán bukdácsolt végig attól a pillanattól kezdve, hogy forradalmi szabadságharca elbukott, egészen odáig, amikor a második világháború végén a maga fikciókból, feltevésekből, követelésekből és vágyképekből épült államépítményének a romjai között újból szembekerült a valósággal. Ez alatt a mintegy száz esztendő alatt a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként.”

Le kell cserélni a szocialista elitet
Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum igazgatója:
Számomra Magyarország története sikertörténet: nagy világbirodalmak, országok tűntek el, mi pedig minden nehézséget leküzdöttünk, válságokat hagytunk magunk mögött, és itt vagyunk. Óriási túlélési tapasztalattal rendelkezünk. A kudarcokból gyakran többet lehet tanulni, mint a sikerekből. Történészként és Orwell nagy tisztelőjeként vallom, megfelelő távlatból mindig kiderül, hogy bár a történelmet a győztesek írják, „az igazság akkor is létezik, ha tagadják”. Nem gondolom, hogy minden kihívásra csak egy megoldás létezik, gyakran bizony új, járatlan utakat is keresnünk kell. Az unió kemény intézkedései is jelzik, hogy ők sem találják a helyes irányt. Válságban vagyunk. Ez a krízis azonban elsősorban nem gazdasági, hanem bizalmi, érték- és társadalmi válság. Érdekeket sértettünk, a francia és német döntéshozók is politikusok, nekik az a feladatuk, hogy a saját választóiknak, polgáraiknak az érdekeit védjék, ez magyarázza fellépésüket, politikai és gazdasági támadásaikat.
De nagyon sokszor tapasztalom, hogy például a nyugat-európai újságírók arra sem veszik a fáradságot, hogy megismerjenek minket, arról nem is beszélve, hogy gyakran úgy kritizálnak valamit, hogy a konkrétumot el sem olvasták: így alakul ki egy „metavita”, azaz megszületik a cikk, amelynek nincs köze a valósághoz. Európa nem tud összefogni ellenünk, hiszen Európa mi vagyunk. A mostani támadások mögött nagyon is jól felismerhető érdekek húzódnak meg, de hál’ Isten, nem maradtunk magunkra. Vannak nézetkülönbségek, de a demokráciának a lényege a sokszínűség. A nacionalizmus- kártya előhúzása pedig bumeránghatást érhet el: a szélsőségesek malmára hajtja a vizet.
A korszak- és elitválság ellen leginkább az a ’68-as nemzedék tiltakozik, aki most uralja a nyelvet, azaz a közbeszédet, illetve a közéletet, és aki szintén egy elitváltás eredményeként foglalhatta el mostani pozícióit. Most pedig nem akarja elfogadni, hogy húsz évvel a kommunizmus bukása után Magyarországon is napirendre került a szocialista elit lecserélésének igénye. Ezen az időszakon is túl leszünk. Minden képességünk és tehetségünk megvan hozzá, hogy ebből a válságból is győztesen kerüljünk ki.

A világ nem a washingtoni neoliberális konszenzus irányába mozog
Tamás Pál szociológus, az MTA Szociológiai Kutató-intézetének igazgatója:
A magyar történelem nem tekinthető zsákutcásnak, de sikereket elsősorban birodalomalkotó részegységként vagy mint az Osztrák–Magyar Monarchia társuralkodói értünk csupán el. A zsákutcát mindig is a nemzeti szuverenitás mantrázása jelentette, és jelenti ma is. Öncsalás az a tézis, amit a 19. század óta hangoztat a magyar politikai elit – mostani divatos kifejezéssel élve – kuruc vonulata, hogy hazánk ebben a geo-politikai összefüggésrendszerben önálló, virágzó és tartós nemzetállamot tud működtetni. Ennek a történelmi tévedésnek issza a levét azóta is a teljes Kárpát-medencei magyarság.
A nemzeti szuverenitást ma megéneklők szólamaival azért kell mégiscsak egy kicsit óvatosabban bánni, mert ami a liberális értelmiségiek számára elítélendő kuruckodás, az a világ más részein antiglobalista, antikapitalista harc. Érdekes módon azok a jelszavak, amelyekkel Orbán próbálkozik – még ha ennek nincs is tudatában –, igen sok olyan barátot hozhatnak számára, akikre ő nem is számít. Amikor Bayer Zsolt Széles Gáborral együtt egy olyan táblát cipel a békemenetben, hogy „Nem leszünk gyarmat”, akkor ezen Budapesten lehet nevetni – meg is tettük –, de a világon Jakartától Buenos Airesig százmilliós nagyságrendben ugyanilyen jelszavakkal menetelnek. Vegyük észre, hogy a világ nem a washingtoni neoliberális konszenzus irányába mozog, és azok a főleg harmadik világbeli országok, akikkel mi – legalábbis a retorika szintjén – függetlenségi törekvéseinket hangoztatva egy kalapba kerülünk, nem mind szörnyetegek. Nem véletlen, hogy a Financial Times január végétől a kapitalizmus kríziséről indított cikksorozatot.
Ettől persze mindez Magyarországon továbbra is csak propaganda marad, hiszen Orbán Viktor is ismeri azt a koordináta-rendszert, amiben mozoghat. Viszont kiszolgálja a hazai politikai közvéleménynek azt a részét, amelyik kétszáz éven keresztül ezen a függetlenségi – és a történelmi Magyarországot egyébként szétverő – kuruc hagyományon nevelkedett.
Jobb és bal között ebben a kontextusban nem ott van a vita, hogy az európai gondolat válságban van-e, vagy sem, hanem hogy érdemes-e átmenetileg elhatárolódni ettől a zavaros és tudatilag csődbe ment képződménytől – ahogyan Orbán és tábora állítja –, míg be nem áll a helyes irányba, vagy a baloldali alternatívának megfelelően egyre aktívabban vegyünk részt a közös Európa formálásában.

A sérelmi politizálás is átkos örökség
Horkay Hörcher Ferenc irodalomtörténész-esztéta, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára:
A rendszerváltás után ismét eltévedt a nemzet, és húsz éven át egyre mélyebbre ásta magát egy zsákutcába. A legnagyobb problémának azt látom, hogy a két szemben álló politikai erőnek sikerült mindent átpolitizálnia, s ezzel elérnie, hogy lényegében mindent (gazdaságot, kultúrát, egészségügyet és sportot, tudományt és oktatásügyet) feláldoztunk e küzdelemben. Ahelyett, hogy a kommunizmus velünk élő maradványait próbáltuk volna módszeresen felszámolni, hogy valóban új lapot kezdhessünk egy totalitárius rendszer után, a feleknek sikerült híveiket úgy elvakítaniuk, hogy már csak a másik oldal hibáira koncentráljanak. A két tábor viaskodása közben pedig nem vettük észre, hogy a közös hajó zátonyra futott, majd süllyedni kezdett, s ma már alig menthető állapotban van.
Az Orbán-kormánynak a kétharmados parlamenti többség birtokában bőven adódott lehetősége arra, hogy olyan gesztusokat tegyen, amelyek révén az újrakezdés az ellentétek oldása felé hathatott volna. Ehelyett a kétségtelenül felelőtlen korábbi kormányok felelősségét feszegetve, azok szavazóit is büntetve folytatta az ideológiai alapú szimbolikus politizálást, elzárva az utat a megbékélés és egy kompromisszumos közös politikai minimum felé.
Úgy gondolom, a hosszú távú kilábaláshoz egy új politikai generációra van szükség. A régiek rossz beidegződései, ezerszer elvakart sebei és régi reflexeket működtető gondolkodás- és beszédmódjai mára valószínűleg már kizárják a megújhodást. A rendszerváltás után szocializálódott nemzedék viszont egyre jogosabban követeli a beleszólást ügyei intézésébe – hisz már az ő életük a tét. Ám az új generáció sem tudja a múltat végképp eltörölni: egy működőképes kompromisszumnak olyan történelmi megbékélésen kell alapulnia, mely a 20. század értelmezésében megállapítja a közös minimumot, és a rendszerváltás első húsz évének kudarcait is képes összegezni – mégpedig pártkötődésektől függetlenül.
A magyar politikai ideológiák, beleértve az alkotmányos demokráciának a keretfilozófiáját is, mindmáig nem bizonyultak hatékonynak a reálgazdaság folyamatainak megfelelő irányú befolyásolására, a piaci mechanizmusok működőképességének a biztosítására és egy egészséges társadalmi tudat kialakítására. Ezért joggal merül fel a politikához közel álló értelmiségi körök felelőssége is, akik közül az egyik oldal a kommunizmus örökségének a legitimálásában működött közre, a másik pedig a sérelmi politizálás még régebbi örökségét élesztette fel. Egy új nemzeti öntudat konstrukciójának ezért sokkal kevésbé szabad a szimbolikus politizálás nyelvjátékába belemennie, s ehelyett a reálfolyamatok elemzésén és a kompromisszumkeresés logikáján kell alapulnia.

Kiszámíthatóbb jövőt kívánok az unokáimnak
Ormos Mária történész, akadémikus:
A politikai elit döntéseit a korábbi évszázadokban kényszerhelyzetek determinálták minden egyes fázisban, most azonban nem áll fenn ilyen mértékű szükségszerűség. Vagyis semmi olyan felhajtóerő nem működik, amely az aktuális kormányzat magatartását és viszonyulását a nemzetközi erőcsoportokhoz indokolttá teszi. Téves helyzetértékelésük nem vezethető vissza valamiféle magyar sajátosságra: a nemzet történelmi bajai anno nem álbajok voltak. A szabadságharckor fennálló történelmi szituációt ezért sem lehet párhuzamba állítani a mostani kihívásokkal, és nem lehet azt mondani, hogy most is ugyanolyan ellenállásra van szükség az elnyomó hatalommal szemben. Orbán megragadja ugyan a valóság egy morzsáját, de elfelejti, hogy az általa megtámadott rendszeren kívül csak úgy lehet élni, mint Szomáliában. Nemcsak magyar szuverenitás nincs, hanem francia és német sincs. Az Európai Unióba egyesült államok sorra-rendre olyan dolgokról mondtak le – főleg azok, akik még a nemzeti valutájukat is beáldozták –, melyek nélkül a 19. és 20. századi értelemben vett függetlenség ma már értelmezhetetlen. Mivel ezektől minden részes állam önként vált meg, és idomult egy egységesítő elváráshoz, ez ellen szabadságharcot vívni maga az abszurditás.
Az a hazug konstrukció, amit kitaláltak nekünk, nem az évszázados magyar tradícióból következik, hanem sokkal inkább abból, ahogyan ez a csapat létrejött, és bizonyos demagógiák mentén, egy kedvező történelmi helyzetben eredményeket tudott – ma már nem tudna – felmutatni. Azért nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ennek a társadalompszichológiai alapja alkati kérdés, magyar sajátosság, mert ezzel azt állítanám, hogy ez így lesz, míg a világ világ. Márpedig én kiszámíthatóbb jövőt kívánok az unokáimnak, és hiszem, hogy minden öncsalásból fel lehet ébredni, akár kollektív, akár egyéni szinten jelentkezzen is. Egyetlen hatalmi berendezkedés sem örök, még azok is megbuktak, amelyek mögött olyan rendszer állt, mint a Szovjetunió. Akkor miért gondoljam, hogy egy olyan formáció, amelyiket szinte a szélvész fújt be az ország fölé, és semmilyen nemzetközi hátszéllel nem rendelkezik, évtizedekre be tudja magát betonozni? A tömeges kiábrándultság egyszer csak ellenpólusba rendeződik. Sokan hivatkoznak ennek kapcsán a lengyel Szolidaritásra, bár annak a megerősödéséhez kellett vagy tíz év a hetvenes évek második felétől. Szerintem nálunk nem tart majd ennyi ideig, de Lech Walesák és Adam Michnikek nélkül nem fog menni.

Pesszimizmusra van ok, kétségbeesésre nincs
Balázs Zoltán közgazdász,filozófus, a Közjó és Kapitalizmus Intézet ügyvivője:
Elvileg egy gazdaságilag gyenge ország is lehet politikailag erős, ha valamilyen másoknak fontos szempontból kulcsszerepben van. Elvileg nem kizárt, hogy egy politikai válságban lévő unióban egy következetes, bár szokatlan értékrend fölkelti az érdeklődést, sőt, rokonszenvet is ébreszt. A háborúk igen gyakran a fejekben dőlnek el: Trianon egyik oka éppen az volt, hogy Magyarország iránt a győztesek közül jóformán senki sem tanúsított jóindulatot, mert ennek megnyerésére az ország korábbi vezetése alkalmatlan volt. Ennek pedig részben a Bibó által is említett hibás, szűk értékrend volt az oka. A jelenlegi vezetés számára ezek súlyos figyelmeztetések: valóban meg tudja nyerni magának azokat, akiket meg akar nyerni? S kiket akar megnyerni? Mire? Nem kerül-e végül páriaszerepbe? Tisztában van-e azzal, hogy partnerei milyen értékek és elvek mentén gondolkodnak? S itt bizony igen súlyos kételyeim vannak.
Magyarországon valóban régóta hideg polgárháború zajlik. A két nagy politikai oldal szabadság-, illetve nemzetellenességgel vádolja a másikat, a választók pedig vagy maguk is beszállnak a csatába, vagy rühellik az egészet, és valamiféle objektív, technokrata kormányzásért kiáltanak. Ezek valódi politikai dilemmák, amelyeket elvileg lehetetlen föloldani, másrészt viszont kétségtelen, hogy a politikai ellentétek háborúvá alakítása aligha érdeke az országnak. A történelmi szerencse megkönnyítheti egy-egy országnak, hogy a szabadságot vagy a nemzeti öntudatot természetesebbnek élje meg, mint a magyarok, így tompítva az ellentéteket. Ennek hiányában a politikai osztályra hárul a feladat, hogy valamilyen közös nevezőt találjanak. Az 1989-es alkotmány ezt a feladatot nem tudta ellátni; s ma már az is világos, hogy a 2011-es sem lesz rá képes. A feladat a következő generációra vár.
A jövő mindig nyitott, a politika pedig a jövő közös alakításának képessége. Ez a képesség akkor szűnik meg, ha a politikai közösség is megszűnik. Az említett polgárháború hideg és tartós, s előreláthatólag az is marad, de valódi széteséssel nem kell számolni. Fennmarad a közös cselekvés képessége, amiről sejthető, hogy mindig csak az egyik oldal fog és tud cselekedni. Ez nem zsákutca, hanem ide-oda kanyargás az úton, a többiekénél lassabb „haladás”. Minden közösség csak a maga útját tapossa ki, polgáraival és vezetőivel együtt. S mindenki máshová jut. Van, aki édenkertben pihenhet, akár évszázadokig is, van, aki újabb és újabb purgatóriumba kerül. Pesszimizmusra tehát bőven van ok, kétségbeesésre nincs.

Európától függeni kedvez a szabadságnak
Somogyi Zoltán szociológus:
Ha Magyarország zsákutcában van, annak elsősorban a több évtizednyi rossz szocializáció az oka, és a mai politikai helyzet ebből következik. A rendszerváltás óta illúzióját vesztett ország Magyarország, amelyet szétloptak a politikusok, miközben a nagy ígéret, hogy az uniós csatlakozás után néhány éven belül Bécs lesz az egész ország, nem jött, nem jöhetett be. Éppen ezért a magyarok Európán belül hangsúlyosan állampártiak, azaz nem gondolják, hogy saját sorsukról maguknak kellene gondoskodniuk, mert más nem fog. A csalódottságból következik az is, hogy erős az idegennel, idegenséggel kapcsolatos ellenszenv. De még így is megéri, sőt annál inkább fontos tudatosítani nap mint nap, hogy Európához tartozunk, amely ha valamit mindenképpen diktál, az a ragaszkodás a demokráciához és a szabadsághoz.
Éppen ezért nem a szuverenitás a fő kérdés, hiszen abból van észak-koreai, orosz és fehérorosz is, miközben a németek, franciák, olaszok részben elvesztették a sajátjukat az uniós csatlakozás miatt. Erős nemzethez erős gazdaság szükségeltetik. Erős gazdasághoz pedig szabad – az állam gazdasági érdekeitől, ezáltal a magas adóktól minél inkább mentesített – egyén kell. A magyar kormány azért menekült el másfél éven keresztül az Európával történő megállapodás elől, mert tudta, hogy akkor nem költhet annyit a költségvetésből, amennyit ő akar, és saját méretét, illetve gazdaságban betöltött szerepét is újra kell értelmeznie. Ha így nézzük, akkor az uniós követelés tényleg beleszólás, hiszen elvárja például az alacsony költségvetési hiányt, amihez reformokra van szükség. Ez az irány azonban nem rossz a gazdaságnak, így bármilyen paradox is, az Európától függő Magyarországon megerősödhetnek a szabad egyének, ezáltal az egész nemzet. Mindezekkel együtt a magyar kormány elmúlt időszaka sem volt független, hiszen Kínától Oroszországon keresztül az arab világig próbált politikájához pénzt szerezni. Nem sikerült, így Magyarország visszatérhet oda, ahová tartozott és tartozik: Európába.
Ez ellen az Európa ellen „szabadságharcot” vívni azért kockázatos, mert a politikus akkor veszíti hitelét – ami a legnagyobb kincse –, ha nem tudja tartani azt az imázst, amit magáról épít. Jelen esetben ez a harcos a dolgokkal szembeszálló politikus képe, amelyet Orbán akkor tud tartani, ha „megnyeri” a háborúit. Meg persze úgy is tartani lehet, ha nincs megfelelően erős és felkészült ellenzéke.

Az erõszak földjén

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 16:39:13 +0100

A világ egyik leggyönyörűbb, de egyben talán legveszélyesebb helye az etiópiai Erta Ale-vulkán régiója, amelytől minden ország külügyminisztériuma óva inti állampolgárait – mondta el a Heteknek Lantai-Csont Gergely természetfotós-újságíró, aki tavaly ősszel négy hetet töltött el a kegyetlennek ismert afar etnikum egyik közösségében, majd élményeiről fotókat és cikket közölt a National Geographic magazin. Mind mondta: őt helybeli forrásai lebeszélték arról, hogy az Erta Ale-vulkán térségébe utazzon – oda, ahol múlt héten két magyar kutatót megöltek afar terroristák.

Mennyire veszélyes az afar térség?
– A mintegy másfél milliós afar népesség Etiópia, Eritrea, Dzsibuti és Szomália területén él szétszórva. Fontos leszögezni, hogy én az Awash környéki afaroknál jártam, mintegy nyolcszáz kilométerre délre a Danakil depressziótól és az Erta Ale-vulkántól, ahol a tragédia történt. Ez azért lényeges különbség, mert bár azok az afarok is meglehetősen agresszívek, akiknél én jártam, de a vulkán környéki régió talán a világ egyik legveszélyesebb helye, az első tízben benne van. Nincs olyan ország, amelyik utazásra javasolná azt a területet az állampolgárainak, az USA külügyminisztériuma például úgy fogalmaz, hogy csak halaszthatatlan ügyintézés érdekében utazzon oda bárki is.
Ennek ellenére egymást érik ott a turistacsoportok…
– Ez igaz, hiszen az Afar-medence geológiailag a Föld egyik legaktívabb vidéke, tele forróvizes forrásokkal, sómezőkkel, és ott van az Erta Ale-pajzsvulkán. Tavaly szeptemberben, amikor a saját utamat szerveztem, gondolkoztam azon, hogy én is ebben a térségben látogassam-e meg az afarokat. Több helyi forrással is beszéltem – köztük egy antropológussal, aki el is kísért később Awashba –, akik nem javasolták ezt az utat. Azt mondták, hogy veszélyes, és a biztonsági intézkedések miatt költséges. Egy főre hatfős katonai kíséretet és két terepjárót kellett volna bérelni, és minden éjszaka egy rendőrőrsön aludtunk volna. A helyiek szerint ugyanis arrafelé előfordul, hogy fej vagy írás alapon lődözik az embereket.
Mi az oka ennek a feszültségnek? Azt olvastam, hogy az afarok hadilábon állnak az etióp és az eritreai kormánnyal, miközben a rivális Kerejuk törzzsel is háborúznak…
– A kérdés még ennél is összetettebb, ugyanis néhány éve ért véget az etióp–eritreai konfliktus, de béke-egyezmény máig nem született. Etióp állampolgárok nem léphetnek be Eritreába, a határ zár alatt van. Eközben számos különböző etnikum él a területen, köztük a nomád állattartó, folyamatosan vándorló afarok. Mivel folyamatosan szűkül az életterük és nő a népességük, egyre vadabb eszközökkel próbálnak legelőket szerezni a konkurens törzsektől. Közben az állam próbálja őket letelepíteni – mérsékelt sikerrel.
Mégis, mi a közvetlen oka annak, hogy az afarok a turistákat is megölik?
– Ez egy kirívó eset volt, megdöbbentem, amikor hallottam. Az emberrablások eddig is gyakoriak voltak, ebből finanszírozzák a fegyverbeszerzéseiket az eritreai afarok közreműködésével. A mostani akcióért az Afar Egységes Forradalmi Demokratikus Front vállalta a felelősséget, ami tulajdonképpen egy terrorszervezet. Nem elképzelhetetlen, hogy valamiféle afar egységesülésért, vagy akár saját államért küzdve hajtanak végre egyre véresebb támadásokat. Számos hasonló célt kitűző terrorszervezetnél látjuk, hogy ezzel hívják fel magukra a figyelmet, illetve így szereznek pénzt.
Milyennek ismerted meg az afarokat?
– A legtöbb turistához képest nagy különbség volt, hogy én beépültem közéjük. Amikor találkoztam velük, akkor a helyi antropológus kísérőm elmagyarázta nekik, hogy a ramadán egy részét velük szeretném tölteni, utána pedig együtt imádkoztak. Gyakorlatilag egy óra alatt eldőlt, hogy a következő heteket velük tölthetem, és nem mondják azt, hogy azonnal távozzak a területükről.
Természetesen abban az afar közösségben sem fogadott mindenki örömmel, többen megjegyezték, hogy jobb lenne, ha távoznék, és megesett, hogy kővel dobáltak meg. Ugyanakkor vendéglátóim védelmeztek: éjszaka hárman-négyen feküdtek a sátorunk előtt, az első este pedig a családfő két órát futott, hogy a szomszédos faluból vacsorának valót hozzon nekünk.
Egyetlen hibát követtem csak el: egy szent fa alatt sütöttem meg a kecskét, amit házigazdáinknak vettünk ajándékba. Emiatt a helyi vének egy napra börtönbe csuktak: egy sövénnyel elkerített területen kellett letöltenünk a büntetésünket. Éjszaka csak állhattunk, nappal csak ülhettünk, és mindössze két pohár kecsketejet kaptunk.
Mennyire vallásosak az afarok?
– Muszlim hitük van, de írástudatlanságukból fakadóan nem mélyültek el az iszlámban. Kérdezgettem őket, de Mohamed alapvető tanításait sem ismerték, mindössze pár imát tudtak, és egyetlen ember volt közöttük, aki tudott énekelni a Koránból.
Említetted, hogy nagyon agresszívek, ez mit jelent?
– Például azt, hogyha kell nekik a zseblámpa, ami a kezemben van, akkor nem kérdeznek semmit, hanem elveszik. Mivel évszázadok óta harcokban élnek, ilyen a viselkedésük, a mentalitásuk.
Ha ez a tragédia a te utazásod előtt történik, akkor is felkerested volna az afarokat?
– Biztos, hogy nem. Elmentem volna Etiópiába, de inkább az Omo folyó völgyébe vagy a hegyvidéken élőkhöz. A több mint 80 milliós Etiópia ugyanis csodálatos ország, nem szabad egybemosni őket az afarokkal, és azt is fontos kiemelni, hogy nem minden afar terrorista.

„Este mennyország, reggel pokol”

Afar terroristák vállalták a felelősséget azért a támadásért, amelyben öt turistát, köztük két magyar kutatót megöltek, két etióp személyt és két német turistát pedig elraboltak. Az egyelőre nem ismert, hogy az Afar Egységes Forradalmi Demokratikus Front miért gyilkolt.
Az etiópiai körúton résztvevő magyar kutatócsoport – amely kezdetben hétfős volt, de ketten még a tragédia előtt hazautaztak – január 15-én egy helyi utazási iroda szervezésében egy négynapos túrára indult, melynek egyik állomása az Erta Ale-vulkán volt. A csoport több forrásból is azt az információt kapta, hogy a terület látogatása teljesen biztonságos.
A vulkán területére folyamatosan érkeznek turisták, ott minden éjszaka körülbelül húsz-, harminctagú nemzetközi turistacsoport táborozik.
A magyar csoport január 16-án 20 óra körül – három másik csoporttal együtt, csoportonként két fegyveres őr kíséretében, az Afar régióra szóló útvonalengedélye birtokában – érkezett meg az Erta Ale felső táborába, amely fedett és fedetlen fa- és kőkunyhókból áll.
Január 16-áról 17-ére virradóra a magyar túrázók fegyverropogásra és hangos kiáltozásra riadtak föl, majd fegyveresek jelentek meg a hálóhelyük mellett. A hálózsákokban fekvő magyarokat a fegyveresek a kunyhók közötti nagyobb szabad területen sorakoztatták fel, majd lövéseket adtak le rájuk. Az első lövések Fábián Tamást, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) természeti földrajzi tanszékének oktatóját érték, aki azonnal elhunyt. A mellette álló Szabad Gábor – az SZTE Bőrgyógyászati és Allergológiai Klinika adjunktusa – súlyosan megsebesült.
A sor másik végén álló Vizler Csaba – az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont (MTA SZBK) kutatója – és Puskás Irén - az SZTE természeti földrajzi tanszékének posztdoktor munkatársa – eközben egy szakadékba vetve magát próbált menekülni. Winter Zoltán – az MTA SZBK kutatója – egy közeli üres kunyhóba menekült. Néhány percnyi csönd után a magyarok előjöttek a búvóhelyekről, és megkezdték súlyosan sebesült társuk, Szabad Gábor elsősegélyben részesítését. Mint hazaérkezésük után Winter Zoltán és felesége, Puskás Irén egy sajtótájékoztatón elmondták: társukat az oldalán érte a támadók egy lövése, s bár a férfi erősen vérzett, több mint tizenhárom órán át életben tartották. A sérültet stabil oldalfekvésbe helyezték, próbálták csillapítani a vérzést, folyamatosan cukros vízzel itatták, így fenntartva vérnyomását, és hővédő fóliába is tekerték, hogy ne hűljön ki. Szabad Gábor orvosként – amíg tudott – maga adott instrukciókat ellátásához. A 39 esztendős kutatóban – az etióp hatóságok ígérete alapján – azzal tartották a lelket, hogy hamarosan helikopteren segítség érkezik, de az csak másfél nappal a támadás után ért oda.
Puskás Irén szavai szerint az Erta Ale-vulkán, amelyet január 16-án délután pillantottak meg, „maga volt a mennyország, ami reggelre pokollá változott”.

A Hoffmann-modell átka

Hetek Online — Thu, 26 Jan 2012 14:24:24 +0100

Tavalyhoz képest idén 53 ezerről 34 ezerre csökken az államilag finanszírozott helyekre felvehető hallgatók száma. További 15500 részösztöndíjasnak felerészt finanszírozza az állam a tanulmányait, a többiek, „a kevésbé jobbak", önköltséges alapon szerezhetnek diplomát. A lapunknak nyilatkozó oktatási szakemberek szerint a történet pénzkivonásról és egy államtól függő nemzeti középosztály kitermeléséről, magyarán káderképzésről szól.

Az Oktatási Hivatal múlt pénteken hozta nyilvánosságra a 2012-es felsőoktatási felvételi eljárásra vonatkozó Tájékoztatást, amely tartalmazza az új finanszírozási rendet, a hallgatói szerződés főbb elemeit és az önköltségek pontos összegeit képzési részterületekre lebontva. A Tájékoztatás értelmében a részben vagy egészben támogatott hallgatók a szeptemberi beiratkozáskor az Oktatási Hivatallal kötnének szerződést, melyben a támogatás fejében köteleznék magukat arra, hogy a képzési idő másfélszeresén belül megszerzik az oklevelet; az oklevél megszerzését követő húsz éven belül a tanulmányi idő kétszeresének megfelelő időtartamban magyar munkáltatónál munkaviszonyt létesítenek, vagy magyar joghatóság alatt vállalkozási tevékenységet folytatnak. Ellenkező esetben visszafizetik az állami ösztöndíj vagy állami részösztöndíj felének megfelelő összeget a Magyar Államnak.

A HÖOK kifogásolta, hogy úgy iratnak alá szerződést a hallgatókkal, hogy az állam semmilyen garanciát nem vállal a tanulmányok utáni elhelyezkedésre. A Magyarországi Szülők Országos Egyesülete a felsőoktatási helyettes államtitkárnál és az alapvető jogok biztosánál vizsgálatot kezdeményez arról, hogy nem sértik-e a hallgatók emberi méltóságát a felsőoktatási törvény azon előírásai, amelyek szerint az intézmény „fizetési kényszert" alkalmazhat a szüleik által eltartott, jövedelem nélküli diákokkal szemben. Hoffmann Rózsa oktatásügyi államtitkár úgy nyilatkozott, hogy szeptemberig biztosan nem változtatnak a szerződési feltételeken.

A keretszámok arra utalnak, hogy az állami szféra utánpótlása és a hiányszakmák támogatása a kiemelt cél. Az állami keretszámokat illetően legnagyobb vesztes a jogászképzés (100 fő) és a gazdaságtudományi képzés (250 fő), ami tavalyhoz képest több mint 90 százalékos csökkenést jelent, s intézményi szinten a Corvinus Egyetem ellehetetlenülését és a nagy vidéki egyetemek állami jogászképzésének megszüntetését jelenti. A miniszterelnök által új Magyarország építésére felszólított, még festékszagú Nemzeti Közszolgálati Egyetem ehhez képest arcpirítóan sok, 1017 dotált helyet kap.

Az állami férőhelyek tekintetében - az intézményi rangsorban hagyományosan első helyezettnek számító - fővárosi ELTE kapta a legtöbb helyet (3410), ahol 50 jogászt képezhetnek állami finanszírozásban, akárcsak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A részben vagy egészben költségtérítéses hallgatóknak szeptembertől 150 ezer és 1 millió forint közötti összeget kell fizetniük félévente, s az intézmények között meglehetősen nagy a szórás: a Corvinuson és a BME-n a legnépszerűbb gazdasági alapszakok 300 ezer forint körül vannak, míg ugyanezek a képzések a vidéki egyetemeken felébe kerülhetnek. A jogászképzés az ELTE-n és a Pázmányon 230 ezer körül jár, míg vidéken 165-185 ezer között mozog.

Az államilag preferált műszaki, természettudományos és informatikai képzésekre a tavalyinál nem sokkal kevesebb, 8160 állami helyet szánnak, ebből 2200 jut a BME-nek, ezek a képzések önköltséges alapon félévente 200-300 ezer forintot jelentenek. Orvosi, fogorvosi, gyógyszerész szakokon 1800 hallgatót finanszíroz az állam, többnyire 1 millió forint körül mozog a féléves önköltség.

A keretszámok csökkentését drasztikusnak tartja a Magyar Rektori Konferencia (MRK) éppúgy, mint a HÖOK. Az MRK nyilatkozata szerint 25 százaléknál nagyobb változás az intézmények működését alapjaiban rendítheti meg, s hosszabb távra kidolgozott, egyetlen tanéven túlmutató keretszámterveket látna realizálhatónak. A HÖOK szerint a középfokú oktatás megváltoztatása nélkül a keretszámok ésszerűtlen változtatása nem fog eredményre vezetni, csak újabb hiányszakmákat és túlképzést fog generálni.

A szféra szakértői biztosra veszik, hogy a vegetáció elé néző vidéki egyetemek és főiskolák között vérre menő árverseny veszi kezdetét fizetőképes hallgatókért. A ténylegesen halálra ítélt bölcsész- és társadalomtudomány-képzés pedig közép távon mindenképpen átrendezi a középiskolai oktatást. Ez a hosszú távon gondolkodók szerint azért nem dráma, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy ahol erős a természettudományos képzés, ott a többi szakirány is (újra) felerősödik.

Mind a diákokat, mind a felsőoktatási intézményeket hátrányosan érinti a keretszámok ilyen drasztikus és hirtelen megváltoztatása - vélekedett a Heteknek nyilatkozva Tőrös Szilárd, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének (FDSZ) elnöke. „Amikor egy középiskolás fiatal éveken át keresztül készül egy pályára, mondjuk közgazdásznak, akkor néhány hónap alatt elég nehéz átállnia arra, hogy inkább műszaki pályára menjen. Persze ha ragaszkodik az elképzeléséhez, akkor fizethet is, de a többség nyilvánvalóan ezt nem fogja tudni bevállalni, vagyis a hátrányosabb helyzetű diákok ki fognak hullani" - mondta az elnök.

Így gondolja ezt egy lapunktól névtelenséget kérő oktatáspolitikai szakértő is. Szerinte a bevezetett intézkedések nem szolgálják a társadalmi mobilitást, inkább a társadalom kettészakadását gyorsítják fel. Azok számára, akik nem tudják kigazdálkodni a diploma árát a családi költségvetésből, csak a szlogenek szintjén van lehetőség az elitképzésben való részvételre. A valóságban vagy évtizedekre eladósodnak a diákhitel- és az állami ösztöndíjrendszer rendeltetésellenes működése miatt, vagy lejjebb adják igényeiket, és más pályát választanak maguknak. A probléma tehát nem a felsőoktatás fizetőssé tétele, hanem a legkiválóbbak és azok közül is a legszegényebbek állami ösztöndíjból való kizárása a szekember szerint.

Egy rangos vidéki egyetem docense úgy látja, hogy a bevezetni tervezett rendszer tipikus, a két világháború közötti, horthysta, Magyarországot alapvetőn két kasztra, gazdagokra és szegényekre szakító politika következménye. Nemcsak a minőségi kritériumok hiányoznak belőle, hanem a tehetségkutatás és a tehetséggondozás is. „Csak kanásznak termett a somogyisági paraszt?" - teszi fel a kérdést Csokonai Vitéz Mihálynak Az első oskoláról Somogyban című versét idézve, és végkövetkeztetése szerint további potenciális Nobel-díjasokat veszítünk az átgondolatlan szabályozás miatt. A docens már az általános iskolás gyereket nevelő szülőket arra figyelmezteti, hogy kezdjenek el gyűjteni a gyermekük képzésére, ha komolyan gondolják, hogy a jövőben Magyarországon akarják taníttatni őket.

Az FDSZ egyébként a felsőoktatás átalakítását szükségesnek tartja, de az előző év keretszámaihoz képest maximum 20-25 százalékos eltérést tudott volna támogatni. „Úgy tűnik, hogy ez a nagyléptékű átalakítás csak arról szól, hogy miként lehet forrást kivonni az oktatásból, ami elvben befektetést igénylő stratégiai ágazat. Minőségi átalakítást megszorítással nem lehet elérni" - jegyezte meg Tőrös Szilárd.

Ezt a vélekedést erősítette meg lapunknak egy másik oktatásügyi referens is, aki a felsőoktatást az állami újraelosztás azon alrendszerének nevezi, ahonnan a jelenlegi szabályozók szerint a legegyszerűbben és a leggyorsabban lehet pénzt kivenni. Számításai szerint adott esetben egy 10 százalékos zárolás 20-30 milliárdos tételt jelenthet egy éves költségvetésben. Mivel az új szisztéma rendszerszintűvé teszi ezt a pénzszerzési technikát azáltal, hogy négy év alatt a korábban államilag támogatott helyek egyharmadát szünteti meg - ráadásul 2013-tól az államosított közoktatási intézményekre is kiterjeszti a lehetőséget -, innentől kezdve már százmilliárdos nagyságrendű „megtakarításról" beszélhetünk. Magyarán a hivtalos lózungok ellenére ez a kormány sem költ majd semmivel sem többet az oktatásra, mint a korábbiak - summázza számításait a szakember.

A financiális zavarok miatt további intézményi összeolvadások várhatók, ezért az oktatási államtitkárság ukáza alapján - az ezzel kapcsolatos központi szabályozás előkészítése érdekében - minden egyetemnek, főiskolának június 30-ig kell benyújtania intézményfejlesztési tervét, természetesen megfelelő számításokkal alátámasztva. Ugyanakkor jelenleg senki sem tudja, hogy az idei átmeneti finanszírozást követően jövőre mire lehet számítani.

Bontás

A vártnál kicsit jobban alakultak a felvételi keretszámok a Szegedi Tudományegyetemen Homoki-Nagy Mária oktatási rektorhelyettese mégis fájlalja, hogy Szeged nem kapott állami támogatást a gazdaságtudományi és az osztatlan jogászképzés területén, illetve a bölcsészet- és a társadalomtudományi területen drasztikusan csökkent ez a keretszám. „Az egyetem és a karok vezetése mindent megtesz annak érdekében, hogy könnyítsen a hallgatók helyzetén. A tehetséges diákok számára új ösztöndíjakat alapítunk" - tájékoztatta lapunkat Homoki-Nagy Mária. A rektorhelyettes példaként említette, hogy a gazdaságtudományi kar a partnereivel máris negyven gólya számára ajánlja az önköltségi díj mértékéhez igazodó ösztöndíjat - lesz tehetségalapú és vállalati támogatottságú is -, illetve az állam- és jogtudományi karnak is lesznek ösztöndíjai. A képzés költségeinek csökkentése érdekében a következő tanévtől az SZTE az eddiginél több elektronikus tankönyvet, jegyzetet ad ki a diákoknak, illetve növeli a kollégiumi férőhelyek számát.

A Budapesti Műszaki Egyetem a műszaki képzésekre 2200 állami ösztöndíjas helyet kapott, ami 80 százalékos csökkenést jelent. Ugyanakkor a 2100 részösztöndíjat is beleszámolva összességében másfélszeresére bővülhet a keretszám. Jobbágy Ákos oktatási igazgató szerint már csak az a kérdés, hogy lesz-e elegendő megfelelő képességű jelentkező, illetve vállalják-e a részösztöndíjat. A BME egyébként a gazdasági képzések terén kénytelen elszenvedni a legnagyobb megszorítást: összesen 30 államilag finanszírozott helyet kaptak, és nulla részösztöndíjat, ami a tizede az eddigi volumennek. Ugyanakkor - hangsúlyozta Jobbágy - ebben a képzésben eddig is sokan vállalták a költségtérítéses formát, és már vállalatok is jelentkeztek, hogy ösztöndíjak keretében átvállalnák az önköltség finanszírozását.

„Oktatóink számára egyelőre nem tudjuk kifizetni a levelezős képzésben végzett pluszmunkájukat" - utalt az intézmény gazdasági nehézségeire Vuityné dr. Pálity Ibolya, a bajai Eötvös József Főiskola Rektori Hivatalának főtitkára. Annak ellenére „félnek ettől az évtől", hogy a műszaki és pedagógusképzést is nyújtó iskola a tavalyi 83 után idén 120 államilag finanszírozott helyet tölthet fel. Bár fejlesztéseik - egy könyvtár és előadóterem, valamint egy kollégium építése - is jelentős anyagi terhet rónak rájuk, nagyon várják, hogy világossá váljon a jövőbeni állami finanszírozás mikéntje.

A Corvinus Egyetemen villámcsapésként érte az oktatói gárdát a tervezett átalakítás - nem is annyira a tény, sokkal inkább a méretek miatt. A fiatalabb okatatók már most külföldi lehetőségek után néznek. Abból a huszonéves gárdából, akikkel forrásunk együtt kezdte pályafutását, csak ketten maradtak Magyarországon, de egyikük egy éve Kínába költözött, másikuk most készül Norvégiába. Más a helyzet az idősebb kollegákkal, akik most szembesülnek azzal, hogy a kevesebb fókára vagy nagyon sok és nagyon éhes eszkimó fog jutni - néhányan akár éhen is halnak -, vagy többen kénytelenek lesznek pályát módosítani. Gyorsan. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy sokan a tanszék- vagy intézeti vezetőknél próbálnak pozícióba kerülni, mások sorsukba beletörődve álláshirdetéseket böngésznek. Forrásunk szerint a Corvinus közgazdászképzésének kivégzése elsősorban a fiatal, újításokra fogékony réteg elvándorlását fogja eredményezni az oktatói pályától. Pont ők azok, akik a hallgatók körében rendszeresen és széles körben elvégzett szakmai-oktatói népszerűségi listák elején végeznek. Akikről lehet tudni, hogy mégis maradnak és/vagy biztos a helyük, azok ismét csak az egyetemi hierarchiában jó kapcsolatokkal rendelkező fiatalok.

Oktatáspolitikai szakértőnk szerint az elkapkodva és hiányosan felépített új rendszer igazi vesztesei az idén érettségiző évfolyamok. Nekik két hetük van az életük átprogramozására, és csak a közgazdász és jogász szakok felé érdeklődők esetében is körülbelül tízezer gyerekről beszélünk. Egy neves fővárosi gimnázium tanára elmesélte a Heteknek, hogy végzős osztályának kétharmada két hete látogatott el a Corvinus Egyetem nyílt napjára. Miután kijöttek az új keretszámok, kénytelen volt elmagyarázni nekik, hogy mekkora eséllyel indulhatnak a Közgázra. Elmondása szerint többen látványosan magukba roskadtak annak felismerésétől, hogy anyagi háttér híján tulajdonképpen hiába erőlködtek az elmúlt években a faktokon és a különórákon.

Érdekes módon az illetékes elvtársak nyilatkozatai nem is próbálják tagadni, hogy az oktatási rendszert egy hatalompolitikai, ideológiai célnak kívánják alárendelni. Ezt most az eddiginél közvetlenebb, állami irányítás alatt lehet végrehajtani, mivel a korábban többszereplős játék (intézmények, rektorok, munkaerőpiac stb.) egyszereplőssé vált. Az új rendszert Hoffmann Rózsának hívják.

Az elhibázott cukorprivatizáció története

Hetek Online — Fri, 20 Jan 2012 17:00:24 +0100

Cukorrépa-termelõ családok ezrei vesztették el biztos megélhetésüket, 300 milliárd forintot érõ cukorgyárak tûntek el, a cukor ára a duplájára emelkedett, ráadásul vastagon importra szorulunk ebbõl az alapvetõ élelmiszerbõl – csak néhány példa a cukoripar elhibázott magánosításának tragikus eredményei közül. Az elmúlt több mint 20 év mérlegét 180 nap alatt vonta meg az Országgyûlés cukorgyárak privatizációját vizsgáló bizottsága.

A rendszerváltás előtt 12 cukorgyár működött Magyarországon, amelyek mintegy félmillió tonna cukrot állítottak elő évente. Ez nemcsak a 300 ezer tonnányi hazai fogyasztást fedezte, hanem exportra is jutott, miközben termelő családok és gyári dolgozók ezrei jutottak megélhetéshez. Bár a szocialista tervgazdálkodásban nem a piaci versenyszempontok domináltak, közép-európai szinten a magyar cukorgyártás korszerűnek volt tekinthető.
A helyzet már a fordulat előtt, a Németh-kormány idején elkezdett megváltozni. „1988 környékén jelentek meg azok az új jogszabályok, amelyek kaput nyitottak egy nyugati, a tulajdonosokat érdekeltté tevő rendszer felé. Ezekben a törvényekben olyan rafinált megfogalmazások voltak, amelyek csak a vállalati vezetők és a mögöttük álló politikai körök számára voltak érthetőek, átláthatóak” – magyarázta lapunknak Font Sándor, a cukorbizottság fideszes társelnöke. Így kezdődött el a privatizáció első hulláma, amelynek eredményeképpen – a jelentés szerint – a Magyarországon működő 12 cukorgyár közül a 7 korszerűbb egység 1991-re „egyenlőtlen feltételekkel külföldi tulajdonba került”. Font Sándor szerint ezekbe a folyamatokba eleinte az Antall-kormány sem tudott beleavatkozni, hirtelen át sem látták, hogy mi zajlik pontosan. „Az Állami Vagyonügynökség néhány tíz főnyi munkatárssal kezdett működni, miközben az összes állami vállalat hozzájuk tartozott. 1990 szeptemberében megtörtént az első privatizáció, amit ők írtak alá, de a másfél-két évig tartó előkészületekben értelemszerűen nem vettek részt. A kormány kész helyzet előtt találta magát: vagy aláírják, vagy a privatizátor továbbáll egy másik volt szocialista országba, amelyek között egyfajta versengés volt a külföldi tőke bevonása kapcsán” – emlékeztetett a bizottsági elnök, megjegyezve, hogy az államnak alig voltak olyan jogászai, akik tudták, hogy miként működik egy szabadpiaci vállalat.
Mint Font Sándor elmondta, az új tulajdonosok eleinte kisebbségi tulajdonrészhez jutottak hozzá, ennek ellenére – a szerződések értelmében – széleskörű jogosítványokkal rendelkeztek. Az államnak eleve nem is fizettek: a működőtőkét a tulajdonrészükért cserébe hozták. Ezen kívül ők nevezhették ki a vezetőket, illetve opciós elővásárlási jogot kaptak a többségi tulajdon majdani lehívására. Ez utóbbi hamarosan meg is történt: tőkeemelések sorozatával kiszorították az államot, és többségi tulajdonosok lettek. „Néhány cukorgyár esetében olyan hajmeresztő dolog is történt, hogy a privatizációs szerződésben az állam garantálta, hogy az egyéb – például a környezetvédelmi vagy leépítésekkel járó – költségekhez is támogatást nyújt. Mondanom sem kell, hogy ezeket az opciós segítségeket le is hívták. Tehát gyakorlatilag az állam fizetett azért, hogy külföldi tulajdonba kerüljenek a cukorgyáraink” – mondta Font.
A feleszmélt Antall-kormány 1991-ben dolgozta ki az új privatizációs stratégiát: az öt állami kézben maradt cukorgyárat konzorciumba tömörítették, a vállalatvezetők és a cukorrépa-termelők is tulajdonhoz jutottak. Ez lett a Magyar Cukor Rt., amely mintegy ellensúlyt képezett a külföldi tulajdonú cégekkel szemben.
A jelentés szerint az Antall-kabinetet követő Horn-kormány elvetette a cukoripar koncepcióját, és nem nyújtott sem tulajdonosként, sem államként segítséget ahhoz, hogy a Magyar Cukor Rt. a talpon maradásához elengedhetetlenül szükséges forgótőkéhez hozzájusson. A társaság vezetői hiába keresték meg a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bankot is, annak elnöke, Medgyessy Péter azt válaszolta, hogy nem látják biztosítva az esetleges befektetés megtérülését. Font Sándor szerint ez annál is inkább különös, mert a magyar kézben maradt cukorgyárak üzemi nyereséget termeltek. Csupán az úgynevezett kampányhoz, vagyis a cukorrépa felvásárlásához lett volna szükségük forrásokra – akkoriban azonban a piaci hitelek túl drágák voltak. „1997-re a megmaradt gyárak is véghelyzetbe kerültek, nem maradt más út, csak az, hogy ezeket is felajánlották privatizálásra. A már eddig is jelentős magyarországi tulajdonnal rendelkező Agrana-csoport lett a befutó, így egy zárt, monopolisztikus piac jött létre, amiben nem maradt magyar tulajdon” – rögzítette a bizottsági elnök.
Mindezek ellenére 2004-ben még meglehetősen jó feltételek mellett léptünk be az Európai Unióba: a megelőző évek termelési átlaga alapján évi 400 ezer tonna cukorkvótát kaptunk, amiből továbbra is jutott exportra. Eközben azonban az unióban elindult a cukorreform, aminek a lényege az volt, hogy miért termelünk mi jelentős dotációval cukrot, amikor Brazíliából olcsóbban tudnánk behozni. Emiatt a 17-18 millió tonnányi uniós éves összkvótát 6-7 millió tonnával kellett csökkenteni – amiért persze uniós kompenzáció járt. „Megindult egy óriási harc: a nagy cukorrépa-termelő országok ellenálltak. Magyarország azonban sajnos egyetértett ezzel a változással. Annak ellenére is, hogy nemcsak fideszes (Glattfelder Béla), hanem szocialista (Tabajdi Csaba) európai parlamenti képviselők is figyelmeztettek a nyilvánvaló veszélyre: vigyázzunk a cukorreformmal, mert a kvótáink külföldi gyártulajdonosok kezében vannak, és ha számukra kecsegtető lesz a kvótavisszaadásért járó kompenzáció, akkor bezárják a magyarországi gyáraikat – inkább ezekkel fogják megtenni, mint az anyaországaikban lévő üzemeikkel” – emlékeztetett Font Sándor.
Ezt követően, amire számítani lehetett, az be is következett: a külföldi tulajdonosok a kvóta 75 százalékát visszaadták, mintegy 60 milliárd forintnyi kompenzációért cserébe, amiből 15 százalékot kaptak a gazdák. Vagyis a termelésünk évi 400 ezer tonnáról 100 ezer tonnára csökkent, és mindössze egy magyarországi cukorgyár maradt talpon. (A gyártókapacitás újraépítése egyébként most 300 milliárd forintba kerülne.)
„Hogy uniós és hazai szinten is milyen rossz döntések sorozatát hozták meg, az is bizonyítja, hogy miután a brazilok úgy döntöttek, hogy cukornádtermelésüket a bioethanol-gyártásra állítják be, hiány keletkezett a piacon, az árak pedig az egekbe szöktek. Persze a nagy termelő országokat, akik kvótáiknak mindössze 15-30 százalékáról mondtak le, ez nem érintette súlyosan. Esetünkben viszont a cukor ára egyből a kétszeresére emelkedett” – mutatott rá a fideszes politikus.
Az esetleges felelősségre vonást firtató kérdésünkre hozzátette: az Országgyűlésnek kell majd döntenie arról, hogy mit kezd ezzel a jelentéssel. „2014-ben átalakítják az uniós cukorrendtartást – igaz, még nem világos, hogy miként. A kormánynak azonban fel kell készülnie erre, és a múlt tapasztalatait felhasználva határozottan érvényesítenünk kell az érdekeinket” – hangsúlyozta végül Font Sándor.

Csatornapolitika

Hetek Online — Fri, 13 Jan 2012 18:46:59 +0100

„Bár a magyar médiaviszonyokat érõ kritikák nem mindig megalapozottak, az kétségtelen, hogy az elmúlt egy évben torzult a társadalmi nyilvánosság. A kormánynak két célja van ezen a téren: egyrészt a közmédiumokon keresztül befolyásolni a politikailag kevésbé aktív tömegeket, másrészt piaci eszközökkel építeni tovább a jobboldali médiabirodalmat” – értékelte lapunknak az elmúlt egy év médiapolitikáját Polyák Gábor médiakutató.

Miközben éles nemzetközi és hazai bírálatok érik a magyar médiaviszonyokat, kormánypárti képviselők arra panaszkodnak, hogy internetes felületeken igazságtalan, túlzó és esetenként durva támadások érik őket, ami egyébként – teszik hozzá – éppen a hiányolt sajtószabadság jele. A napokban Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár is ebben a szellemben igyekezett meggyőzni egy Párizsban szervezett háttérbeszélgetésen vezető újságírókat arról, hogy Magyarországról az utóbbi időben olyan „politikailag és érzelmileg fűtött vélemények” jelentek meg Európában és a világban – többek között a médiatörvény vonatkozásában is –, amelyeknek „vajmi kevés közük van a valósághoz”.
Polyák Gábor, a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője, a Pécsi Tudományegyetem docense szerint valóban lehet találkozni pontatlan és túlzó kritikákkal, ugyanakkor az már csak statisztikailag sem lehet valós, hogy mindenki téved, csak a Médiatanácsnak van igaza. „Kétségtelen, hogy az elmúlt egy évben a társadalmi nyilvánosság jelentős torzuláson ment keresztül. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kormány médiapolitikája nem tudott olyan mély sebeket ütni, mint tudott volna öt évvel ezelőtt, és ennek oka az internet terjedése, azt ugyanis jogilag nem lehet megfogni” – fogalmazott a médiakutató, aki szerint éppen ezért könnyen meglehet, hogy a Fidesz médiapolitikája kontraproduktív lesz, hiszen a világhálón már most is elemi erővel törnek fel a kormányt bíráló, „cikiző” megnyilvánulások.
A torzulás leginkább a közmédiumok esetében érhető tetten, amit az elmúlt hetek botrányai is egyértelművé tettek. Elég csak a Lomnici-ügyet (a volt főbíró arcát kitakarták, amikor feltűnt az egyik híradós riport hátterében), az éhségsztrájkoló, majd kirúgott köztévések esetét vagy a január 3-ai ellenzéki tüntetést egy üres utcaképpel illusztráló tudósítást említeni.
Polyák Gábor szerint egyértelmű, hogy a Fidesz a széles tömegeket elérő közmédiumokon keresztül a politikailag kevésbé aktív, befolyásolhatóbb szavazókat igyekszik elérni. Kutatások szerint ugyanis 1,5 millió azoknak a hírfogyasztóknak a száma, akik kizárólag a három nagy országos televízióból (Tv2, RTL Klub, M1) tájékozódnak. „A közszolgálatiság egy mélyen gyökerező európai eszme, ami nálunk eddig sem működött igazán. A közmédiumok által elkövetett mostani hibák azonban arra világítanak rá, hogy stabil, világos szakmai mércék hiányában recseg-ropog az egész építmény” – jegyezte meg Polyák Gábor, hozzátéve, hogy a közmédiumoknál nincsenek tisztázva megfelelően a felelősségi viszonyok sem, nem tudni, ki miért kérhető számon, csak annyi biztos, hogy „a Médiatanács rövid pórázon tartja a vezetőket”.
Mong Attila, aki szintén a Mérték Médiaelemző Műhely szakértője – egyben újságíró, volt közrádiós műsorvezető, akit azután menesztettek, hogy a médiatörvény elfogadása ellen néma csenddel tiltakozott élő adásban – azt mondja, hogy a közmédia állapota az intézményi központosítás és a kormányzati befolyás miatt romlott le. „A korábbi kormányok idején is működött a politikai befolyás, ám akkor ötpárti felügyelet működött a közmédia felett. Az sem volt jó, de az egypárti kontroll még rosszabb” – fogalmazott Mong, megjegyezve, hogy annak idején még volt lehetőség szakmai alapon működő „szigetek” kialakítására – ilyen volt például a 180 perc című reggeli műsor a Kossuth Rádión. Az újságíró szerint az intézményesített politikai befolyást tükrözi Belénessy Csaba MTI-vezérigazgató lojalitásról szóló kijelentése is, miszerint: „Egy közszolgálati újságíró nem lehet a kormány ellensége, nem kérdőjelezheti meg a szabadon választott kabinet hatalmát. Az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval.” Ugyanebben, a 168 órának 2010 végén adott interjúban Belénessy azt is mondta, hogy a magyar BBC alapjait rakják le.
Mong szerint az, hogy az interneten meglehetősen kritikus vélemények jelennek meg a kormányról, nem a sajtószabadság jele. „Az internetet számos kísérletük ellenére sem sikerült megszabályozniuk a kormánypárti képviselőknek, ez azonban nem az ő érdemük, hanem éppen mindannak dacára történik, amit az elmúlt másfél évben megkíséreltek. Ha az ő logikájukat vennénk alapul, akkor azt is óriási vívmánynak kellene tekintenünk, hogy az emberek még szabadon átkozódnak az utcán” – mondta az újság-író, akit egyébként azért támadnak kormányzati oldalról, mert blogjában nyilvánosságra hozta Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke Orbán Viktornak írt levelét.
A már idézett Polyák Gábor szerint azonban a legveszélyesebb mégiscsak az, hogy a jobboldal piaci eszközökkel igyekszik ellehetetleníteni a baloldali médiát. „Ennek a jelenségnek a Klubrádió-ügy csak a csúcsa. A jobboldali Lánchídrádió több frekvenciát is elnyert, az azonos tulajdonban lévő Class FM konkurense, a Rádió1 viszont elveszítette frekvenciáját. Közben megakadályozták az Axel Springer és a Ringier fúzióját is, a Fellegi Tamáshoz köthető Infocenter pedig az RTL Klubba ugyan nem tudta magát bevásárolni, de a hírek szerint megkörnyékezte a Tv2-t” – sorolta Polyák Gábor. Megjegyezte: ha a Fidesz csak ennyit tett volna, vagyis piaci eszközökkel építi a jobboldali médiabirodalmat, és nem alkotja meg a médiatörvényt, akkor a céljait úgy érte volna el, hogy abból nem lett volna máig ható, a gazdasági kilátásainkat is befolyásoló nemzetközi botrány.
A szakértő szerint egyfelől erősen valószerűtlen, hogy a kormány a kritikákra reagálva változtat a médiapolitikáján, másfelől viszont ez mégsem lehetetlen, tekintve, hogy a Magyarországgal szemben egyre keményebb hangot megütő Európai Bizottság a véleményszabadság kérdését is napirenden tartja (bár a médiahatóság függetlensége nincs annyira beágyazva az európai jogrendbe, mint mondjuk a jegybanké).

Interjú Litkai Gergely humoristával

Hetek Online — Thu, 22 Dec 2011 08:28:14 +0100

Nagyon erősek vagyunk abban, hogy magunkról és embertársainkról is csupa rosszat gondoljunk. Ez a kölcsönös rosszakarat nagyon nehézzé teszi, hogy megőrizzük a vidámságunkat, amire pedig óriási szükség van - mondja Litkai Gergely humorista, a Comedy Central nemzetközi humorcsatorna régiós főszerkesztője, illetve a hatvan helyszínen működő Dumaszínház-hálózat egyik alapítója.

Mikor jöttél rá, hogy van olyan képességed, hogy ha mondasz bizonyos dolgokat, akkor mások nevetnek rajta?

- Már óvodás koromban. Mesélik, hogy kisgyerekként cikiztem anyukámat, például amikor vett egy magassarkú cipőt, melléléptem és támogattam, nehogy leessen róla - a boltban tartózkodók derültségére. Aztán a középiskola után elkezdtem járni Földessy Margit színiiskolájába, de kiderült, hogy csapnivaló színész vagyok. Ezért mindig én voltam a műsorvezető, illetve már akkor is inkább szerzőként működtem.

Mégis jogászként végeztél...

- Igen, sokáig dolgoztam egy ügyvédi irodában, de aztán 2008-ban teljesen beszippantott a médiaszakma: a Comedy Central főszerkesztőjeként már nem lehettem ügyvéd.

Mi a tapasztalatod, milyen irányba megy a humor, mire van igény?

- Az igény egyre növekszik, ahogy romlik a nemzetközi helyzet. Tulajdonképpen mi vagyunk a válság igazi haszonélvezői, mert az emberek már nem tudnak hova menekülni a hétköznapi gondok elől, tehát marad a humor, ami felüdíti, kikapcsolja őket, és talán így a problémákat is könnyebben tudják kezelni. Ugyanakkor ma már magasabb az emberek humoringerküszöbe, mint mondjuk húsz éve, hiszen a tévével és az internettel kinyílt a világ ezen a téren is, a közönségnek bőven van viszonyítási alapja.

Miért ilyen népszerű a stand up?

- A nemzetközi trendek ránk is hatottak, úgy gondoltuk, hogy ezt mi is meg tudjuk teremteni itthon, és érdeklődni fog iránta a közönség. Ehhez sok munka és hit kellett, főleg úgy, hogy eleinte nem volt semmilyen támogatottságunk, sem a tévében, sem máshol. Az emberek mégis jöttek, és megnézték.

Mekkora az érdeklődés a produkcióitok iránt?

- A nyolc éve indult Dumaszínház-hálózatban kezdetben évről évre meghatszorozódott a nézőszám, most havi ötezer jegyet adunk el csak Budapesten, vidéken pedig legalább még egyszer ennyit. Előfordul, hogy harmincöt-negyven előadás is van egy hónapban Budapesten.

Van olyan téma, amiről előre tudod, hogy az „tuti siker" lesz? Számomra például úgy tűnik, hogy ma már - legalábbis a stand uposok - ritkábban veszik szájukra a politikusokat.

- Ez egy kereslet-kínálati piac, amin jobban nevetnek, arról beszélünk. A lényeg az, hogy a téma megérintse az embert és érdekes legyen. A politikával az a nehéz, hogy egyrészt már nagyon unják, másrészt a nagyon személyeskedő poénokat nem szeretik, mert ezt látják a közéletben is. Arra is vigyázni kell, hogy megtaláljuk a megfelelő megközelítést, nehogy valamelyik politikai oldalhoz kössenek.
A túlzott személyeskedés sem célravezető. A politikai humornak a politika tárgya kell hogy legyen, nem indíttatása.

A mai magyar humorban van valami jellegzetes, egyedi? Mennyire érződik a pesti kabaré hatása a fiatal humoristákon?

- Szerintem nem annyira a pesti kabaré öröklődött tovább, hanem a mikszáthi anekdotázás, a sztorizás, a történetmesélés. Nálunk inkább történetalapú a stand up, mint mondjuk Amerikában vagy a briteknél, ahol a rövidebb poénok működnek.

Az általad elmondott sztorik megtörténtek vagy fikciók?

- Bár dramaturgiailag feldúsítom a történeteket, az én esetemben nyolcvan százalékuk mind megtörtént eset - mondhatnám, hogy sajnos, hiszen sokszor éppen az derül ki, hogy mekkora balek vagyok. Ha nem ebből élnék, akkor búsonganék a sorsom felett, de így könnyebb feldolgoznom. Ha megosztom valakivel, akkor már nem olyan kínos. A fiktív történeteken egyébként érződik, hogy nem valódiak, hogy valami nem stimmel velük.

Lehet ezt a szakmát hideg profizmussal művelni, vagy te otthon is állandóan nevetteted a családodat?

- Nyilván nem úgy viselkedem, mint a színpadon, de a feleségem szereti, ha megnevettetem, ami persze nem meglepő, mert nevetni mindenki szeret.
A munkahelyen is sokkal egyszerűbb a súrlódásokat, feszültségeket humorral feloldani. Persze ez nem jelenti azt, hogy kiapadhatatlan humorforrás vagyok. Nagyon nyugodt a természetem, de a multinacionális környezetben folytatott munkavégzés próbára teszi az embert. Viszonylag komplex rendszerekben kell bonyolult dolgokat megoldani, rövid határidővel, ami általában frusztráló.

Van valami technikád arra, hogy miként őrizd meg a vidámságodat?

- Ha lenne, akkor ezt árulnám. Szerintem, szerencsésebb a természetem az átlagnál. Persze lehet, hogy ez csak a látszat: az arcom vidám, na de hogy néz ki a gyomrom?
Ami egyébként nagyon rontja a hangulatunkat, az az, hogy magunkról sokkal rosszabb képet ápolunk, mint amilyenek valójában vagyunk - és ezért előbb-utóbb olyanok is leszünk. Mi több, az embertársainkról is gyakran a rosszat feltételezzük, pedig még a legdurvább biztonsági őrben is meg lehet találni azt, amitől szimpatikus lehet. Mi abban vagyunk nagyon erősek, hogy rosszat gondolunk a másikról, abból kiindulva, hogy ő is biztosan rosszat gondol rólunk. Egy amúgy sem túlzottan vidám és rózsás helyzetű országban sokkal több gondot okozunk ezzel a kölcsönös rosszakarattal, mint amennyi indokolt lenne.

Van olyan, amikor teherként éled meg, hogy produkálni kell?

- Zsigerből nem jön minden, ezért is szoktunk összeülni a kollégákkal, mert a közös alkotásban már maga a folyamat is szórakoztató. Ha valami új feladat van, az engem rendkívül inspirál. Az egyéb elfoglaltságaim miatt ma már kevesebbet lépek fel, de sokat írok. Ami azt illeti, inkább író vagyok, mint előadó: inkább produktív, mint reproduktív.

Mi az oka, hogy sok magyar stand upos van? Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy ha valaki a Dumaszínház környékén jár, vigyáznia kell, nehogy a mikrofon mögött találja magát...

- A kormányunk által hirdetett Nemzeti Együttműködést mi már jóval korábban megvalósítottuk. Komolyan gondoljuk, hogy ha tudunk segíteni, támogatni valakit, aki tehetséges, akkor azt nagyon szívesen megtesszük. A Dumaszínház pontosan ezt a célt szolgálja. Mindenkit mikrofonhoz engedünk, aztán kiderül, hogy ki az, aki erre hosszú távon is alkalmas.

Az énekes tehetségkutatók „mellékhatása", hogy a szűk magyar piac telítődik. Ez nálatok nem okoz feszültséget, nem lép működésbe az irigységfaktor?

- Pontosan az a cél, hogy sokan legyünk, mert így választódnak ki a jók. A rosszabb minőségű termékek kikerülnek a piacról, és visszamennek a polgári foglalkozásukhoz. Magyarországon harminc-negyven humorista van, ami azért nem olyan sok. Csak éppen nem szoktuk meg, hogy ennyien vannak.
Nyilván azok, akiknek a produkciójuk már nem kompatibilis ezzel az évszázaddal, megijednek, hogy akkor most mi lesz. Aki viszont tudja, hogy ha feltűnik mellette három új tehetség, attól ő még ugyanolyan jó lesz, az nem tart ettől. A piacon mindig vannak ellenérdekelt szereplők, főleg egy ilyen individualista műfajban, úgyhogy ezt nem is rovom föl senkinek.

Mit tapasztaltok, milyen a hangulata az országnak?

- Ha az előadásokat nézem, akkor ez egy nagyon boldog ország, de persze ez félrevezető, mert nyilván nem mi vagyunk a legjobb barométerek. Ha valaki temetésekre járna, akkor az az érzése támadna, hogy mi vagyunk a legszomorúbbak a világon. Azt gondolom, hogy az a fajta kommunikáció, hogy minden rossz, nagyon hat az emberekre, teljesen elhiszik. Biztos vagyok abban, hogy ha naponta bemondanák, hogy minden rendben van, és a nemzetközi pénzpiacok hangulata remek, az emberek már akkor is jobban éreznék magukat. A szavaknak teremtő ereje van gyakran.
A médiának ez a természete, hogy a negatív dolgokat közvetíti, mert arra van kereslet. A félelemmel kereskedni sokkal egyszerűbb, mint azzal, hogy minden rendben van. Hogy egy a durva párhuzamot mondjak: az egyházak a középkorban a félelemmel kereskedtek, de egyúttal ők kínálták a megoldást is. Ehhez képest a média ma megteremti a félelem légkörét, viszont nem kínál semmiféle megoldást, hiszen a meztelen nős kép és a havonta kisorsolt Audi nem az.

Van rá esély szerinted, hogy lesz még olyan nagy humoristánk, mint amilyen Hofi volt?

- Régen más volt a helyzet. Ha a Magyar Televízióban leadtak egy műsort, azt mindenki látta. Ma több mint száz magyar nyelvű csatorna van, és ha van egy zseniális adás, megeshet, hogy azt a nézőknek mindössze egyetlen százaléka látja, tehát jóval limitáltabb a hatása. Hofinak azért is volt óriási társadalmi befolyása, mert ő volt az a szelep, amelyen keresztül a rendszerkritika gőzét ki lehetett engedni. Ma a rendszer kritikáját mindenki elmondhatja, megírhatja, egy blogger a saját maga újságkiadója lehet. Mindezek miatt - még ha vannak is nagyon népszerű humoristáink - ugyanolyan, mint Hofi nem lesz több.

Mi az oka annak, hogy gyakran vulgáris, trágár elemekkel operálnak a humoristák?

- Ha megnézed, egy Shakespeare-dráma vagy egy Moliére-darab is eléggé szabadszájú. Ha kiállsz a színpadra, és úgy beszélsz, ahogy hétköznap is, akkor ez nyilván benne lesz. Lehet azt mondani, hogy ez rontja a nyelvet, de hát ez a jelenlegi nyelvi állapot. A humoristák közül nem mindenki használ ilyen szavakat, Kőhalmi Zoli például életében nem mondott ki egy csúnya szónál többet a színpadon, és ugyanúgy működik a produkció.

Pont ez az érdekes, hogy e nélkül is működik a dolog. Úgy tűnik, mintha csak egy olcsó, de hatékony eszközként használnák a trágárságot a humorban.

- Ez talán nem is a humorista énje az embernek, hanem a hétköznapi. Az emberek hatvan százaléka trágár szavakat sima jelzőként használ. Ez a magyar néplélek kivetülése nyelvi síkra.

Visszatérve a Dumaszínházhoz és a Comedy Centralhoz, milyen terveitek vannak?

- Mindig úgy vagyunk vele, hogy egy csomó dologba belevágunk, mondván, hogy ötből kettő majd összejön. Aztán általában az ötből mind az öt projekt bejön, és akkor fogjuk a fejünket, hogy most mit csináljunk. A Dumaszínházzal most a Corvin sétányon építünk egy saját stand up klubot, ami Európa egyik legjobbja lesz, ez április elsejétől remélhetőleg már működni fog.
Ami pedig a Comedy Centralt illeti, az nagyon jó pályát fut be az egész világon. Számos országban indulnak csatornáink, az utolsó épp pár napja indult el Afrikában.

A szuperinfók és a rendõragy

Hetek Online — Thu, 15 Dec 2011 14:02:52 +0100

Egy új titkosszolgálat, a NIBEK létrehozását (lásd keretes írásunkat) azzal indokolják, hogy a 21. századi informatikai lehetőségek kihasználásával és a különböző szolgálatoknál felhalmozott információk intelligens fúziójával erősödni fog a nemzetbiztonság és a közbiztonság is. Helytálló ez az indoklás?

- Én alapvetően más állásponton vagyok. Az információ mennyisége ugyanis nem attól függ, hogy a meglévőket hogyan kapcsolom össze, hanem attól, hogy tudok-e többet szerezni - ezért ez utóbbira helyezném a hangsúlyt. Ha a kormány úgy érzi, hogy nem megfelelő az informáltsága nemzetbiztonsági ügyekben, akkor a végrehajtás területén kell először szétnézni. A NIBEK révén olyan struktúrákat próbálnak összeilleszteni, amelyek idegenek egymástól: a hírszerzés teljesen más logikára épül, mint az elhárítás, és a felderítés is teljesen máshogy működik, mint a nyomozati munka, ami egy már megtörtént esetre irányul.

Eddig is működtek azok a törvényi szabályok, amelyek alapján egyik szervezet információt vehet át a másiktól. Ennek az alapja azonban az illetékesség. Az viszont nonszensz lenne, ha a rendőrség kutakodna a hírszerzés információs bázisában. A titkosszolgálatok alaptörvénye ugyanis a forrásvédelem, ha ezt nem tudom biztosítani, megszűnik a titkosszolgálat.

A törvénytervezet indoklása arra hivatkozik, hogy miután a NIBEK az adott szervezetek hozzájárulása nélkül kereshet az adatbázisokban, megszűnik az a nehézség, hogy egyik vagy másik szervezet visszatartja az információt.

- Kétségtelen, hogy vannak szerepzavarok a rendszerben, és a hatékonyság is hagy kívánnivalót maga után. Valamit tenni kell, ez messziről látszik. Például a tavaly létrehozott Terrorelhárítási Központ (TEK) nyilvánvalóan nem jut elég információhoz, hiszen nem operatív szerv. Ha a parlamentet megtámadják a terroristák, akkor azt meg tudja védeni - de ennyi. Azt indokoltnak látnám, ha a jelenleg működő hat nemzetbiztonsági szervezet között összevonások történnének, bár nem úgy, ahogy most tervezik. A katonai hírszerzést a polgári hírszerzéssel, az elhárítást az elhárítással, a szakszolgálatot pedig a TEK-kel. Ezzel a megfelelő szervezetek erősíthetnék egymást.

A NIBEK viszont teljesen összekuszálná a valamennyire azért működő rendszereket. Ezért szakmailag nem tartom indokoltnak, politikailag pedig veszélyes, hiszen ez a szervezet korlátlan rálátással rendelkezne a rendszerben keletkező összes információra.

Akkor igazuk van azoknak, akik e mögött politikai célokat is látnak, mondván, hogy ezzel az információs túlhatalommal könnyedén vissza lehet élni?

- Nem gondolom, hogy ez lenne a cél. Inkább az történhetett, hogy a miniszterelnök számonkért az illetékeseken bizonyos hiányosságokat. Amikor például Egyiptomban arról beszélt, hogy Mubarak rendszere milyen stabil, és két napra rá kitört a forradalom, akkor jogosan tett fel kérdéseket. Mint ahogy akkor is, amikor arról érdeklődik, hogy kik és miért támadják a forintot, vagy mit terveznek a szélsőségesek, és erre nem kap megfelelő válaszokat. Az illetékesek nyilván azt mondták, hogy még több információra lenne szükségünk, rakjuk össze a meglévőket, az majd segít. Ez butaság. A meglévő rendszereket kell személyi és strukturális változtatásokkal hatékonyabbá tenni, egy új szervezet létrehozása csak pótcselekvés.

Bizonyára a kormány mellett is vannak olyan szakemberek, akik ezt el tudnák mondani. Úgy látszik azonban, hogy egy szakpolitikusnak, nevezetesen Kövér Lászlónak kell szembemenni saját pártvezetésével, hogy tompítsa az ellentmondásokat. Vajon miért?

- Kövér László mondataiból nekem úgy tűnik, hogy ő az egyetlen, aki szakembereket is megkérdezett az ügyben.

Jogvédők szerint a titkosszolgálatok már így is túl erős jogosítvánnyal rendelkeznek az adatgyűjtéshez. Mi az oka annak, hogy a meglévő eszközökkel sem sikerül megfelelő eredményeket produkálni?

- Nem tudom megmondani, mert nem látom belülről a rendszert. A jogvédők megjegyzése kapcsán azonban érdemes tisztába tenni egy-két dolgot. Természetesen érthető, hogy a túlinformáltság problémájától védik az állampolgárokat, illetve a demokráciát. Ugyanakkor egy titkosszolgának a demokráciában is az a dolga, hogy információt szerezzen - mindenáron. Ha kell, akkor ehhez lop, csal, akár a teljes Btk.-t figyelmen kívül hagyja. Hiszen hogyan tudna információhoz jutni mondjuk egy jövőbeni eseményről, ha nem totális módszerekkel dolgozik? Nincsenek jósképességei, nem tudja megmondani, hogy kit kell lehallgatni, ezért - szándékosan túlzok - lehallgat mindenkit. Így tudja hatékonyan segíteni a politikát, hogy az meghatározott külső vagy belső folyamatokkal szemben megfelelő válaszokat tudjon adni. A begyűjtött információk döntő része azonban - akár 80 százaléka is - nem hasznos, holttá válik. A lényeg pontosan itt van: ezekből semmi nem szivároghat ki, nem sértheti az adott személy érdekeit. Ezeket az adatokat mindennel és mindenkivel szemben meg kell védeni, még a politikával szemben is, ez szakmai alapelv.

Az elmúlt évek titkosszolgálati botrányai nem éppen arra utalnak, hogy a rendszer nem zárt légmentesen?

- Valóban. Abban a pillanatban, hogy a politika beleavatkozik ebbe, és spekulatív módon megpróbál turkálni ezekben az adatbázisokban, vége a szakmaiságnak. Ezért a jogvédőknek nem attól kellene félni, hogy az információkat a titkosszolgálatok megszerzik, hiszen ez a dolguk, hanem a politikát kell visszafogni.

Ugyanezen logika mentén érthető meg az is, hogy miért nem növeli a hatékonyságot, ha a rendőrség informatikai eszközök révén részesül ezekből a holt információkból. Biztos vagyok abban, hogy olyan dolgokra bukkannának, hogy szétcsúsznának a gyönyörtől. A titkosszolga agya úgy működik, hogy ez is érdekes, az is érdekes, eltároljuk, hátha jó lesz még valamire. A rendőr agya viszont úgy reagál ezekre, hogy „hú, de jó, akkor az illetőt elfogjuk, bezárjuk, lecsukjuk". Ezek azonban nem bizonyított tények, hanem részinformációk vagy akár pletykák, amikből ugyan egész Potemkin-falvakat lehet felépíteni, de ez végzetes hiba lenne.

A tervezet szerint ráadásul, ha egy adott nyomozás során nem is használják fel ezeket az adatokat, a NIBEK készletezheti őket, vagyis akár bármikor hozzáférhető komplett profildossziékkal rendelkezhet az érintettekről.

- Higgyék el, ha a NIBEK létrejön, onnantól kezdve valamennyi nemzetbiztonsági szervezet kettős nyilvántartást fog vezetni az információiról: az egyikhez hozzáférhet a központ, a másikhoz soha az életben. Ezért ebből nem „szuperinfók" születnének, hanem még nagyobb zűrzavar.

Lassan esett le a tantusz

Hetek Online — Thu, 01 Dec 2011 10:12:32 +0100

Somogyi Zoltán 18 éves volt, amikor végignézte a Kónya–Pet-vitát, és mint facebook- oldalán írja, akkor még az SZDSZ-nek adott igazat. őt is irritálta a teremben uralkodó lincshangulat, amelyről az MDF (de Kónya mindenképpen) azt hitte akkor, hogy egybevág a közhangulattal. Tévedtek, mondja ma a szociológus, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy pár év múlva a kommunista párt jogutódja, Horn Gyula vezetésével fölényesen hozta a választásokat. A többségi állásponttal szemben is – Somogyi szerint – Pető Iván álláspontja tarthatatlan, és kár, hogy az SZDSZ és az akkori kormányzópártok nem voltak partnerek a szembenézésben.

Somogyi úgy látja, hogy ennek a mulasztásnak ékes bizonyítéka a Fidesznek a napokban beterjesztett törvényjavaslata, amely kimondaná, hogy az MSZP felelős az állampárt bűneiért. „Vicces és egyben tragikus, hogy 20 év után esik le nekik a tantusz” – mondja a szociológus, aki szerint addig nincs értelme a múlttal kapcsolatos felelősségrevonásról beszélni, amíg nem engedik – maga az előterjesztő sem –, hogy megismerjük a múltat. Először is akadálytalanul kutathatóvá és publikálhatóvá kellene tenni az elmúlt 40 évet, és hadd lássuk a Kenedi-bizottság által is vizsgált mágnesszalagokat, vallja, hozzátéve, hogy sajnálatos módon a rendszerváltás óta regnáló kormányok egyike sem tudott hitelesen igazságot szolgáltatni az állampárt élő és elhunyt áldozatainak. Miért? Többek között azért, mert sokan benne maradtak az elitben olyanok, akik korábban is az elithez tartoztak. És mert a birtokukban lévő aktákat saját frakciójuk és koalíciójuk egybentartására, illetve politikai ellenfeleik zsarolására használták és használják a mai napig (Torgyánt és Csurkát is ezzel próbálta sakkban tartani Antall József).
Az egymást váltó kormányok igazságtételi maszatolásához pedig a magyar társadalom annyiban asszisztált, hogy az aktuális vezetésre soha sem helyeződött túl nagy társadalmi nyomás a tisztánlátás tekintetében – állítja Somogyi, és megjegyzi, hogy erre jött rá Orbán Viktor is, amikor kezdeti harcos antikádárizmusa 1994-ben a pártpolitikából való kihullással fenyegetett. Ma már tanácsadóinak és kormányának soraiban is több egykori MSZMP-tagot látunk, és koalíciós partnere, a KDNP azzal a szakemeberek számára is hajmeresztő megoldással akarja tisztázni a múltat, hogy mindenki vigye nyugodtan haza a róla készült ügynöki jelentést. „Ahelyett, hogy mindenki visszavinné végre” – mondja.
Pető Iván félelmeire visszatérve Somogyi megemlíti, hogy az idő egyik – egyébként egymásnak ellentmondó – érvét sem tudta igazolni: az akkori legnagyobb ellenzéki párt vezetője szerint ugyanis egyfelől a szabadjára engedett igazságtétel nem tud majd gátat szabni a nép vérszomjának, másfelől viszont visszamenőlegesen amúgy sem lehet igazságot szolgáltatni. Tény, hogy míg hazánk továbbra is egy helyben topog ügynökkérdésben, 2004-re a környező posztkommunista országok mindegyike – ha nem is a teljesség igényével – megoldotta az iratnyilvánosság kérdését. Jellemző, hogy miközben nálunk a Kónya–Pető-vita zajlott, Csehszlovákiában elfogadtak egy lusztrációs törvényt, és vérengzés nélkül kirakták a hatalomból a kommunista állam vezető tisztségviselőit.

Jellemgyengeség és gyávaság
A Zétényi–Takács-féle törvénytervezetet annak idején jelentős többséggel (az SZDSZ tartózkodása és az MSZP, illetve a Fidesz nem szavazatai mellett) elfogadta az országgyűlés, azonban a Sólyom László által elnökölt Alkotmánybíróság megsemmisítette. Zétényi Zsolt (képünkön) szerint elsősorban azért, mert egyéni képviselői előterjesztésről volt szó, amely ugyan élvezte a kormány támogatását, de nem dr. Antall József aláírása szerepelt rajta. Ezen kívül számos szakmai ellenérv is felmerült a témában, amelyek azonban az egykori honatya szerint valójában politikaiak voltak, ami szerinte a rendszerváltó elit „jellemgyengeségének és gyávaságának” volt a mutatója. „A demokratikus ellenzék egy részének ellenérzése érthető volt, hiszen származásilag ők a pártállami elit gyermekei, unokái voltak” – jegyezte meg. (Hozzátehetjük: Sólyom László apósa a pártállam idején Baranya megye első titkára, és a Központi Bizottság tagja volt.)
Zétényi szerint az igazságtétel jogos igény, hiszen elemi törvényességi és erkölcsi követelmény, hogy „súlyos bűnök nem maradhatnak büntetlenül”, illetve, hogy „erkölcstelenségre, hazugságra és súlyos bűnökre nem építhető egy hiteles alkotmányos rendszer”. Ugyanakkor a jogász szerint önmagában a büntetőjog eszközével nem lehet megoldani ezt a problémakört.
„Annak idején az emberi élet elleni bűncselekmények elítélését tartottam a legfontosabbnak, ezért a politikai okból nem üldözött emberölés, halált okozó súlyos testi sértés, valamint a hazaárulás került bele a törvénybe.
Ha viszont az igazságtétel magasztos fogalmát komolyan vesszük, akkor a bűnösök felelősségre vonása csak az egyik pillér lehet a legalább négy közül. Ugyanilyen fontos a múlt feltárása, teljes mértékben való megismerése és megismertetése; a múlt embereinek, meghatározó figuráinak az állami, politikai, gazdasági és médiahatalomból való eltávolítása, illetve annak megakadályozása, hogy hatalmi helyzetbe jussanak. Ezek csak korlátozottan teljesültek eddig, mint ahogy a harmadik pillér, vagyis az anyagi és erkölcsi kárpótlás is, ami csak az egyházak estében mondható megfelelőnek, hiszen nemcsak az történt, hogy egy gyár vagy nagybirtok elvesztéséért az állam maximum ötmillió forint kártérítést fizetett a kárpótlás során, de nem voltak sokkal jobb arányok más vagyontárgyak (lakások, termelőeszközök stb.) tekintetében sem” – magyarázza Zétényi Zsolt.
A volt képviselő, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány elnöke mindezek fényében szükségesnek, de elégtelennek tartja az igazságtétel mostani tervezetét. „A kontúrok egyelőre meglehetősen elnagyoltak, a viták és a végrehajtás során azonban talán lesz esély arra, hogy ezeket megfelelő tartalommal töltsék meg. Annak nem örül az ember, hogy mindez egyelőre nem nyugszik szélesebb politikai egyetértésen. Nem kétséges, hogy az alkotmánybírósági hatáskörbe nem tartozó törvény némi módosításokkal hatályba lép. Mindazonáltal a végrehajtáshoz néhány feltétel, így a jogalkalmazók eltökéltsége s néhány szervezeti változás szükséges, különösen a bűnüldöző szervek körében (ügyészi személyi-szervezeti feltételek, a Nemzeti Emlékezet Intézete hatósági jogkörrel, a történészi és jogászi munka, tudás intézményes egyesítésével.) A jövő nagy kérdése, hogy ennyi idő múltán mennyire lehet elérni a reális célokat” – mondja Zétényi.

A perzsa kapcsolat - Idegen érdekeket szolgál a Jobbik

Hetek Online — Thu, 01 Dec 2011 07:10:53 +0100

Irán célja, hogy Európát szembefordítsa az Egyesült Államokkal. Ennek érdekében erőteljes propaganda-hadjáratot folytat, és szélesíti ügynökhálózatát az öreg kontinensen - állítja egy lapunknak nyilatkozó biztonságpolitikai szakértő. Ennek ellenére a magyar kormányzati és ellenzéki politikusok gyakorlatilag semmilyen jelentőséget nem tulajdonítanak annak, hogy a Jobbik egyre szorosabb kapcsolatokat épít ki az iszlám köztársasággal, amellyel atomprogramja miatt a nyugati világ egyre komolyabb diplomáciai háborút vív. A radikális párt perzsa kapcsolatait menedzselő iráni orvos - aki éttermet üzemeltet és a Fradit is támogatja - azonban úgy véli, a titkosszolgálatok minden lépését figyelik.

„Mióta itt vagyok, huszonegy várost látogattam meg kapcsolatépítés céljából, és mindegyikről küldtem információt országomnak, ami ezen városok kereskedelmét, egyetemeit, oktatási intézményeit és kultúráját illeti" - büszkélkedett a közelmúltban Szajed Szejed Agha Banihasemi, az Iráni Iszlám Köztársaság budapesti nagykövete abban az interjúban, melyet Lukács László, a Jobbik önkormányzati képviselője készített vele a Jobbik TV-ben. A diplomata többek között arról is beszélt, hogy a magyar városokkal való kapcsolatépítései során elsősorban kereskedelmi, kulturális és tudományos együttműködésre koncentrálnak. Emiatt kötött például az iráni Ardebil testvérvárosi megállapodást - a jobbikos vezetésű - Tiszavasvárival is.

Mint ahogy az eddigi kölcsönös iráni-jobbikos kapcsolatfelvételeknek, látogatásoknak, az interjúnak is az volt a végkicsengése, hogy a „baráti" Magyarországon kevesen rendelkeznek megfelelő információval a perzsa államról, márpedig hazánk lehetne az iráni tőke egyik legjobb célpontja. Az persze önmagában kérdéses, hogy ennek mekkora a gazdasági realitása, hiszen eddig a kormány „keleti nyitása" sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a kínaiak alig, az arabok pedig egyáltalán nem láttak fantáziát a magyar államkötvényekben. Vajon a tizenhárom ezer lelkes szabolcsi Tiszavasvári miért lehet érdekes a több mint félmilliós Ardebil vezetői számára? A válasz egyelőre nem ismert, ez azonban nem akadályozza meg a Jobbikot abban, hogy az iráni kapcsolattal (és általában a keleti nyitással) egyfajta alternatívát mutasson fel a „válságba süllyedt", „nemzetközi cionizmus által dominált" Nyugattal való szövetséggel szemben. A kérdések sorában ugyanakkor logikusan következik, hogy vajon mennyiben szolgálja Magyarország érdekeit az, hogy a vitathatatlanul jelentős, több ezer éves perzsa kultúra megismerésén túl egy parlamenti párt arra is vágyik, hogy az iszlám fundamentalizmus által uralt, a Nyugattal és Izraellel szemben egyre harciasabban fellépő, atomhatalmi álmokat dédelgető iráni vezetés a keblére ölelje?

„Parlamenti demokráciákban megszokott, hogy a pártok pártcsaládokhoz tartoznak, és nemzetközi kapcsolatokat ápolnak. Itt azonban másról van szó: egy szélsőséges párt, amely kommunikációjában a nemzeti érdekek és szuverenitásuk abszolút védelmét tűzte zászlajára, átláthatatlan, ellenőrizhetetlen kapcsolatokat épít egy olyan állammal, amely ellenségesen viszonyul ahhoz az euroatlanti szövetségesi rendszerhez, amelyhez Magyarország is tartozik. Irán az utóbbi időben egyre élesebben konfrontálódik azzal az értékközösséggel, melyhez tartozunk, és erre válaszul egyre szigorúbb szankciókat léptetnek életbe a velünk szövetséges demokráciák" - fogalmazott lapunknak Gulyás József, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának egykori liberális tagja. A politikus emlékeztetett arra, hogy az ezredforduló idején Király B. Izabella pártja, a Magyar Érdek több százmillió forintnak megfelelő dollárt kapott Szaddám Husszein rezsimjétől - ám ennek, bár tudtak róla a magyar titkosszolgálatok, a kormány semmilyen jelentőséget nem tulajdonított, sőt letagadta ezt az információt. A Jobbik nyíltan kooperál az iráni rezsimmel, és Gulyás szerint, ha a finanszírozási szál is élő Irán és Vona Gáborék vonatkozásában, akkor azzal kapcsolatban az illetékes nemzetbiztonsági szerveknek azonnal lépniük kell. Hozzátette: meglehet, hogy még maguk a párttagok sincsenek tisztában azzal, hogy a Jobbik vezetői milyen mélységű kapcsolatokat ápolnak a perzsa állam bizonyos képviselőivel.

„Irán nyilvánvalóan nem a Jobbik iránti szerelemből erősíti ezt a kapcsolatot, hanem konkrét céljai vannak. Érdeke, hogy olyan politikai erőket támogasson világszerte, amelyek gyengítik az adott ország euroatlanti szövetséghez való tartozását, továbbá erősítsék Izraellel és általában a zsidósággal szembeni indulatokat" - magyarázta Gulyás József, aki szerint a Jobbik által ápolt perzsa (és arab) barátság abból a szempontból is sajátos, hogy az európai modern szélsőjobboldali pártok éppenséggel az iszlám egyre növekvő kontinensbeli jelenlétének és befolyásának veszélyeit hangoztatva tesznek szert komoly társadalmi támogatottságra.

„Irán célja, hogy Európát szembefordítsa az Egyesült Államokkal a perzsa állam megítélése kapcsán. Ennek érdekében erőteljes propaganda-hadjáratot folytat, és szélesíti ügynökhálózatát az öreg kontinensen is" - mondta lapunknak a téma kapcsán Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő. Hozzátette: Teherán PR-tevékenységeinek sorába illeszthetők az olyan események is, mint a kulturális-gazdasági kapcsolatok fejlesztése vagy az iráni nagykövet interjúja. A szakértő megjegyezte: a nagykövetségek a világon mindenhol egyúttal hírszerzői funkciót is betöltenek. Ez azért is érdekes, mert a magyar és az európai parlamentben is jelen lévő, akár a nyilvánosság számára nem hozzáférhető információkkal is rendelkező jobbikos képviselők láthatóan kiváló kapcsolatot ápolnak Irán budapesti nagykövetségével.

Mindezek ellenére az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága nem foglalkozik a Jobbik-Irán kapcsolattal. Mint Gulyás Gergely, a testület fideszes alelnöke a Heteknek elmondta, a téma egy alkalommal került elő: a Jobbik vizsgálatot akart indítani annak kapcsán, hogy Vona Gábort és Gyöngyösi Mártont nem engedték felszállni Bécsben egy Iránba induló járatra, mert állítólag azt „túlkönyvelték" - az ügyet azonban nem vették napirendre. „A magyar diplomácia álláspontja világos: ellenezzük, hogy további államok atomhatalommá váljanak. Nem véletlen, hogy a Fidesz Iránnal nem ápol kapcsolatot, de azt nyilvánvalóan nem tudjuk megtiltani, hogy a Jobbik ezt megtegye" - fogalmazott Gulyás Gergely.

„Ha egy parlamenti párt egy olyan állammal tart fent kapcsolatot, amely a nyugati alkotmányos, demokratikus értékeket megkérdőjelezi, akkor ez rejthet magában nemzetbiztonsági kockázatot.

A Jobbik esetében vagy nincs erre vonatkozó információ, vagy nem beszélhetek róla" - utalt titoktartási kötelezettségeire Molnár Zsolt, a testület MSZP-s elnöke. Hozzátette: a NATO- és EU-tag Magyarország egy olyan rendszernek a része, amely célpontja lehet az ilyen államoknak, és ez alatt nemcsak a terrorizmust kell érteni, hanem a gazdasági érdekszféra, illetve az ügynökhálózat bővítését is.

„Szinte biztos vagyok benne, hogy most is megfigyelnek a magyar titkosszolgálatok, de tegyék csak nyugodtan, én semmi rosszat nem csinálok" - jegyezte meg a Jobbik-Irán-kapcsolatok legfőbb „menedzsere", a párt közel-keleti tanácsadója, miközben Shiraz nevű éttermében egy tea mellett válaszolt a Hetek kérdéseire. A fogorvos végzettségű H. Jahromi M. Afi 1992-ben diákként érkezett Magyarországra Iránból, azóta itt él, és magánpraxisa, illetve vendéglője mellett az iráni nagykövetség tanácsosaként is tevékenykedik.

„Amikor ideérkeztem, a magyarok sokkal boldogabbak voltak, de az elmúlt 20 év csődje bebizonyította, hogy a nyugati út nem működik, ezért más utakat kell keresni" - vélekedett a doktor, aki azért tartja szimpatikusnak a Jobbikot, mert erről őszintén mer beszélni. A jobbikos politikusok szájából elhangzó, és a párthoz köthető médiumokban megjelenő uszító, az emberi méltóságot sértő gyűlöletbeszédek kapcsán pedig úgy vélekedett, hogy egyrészt vitatható, hogy ezek a kijelentések valóban olyan súlyosak-e, mint ahogy beállítják azokat, másrészt egy-egy politikus megnyilvánulásait nem kell az egész pártra kivetíteni, mert „a jobbikosok csupa jó emberek".

A Fradi kézilabdacsapatát és több alapítványt is támogató Jahromi visszautasította, hogy a Jobbik anyagi segítséget kapna Irántól. Hozzátette: Vona Gábor is mindössze kétszer-háromszor találkozott az iráni nagykövettel. A kifogástalan öltözetű, megnyerő modorú orvos szerint a lényeg nem a politikán, hanem az emberek közötti barátságon van - a maga részéről ezt igyekszik építeni a két nép között. Az iráni rendszerrel kapcsolatos nyugati aggodalmakról szólva pedig azt mondta, szerinte sem szerencsés, hogy a vallási és a politikai irányítás összefonódik, ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy „a közel-keleti emberek vérében nincs benne a nyugati értelemben vett demokrácia", ezért ezt ott nem is lehet erőltetni. Jahromi Afi egyébként úgy véli, még az is kérdéses, hogy a magyarországi rendszer demokratikusnak nevezhető-e. „Ha kimegyek az utcára, és ott elkezdem Jézust szidni, akkor nem történik semmi. De ha a zsidó vallással tenném ugyanezt, akkor megbüntetnének" - állította véleménye illusztrálására.

Magyar-párthus rokonság?

Szélsõjobboldali „kultúrkörben” elõszeretettel tekintik rokonnak a magyar és a perzsa népet – erre jobbikos politikusok is rendre hivatkoznak. Ugyanakkor erre vonatkozó komoly tudományos elmélet jelenleg nincs. A historiográfiában azért van ennek hagyománya, Kézai Simon is ír a perzsiai magyarokról, a fõleg a protestáns magyar értelmiségiek által képviselt „magyar orientalizmus” hagyományában felbukkan a magyar–perzsa rokonságról szóló elképzelés is (a magyar–zsidó, magyar–szkíta, magyar–hun és más rokonságok mellett). Historiográfiai értelemben lényegében a középkori-kora újkori eredetû „magyar orientalizmus” folytatásai azok a helyenként bizarr elképzelések, melyek a magyarság rokonságát próbálják bizonyítani különféle keleti népekkel.
Ami a magyar–perzsa (illetve párthus) „rokonságot” illeti, ennek nincs semmiféle alapja, nemcsak nyelvészeti értelemben (mivel a perzsa és a magyar nyelv két különbözõ nyelvcsaládba tartozik), hanem történeti értelemben sem, hiszen a „perzsák” (azaz a nagyjából a mai Irán területén élõ indoeurópai-iráni nyelvet beszélõ nép) és a magyarok fõ csoportjai soha nem érintkeztek egymással.
Ha viszont a kérdést úgy tesszük fel, hogy volt-e kapcsolat a magyarok és az iráni nyelvû népek (amibe a perzsák is tartoznak) között, a válasz egyértelmûen igen. Ennek oka, hogy az eurázsiai steppevidék török dominanciája (ez a Kr. u. 1. évezred közepe táján kezdõdik) elõtt e területet zömmel iráni nyelvû népek lakták. Az ókori szkíták, szakák, szarmaták, roxolánok, alánok és késõbb a jászok mind valamely iráni nyelven beszéltek. Ez a vaskori nomád „iráni világ” lényegében az Al-Dunától Közép-Ázsiáig húzódott. Ezen iráni nyelvû lakosság egyik utolsó maradványa az Észak-Kaukázusban élõ oszét nép.
A magyar nyelvben – és más finnugor nyelvekben is – számos iráni eredetû jövevényszó található, melyek arról tanúskodnak, hogy az iráni kapcsolatok fontos szerepet töltöttek be Északkelet-Európa népeinek formálódásában. A magyarok és irániak közti kapcsolat egyébként nem volt egyoldalú, hiszen az oszét nyelvben is sikerült kimutatni biztosan magyar eredetû jövevényszavakat. (Gyóni Gábor – ELTE BTK, Ruszisztikai Központ, tudományos munkatárs)

Kolduspénzek

Hetek Online — Thu, 17 Nov 2011 11:36:07 +0100

A hajléktalanokat érintő jogszabály-módosítások nemcsak a rendpárti és a szociális-liberális megközelítés közötti ellentét miatt váltanak ki feszültségeket, hanem azért is, mert a meglévő ellátórendszer egyes szereplőinek anyagi érdeke fűződhet ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet ne változzon - vélekednek egyes, a rendszert belülről ismerő szakértők. Bár a fővárosi hajléktalan- ellátás főszereplői ezt cáfolják, azt senki sem tudja megmondani, hogy pontosan mennyi hajléktalant is kell(ene) ellátni abból a mintegy 10 milliárd forintból, amit az adóforintokból erre fordítanak az ellátó intézmények és szervezetek.

Hiába foglalták el múlt héten pénteken Kocsis Máté 8. kerületi polgármester irodáját a hajléktalanokat védő civil tüntetők, hétfőn a parlamentben átment a szabálysértési törvény általa is szorgalmazott módosítása. Ennek értelmében 150 ezer forintig terjedő pénzbírsággal vagy elzárással sújthatja a bíróság december 1-jétől azokat a hajléktalanokat, akiket fél éven belül másodszor büntetnek meg, mert az utcán élnek. Bár a módosítást több fideszes kerületi vezető közösen kezdeményezte, az időközben a frakció hajléktalanügyi referensévé avanzsáló Kocsis Máté nevével összeforró szigorításnak ellenzői is akadnak a Fidesz-KDNP frakciószövetségen belül. Erre utal, hogy Bús Balázs, Óbuda KDNP-s polgármestere - aki korábban is bírálta józsefvárosi kollégáját - és a szintén kereszténydemokrata Michl József tatai polgármester nemmel szavazott; a Fidesz soraiból pedig többen nem nyomtak gombot - közéjük tartozott Jakab István, Kövér László, Kubatov Gábor, illetve L. Simon László.

Kocsis Máté a módosítás kapcsán hangsúlyozta: ha egy város rendet és szigorúbb szabályokat akar a közterületein, akkor előtte meg kell teremtenie a hajléktalanellátás feltételeit. „Vagyis nincs bírság addig, amíg nincs hajléktalanellátó rendszere a településnek" - magyarázta a politikus, aki szerint az elfogadott jogszabály nem szegényellenes, hanem ösztönzi a városokat arra, hogy ha rendet akarnak, tegyenek is érte. A törvény szerinte nem a büntetésekről szól, hanem a megelőzésről.

Mint korábban megírtuk, Józsefvárosban már hetekkel korábban átálltak a „rendpárti" modellre. A kukázás mellett tilos a kerületben koldulni, kéregetni; valamint tilos a közterületet „életvitelszerű lakhatásra használni, és az életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságokat közterületen tárolni".

„Az egy idealizált kép, hogy a szerencsétlen szegény emberek szelíden kéregetnek az utcán, mi pedig ellökjük magunktól őket. A valóságnak az is része, hogy az utcán élők jelentős része erőszakos, agresszív, közönséges. Előfordult, hogy a nemi életüket délelőtt a Kálvária téren élték, többek között gyerekek szeme láttára. Ez nem maradhat így" - jelentette ki a Heteknek Kocsis, aki a szigorítással párhuzamosan hiába indította el munkatársaival együtt az úgynevezett LÉLEK - Lakhatási, Életviteli, Lelki segítségnyújtási, Egzisztenciateremtési, Közösségi - programot, amelyben személyre szabott segítséget nyújtanak a józsefvárosi hajléktalanoknak, a civilek és a szakma egy részének a haragját nem sikerült csillapítaniuk.

Egyes vélemények szerint mint minden új modellkísérletről, a 8. kerületiről is elmondható, hogy nemcsak a rendpárti és a szociális-liberális megközelítés közötti ellentét miatt vált ki feszültségeket, hanem azért is, mert a meglévő ellátórendszer egyes szereplőinek anyagi érdeke fűződhet ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet ne változzon. A hajléktalanellátásra ugyanis - az önkormányzati és civilszervezeteknek juttatott normatíva formájában - mintegy 8 milliárd forintot költ a központi költségvetés országosan, és csak a főváros mintegy 600 millió forintot tesz ehhez hozzá. Ám ebben nincsenek benne az egyházak, amelyek az alapnormatíva mellé ráadásul 83 százalékos kiegészítést is kapnak (csak a fővárosban tevékenykedő vallási szervezetek 1,5 milliárd forintot fordíthattak hajléktalanellátásra). Szakmai berkekben nyílt titokként kezelik, hogy az elmúlt években megesett, hogy egy-egy civilszervezet, illetve tényleges bázissal nem rendelkező vallási közösség egyházi formában tevékenykedett, hiszen a majdnem kétszeres finanszírozással kényelmesen vagy akár nyereségesen lehetett működtetni a szolgáltatásokat. Ezen a téren azonban jelentős változást hozott, illetve hoz az új egyházügyi törvény, amely 14 egyházat ismer el - bár várható, hogy további közösségek is elnyerik az egyházi státuszt. Egy szakértő forrásunk ugyanakkor megjegyezte: a valós társadalmi támogatottsággal bíró, tényleg hitéleti tevékenységet végző egyházakra a jövőben is szükség lesz, hiszen az általuk nyújtott „mentálhigiénés" szolgálat nemcsak a szociális ellátásra irányul, hanem hatékonyan szolgálja a hajléktalanok rehabilitációját is.

Jelenleg Budapesten egyébként mintegy 6 000 férőhely van a különféle szolgáltatási formákon (átmeneti szállás, éjjeli menedékhely, nappali melegedő stb.) belül. Ennek körülbelül felét a fővárosi fenntartású Budapesti Módszertani Szociális Központ működteti, a többit pedig civilek és egyházi szervezetek - utóbbiak aránya 15-20 százalék. A civilek tevékenységét egyébként a fővárosi hajléktalanügyi koncepció értelmében a Budapesti Hajléktalanügyi Konzorciumon belül a Menhely Alapítvány és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fogja össze.

Kocsis Mátéhoz hasonlóan a téma több szakértője is azt hangsúlyozza, hogy a hajléktalanügy rendezéséhez először is azt kellene tisztázni, hogy kik tekinthetők egyáltalán hajléktalannak - és mondjuk nem vidéki munkavállalók -, illetve kik azok, akik alapvetően más jellegű szolgáltatásra szorulnak, mert pszichiátriai vagy alkoholbetegek, esetleg időskori szociális ellátásra várnak. A 8. kerületi tapasztalatok ezen túl arra is rávilágítanak, hogy a hajléktalanok között számos bűnöző tud elvegyülni: a több hétig tartó közrendvédelmi akció során 75 körözött személyt fogtak el a rendőrök Józsefvárosban - többségük hajléktalan volt. Nyáron pedig a csepeli erdőben hajléktalanok által elkövetett gyilkosságok világítottak rá, hogy a hajléktalanellátás nemcsak szociális, hanem közbiztonsági kérdés is, és a jelenlegi rendszer már csak ezért is javításra szorul.

Az augusztusban végzett rendőrségi felmérés szerint egyébként Budapest közterein mintegy 1100 hajléktalan él. Egyes vélemények szerint ez éppen arra bizonyíték, hogy az ellátórendszer mesterségesen van „feldagasztva". Vagyis a rendszerben lévő források hatékonyabb felhasználásával és új szempontú megközelítéssel sokkal több személyt lehetne a hajléktalanlétből kivezetni, vagy komfortosabb, emberhez méltóbb körülményeket biztosítani számukra.

Győri Péter, a Budapesti Módszertani Szociális Központ szakmai igazgatója, a Menhely Alapítvány elnöke lapunknak nyilatkozva ezt határozottan cáfolta. „Az augusztusi felmérés idején a budapesti hajléktalan-ellátórendszer gyakorlatilag tele volt, tehát a fedél nélkül élők többségét az utcán nem is találhatták meg" - mondta. Álláspontja szerint a 8. kerületi modellel éppen az a baj - azon túl, hogy hatósági eszközökkel akar rendezni egy szociális problémát -, hogy kényszerrel szorítanák ki a közterekről a hajléktalanokat, akiket azonban az ellátórendszer nem tud „felszívni". Ezért - fogalmazott - Kocsis Máté megoldási terve csak „bezavar" a főváros stratégiájába. Információi szerint egyébként a december 1-jére ígért három, összesen 600 hajléktalant befogadni képes új intézményi egység sem fog tudni megnyitni Budapesten - ez leghamarabb február végére várható.

A finanszírozási kérdéseket illetően az igazgató úgy fogalmazott, hogy az ellátás „olcsó és szegényes" annak ellenére is, hogy idén átlagosan 440 ezer forintot költenek egy hajléktalanra.

Győri Péterhez hasonlóan Vecsei Miklós, a Fővárosi Hajléktalanügyi Konzorcium másik vezetője - egyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke - szintén úgy látja, hogy a források hiánya jelenti a legnagyobb gondot a hajléktalanellátásban. Bár a szeretetszolgálat nem egyházi fenntartásban végzi a mintegy 1500 ügyfelet érintő tevékenységét, a kormánnyal kötött különmegállapodás értelmében nekik is jár az egyházi kiegészítés, amely idén 500 millió forintot tett ki - az alelnök attól tart, hogy jövőre a források csökkenni fognak.

„A LÉLEK program, amit Kocsis Máté kerületében kidolgoztak, szakmailag rendben van, de olyan drága, hogy sajnos tömegek ellátására nem alkalmas. Ami pedig a dolog rendészeti oldalát illeti, attól tartok, hogy ha megbélyegzünk egy társadalmi csoportot, akkor azt a társadalom előbb-utóbb meg fogja büntetni" - mondta a 8. kerületi modellel kapcsolatban Vecsei Miklós. Hozzátette: a társadalomnak jogos igénye, hogy legyen rend a köztereken, de szerinte pénzbüntetés és elzárás nélkül is be lehet vonzani a hajléktalanok döntő többségét az ellátórendszerbe - amennyiben ott van hely. Akiket pedig agresszivitásuk miatt nem - hiszen arra is akadt példa a praxisukban, hogy a fedél nélkül élők a kutyájukat uszították a szociális munkásokra -, azokat eddig is a rendőrség segítségével sikerült jobb belátásra bírni.

„Ma már más típusú hajléktalanságról beszélhetünk, mint a '90-es években, amikor a kapcsolathiányra volt visszavezethető, ha valaki fedél nélkül maradt. Ahogy nyomorodott a világ, a túlélés utolsó mentsvárai a nagyvárosok lettek, így többnyire a fővárosba menekültek azok, akik számára egy budai kuka is alternatívát jelentett a vidéki nyomorral szemben. Érdekes, hogy 10-15 éve még 2-3 százalék volt a romák aránya a hajléktalanok között, ma ez az arány 25 százalék" - magyarázta a változásokat a szakember.

Úgy véli, jóval hatékonyabb lenne, ha a hajléktalanság okait igyekezne a kormányzat orvosolni, mégpedig ott, ahol azok keletkeznek. „Például a lakossági eladósodás legfőbb oka, hogy az emberek elmaradnak a közüzemi számlák kifizetésével. Ha határozat születne arról, hogy 60 napos tartozás után csak előre fizetős rendszerrel kaphat valaki áramot, vizet, gázt, a családok csődbe jutását sok esetben meg lehetne előzni" - jegyezte meg Vecsei Miklós.