Németh Sándor

Ez az a nap - Élõ, égõ tapasztalat

Hetek Online — Thu, 09 Jun 2011 07:58:58 +0200

Föltámadása során a Názáreti Jézus minőségi változáson ment át, aminek következtében megfeszített testének földi tulajdonságait a mennyei test jellemzői váltották fel. Teljes mértékben szabad lett a fizikai, látható világ törvényeitől. A kereszthalálig és pokolba való leszállásáig tartó megaláztatás és kiüresedés folyamata tökéletesen megfelelt az engeszteléssel, bűnhődéssel szemben támasztott jogos és igazságos isteni követelményeknek. Testének a sírból, szellemének és lelkének a pokolból való visszatérése és teljes személyként való egyesítése által igazolta ezt Isten.

A megdicsőülés - a dicsőségbe való visszatérés - útján haladó Jézus azonban a világ elől rejtettségbe vonult. Sem föltámadása, sem fölemeltetése a mennybe, sem dicsőséggel való mennyei megkoronázása - szemben földi szolgálatával, szenvedésével, megfeszítésével - már nem a világ nyilvánossága előtt történt. Isten úgy határozott, hogy Jézus megdicsőülését, felmagasztalását szolgáló eljárása csak azok számára legyen megismerhető, akik a Názáreti áldozatának helyettesítő és engesztelő jellegében hisznek. Ez a sarokköve a hit által történő megigazulásnak, és egyben alapfeltétele Isten titkai, birodalma ember és világ előtti feltárulkozásának. Jézust mint a dicsőség Urát a parúsziáig (visszajöveteléig) általában a Szentlélek kijelentése által lehet megismerni. Föltámadása és mennybemenetele között (negyven napon át) azonban Jézus saját magát mutatta meg tanítványainak. Ezeket a találkozásokat krisztofániáknak nevezhetjük.

Mennyei pozícióban

A jelenés (epifánia) egy önmagát közvetlenül kinyilatkoztató természetfeletti személy váratlan láthatóvá válása egy vagy több ember számára. A mennyei lény megmutatja magát, s ez meglepi az érzékeket. Az ilyen kinyilatkoztatás főként a látásra irányul, de gyakran a többi érzékszervet is bevonja. Ez a karizmatikus megtapasztalás legnyilvánvalóbb formája: nem csupán szubjektív élmény, hanem egy magasabb rendű személy valós, objektív jelenlétének, megmutatkozásának eredménye, amely képessé teszi az esemény tanúját arra, hogy valóságos kapcsolatot teremtsen a megjelenő, magát kinyilatkoztató lénnyel.

Jézus a föltámadás után már fizikai értelemben sem ehhez a világhoz tartozott, de az Isten által kiválasztott embereknek, az apostoloknak valóságos bizonyítékokat adott megjelenései során önmagáról: hogy teste feltámadt és él.

Feltámadása után Isten eljövendő uralmáról és az ezzel kapcsolatos igazságokról is tanította a követőit, akik között többen is azt gondolták, hogy Isten tervében Izrael helyreállítása lesz a következő aktuális lépés. Az Úr azonban világossá tette számukra, hogy előbb a Szentlélek eljövetele fog megtörténni, aki a Benne hívőket képessé teszi arra, hogy Jézus Krisztus mellett tanúskodjanak e világban a Messiás visszajöveteléig. Emiatt utasította a Názáreti a tanítványait: „Ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattok mennyei erővel" (Lukács evangéliuma 24:49). Az Apostolok cselekedeteinek könyve szerint még azt is hozzátette: „Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig." (Apostolok cselekedetei 1:8)

Jézus mennybe való fölemeltetésére a föltámadása utáni negyvenedik napon került sor. Ez azért is számított különleges és új, üdvtörténeti jelentőségű eseménynek, mert a menny mint Isten lakóhelye, dicsőségének helye, s egyben az Univerzum irányítóközpontja az ember számára eddig elérhetetlen volt; az ember elől elzárt szféraként értelmezték az ószövetségi korszakban. A földi életből elköltözött igazak lelkei is a Seol Paradicsom nevű részébe költöztek, mert a menny és a föld között fennállt az ember számára áthidalhatatlan válaszfal.

Jézus engesztelő áldozata és feltámadása mellett az is örömhír az emberiség számára, hogy Megváltónk valóságos emberként áthatolt az egeken, áttörte a látható és láthatatlan világok közötti korlátokat, és Isten jobbján foglalt helyet mint az Új Szövetség közvetítője, főpapja. Ezzel új utat nyitott meg az emberiség üdvözülése számára: a mennybe való felemeltetés útját. Pál apostol állítása szerint a mennybe „útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap lett Melkisédek rendje szerint" (Zsidókhoz írt levél 6:20). Jézus mennybe való felemeltetését minősítette olyan reménységnek az apostol, amely „lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya" (Zsidókhoz írt levél 6:19). Jézus Isten dicsőségébe való visszatérésének visszavonhatatlan következményei véglegesen meghatározzák az Univerzum és az emberiség jövőjének alakulását, végcéljait.

Jézus a mennyben elfoglalta azokat a pozícióit, amelyek alapján a világkorszak végén elvégzi a teljes megváltást, és betölti bírói hivatalát élők és halottak felett. Szabadítóként és bíróként való visszajöveteléig pedig a jelenlegi üdvkorszakban érvényre juttatja engesztelő áldozatának áldásait az Atyánál főpapi tisztsége és tevékenysége révén; valamint igazi eklézsiáját Isten dicsőségébe vezeti és emeli fel.

A judaizmus születése

Jézus helyettesítő és engesztelő áldozata megteremtette az ember számára az Istennel való megbékélés alapját. Erre épül az Új Szövetség, amelyben Isten bűnbocsánatot és megigazulást ajándékoz a hívőnek. A Szentlélek vétele és kitöltése is Jézus Krisztus érdemei alapján valósulhat meg, aki a mennybe való felemeltetése után az Atya előtt is igazolta - Pál apostol kijelentését használva -, hogy lefegyverezte a „fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok abban" (Kolossebeliekhez írt levél 2:15). Jézusnak a sötétség és a gonoszság szellemi lényei felett aratott diadala lehetővé tette, hogy az Atya mindent alávessen neki, és Úrrá tegye minden és mindenki felett, valamint Messiássá kenje fel, és rendelkezésére bocsássa végtelen, dicsőséges gazdagságát, a Szentlelket is. Így Jézus Krisztus a mennybe való visszatérése és megdicsőülése által megszerezte az Atyától a Szentlélek kitöltésének jogát.

Erre a természetfeletti eseményre Jézus feltámadásától számítva az ötvenedik napon került sor Jeruzsálemben, egy emeleti teremben, ahol százhúsz tanítvány volt együtt, egységes akarattal. Ezért is nevezzük ezt a napot görög kifejezéssel „pentékoszté"-nek, vagyis pünkösdnek, ami szó szerint ezt jelenti: „ötvenedik". Az újszövetségi események ugyanis precízen követték az ószövetségi zsidó ünnepek rendjét. Az árpaaratás tavaszi ünnepnapjától hét hetet, vagyis hétszer hét, azaz negyvenkilenc napot számoltak, és az ötvenedik napon tartották a búzaaratás kezdetét jelentő ünnepet: a hetek ünnepét. Ezért ezt a napot a hetek ünnepén (sávuót) kívül még első zsengék napjának, illetve az aratás ünnepének is nevezi az Írás.

Az év hét fő ünnepén belül is nagy ünnepnek számított ez: az úgynevezett zarándokünnepekhez tartozott. Ez azt jelenti, hogy - a kovásztalan kenyerek és a sátrak ünnepe mellett - pünkösdkor is Jeruzsálembe kellett utazniuk a Szentföldön élő zsidóknak, hogy kifejezzék az Örökkévaló személye iránti tiszteletüket és hálájukat. Pünkösdkor a búzaaratás első kévéjét kellett a Templomban bemutatni az Úrnak. Ez pihenőnap, vagyis sábbát volt Isten népe számára. A búzaaratás zsengéje mellett Isten színe elé kellett hozni két kovászos kenyeret is, amelyeket, miután bemutatásukra sor került, a papok fogyasztottak el.

Amikor Krisztus születése után 135-ben a rómaiak kegyetlenül leverték a Bar Kochba-fölkelést, nagy veszélye állt fenn annak, hogy az ünnep kiüresedik, és a feledés homályába vész, hiszen Izrael fiai elveszítették földjüket, államukat, Jeruzsálemet és a Templomot is. A körülmetélést is betiltó római császár, Hadrianus felszámolta a pünkösd eredeti tartalmában való megünneplésének lehetőségeit. Ezek után 140-ben a Haifa közelében egy faluban gyűlésező Szanhedrin úgy határozott, hogy az ünnep jelentéstartalmának hangsúlyát mezőgazdasági jellegéről egy történelmi eseményre helyezi át: így lett a pünkösd történelmi emlékünnepe a Tóra adásának, a judaizmus születésének. Mózes könyve szerint Isten valóban a harmadik hónapban, szivánban adta Izraelnek a Sínain a Törvényt.

Az újszövetségi értelmezés szerint az ószövetségi ünnep jelképei beteljesedtek. Az aratásnak, a Tóra-adásnak, a judaizmus születésének, a két kovászos kenyérnek egyaránt megvan az újszövetségi valósága.

Az aratás

Jézus az egyik Isten országáról szóló példabeszédében e világkorszak végét az aratással hozza összefüggésbe. Amikor azt mondja, hogy „az aratás pedig a világ vége" (Máté evangéliuma 13:39), az eredeti ógörög szövegben az aión szó szerepel, amely olyan hosszú, üdvtörténeti korszakot jelent, amelyen belül Isten megvalósítja az arra a korszakra érvényes programját. Az aiónra értelmezett aratás az időn túl a kor érettségére is vonatkozik; az abban zajló pozitív és negatív folyamatok jellegére és azok végkifejletére egyaránt.

Az Írásban több értelemben is használják az aratás képét. Az egyik jelentéskör Isten időbeli, illetve örökkévaló ítéletére vonatkozik, amely által megtörténik a jó és a rossz párhuzamos jelenlétének ideiglenes vagy végleges szétválasztása. Pozitív értelemben az aratás a népek evangelizálására vonatkozik, melynek során az emberek megtérnek, újjászületnek, betöltekeznek Szentlélekkel, beépülnek Krisztus testébe, az Egyházba, és spirituális emberként követik és szolgálják Mesterüket, aki Isten uralmába, dicsőségébe vezeti be, majd emeli fel őket. Az aratás e munkafolyamatának elindulását Jézus jelentette be földi szolgálata idején: „Ti nem azt mondjátok-é, hogy még négy hónap és eljön az aratás? Ímé, mondom néktek: Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra. És aki arat, jutalmat nyer, és az örök életre gyümölcsöt gyűjt; hogy mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen." (János evangéliuma 4:35-36)

Az aratás szimbólumának negatív jelentése a végítéletre, az apokaliptikus világkatasztrófákra, az örök kárhoztatásra, bűnhődésre vonatkozik, vagyis arra a büntető jellegű eseménysorozatra, amely által Isten felszámolja e világkorszakot, hogy helyére újat alkosson.

Ezeket a folyamatokat az Aratás Ura irányítja, aki a Szentlélek által teszi képessé a benne hívőket az aratás munkájának elvégzésére. Az aratás tehát a világkorszak végét jelképezi, melynek leghosszabb időszakában a földön a Názáreti Jézust a Szentlélek helyettesíti, akinek eljövetele és munkálkodása a tanítványokban már azt igazolja, hogy az utolsó napok zajlanak, és folyamatban van a világ előkészítése a Messiás visszajövetelére és az új világkorszakra. A Szentlélek eljövetele ennek az új világkorszaknak, Isten országának a régi, látható világba való behatolását jelzi.

Már az ószövetségi próféta, Ézsaiás is előre jelezte, hogy „teljes lészen a föld az Úr ismeretével, mint a vizek a tengert beborítják" (Ézsaiás könyve 11:9). A 104. zsoltár 30. versszaka pedig azt hirdeti: „Kibocsátod a te Szellemedet, megújulnak, és újjáteszed a földnek színét." A próféciák szerint tehát az emberiség és a föld újjáteremtése Isten Szellemének a kitöltése által fog megtörténni.

Az alámerülés

A Szentlélek, mint kijelentést és életet adó személy eljövetelének minden isteni feltétele beteljesedett: megtörtént a helyettesítő és engesztelő áldozat, és az áldozat feltámadása és megdicsőülése. Ezek mind Jézus Krisztus sorsát alkotó események, melyek utat nyitottak a pünkösd megvalósulása, a Szentlélek kitöltése számára. Köztudott, hogy földi szolgálata alatt Jézus Krisztus senkit nem keresztelt meg, azaz merített alá Szentlélekben, noha Keresztelő János így vezette fel a Názáreti szolgálatát: „Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jő, erősebb nálamnál, akinek a saruját hordozni sem vagyok méltó; ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket. Akinek szórólapát van az ő kezében és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel." (Máté evangéliuma 3:11-12)

Keresztelő János Jézus szolgálatára azt az igét (baptidzó) használja, amelynek jelentése: alámerítés. Vagyis olyan eseményt jelez, amikor valakinek az egész teste víz alá merül. Az eredeti szöveg tehát a Szellemben és tűzben való alámerítkezésről szól. Ennek alapján a Szentlélek-keresztség meghatározását pontosabban meg tudjuk fogalmazni: ez egy olyan természetfeletti eseményt jelent, amelynek során Jézus Krisztus a benne hívőnek teljes személyiségét - szellemét, lelkét, testét egyaránt - a Szentlélek jelenlétébe, uralma alá helyezi.

A Szentlélek kívülről száll a hívőre, de beköltözéséhez elengedhetetlen feltétel a hit mellett az Isten Szellemére való szomjúság. Ez kell, hogy jellemezze az ember szellemét, mert csak így képes megnyílni és átadni magát, magához vonzani a Szentlelket. E szellemi „ivás" során telik meg az ember szelleme Isten Szellemével. A beteljesedés pillanatától fogva a Szent Szellem mozgásának irányában is változás áll be: míg az iváskor befelé árad az ember szellemébe, a beteljesedés után az ember szelleméből árad kifelé a Szentlélek. Ezt írja le János így: „Élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből." (János evangéliuma 7:38) Tehát a Szentlélekben való alámerítkezés során két párhuzamos, egymást kiegészítő szellemi folyamat zajlik le: a Szentlélek kívülről körülveszi a hívőt, majd a szellemén keresztül behatol személyiségének belsejébe, középpontjába; és onnét, miután az megtelik, kiárad lelkére, testére, és egész személyiségét jelenlétébe, uralma alá helyezi.

Ez a természetfeletti esemény zajlott le pünkösdkor: „És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a Szellem adta nékik szólniok." (Apostolok cselekedetei 2:1-4)

Összefoglalva: az ötvenedik napon egy akarattal együtt voltak. A Szentlélek szélviharként érkezett, az egész házat, ahol ültek, betöltötte; majd tüzes nyelvek jelentek meg, és „ráültek" a jelenlevőkre. Ez után „beteltek", vagyis szellemüket és lelküket is uralma alá helyezte a Szellem, és elkezdtek más nyelveken szólni.

Nem részegek

A Szentlélek kitöltésének külső tanúi hallották a zúgást, a nyelveken szólást, valamint látták az apostolok viselkedését, ami részegségre emlékeztette őket. Több ezer ember gyűlt a tanítványok köré a jelenségek hatására: „Lakoznak vala pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak. Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni. Álmélkodnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan, akik szólnak? Mimódon halljuk hát őket, kiki közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk? Párthusok és médek és elámiták, és kik lakozunk Mesopotámiában, Júdeában és Kappadócziában, Pontusban és Ázsiában, Frigiában és Pamfiliában, Égyiptomban és Libiának tartományiban, mely Cziréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok, krétaiak és arabok, halljuk amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait. Álmélkodnak vala pedig mindnyájan és zavarban valának, egymásnak ezt mondván: Vajjon mi akar ez lenni? Mások pedig csúfolódva mondának: Édes bortól részegedtek meg." (Apostolok cselekedetei 2:5-13)

Végül Péter felállt és pontos értelmezést adott ezekről az eseményekről. Pünkösdi beszédének lényeges megállapításai a következőek voltak:

a) Beteljesedett Joel próféciája: a Szentlélek megérkezett és elkezdődött a Szellem korszaka, amely „az Úr napjáig", vagyis az ítélet napjáig, a világkorszak végéig fog tartani.

b) Ennek okai: a megfeszített Jézust Isten feltámasztotta, felmagasztalta, Úrrá és Krisztussá kente fel. Ezek az események mind megfelelnek az ószövetségi messiási próféciák előrejelzéseinek.

c) Jézus az Atyától megkapta a Szent Szellemet, és kitöltötte azt. Kiáradását a kívülállók érzékszerveikkel is tapasztalhatták: „amit ti most láttok és hallotok" (Apostolok cselekedetei 2:33).

d) Péter meghatározta a kereszténnyé válás alaplépéseit:

1. megtérés;

2. Jézus Krisztus nevében való alámerítkezés;

3. a Szentléleknek, Isten ajándékának a vétele.

e) A Szentlélek ígérete mindazoké, akiket az Úr elhív magának: „Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk." (Apostolok cselekedetei 2:38-39)

Ma is megkerülhetetlenek ezek a lépések. Csak ezek által léphet be az ember Isten országába, nyerheti el az ígéreteket, élhet gyümölcsöző keresztény életet, és szolgálhatja Megváltóját sikeresen.

A két kenyér

A két kovászos kenyér jelképezi, hogy az aratás korszaka - melynek során Isten népet szerez nevének minden nemzetből - a bűn („kovász") uralma alatt áll a Messiás visszajöveteléig. E világ fejedelme (a Sátán) ugyan már megítéltetett első eljövetelkor, Jézus Krisztus diadalt aratott rajta, mégis megőrizte vezető hatalmát a világ felett. János apostol ezért írja levelében, hogy „a világ gonoszságban vesztegel".

Ahogy az ószövetségi pünkösd ünnepén az első búzakéve áldozatát elkülönítették a két kovászos kenyér bemutatásától, az igazi eklézsiának is el kell magát választania a világtól. Az egyház a világban van ugyan, de a világ nem lehet az egyházban, mert annak a kegyelem és a Szentlélek uralma, Jézus Krisztus vezetése alatt kell élnie és szolgálnia az élő Istent. Az emberiséget az Újszövetség három kategóriába sorolja: egyház, Izrael, nemzetek. Isten erkölcsi és szellemi követelménye szerint az egyháznak már a jelenlegi korszakban kovásztalannak kell lennie. Pál apostol erre figyelmeztet minden gyülekezetet és hívőt: „Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában." (Korinthusiakhoz írt 1. levél 5:7-8) A Jelenések könyvének parázna asszonya a hamis egyházat, pszeudokereszténységet jelképezi, amely „a rosszaság és gonoszság kovászának" uralma alatt marad, és üldözi az igazi egyházat, Isten szolgáit, prófétáit, a Názáreti apostolait. A hamis egyház végzetének fő oka, hogy nem veti ki magából a gonoszt (a kovászt), ezért mér rá a világ megsemmisítő csapásokat pályafutásának végkimenetelekor.

A két kovászos kenyér Izraelt és a nemzeteket jelképezi, akik a Szentlélek korszakában még a bűn uralma alatt állnak ugyan, de mindkét közösségre vonatkozik Isten üdvözítő terve. Pál apostol a Rómaiakhoz írt levél 11. fejezetében fejti ki Isten Izraellel kapcsolatos programját. Lényeges állításai a következők: Izraelt (a zsidóságot) Isten nem vetette el, továbbra is Isten népe. Az evangéliumot ugyan elutasítják, de ez teszi lehetővé az egyház korszakát. Izrael ugyan megbotlott, de nem bukott el. Jézus Krisztussal és megváltó művével szembeni érzéketlensége részleges és ideiglenes, isteni célja a nemzetek evangelizálásának biztosítása. Egész Izrael (nemzetként) meg fog menekülni: „Eljő Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákóbtól a gonoszságokat: és ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket." (Rómaiakhoz írt levél 11:26-27)

Már a modern zsidó állam létezése és küzdelme ellenségeivel, sőt az egész világgal szemben a Megváltás előkészítő szakaszához tartozik, melyben számos esemény közvetlenül szoros összefüggésben áll Isten utolsó napokra vonatkozó kijelentéseivel. Az igazi keresztényeknek adósságuk és egyben kötelességük Izrael alapvető céljainak támogatása, védelmezése. Az egyháznak hirdetnie kell a világban a zsidók Ígéret Földjére való visszatérésének, a föld birtokbavételének, a zsidó állam és Jeruzsálem rendeltetésének egész emberiségre vonatkozó profetikus jelentéstartalmát, az eljövendő földi messiási korra való vonatkozásait.

A másik kovászos kenyér azt jelzi, hogy Isten a nemzeteké is, noha e kategóriába azok értendők bele, akik Jézus engesztelő áldozatát és föltámadását elutasítják, sőt bolondságnak vélik. Ennek ellenére az Örökkévaló e világkorszak végéig hosszútűréssel bánik velük, és folyamatosan fölkínálja nekik egyháza által a megbékélést, az újszövetségi közösséget. Pál előrejelzése szerint a népek evangelizálásának végén a Mindenható a nemzeteket tévelygésnek rendeli alá, mert elutasították az „igazság szeretetét" (Thesszalonikaiakhoz írt 2. levél 2. fejezet), és a hazugságba vetett hitet választják helyette, sőt a Sátán oldalán harcolnak Isten nemzetekre vonatkozó programjának megvalósulása ellen. Jézus Krisztus helyett hamis messiást, hamis prófétát követnek; Izraelt és Jeruzsálemet fel akarják áldozni a hamis világbéke és biztonság oltárán, illetve fel akarják használni szatanikus céljaikra. A Jelenések könyve szerint az Isten programja és törvénye elleni gigantikus lázadás taszítja a világot apokaliptikus katasztrófákba, csapásokba, melynek következménye a Nagy Nyomorúság (tribuláció) hét éve lesz. Végül magának Jézus Krisztusnak az eljövetele vet véget a gonosz földi tombolásának, a nemzeteket pedig az Úr nem a hitük, hanem a cselekedeteik alapján fogja megítélni. A kárhoztató ítélettől megmenekült nemzetek maradéka helyet kap az új világkorszakban. Megismerik a királyok királyát, aki „vasvesszővel fogja legeltetni őket", és beteljesedik a prófécia, amely így szól: „Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedül vagy szent. Mert eljőnek mind a pogányok és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek." (Jelenések könyve 15:4)

A Szentlélek személye

A Szentlélek láthatatlan, természetfeletti lény, isteni személy, aki az Atyától származik. Személye sokszor került teológiai viták kereszttüzébe: némelyek tagadták személyiségét vagy isteni természetét. Azonban a Szentlélek a Szentírás szerint egyértelműen személyiségjegyekkel rendelkezik:

a) A Szent Szellemnek tudása van: „Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek szelleme, amely őbenne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Szelleme." (Korinthusiakhoz írt 1. levél 2:11) Ráadásul mindentudással rendelkezik, hiszen ismeri Isten dolgait. Ezért képes tanítani, vezetni és Isten ajándékait megosztani. Nem csupán tükrözi, kivetíti az isteni dolgokat, hanem magában hordozza, föltárja, jelenvalóvá teszi azokat. Isten mindentudásának része a jövő ismerete is. Jézus ezért állítja a Szentlélekről, hogy a bekövetkezőket kijelenti: „De mikor eljő amaz, az igazságnak Szelleme, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem őmagától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek." (János evangéliuma 16:13) A Szentlélek úgynevezett „ismeret-ajándékai" (a tudomány beszéde, a bölcsesség beszéde, a szellemek megkülönböztetése) által Isten mindentudása nyilvánul meg.

b) A Szent Szellem kommunikációs képességekkel rendelkezik: „Mert nem őmagától szól, hanem azokat szólja..." (János evangéliuma 16:13). Többször is előfordul az Apostolok cselekedeteiben a kijelentések közlésekor a kifejezés: „azt mondja a Szent Lélek". A Zsidókhoz írt levélben pedig azt olvassuk: „...amint a Szent Lélek mondja: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket" (Zsidókhoz írt levél 3:7-8). A Szentlélek úgynevezett „beszéd-ajándékai": a nyelvek nemei, a nyelvek magyarázása és a prófétálás. A Szentlélek beszédképességén alapul a tanító szolgálata is.

c) A Biblia beszél a Szentlélek erejéről is. Ez is egyenértékű a Mindenható erejével, éppen ez az oka annak, hogy jelenléte erőben is megnyilvánul. Az úgynevezett „erő-ajándékok": a csodatevő erők, a gyógyítások erői, a hit ajándéka. A Szentlélek képes a természet törvényeit felfüggeszteni, és a természetben Isten akaratának megfelelő változást, csodákat kiváltó eseményeket létrehozni. Az isteni csodák olyan események, amelyeknek nem materiális, természetes, hanem természetfeletti, spirituális okaik vannak.

d) A Szentlélek akarattal is rendelkezik: „De mindezeket egy és ugyanaz a Szellem cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja." (Korinthusiakhoz írt 1. levél 12:11) Tehát ajándékainak szétosztásában is szuverén akarata érvényesül, ezért is fontos a Vele való minőségi közösség: személyes viszonyt kell vele ápolni; és kívánni, szomjazni kell jelenlétét, mert ez befolyásolja Őt abban, hogy milyen mértékben adja át önmagát a hívőnek. Az Apostolok cselekedeteiben többször is önálló személyként nyilvánul meg a Szentlélek az apostolok és az egyház előtt.

e) A Szentléleknek érzelmei is vannak: Pál figyelmezteti a hívőket, hogy ne szomorítsák meg a Szentlelket: „És meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Lelkét, aki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára." (Efézusbeliekhez írt levél 4:30) A Szentlélek a bűnök miatt szomorodik meg a hívőkben, gyülekezetekben. Ilyenkor visszavonul, háttérbe húzódik, nem nyilvánul meg, közbenjáró szolgálatát felfüggeszti vagy befejezi.

A fentieken kívül más jellemzői és tevékenységei is azt támasztják alá, hogy a Szent Szellem az Atyával és a Fiúval egylényegű, de különálló isteni személy. A próféták tűzfáklyaként látták Isten királyi széke előtt, mindig isteni alakban és nem valami földihez hasonló formában jelent meg. Személye ezért nehezebben megragadható, értelmezhető az Atyáénál és a Fiúénál, mert semmi olyan nincs a földön, amihez hasonlítható lenne. Jézus a szél példájával szemlélteti, mert láthatatlan, de jelenlétét bizonyos jelek igazolják. Így van ez a Szentlélek-keresztség esetében is.

A Szentlélek-keresztséget a megtéréstől és újjászületéstől különböző, önálló eseményként mutatja be az Újszövetség. Az apostolok újszövetségi értelemben vett üdvösségüket minden bizonnyal Jézus feltámadása után nyerték el: Jézus megjelent, „...rájuk lehelle, és monda nékik: Vegyetek Szent Lelket" (János evangéliuma 20:22). Tehát már pünkösd előtt is volt üdvösségük, mert „aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül" (Márk evangéliuma 16:16); de még nem merítkeztek alá Szentlélekben. Ez pünkösdkor történt meg, és Szentlélek-keresztségüket többféle jelenség is kísérte: legmeghatározóbb bizonyítéka az volt, hogy más nyelveken szóltak.

A szamariai evangelizálásról az Apostolok cselekedetei nyolcadik fejezetében számol be Lukács, és ha gondosan figyelünk a szövegre, akkor itt is felismerhetjük, hogy a megtérés, az újjászületés elkülönül a Szentlélek-keresztségtől: „De miután hittek Filepnek, aki az Isten országára és a Jézus Krisztus nevére tartozó örvendetes dolgokat hirdeti vala, megkeresztelkedének mind férfiak, mind asszonyok." (Apostolok cselekedetei 8:12) Tehát Filep tüzes szolgálatának eredményeképpen tértek meg és keresztelkedtek meg az emberek, de még nem részesültek a Szentlélek-keresztségből. Ugyanis a 14-17. versszak szerint Péter és János kézrátétel szolgálata által részesültek Szentlélek-keresztségből: „Mikor pedig meghallották a jeruzsálemi apostolok, hogy Samária bevette az Isten ígéjét, elküldék azokhoz Pétert és Jánost; kik mikor lementek, könyörögtek érettük, hogy vegyenek Szent Lelket: mert még senkire azok közül nem szállott rá, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére. Akkor kezeiket reájuk veték, és vőnek Szent Lelket." (Apostolok cselekedetei 8:14-17) Itt is jelek kísérték a Szentlélek-keresztséget, nem véletlen, hogy Simon ezt látva pénzért akarta megvásárolni az apostoloktól a hatalmukat.

A Saul megtérésének történetéről szóló beszámoló is hangsúlyozza az újjászületés és a Szentlélek-keresztség közötti különbséget. Először Jézus jelent meg neki a damaszkuszi úton, és ekkor Saul hitre jutott; majd három nap múlva egy Ananiás nevezetű tanítvány kézrátevése által töltekezett be Szentlélekkel. Az Apostolok cselekedeteinek e fejezete ugyan nem tartalmazza a betöltekezés külső bizonyítékát, de a Korinthusiakhoz írt 1. levél 14:18-ból tudjuk, hogy Pál szólt nyelveken.

Az Apostolok cselekedeteinek tizedik fejezete szerint Kornéliuszra és házanépére Péter apostol igehirdetése alatt szállt le a Szentlélek. A 44-47. versszakokban mindenekelőtt azt hangsúlyozza az Írás, hogy a jelenlevő zsidó keresztényeket a nyelveken szólás győzte meg arról, hogy Kornéliuszra és háza népére valóban kiáradt a Szentlélek: „Mikor még szólá Péter ez ígéket, leszálla a Szent Lélek mindazokra, akik hallgatják vala e beszédet. És elálmélkodának a zsidóságból való hívek, mindazok, akik Péterrel együtt mentek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szent Lélek ajándéka. Mert hallják vala, hogy ők nyelveken szólnak és magasztalják az Istent. Akkor felele Péter: Vajjon eltilthatja-é valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik vették a Szent Lelket miképen mi is?" (Apostolok cselekedetei 10:44-47) Tehát a nyelveken szólást tekintették a Szentlélek-keresztség külső bizonyítékának. Itt ugyan előbb történt a Szentlélek-keresztség a vízben való alámerítésnél, de mégis felismerhetjük, hogy a megtéréstől ebben az esetben is különböző esemény volt, hiszen a második versszak tanúsága szerint Kornéliusz már korábban megtért Istenhez: „Vala pedig Czézáreában egy Kornéliusz nevű férfiú, százados az úgynevezett itáliai seregből. Jámbor és istenfélő egész házanépével egybe, ki sok alamizsnát osztogat vala a népnek, és szüntelen könyörög vala Istennek." (Apostolok cselekedetei 10:1-2)

Efézusban Pál olyan hívőkkel találkozott, akik meg voltak keresztelve János keresztségével. Az apostol kérdése sokat mond az őskeresztény gyülekezetben elfogadott kereszténnyé válás lépéseiről: „Vajjon vettetek-é Szent Lelket, minekutána hívőkké lettetek? Azok pedig mondának néki: Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy ha vagyon-é Szent Lélek. És monda nékik: Mire keresztelkedtetek meg tehát? Azok pedig mondának: A János keresztségére. Monda pedig Pál: János megtérésnek keresztségével keresztelt, azt mondván a népnek, hogy aki őutána jövendő, abban higyjenek, tudniillik a Krisztus Jézusban. Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek őreájok; és szólnak vala nyelveken, és prófétálnak vala." (Apostolok cselekedetei 19:2-6) Apollós e tanítványai jó szándékú, istenfélő emberek voltak, de tudatlanságban voltak a kereszténnyé válás bibliai lépéseivel kapcsolatban. Pál bizonyságát elfogadták, alávetették magukat a szolgálatának, kézrátevésének, majd rájuk szállt a Szentlélek és szóltak nyelveken, valamint prófétáltak.

Aki kér, kap

A fenti bibliai példák azt látszanak alátámasztani, hogy a Szentlélek-keresztség általános külső bizonyítékaként a nyelveken szólást fogadták el a korai egyházban. A Szentlélekkel való betöltekezést azonban a karizmák mellett más fizikai, érzelmi megnyilvánulások is kísérhetik. Az utóbbiak gyakran váltanak ki külső megfigyelőkben csodálkozást, megdöbbenést, ellenérzéseket vagy ellenséges reakciókat. Nagy hibát követnek el a keresztények, ha a Szentlélek vételekor a fizikai és érzelmi megnyilvánulásokat helyezik figyelmük középpontjába. Az emberek eltérő módokon viselkednek, mikor a Szentlélek erejének jelenlétébe kerülnek. A földre esés, eksztázis, nevetés, kiabálás, reszketés, eksztatikus tánc vagy futás és hasonlók az emberek különböző reakciói, válaszai a Szentlélek jelenlétére. A középpontban azonban mindig annak a személynek kell állnia, aki Szentlélekkel és tűzzel keresztel, ő pedig Jézus Krisztus. A Szentlélek jelenlétének, munkálkodásának is fő célja az Úr fölmagasztalása, megdicsőítése a benne hívőkben.

A Szentlélekkel való betöltekezés két íráshelye is összefüggésbe hozható a részegséggel: pünkösdkor több kívülálló is azon a véleményen volt, hogy az apostolok édes bortól részegedtek le. Alapos okkal feltételezhetjük, hogy olyasfélét tapasztaltak, ami őket a részeg emberek viselkedésére emlékeztette. Nem voltak teljesen maguknál, önfeledtek voltak, nevettek, imbolyogtak és talán földre is eshettek. Lukács ezeket a részleteket nem tartotta fontosnak feljegyezni, mert az esemény lényegét a Szentlélek eljövetele képezte.

Pál pedig Efézbeliekhez írt levelében a keresztényeket arra szólítja fel: „Meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van: hanem teljesedjetek be Szent Lélekkel." (Efézusbeliekhez írt levél 5:18) Itt a részegség ellentétpárjaként szerepel a Szentlélekkel való beteljesedés. Feltételezhetően a korai egyház karizmatikus megtapasztalásait kísérő jelenségeken alapult ez a párosítás. Ebből is az következik, hogy a helyes irányba orientált hívők találkozását a Szentlélekkel kísérhetik fizikai, érzelmi megnyilvánulások, még akkor is, ha ezeket nem akarják, vagy nem állítják be elérendő célnak. A Szentlélek vételekor fontos az őszinteség, és az Isten akaratának való átadottság. Amit az Úr ad, és ahogyan adja, azt nem kell szégyellni.

Jelen korunkban is zajlik a pünkösd élő és égő megtapasztalása, mert Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Nem függesztette fel főpapi szolgálatát az Atya jobbján. Milliók tanúskodnak arról, hogy a Bibliában leírtakkal megegyező módon töltekeznek be Szentlélekkel, aki megújítja az életüket, és képessé teszi őket az Újszövetség szolgálatára. A Szentlélekkel való betöltekezéshez bátor hitre is szükség van, ami által az ember képes átverekedni magát a Szentlélek-ellenes vallási tradíciók magaslatain és szakadékain, melyeknek egy fő céljuk van: távol tartani a hívőket a hatékony keresztény élettől, szolgálattól, amelyet a Szentlélek természetfölötti ereje képes biztosítani.

Az Istenbe vetett bizalom alapja az Ige elfogadása és követése, amely szerint: „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik." (Lukács evangéliuma 11:13)

Aki legyőzte a világot - Németh Sándor írása

Hetek Online — Sun, 24 Apr 2011 15:57:50 +0200

A keresztény világ két történelmi és bibliai eseményre emlékezik húsvétkor: Jézus Krisztus halálára, eltemetésére és feltámadására, amely közel kétezer éve történt Jeruzsálemben - és Izrael Egyiptomból való exodusára, amely viszont közel háromezerötszáz évvel ezelőtt zajlott le. Mindkét történelmi esemény alapvetően meghatározza napjainkban is minden ember Istenhez való viszonyát, földi és halál utáni sorsának alakulását.

Jézus húsvét (a kovásztalan kenyerek ünnepe) előtt hat nappal ment a Jeruzsálemtől két és fél kilométerre keletre fekvő Betániába, Lázár falujába, ahol meg szokott szállni, hogy az ünnepet a szent városban töltse tanítványaival. Ahogy az evangélium említi, egy bizonyos poklos Simon házánál vendégeskedett, amikor is egy asszony, Mária, drága olajjal megkente Jézus fejét és lábát. Júdás ekkor határozta el, hogy elárulja Mesterét. Felajánlotta szolgálatait a főpapoknak, akik harminc ezüstöt adtak neki.

Jézus a következő napon vonult be szamárháton Jeruzsálembe, ahol Messiásként dicsőítette a tömeg; majd éjszakára visszament Betániába. Útja másnap ismét Jeruzsálembe vezetett. Útközben megátkozott egy terméketlen fügefát. Márk beszámolója szerint négy nappal húsvét előtt került sor a Szentély megtisztítására: Jézus kiűzte az árusokat és pénzváltókat a Templom-hegyről Ézsaiás prófétára hivatkozva: „Nincsen-é megírva: Az én házam imádság házának neveztetik minden nép között? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt." (Márk evangéliuma 11:17)

Ezekben a napokban Jézus számos példabeszédet, tanítást, próféciát mondott el hallgatóinak: többek között a gyilkos szőlőművesekről, a királyi menyegzőről, a tíz okos és balga szűzről vagy a talentumokról szóló példázatokat. Bölcsen válaszolt az adózásra, feltámadásra vonatkozó provokatív kérdésekre, alapvető fontosságú próféciákat közölt Jeruzsálem és a Templom pusztulásáról, e világkorszak végéről és annak előjeleiről, a végidők Nagy Nyomorúságáról, saját visszajöveteléről, a nemzetek ítéletéről - és mindezek mellett többször is beszélt tulajdon szenvedéséről, keresztre feszíttetéséről és feltámadásáról.

Két nappal a páskaünnep előtt a főpapok titkos határozatot hoztak Jézus megöléséről. Jézus ezzel egy időben közölte tanítványaival, hogy két nap múlva elfogják és megfeszítik őt; de előrejelzését nem értették.

Az utolsó vacsora egy szédereste volt

Csütörtökön - niszán hónap 13-án - Jézus utasítására tanítványai Jeruzsálem egyik házában elkészítik a páskabárányt. Este - vagyis niszán 14-ének első óráiban - Jézus (Mózes rendtartásának megfelelően) tanítványaival elfogyasztja a páskabárányt, azaz a Törvény alapján megünneplik Izrael Egyiptomból való kivonulását. A húsvét, azaz a peszach/páska (magyarul: elkerülés) ünnepét Isten rendelte el, hogy Izrael fiai minden évben kifejezzék tiszteletüket az Úrnak, mert Ő szabadította meg őket az egyiptomi rabszolgaságból. A zsidók több száz évig éltek Egyiptomban, miután Jákob és háza népe letelepedett Gósen földjén, míg végül az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adott ígéretet beteljesítette Isten (Mózes 1. könyve 46:3-4). József, Jákob fia, akit testvérei eladtak rabszolgának Egyiptomba, maga is hitt az Ígéret Földjére való visszatérésben, hiszen végrendeletében meghagyta, hogy bebalzsamozott tetemét vigyék majd magukkal oda, amikor hazatérnek (Mózes 1. könyve 50:24).

Mózes 2. könyvének 11. fejezetében Isten Mózes által közli a tizedik és egyben végső csapást, amelyet az egyiptomiakra és hamis isteneikre fog mérni: az Úr pusztító angyala megöli minden család elsőszülöttjét - még a háziállatokét is. A 12. fejezet tartalmazza azokat a lépéseket, amelyeket ha követnek Izrael fiai, elkerüli őket a csapás. Családonként egy egyéves, ép, hibátlan hím bárányt kellett elkülöníteniük niszán 10-én, amit 14-én este meg kellett ölniük, és vérét a ház bejáratának két ajtófélfájára és szemöldökfájára kellett kenniük. A bárány vére miatt kerülte el őket a csapás: védelmet kaptak az Úrtól a pusztítóval szemben. Végül is a tizedik csapás következménye lett Izrael Egyiptomból való kivonulása. E történelmi eseményre való emlékezés végett rendelte el Isten a peszach ünnepét, melynek középpontjában a „páskabárány" áll.

Az emlékünnepen három szimbolikus ételt kellett fogyasztaniuk Izrael fiainak: a bárány húsát, maceszt és keserű füveket. A bárány húsa a helyettesítő áldozatot jelképezte, amely Isten ítéletét hordozta, s ez által tette lehetővé Izrael számára a szabadulást. A macesz (kovásztalan kenyerek) az áldozat ártatlanságát, tisztító hatását fejezi ki. A keserű füvek a bárány szenvedésére emlékeztetnek.

A páska örök emlékünnep (Mózes 2. könyve 12:14), amelynek szertartását a Törvény előírta: a bárány megölése, a macesz elkészítése, a keserű füvek fogyasztása, a gyermekeknek az ünnep eredetére, tartalmára vonatkozó kérdéseire adott válaszok mind az Exodus történetének átismétlése (Mózes 2. könyve 12:26-27). Az évenként ismétlődő ünnep egyetlen konkrét történelmi eseményre tekint vissza: egyetlen igazi peszach létezik.

Jézus és tanítványai az evangélium elbeszélése szerint a páskaszertartás rituális formáját követték. Ezt szédernek (rend) nevezik. Az Úr megváltásának négyszeres örömét fejezi ki az, hogy a páskaszertartás során négy pohár bort fogyasztanak: „Én vagyok az Úr és kiviszlek titeket Egyiptom nehéz munkái alól és megszabadítlak titeket az ő szolgálatjoktól és megmentlek titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által. És népemmé fogadlak titeket s Istenetekké lészek néktek és megtudjátok, hogy én vagyok a ti Uratok Istentek, aki kihoztalak titeket Egyiptom nehéz munkái alól." (Mózes 2. könyve 6:6-7) A széderesti örvendezésnek négy oka tehát az, hogy az Úr Izraelt kivitte, megszabadította, megmentette és saját népévé fogadta. Az evangéliumi páskavacsora vezetője a názáreti Jézus volt, aki az első pohár bort az ég felé emelve mondta el a kiddust, ami megszentelő imát jelent (Máté evangéliuma 26:27). A korabeli tradíció alapján ezután következett a „kézmosás", vagyis a megtisztulás ceremóniája; Jézus azonban a tanítványainak még a lábát is megmosta (János evangéliuma 13:4-5), bár Péter ezt eleinte nem akarta megengedni.

A legfiatalabb jelenlévő a szokás szerint az ünnepre vonatkozó kérdést tesz fel. A Názáreti utolsó páskavacsoráján János apostol volt a legfiatalabb résztvevő, aki Jézus jobbján foglalt helyet, és a hagyománynak megfelelően a Mesterre támaszkodott. Valószínűleg ő tette fel a szertartás eredetére vonatkozó kérdéseket is (János evangéliuma 13:23).

Az úrvacsora alapítása

Közben kitöltik a második pohár bort, a vezető pedig a kérdésre válaszolva elmondja a páska történetét, azután másodszor is kézmosás következik. A felső és középső maceszt darabokra törik, szétosztják, majd bemártják a keserű fűszerekbe. Feltételezhető, hogy Jézus ekkor adta körbe a kovásztalan kenyeret azzal a mondattal: „Ez az én testem." Ekkor jelentette be azt is, hogy egyik tanítványa el fogja árulni. Az apostolok megdöbbenve kérdezték, hogy kicsoda, mire Jézus azt felelte: „Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. És a falat után akkor beméne abba a Sátán." (János evangéliuma 13:26-27) Júdás rövidesen távozott a széderről.

Ezt követően került sor a tényleges páskavacsorára. Ezután a megmentés, újszövetségi értelemben az üdvösség poharánál vezette be Jézus az Úr asztalát, az úrvacsorát: „E pohár amaz új szövetség az én véremben, amely tiérettetek kiontatik." (Lukács evangéliuma 22:20) A negyedik pohár az Istennel kötött szövetségért való hálaadást fejezte ki, hogy Isten elfogadta Izraelt népének (Máté evangéliuma 26:29). Ezután jelentette ki Jézus azt, hogy akkor iszik legközelebb a szőlő terméséből, amikor Isten országa eljön a földre.

Jézus és tanítványai a hagyományhoz hűen a széderestét az ún. Hallél-zsoltárok eléneklésével, Isten dicsőítésével fejezték be. Hátborzongató belegondolni abba, hogy Jézus néhány órával a letartóztatása, szenvedése, majd keresztre feszítése előtt a 118. zsoltár messiási próféciáit énekelte követőivel együtt, tudatában annak, hogy azok mind rá vonatkoznak: „A kő, amelyet az építők megvetettek, szegletkővé lett! Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt! Ez a nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vígadjunk ezen!" (Zsoltárok könyve 118:22-24)

A szenvedő Messiás

Az utolsó páskavacsora elfogyasztása és az Úr asztalának elrendelése után Jézus és tanítványai az Olajfák-hegyére, a Getsemané-kertbe vonulnak. Már éjszaka van, a Názáreti imádkozik és gyötrődik, a halál erőivel viaskodik - míg tanítványai alszanak. Júdás vezetésével érkezik meg a főpapok vallási rendőrsége. Jézust letartóztatják, Júdás csókkal árulja el Mesterét.

A Názáreti első kihallgatására azonnal sor kerül Kajafás és az írástudók, vének előtt. Hamis tanúkat állítanak vele szemben, akik egymásnak ellentmondó vádakat fogalmaznak meg. A kihallgatás végén a főpap kérdésére Jézus jóváhagyja, hogy ő a Messiás, ezért halálra ítélik. A vallási rendőrség megalázza, leköpdösik, arcul verik. Közben Pétert felismeri a főpapi személyzet, hogy a Názáreti követője, ő pedig a híres próféciának megfelelően háromszor megtagadja őt, mielőtt a kakas kukorékolna.

Péntek reggel hat óra körül Jézust megkötözve átadták Pilátusnak, aki a vádakat megalapozatlannak tartotta, ezért szabadon akarta bocsátani. Júdás, miután látta Jézus elítélését, megbánta tettét, a harminc ezüstöt a főpapok elé dobta, majd felakasztotta magát. A pénzért mezőt vettek temetkezési helyül az idegenek számára: ez a nevezetes Vérmező. Pilátus, miután megtudta, hogy Jézus galileai, Heródeshez küldte, aki szerette volna rávenni a Názáretit, hogy csodát cselekedjen előtte. Miután e szándéka meghiúsult, ő is megalázta, és visszaküldte Pilátushoz.

A római helytartó ezután is szeretett volna kimaradni Jézus peréből. De végül a főpapok által manipulált tömeg Jézus helyett Barabás szabadon bocsátását követelte. A korabeli szokás szerint Pilátus megmosta kezét, így határolódott el a döntéstől; de ennek ellenére Jézust megostoroztatta és kiszolgáltatta a római katonáknak, akik bíborba öltöztették, fejére töviskoronát tettek, kezébe nádszálat; arcul verték és köpdösték, kicsúfolták, majd a kivégzés előtt felöltöztették saját ruhájába.

Az ún. „keresztúton" a kürénéi Simon vitte Jézus után kivégzőeszközét. A Názáreti Jézust a Koponya helyén (Golgotha) feszítették keresztre két rablóval együtt délelőtt kilenc órakor. Jézus imádkozott gyilkosai bűnbocsánatáért, akik elosztották ruháit, köntösére pedig sorsot vetettek. A kereszten felirat is olvasható volt, amely tartalmazta kivégzésének okát héber, görög és latin nyelven: „A Názáreti Jézus, a zsidók királya". Mirhás borral kínálták, de visszautasította. Amikor haldoklott, akkor is szidalmazták és gúnyolták az ott lévő főpapok, katonák, az egyik megfeszített rabló és a tömeg. Kivégzését végignézte anyja és néhány követője is.

Déltől délután három óráig teljes sötétség borult a földre. Három órakor Jézus, miután így imádkozott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?", szellemét-lelkét az Atyára bízta. A Templom kárpitja ekkor középen kettéhasadt. Jézus Krisztus lelke és szelleme először lement a paradicsomba, majd a sötétség helyére, a pokolba is. A halálát kísérő jelenségek hatására egy római százados és számos ember megtért. A kereszten függő Jézus csontjait a katonák azért nem törték össze, mert már halott volt a sábbát beköszönte előtt. De az egyik katona a holttest oldalába döfte a lándzsáját, ahonnan vér és víz jött ki.

Arimathiai József még a sábbát beállta előtt bement Pilátushoz, és elkérte tőle Jézus testét. Nikodémus, az „éjszakai tanítvány" pedig illatos kenetet hozott, Jézus testét lepedőkbe tekerték, és egy gazdag ember sírjába helyezték, ami által beteljesedett Ézsaiás próféciája, amit a szenvedő Messiásról prófétált (Ézsaiás könyve 53:9).

A húsvét üzenete

Az Újszövetség egyértelműen állítja, hogy „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus megáldoztatott érettünk" (Korinthusiakhoz írt 1. levél 5:7); tehát Jézus az Isten báránya, aki a világ bűnei miatt adta életét engesztelő áldozatul, hogy az emberek elkerülhessék Isten ítéletét, az örök kárhozatot. Helyettünk sújtotta Őt Isten haragja. Áldozatának akkor van hatása, ha személyesen elfogadjuk őt engesztelő áldozatunknak, és hiszünk a vérében, hogy az által Isten bűnbocsánatot ad a megtérő embernek. A keresztény bibliaértelmezés szerint az ószövetségi páskabárány Jézus Krisztusnak az előképe. Jézus szenvedésével és halálával beteljesedett az engeszteléssel szemben támasztott isteni követelmény, s így minden ember számára megnyílt az út az Istennel való megbékélés felé.

Szombaton Jézus teste a sírban pihent, míg a lelke-szelleme a Hádészban (Seolban) volt. A főpapok a sírt őrizet alá helyeztették. Niszán 15-e volt, a kovásztalan kenyerek ünnepe.

Ez az ünnep hét napig tartott 15-e és 21-e között, sábbáttal kezdődött és fejeződött be. Ezeken a napokon a kovász tilalma volt érvényben: tilos volt enni, még birtokolni is. A kovász a Bibliában a bűnt jelképezi. Jézus teste kovásztalan volt, mert nem lakozott benne bűn. Mentes volt a rothadás és a halál átkától („...nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson" - Zsoltárok könyve 16:10b). Jézus testét az igaz embereknek kijáró tiszteletadással gazdag ember sírjába helyezték, nem úgy, mint a rablókét, akiknek teste a városon kívüli szemétdombra került. Az Újszövetség tanítása szerint, akik Jézus Krisztussal közösségben vannak, azok a kovásztalan kenyerek ünnepében élnek újjászületésük után. Személyes erkölcsi feladatuk az, hogy kutassák föl és távolítsák el életükből a „régi kovászt", és „új tésztává" legyenek, vagyis kovásztalan kenyérré, mert - mondja Pál apostol - egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja. Az apostol következtetése: „Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában." (Korinthusiakhoz írt 1. levél 5:8)

Jézus és az első zsenge feltámadása

Jézus feltámadása niszán 16-án, vasárnap a kora reggeli órákban történt, vagyis az ószövetségi első zsenge ünnepén. Az örömhírt az Úr angyala először az asszonyokkal közölte, akik a sírt üresen találták. Az első zsenge ünnepe a kovásztalan kenyerek ünnepének második napjára esik, amikor is Jézus lelke-szelleme feljött a Seolból, és egyesült a testével úgy, hogy abban minőségi változások következtek be. Az első zsenge ünnepén kezdődött el az aratás egy kéve árpa learatásával, melyet bottal kicsépeltek, majd a magot megpörkölték, szélben megrostálták, azután megszitálták. A lisztet olajjal keverték össze, majd ezt meghintették kevés tömjénnel. A zsengét meglengették az Úr előtt.

A szertartásnak több célja is volt: egyrészt Istennek adták a dicsőséget a termésért; másrészt az Istennek adott áldozat garanciát és reménységet jelentett a termény sikeres betakarításához; emellett ezen a napon kezdődött el a héthetes (49 napos) visszaszámlálás a hetek ünnepéig.

Az első zsenge ünnepe akkor teljesedett be, amikor Jézus halhatatlan és romolhatatlan testtel maga mögött hagyta a poklot és a sírt. Ahogy egy kévében több kalász van, Jézus föltámadásával egy időben több ószövetségi szent is föltámadt a halálból: „A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek a teste feltámadt. És kijővén a sírokból, a Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelenének." (Máté evangéliuma 27:52-53) Ezt az eseményt nevezi Pál apostol a feltámadás első szakaszának, amikor ezt írja: „Első zsenge a Krisztus." (Korinthusiakhoz írt 1. levél 15:23) Jézus feltámadása az egész emberiség feltámadása számára garancia, és egyben reménység is. A feltámadás az aratáshoz hasonlóan két részből áll: a magból és a pelyvából, vagyis az igazak és a gonoszok föltámadásából, amint azt már Dániel próféta is előre jelezte.

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás történetét többek között az teszi egyedülállóvá és különlegessé, hogy hisz a feltámadásban, az örök üdvösségben és kárhozatban. Feltámadása után Jézus csak tanítványainak jelent meg, hiszen a világ elutasította őt. A feltámadás eseményének szemtanúit, az őröket a főpapok hazugságra vették rá, hogy azt híreszteljék: Jézus testét tanítványai ellopták a sírból. Az ezzel kapcsolatos polémia a mai napig is tart. Jézus feltámadásának hiteles tanúiként a keresztények a következő személyeket fogadják el: a temetőbe kimenő asszonyokat, Mária Magdolnát, Máriát (János és Jakab apostol anyját), Johannát és Salomét. Utánuk az Emmauszba igyekvő két tanítványnak jelent meg még vasárnap; majd Péternek; aztán még ugyanaznap este tíz apostolnak. Egy hét múlva Tamásnak; majd Péternek, Jánosnak, Jakabnak, Natanaélnek, Tamásnak és még két tanítványnak Galileában; aztán ötszáz embernek egyszerre; majd a másik Jakabnak (saját féltestvérének); és végül Saulnak, a későbbi Pál apostolnak.

A feltámadással bekerült az új világ alapja a régi világrendszerbe. Azóta zajlik a kettő közötti kozmikus konfliktus, melynek kimenetelét véglegesen a Názáreti Jézus Krisztus visszajövetele és a feltámadás soron következő szakaszainak megvalósulása, valamint a nemzetek ítélete és az örök ítélet fogja eldönteni. Addig is a Názáreti tanítványainak küldetése az, hogy ezt az élő reménységet őrizzék és hirdessék a nemzeteknek.

„Egy zsidó, a kereszten függve” – izraeli professzor versei Jézusról

Jair Zakovics, a legjelentõsebb izraeli egyetem, a jeruzsálemi Héber Egyetem Bibliatudományi tanszékének vezetõ professzora nemrégiben verseskötetet adott ki „Jésua az evangéliumokat olvassa” címmel. A hetvenegy héber nyelvû költemény a názáreti Jézust egyes szám elsõ személyben szólaltatja meg.
Zakovics nem keresztény, és az evangéliumok szövegeit gyakran szövegkritikai megközelítésben értelmezi, mûve ennek ellenére egyedülálló abban a tekintetben, hogy Jézust kifejezetten zsidó, sõt izraeli szempontból érti meg, és személyét kifejezett szimpátiával közelíti meg. Ez fejezõdik ki abban is, hogy teljes héber nevén Jésuának nevezi, nem pedig a zsidó vallási körökben megvetést kifejezõ arámi Jésu alakot használja.
A hetvenegybõl húsz vers Jézus kereszthalálát, a kereszten átélt élményeit vizionálja, ami az izraeli közegben szokatlan vállalkozás.
Az egyik versben Jézusnak a kereszt fájának illatáról apja, József ácsmûhelye jut eszébe, ahol együtt dolgoztak. Egy másikban, miközben
a menny és föld között függ, a Nébó hegyén halálára készülõ Mózeshez hasonlítja magát: mindketten látomásban látták az ígéret szeretett földjét, de egyikük sem tudta birtokba venni azt. Egy harmadik költeményben Jésua a holokausztról kap látomást: „Itt vagyok, egy zsidó, a kereszten függve. / Barna szemeim nyitva
a jövõ felé, / Sok zsidót számlálok ott, hatvan tízezerszer tízet, / Széttépve, agyonlõve, elégetve, / Nincs sírjuk, még keresztjük sincs.” (A barna szem sémita származását, a „hatvan tízezerszer tíz” pedig a hatmillió megölt zsidót jelenti.) Egy újabb költeményben egy ismert zsidó imára utal, amely arról szól, hogy
a száj énekléssel telik meg, és széttárt karokkal dicsérjük Istent – Jézus azonban azt mondja: szája annyira kiszáradt, hogy nem tud énekelni, karjait pedig a szögek tartják kitárva.
„Jeruzsálem, a Te városod megöli a prófétákat és megkövezi az apostolokat – idézi az egyik vers a Máté evangéliuma 23. fejezetét –, áldozatul kötözi meg a fiakat, és megfeszíti a Te egyetlen fiadat, / az egyetlen szeretettet. / Istenem, Istenem, miért hagytál el?...” (Az áldozatul megkötözött fiak képe, valamint az „egyetlen szeretett” kifejezés a Templom-hegyen megkötözött Izsákkal állítja párhuzamba Jézust.)
A költõ egyik képében a fák megkeményítik magukat a fejsze elõtt, hogy ne lehessen kivágni õket keresztnek, de a versbeli Jézus megbeszéli az egyikkel, hogy hagyja magát kivágni, mert ígéri neki, hogy végül mindketten – õ is, és a fa is – újra ki fognak hajtani. (Forrás: Asher Intrater)

A nemzetek világossága - Németh Sándor írása

Hetek Online — Thu, 24 Dec 2009 14:09:36 +0100

A Názáreti Jézus születésére való emlékezés ugyan nem szerepel a bibliai ünnepek listáján, de a keresztény világ fontos feladatai közé tartozik, hogy helyreállítsa az egyre inkább bizniszfesztté átalakuló ünnep evangéliumi üzenetét.

A materialista világnézet 20. századi világméretű térnyerésének is betudható, hogy a Jézus születéséről szóló evangéliumi beszámolót nagy tömegek meseként és mítoszként fogják fel, amelynek főszereplőjét, Jézust, akár Santa Claus (Télapó) mesefigurákkal is lehet helyettesíteni, már csak azért is, hogy a karácsonyfa alá minél több fantáziaszülte mitikus figura kerüljön. Jézus születésének különböző értelmezései mögött mély világnézeti ellentétek feszülnek. Ha az anyagon kívül nincs semmi, és minden létező dolog visszavezethető és magyarázható az anyag mozgásával és fejlődésével, akkor Jézus születésének keresztény értelmezését csupán tolerálni lehet, de tényállításként, igazságként semmiképpen nem fogadhatja el egy felvilágosult, művelt elme.

A Názáreti születését elbeszélő evangéliumi történet azon a meggyőződésen alapul, hogy a földi civilizáción kívül - sőt a felett - van egy másik világ, amelynek közismert magyar neve: Menny. A két világ között lényeges különbségek állnak fenn, melyeket például a halandóság és halhatatlanság, romlandóság és romolhatatlanság, idő és örökkévalóság, halál és örök élet, anyag és szellem ellentétpárokkal lehet érzékeltetni. Az újszövetségi meggyőződés egyik specifikuma az, hogy e szerint a mennyei vagy természetfeletti lény, személy, a Messiás létformát változtatott, és Isten Fia ember fiává lett a szűz Mária által. Valóságos emberként lépett be az evilágba egy betlehemi istállóban. A keresztény hit szerint az, hogy egy, a földinél magasabb rendű, minden képzeletet felülhaladó, ősi kifejezéssel jelölve „Legfelsőbb Világból" annak egyik legmagasabb rangú személyisége emberként megszületik, egyszeri és megismételhetetlen esemény. Azóta se járt a földön ilyen magas rangú vendég. Ez az egyedülálló történelmi tény az alapja annak, hogy a földi létből felköltözhessünk az Isten lakóhelyére, a Mennybe, sőt a feltámadás után az ember új létformában, de szellemi testben részesülhessen a láthatatlan világ minden javából, értékéből.

A bibliai felfogás szerint az univerzum több valóságos világból áll. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás elsősorban arra a kérdésre ad választ, hogyan lehet a földi világot az univerzum központjával, a Mennyel integrálni, és az emberiséget átmenteni az időből az örökkévalóságba, a halálból az örök életbe. Mivel a mindenség lényegének egysége a gonosz személyes létezésének a teremtett világra gyakorolt hatása miatt megtört, aminek különösen látható világunk a kárvallottja, amely pusztulás előtt áll, ezért a megoldás kulcsát a Mennyből a földi létbe emberként bejövő Messiás személye és megváltó műve hordozza. A világ válságának teljes körű megoldását azért tartja vallási hitnek a materialista értelmezés, mert ez utóbbi olyan világot tételez fel, melynek lényegét egységesen az anyag képezi, és feltételezése szerint ezen kívül nincs más. Ebben a világképben Jézus születésének evangéliumi beszámolója csupán az emberi fantázia termékeként nyer szerepet, elutasítást vagy műélvezetet, mivel szerintük a transzcendens világ objektívan nem létezik, csupán a vallásos tudatban.

Ezzel szemben a keresztények Jézus megszületésében az üdvözítőnak (szótér) és Krisztusnak (Messiás) a világba jövetelét ünneplik, mert Isten a Mennyből elküldte a Fiát, hogy megváltó műve és személye által utat készítsen az emberiségnek a földi és a mennyei világ között. A keresztény álláspont szerint az evangéliumi beszámoló hitelessége mellett több érvet fel lehet hozni, mint a materialista megközelítés mellett, ugyanis a tudomány a mai napig nem képes megcáfolni a Menny létezését. Többek között azért sem, mert az univerzumról csupán hézagos és részleges ismerettel rendelkezik, és az „egész" értelmezése még csak hipotézisen és nem tényeken alapul. A földön kívüli vagy a látható valóságtól független világok létezését az utóbbi évtizedekben gyakran előforduló, különböző ismeretlen repülő tárgyak, objektumok észlelése miatt sem lehet kizárni (bár ezek nagy részét lehet cáfolni). Ha pedig a földön kívül léteznek más civilizációk, akkor miért ne lenne lehetséges kapcsolatfelvétel ezek

és a föld között, például fogantatás és születés által? Sőt, a Biblia szerint a világok közötti kapcsolatteremtésnek már Jézus előtt is voltak példái, ezek fő célja azonban a Föld és a Menny integrációjának, az emberiség megváltásának a megakadályozása volt.

Mózes első könyve szerint az angyali világ egy része szexuális kapcsolatba lépett az általuk kiválasztott szép nőkkel, akik óriásokat, nefilimet szültek. Ezek a lények az emberi faj és a lázadó angyalok természetét hordozták egyszerre. Mózes rendkívül erőszakos, gonosz, hibrid lényeknek írja le őket, akik Noé családját kivéve az egész emberiséget megrontották, és szembefordították a Teremtővel. Ez a történet azt igazolja, hogy a nők teherbe esése, a magzat fogantatása nem csupán a férfi ivarsejtje által valósulhat meg, hanem általunk ismeretlen „spirituális magtól" is.

Ezen a ponton elérkeztünk Jézus születésének látszólag mitikus jellegéhez, melyet a Biblia így ír le: „Íme, a szűz fogan méhében, és szül fiat, és annak nevét Immánuélnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten." (Máté 1:23) A szűz szóval fordított eredeti héber kifejezést (álmá) ugyan lehet fiatal lánynak is fordítani, de a bibliai Izraelben a fiatal lány egyúttal szűz is volt, mert másképp a Törvény szerint halálos ítélet sújtott le rá.

A prófécia jelentéstartalma szerint tehát a Messiásnak egy izraelita szűz leányban kell megfogannia, akinek nem volt szexuális kapcsolata férfival. Jogosan merülhet fel a kérdés bennünk, hogy miért nem lehetett a Messiásnak egy férfi és egy nő szexuális kapcsolata révén megfogannia és megszületnie. A választ az eredendő bűnnel és annak az emberi természetre gyakorolt befolyásával adja meg az Újszövetség.

A bűnnek és a halálnak az emberiség feletti egyetemes uralma megfosztotta az embert a megváltói mű elvégzésére való alkalmasságától; valamint attól is, hogy az isteni és az emberi természetet, a földi és a mennyei világot képes legyen szentségben integrálni a személyiségében. Jézus azért fogantatott szeplőtelenül, mert a Szentlélek által az isteni mag, a logosz, a kegyelem uralma alatt álló és erkölcsi-szellemi értelemben is bűntől mentes, szent és tiszta női testbe lett behelyezve, hogy a szűz Mária olyan gyermeket szüljön, amely „szentnek hívatik, Isten Fiának". Máté és Lukács csak Jézus szeplőtelen fogantatásáról számol be (ami a bűnben való fogantatás ellentéte), de Máriáról ezzel kapcsolatban nem állítja, hogy anyjában való megfoganásakor ő is mentes lett volna az eredendő bűntől. A kegyelem Isten ajándéka, amely a Biblia szerint megtöri és felszámolja az ember bűnös állapotát. Az Írások szerint Mária hit által igazult meg, és nyerte el a kegyelmet, valamint a bűntől való mentességet, és ezt erősítette meg a látomásban megjelenő Gábriel: így vált alkalmassá arra, hogy tiszta, szent emberi természetet adjon az isteni maghoz a vele való egyesülésben az Ige inkarnálódásához.

József, annak ellenére, hogy az evangélium igaz embernek minősíti, nem kaphatott szerepet mint nemző Jézus fogantatásában, mert akkor meghiúsult volna a Messiásnak a Mennyből a földi létbe való behatolása. Mária befogadta az isteni magot, és személyén mint egy a Mennyből a földre nyíló kapun keresztül érkezett be és testesült meg emberként a Megváltó. A Názáreti Jézust a keresztények azért vallják ember és Isten fiának, mert Isten a Szentlélek által helyezte be a szellemi magot Máriába, hogy az valóságos emberi természetet öltsön magára. Nagyon fontos alkotóeleme a keresztény hitnek, hogy a Messiás már létezett a Mennyben Máriában való megfoganása előtt mint az Atya egyszülöttje (monogenész), aki Istennel egyenlő volt, aki által és akiért minden teremtetett - a fogantatása előtt azonban kiüresítette, metamorfózisnak vetette alá magát, hogy isteni magként Mária testébe helyezhesse őt a Szentlélek. A Krisztus Jézusként való fogantatása és megszületése azért örömünnep, mert ennek az igazságain alapult a Názáreti földi szolgálata, engesztelő áldozata, föltámadása, sőt mennyei főpapi tisztsége; valamint ez visszajövetelének és Isten földi uralma magvalósulásának is az elmaradhatatlan előfeltétele.

A Messiás származásával szemben etnikai és családi követelményeket is meghatároznak a próféciák. Ezek szerint a Messiásnak Ábrahámtól, Júdától és Dávidtól származó szűz lánytól kell megszületnie. Mária teljes mértékben megfelelt ezeknek a követelményeknek is, ezért kellett Augustus császár rendeletének megfelelően Betlehembe utaznia férjével; az összeírást ugyanis az emberek származási helye szerint végezték el, Dávid házának pedig Betlehem volt az öröksége. (Egyébként József is Dávid leszármazottja volt.) Mire József várandós feleségével, Máriával Betlehembe érkezett, már minden szállás foglalt volt a városban, ezért csak egy fogadó istállójában tudtak helyet biztosítani számukra.

Jézus Krisztus anyai ágon zsidó származását, nemzeti identitását az Újszövetség erőteljesen hangsúlyozza, ezért is nevezi a Názáretit Dávid fiának vagy a Jelenések könyvében Júda oroszlánjának. János apostol evangéliumában pedig Jézus maga szögezi le a szamariai asszonnyal való beszélgetésében, hogy „az üdvösség a zsidók közül támadt". Míg a materialista és a kereszténységgel szemben álló világi és vallási ideológiák alapján állók főleg Jézus istenfiúságát, Mennyből származását, szeplőtelen fogantatását támadják, tagadják, addig az antiszemiták nemzeti identitását, a zsidósághoz való örök tartozását képtelenek a Szentírásban rögzített tényeknek megfelelően elfogadni. Kétezer éve tart már az az erőfeszítés, amelynek célja, hogy Jézus származását meghamisítsák, illetve a zsidósághoz fűződő természetes és spirituális kötődését negligálják. Az utóbbi fő indokaként a leggyakrabban azt hangoztatják, hogy mivel Júdea Jézust elutasította, és Pilátusnak egy zsidókból álló tömeg azt kiabálta: „Feszítsd meg!", ezért Jézus Krisztus mint népe által kitagadott Messiás a nemzeteké lett.

A Biblia azonban teljesen másként mutatja be az ügyet. Nem állítja szembe a zsidókat a nemzetekkel, hanem Ézsaiás próféta által azt mondja: „Kevés az, hogy nékem szolgám légy a Jákob nemzetségeinek megépítésére és Izrael megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!" (Ézsaiás 49:6) A fenti kijelentés szerint a Messiás feladatkörének egyik fő részét a Jákobtól származó tizenkét törzs helyreállítása, néppé kovácsolása, illetve egybegyűjtése és megváltása képezi. A másik része egyetemes feladatot foglal magában, nevezetesen a népek, nemzetek üdvözítését. Isten üdvrendjének alakulása Jézus Krisztus után azért lepte meg a hívőket, mert a népek evangelizálását Izrael egybegyűjtése és megváltása elé helyezte a Gondviselő; ami nem a zsidóság elvetését jelenti, hanem az egyház korszakának beiktatását a Jézus feltámadásától visszajöveteléig tartó időszakba.

Krisztus megszületésének jelentőségét csak mélyíti és gazdagítja napjainkban a zsidók visszatérése az ígéret földjére és Izrael Állam létezése. Ezt a zsidóság mellett leginkább az egyetemes kereszténységnek kell üdvözölnie; emellett támogatnia kell a zsidó államot, amelynek legalapvetőbb feladata most az, hogy a zsidó emberek életét védje az azt megsemmisíteni akaró ellenségekkel szemben, illetve jogi, politikai és gazdasági környezetet biztosítson ahhoz, hogy a különböző népek közül érkező zsidókból újra nemzet, nép épüljön fel. Ezek természetes előfeltételei Jézus Krisztus visszajövetelének, és a prófécia beteljesedésének, amely szerint az ezelőtt kétezer éve megszületett Názáreti Jézusnak „adja az Úr Isten Dávidnak, az atyjának királyi székét, és uralkodik Jákob házán mindörökké, és az Ő királyságának vége nem lesz" (Lukács 1:32-33).

Az evangéliumot minden oldalról támadják napjainkban. Számos történelmi tényt tudunk felhozni az újszövetségi írások hitelessége mellett, sőt, személyes bizonyságunkat is, melyet a Jézus Krisztussal való személyes, a Szentlélek által történt találkozások által szereztünk. De teljes, minden kétséget kizáró bizonyosságot csak Jézus Krisztus tud adni önmagáról, mi csupán tanúskodunk addig is mellette az evangéliumba vetett hitünk alapján. Jézus Krisztus megszületésére azért is emlékezünk örömmel, mert Izrael modern kori története és belső folyamatai, a világpolitikai helyzetéből származó konfliktusok együttesen mind azt jelzik, hogy közeledünk ahhoz az időponthoz, amikor a Jézus születésével, származásával, spirituális identitásával kapcsolatos vitának vége szakad. A Messiás földi megjelenésével világossá válik mindenki előtt minden igazság, és a hazugság is.

A keresztény egyháznak tisztában kell lennie azzal, hogy a főleg a Szentlélek által vezetett, evangéliumi tényekkel, igazságokkal kapcsolatos bizonyítási eljárás a jövőben is folytatódni fog. Sőt, akkor ér majd a tetőpontjára, amikor Jézus Krisztus Dávid király székébe ül, és Jákob nemzetségei és Izrael népe felett uralkodik jog, igazságosság és béke alapján. Ha valakinek várnia kellene a szóban forgó ígéretek beteljesedését, akkor a kereszténységnek igen, mert a hit igazságaira a minden kétséget kizáró, végső bizonyítékot az asztalra az Isten országának Izraelben történő megvalósulása fogja letenni, amely a Messiás visszajövetelének egyik fő célja.

Vélhetően a Messiás visszajövetelére való felkészülést szolgálja Elie Wiesel úrnak, a holokauszt tanújának a közelmúltban tett magyarországi látogatása, közszereplése is. Isten lehetőséget, időt adott mindannyiunknak a számvetésre, a múlt nemzeti bűneivel való szembenézésre, például a magyar zsidóság döntő többségének elpusztításával kapcsolatos nemzeti felelősségünk tisztázására, a helyes, jó döntésre, mielőtt a nemzetek ítéletére sor kerülne. A tanú küldetése az, hogy arról beszéljen igazul és hűen, amit látott, hallott és megtapasztalt a saját koráról. A múlt bűneiről hitelesen tanúskodó emberek nélkül soha nem jöhet létre katarzis a társadalomban, a jó nem válik el a rossztól, az emberek lelkiismerete nem elevenedik meg. Tömegek viszonyulnak még ma is közömbösen és cinikusan a nemzet sorsát megrontó legborzalmasabb bűncselekményekhez. Régóta nincs hazánkban erkölcsi megtisztulás, mert a bűnösök védelmezőinek mindig erősebb volt a hangja, nagyobb a hatalma, mint a lelkiismeretes embereké, és ezért századunkban sok esetben nem tisztázták pontosan a történelmi gaztettekért a konkrét, személyes, egyéni felelősséget. Már a holokauszt előtt, 1937-ben írta József Attila erről az országról: „Múltunk mind össze van torlódva, s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ." (Hazám)

A vers megírása utáni tragikus eseményeknek, például a holokausztnak, a Rákosi- és Kádár-éra bűncselekményeinek, gyilkosságainak, az '56-os sortüzeknek a feldolgozása, az ezekkel való szembenézés is megrekedt azon a politikai szinten, amely a nemzet egyesítése helyett inkább a megosztását szolgálja, és többnyire a gyűlölködők számára szolgáltat indokokat.

Ezek az ügyek elsősorban azért keltenek szenvedélyes indulatokat, mert ártatlan emberek vére terheli őket. Súlyos tévedésben vannak azok, akik ezt zsidó kontra magyar ellentétként próbálják beállítani. Ezek a véres ügyek a gyilkosok és áldozatok konfliktusáról szólnak. Erkölcsi tisztánlátásra az utókor akkor tesz szert, ha az ártatlan áldozatok oldaláról alkotja meg a múlt bűneivel és bűnöseivel kapcsolatos morális értékítéletét.

Az evangélium szerint a megbékélés és a megbocsátás előfeltétele: a világosságra való kijövetel, a bűnök megbánása, megvallása, bocsánatkérés és a megváltozás. A saját és mások cselekedeteiről az ember csak akkor képes helyes erkölcsi értékítéletet alkotni, ha rendelkezik az igazság és a bűn ismeretével. Magyarországon az volt a legnehezebb az elmúlt évszázadban, hogy a polgárok hozzájussanak azokhoz az információkhoz, ismeretekhez, amelyek személyes választásaik és bűneik mellett döntően meghatározták sorsuk alakulását. Súlyos felelősség terheli az államhatalom ágazatait, a jogalkotókat, kormányokat, kormánypártokat és az azokat kiszolgáló szakapparátust és médiát, hogy a mai napig nem rendelkezünk mindazokkal az ismeretekkel, amelyek alapján az elmúlt évszázad nemzedékeinek tetteiről és főszereplőiről helyes és pontos erkölcsi konzekvenciákat tudnánk megfogalmazni. A múlt bűneinek eltitkolása, lefojtása döntő szerepet játszik abban, hogy ma Magyarország súlyos erkölcsi válságban vergődik. A történelmi bűnök körüli szenvedélyes vitákat csak kiélezi az, hogy számos esetben a gyilkosok, kollaboránsaik, cinkosaik és eszmei utódaik feltétel nélküli megbocsátást követelnek az áldozatoktól, hozzátartozóiktól és ügyeik szószólóitól, képviselőitől.

A rendszerváltás ebben a vonatkozásban sokunk számára mély csalódás, az erkölcsi értékrend kialakulását olyan szemfényvesztő jogszabályokkal igyekeztek elodázni a demokratikus kormányok, amelyek a múlt bűneit széles tömegek számára homályban, sőt sötétségben tartják továbbra is. Ez pedig szükségszerűen ellenségeskedésekhez és további testvérgyilkosságokhoz, bozótharcokhoz, dzsungelháborúkhoz vezet. Ideje lenne már, hogy a Názáretinek és igazságainak, örök erkölcsi normáinak ne csak a hátsó udvar melléképületeiben maradjon szálláshely Magyarországon is.

Németh Sándor

Németh Sándor jeruzsálemi ünnepi beszéde

Hetek Online — Fri, 11 Dec 2009 16:50:09 +0100

Németh Sándornak, a Hit Gyülekezete vezető lelkészének, lapunk főszerkesztőjének ünnepi beszéde, amely 2009. december 8-án hangzott el Jeruzsálemben, a Knesszet képviselőcsoportja és a Zsidó Világkongresszus díjátadóján.

Tisztelt Miniszter Úr, Elnök Úr, tisztelt Képviselők, Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm a Knesszet Keresztény Szövetségesek Választmányától és a Zsidó Világkongresszustól kapott kitüntetést. Ez a díj különleges megtiszteltetés személyem számára, és értékelése eddigi tevékenységemnek, valamint - úgy gondolom - az Izraelt támogató magyar emberek, keresztények számára is. Az önök bizalma, elismerése rendkívüli áldás nekem, és kellemes meglepetést is jelent, hiszen nem olyan kulturális és politikai háttérből származom, ahol az Izraellel vagy a zsidósággal való barátságért köztiszteletben részesül az ember. Kelet- és Közép-Európában közismerten sohasem volt zsidónak zsidóként könnyű és édes az élet. Az elmúlt évszázadokban és évtizedekben az antiszemita gyalázkodásokból a nem zsidó filoszemitáknak is bőven jutott. Napjainkban is kemény és küzdelmes a mindennapi élet Magyarországon, de nem reménytelen.

Meggyőződésem, hogy a válság okozta nehézségeket kihasználó, a második világháború szörnyűségeihez vezető fasiszta, náci ideológiák, démonok felidézésében és terjesztésében fáradozó szélsőséges csoportok törekvése kudarcba fog fulladni. Nagyon sokan hazánkban vallási-világnézeti hovatartozástól függetlenül - jobb- és baloldali szimpatizánsok, politikusok, közéleti tényezők - többet akarnak tenni a jövőben azért, hogy Budapest ne a neonácik randalírozása által, hanem gazdasági, kulturális, politikai sikerei miatt kerüljön a nemzetközi sajtó figyelmének középpontjába. E cél érdekében rendezünk december 10-én egyházunk központjában antifasiszta nagygyűlést, amelynek fő előadója a Nobel-díjas Elie Wiesel úr lesz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, szeretném nyilvánvalóvá tenni azt is, hogy nekem és számos honfitársamnak a szívét, lelkét fájdalom és szégyen tölti el a magyar zsidóság második világháborús vesztesége, pusztulása miatt, és elismerjük, hogy ezért nem csupán a nácikat, hanem a német megszállás előtti magyar törvényhozást és kormányzatot, a nácikollaboránsokat, a nyilas mozgalmat és terrort is súlyos történelmi felelősség terheli. Nincs jogosultságom egy egész nép nevében e borzalmakért bocsánatot kérni önöktől, de azok nevében igen, akik hozzám hasonlóan látják népem akkori nemzedékének történelmi felelősségét a soával kapcsolatban. E történelmi adósság miatt is úgy gondolom, hogy Magyarországnak és mindenkori kormányának erkölcsi kötelessége Izrael mellett állni.

Életem első négy évtizedében az Izraelbe, Jeruzsálembe való utazás elérhetetlen álom volt csupán számomra. Ám a kommunizmus bukása után, 1992-ben ez az álom mégis beteljesedett, amikor is feleségemmel és gyermekeimmel a peszach ünnepét csodálatos országukban tölthettük. Igaz, benső izgatottságunk és eksztatikus állapotunk miatt alig tudtuk felfogni, hogy hol vagyunk; ezért is határoztuk el, hogy - ha a Mindenható ezt lehetővé teszi - többször ideutazunk, hogy megismerhessük az országot, a szent helyeket, az itt élő embereket. Izrael és fővárosa, Jeruzsálem, számunkra szerelem lett az első látásra. Olyan benső, szellemi megtapasztalásokat éltünk át, különösen amikor megláthattuk Jeruzsálemet, a Templom-hegyet, Ciónt, mint amilyet 1976-ban az élő Istennel való találkozásunkkor tapasztaltunk meg. Szinte látni véltük a történelem során sokat szenvedett és megtaposott városon a Mindenható szemét, és éreztük a kezét a város feszültségtől izzó atmoszférájában. Megújult a reménységünk itt, és tudjuk, hogy hamar el fog jönni az az idő, amikor végérvényesen vége lesz Jeruzsálem történelmi hányattatásának, és olyan lesz Ción, mint amilyennek Ézsaiás próféta előre látta: „dicsőség koronája" és „királyi fejdísz". (Ézsaiás 62:3)

Jehuda Sen főigazgató úr és barátom Budapesten egyszer azt mondta nekem, hogy Izraelnek annyi igazi barátja van, amennyi egy telefonfülkében is elférne. Hiszek abban, hogy ez a fülke megtelik, és egyre nagyobb házat kell építeni, hogy abban az Izraelt őszintén szerető emberek elférjenek. Azt is hiszem, hogy e házat már elkezdte építeni maga az Isten, és sokan készek vagyunk tenni a jövőben azért, hogy a zsidók és a keresztények szövetsége egyre erősebbé, hatékonyabbá váljon.

Itt szeretnék köszönetet mondani Oni Amiel úrnak is, akivel most már lassan több mint egy évtizede szervezzük közösen a magyar keresztények Izraelbe utazását. Sok minden kiváltotta csodálatomat ebben a virágzó országban, különösen az gyakorol rám szinte minden látogatáskor mély benyomást, hogy hogyan képesek önök az ellenség gyűrűjében, folyamatos katonai és terrorfenyegetettség közepette működőképes társadalmat fenntartani, és elhordozni azt a terhet, mely tengernyi ellenségük verbális és fizikai agressziója által a nap huszonnégy órájában a lakosságra nehezedik. Hosszú idő óta imádkozunk Izrael vezetőiért, polgáraiért, hogy az állam démonizálása, kriminalizálása ellenére is bölcs döntésekkel tudják az országot vezetni, védelmezni és építeni.

A bibliai próféciákban hívő emberként tudom, hogy ami történik, a dolgok lényegét tekintve szerepel Isten menetrendjében. Jeremiás szerint: „Mert ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és visszahozom az én népemet, az Izraelt és Júdát, azt mondja az Úr, és visszahozom őket arra a földre, amelyet az ő atyáiknak adtam, és bírni fogják azt. Ezek pedig azok a szók, amelyeket az Úr Izrael és Júda felől szólott. Ezt mondta ugyanis az Úr: »A félelemnek, rettentésnek szavát hallottuk, és nincs békesség. Kérdjétek meg csak, és lássátok, ha szül-é a férfi? Miért látom minden férfi kezét az ágyékán, mint egy gyermekszülőét, és miért változtak orcáik fakósárgává? Jaj! Mert nagy az a nap annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákóbon; de megszabadul abból! És azon a napon, azt mondja a Seregek Ura, letöröm majd az ő igáját a te nyakadról, köteleidet leszaggatom, és nem szolgálnak többé idegeneknek. Hanem szolgálnak az Úrnak az ő Istenüknek, és Dávidnak, az ő királyuknak, akit feltámasztok nékik.«" (Jeremiás 30:3-9)

Az idézet szerint Izrael fiainak összegyűjtését háborúság ideje kíséri, amelyet terror, konfliktusok, vajúdások jellemeznek. De végül is a próféta látomása szerint Izrael megszabadul, és be fogja tölteni rendeltetését, ami Pál apostol szerint a világnak a halálból az életbe való felemelkedését is eredményezi majd. Az emberiség közös alapérdeke, hogy Izrael jövőjében beteljesedjenek mindazok az ígéretek, amelyek következtében Isten dicsősége újra Ciónban lakozik majd. Ezzel összefüggésben arra törekszünk, hogy keresztények és nem hívők egyaránt megértsék, hogy Izrael sorsának jövőbeni alakulása döntően meghatározza saját népük jövőjét is. Kötelességünknek érezzük, hogy megismertessük az emberekkel: a zsidók visszatérése az ígéret földjére, Jeruzsálem birtoklása, a zsidó állam létezése, fejlődése nem valamiféle gonosz világösszeesküvés katasztrofális terméke, hanem az Örökkévaló tökéletes akarata, amelyről Ő már az első Exodus idejében, körülbelül háromezer-ötszáz évvel ezelőtt kinyilatkoztatta Mózesnek, hogy az idők végén sor kerül majd rá. Álláspontunk szerint az elmúlt hatvan évben Izrael vezetői mindent elkövettek azért, hogy az új honfoglalás, a haza- és államteremtés a zsidók számára emberségesen, az arab lakosság jogainak tiszteletben tartása és minél kevesebb emberáldozat mellett valósulhasson meg. Hívőtársaimmal együtt nagyra értékeljük erőfeszítéseik eredményeit, amelyeket szinte az élet minden területén elértek. A fennálló súlyos nehézségek és kihívások ellenére is a modern Izrael egy olyan sikertörténet, amely gazdag és szegény országok előtt egyaránt méltó példa.

Izraelt azonban nemcsak csodálatos, virágzó, valamint vajúdó és súlyos kihívások előtt álló országnak látom, hanem az eljövendő világkorszakba vezető hídfőállásnak is. Létezése, fejlődése mindannyiunkban erősíti az igazságosságon, békességen, jóléten alapuló világkorszak eljövetelébe vetett reménységet. A modern Izrael küzdelmei, számos esetben drámai harca ellenségei ellen az emberiség, a nemzetek jövőjéért, felemelkedéséért és szabadságáért is zajlik. Látszólag kritikus világpolitikai helyzete, szűk mozgástere, gyakori kitaszítottsága meggyőződésem szerint nem az Izrael természetes és szellemi helyreállításával kapcsolatos cionista koncepciót kérdőjelezi meg, hanem a világ jelentős részének az igazságossággal, a valódi békével, a zsidó-keresztény szellemi-erkölcsi értékekkel szembeni lázadását vagy közömbösségét, érzéketlenségét fejezi ki és bizonyítja. A világ Izrael létezése miatt már sohasem lesz az, ami előtte volt (ezzel ellenségei is tisztában vannak). Megalakulásának pillanatától fogva olyan bonyolult és ellentmondásoktól, krízisektől sem mentes folyamatok, változások sorozatát indította el, amelyek végkifejletéről és beteljesedéséről a bibliai próféták előrejelzései hiteles képet adnak. Ma még nehéz látni, hogy Izrael hogyan képes továbblépni a helyreállítás útján, és beteljesíteni azt a természetes és isteni rendeltetését, amely a nemzetek felemelkedésének is alapfeltétele.

De a Budapesten született, tizennyolc éves koráig itt élt Herzl Tivadar által a zsidó államról vázolt kép megvalósulása is közveszélynek, lehetetlenségnek tűnt sokak számára a maga korában. X. Pius pápa is többek között azt válaszolta Herzlnek a zsidó állam megalapítására vonatkozó kérésére: „Ezt a mozgalmat nem támogathatjuk sohasem." Ennek ellenére a mondat elhangzása után kilencven évvel, 1994-ben a Vatikán is rákényszerült, hogy Izrael államát elismerje. Bár a zsidóság minden képzeletet felülhaladóan drága árat fizetett a modern Izrael megszületéséért, létrejöttéért, mégis a történet, drámáival, tragédiáival is azt igazolja, hogy a történelmi eseményeket, különösen Izraellel kapcsolatban, császároknál, királyoknál, pápáknál, elnököknél is hatalmasabb tényezők irányítják és befolyásolják. A jövőbeli kihívások emberfeletti próbatételnek tűnnek, de hisszük - a Názáreti Jézus szimbóluma alapján -, hogy a megelevenedett és sarjadó fügefa a Megváltás közelségét hirdeti. Meggyőződésem, hogy teológiai különbségeink, vitáink mellett is közös szellemi-erkölcsi értékeink és érdekeink szilárd és mély alapot adnak a zsidó-keresztény összefogás számára, amely feltétlenül szükséges a bennünket együttesen fenyegető veszély, a globális iszlamizmus európai térhódításának visszaszorításához, valamint Izrael biztonságának és békéjének a megerősítéséhez.

A jövőben is szeretnénk szorosan együttműködni önökkel, hogy teljesülhessen közös álmunk és várakozásunk és ezek tetőpontja: önök szerint a Messiás eljövetele, a mi hitünk szerint a Messiás visszajövetele - amely elhozza az ősi idő óta várt dicsőséget Ciónba, és Isten földi uralmát a feltámadott Izraelben és az újjászületett nemzetekben. „Áldott az Örökkévaló, királyságának dicsősége örökkön örökké áll."

Kitüntető figyelem

A Knesszetben 2004-ben alakították meg azt a bizottságot, amelynek a célja, hogy „közvetlen kommunikációt, együttműködést és koordinációt építsen ki az izraeli parlament és a világ különböző részein élő keresztény vezetők között”. A bizottság széles körű, konszenzusos alapokon nyugszik: valamennyi jelentős izraeli parlamenti párt képviselői megtalálhatók sorai között. A testület és a Zsidó Világkongresszus közös díját most először ítélték oda európai keresztény vezetőnek. Az indoklás szerint Németh Sándor, a Hit Gyülekezete alapítója az antiszemitizmussal és az Izrael-ellenes szélsőségekkel szembeni több évtizedes kiállásáért részesült a magasrangú kitüntetésben. A díjat kedden David Rotem, a Knesszet alkotmányügyi bizottságának elnöke adta át a vezető lelkésznek Jeruzsálemben.

Amikor Isten sátra az emberekkel van

Hetek Online — Fri, 09 Oct 2009 18:53:52 +0200

A keresztények jövőképét döntően a próféciák értelmezésének módja határozza meg. A futurista keresztény nézetrendszerek között jelentős különbségek állnak fenn. Az amillennisták és a premillennisták között dúló heves viták sarokpontja a Jelenések könyvének 20. fejezetében lévő jövendölések értelmezése körül található: a szóban forgó fejezetben hatszor is előforduló „ezer esztendő” (millennium) szó szerint vagy jelképként értelmezendő-e?

A premillennizmus képviselői szerint a Krisztus második eljövetelére vonatkozó próféciákat is - az első eljövetelét hirdető előrejelzésekhez hasonlóan - szó szerint kell értelmezni. Szerintük a Bibliától idegen és az apostolok tudományával ellentétes az a nézet, amely a második eljövetelére és az azt követő világkorszakra (aiónra) vonatkozó próféciákat elszellemiesíti, és csak jelképként veszi figyelembe. A Jelenések könyve szerint az egyház mennybe emeltetése, a Nagy Nyomorúság és a Messiás második eljövetele után fog a földön megvalósulni Krisztus ezer évig tartó uralma. A próféciák ilyen típusú interpretációját azért nevezik a pre (előtt), mille (ezer), annus (év) szavak összetételével premillennizmusnak, mert e felfogás szerint Krisztus ezeréves királyságának megalapítása előtt tér vissza a földre dicsőségben és természetfölötti erők megnyilvánulásainak kíséretében, hogy az első feltámadás korszaka beteljesedjen (a Szentírás több szakaszból álló első feltámadásról, és általános feltámadásról is beszél), megszabadítsa Izraelt, fölszámolja az antikrisztusi világrendszert, megítélje a nemzeteket, ezer esztendőre megkötözze a Sátánt, és megvalósítsa a millenniumi világkorszakot a földön. A premillennizmust valló hívők hisznek ugyan abban, hogy az igazi eklézsia végül is sikeresen betölti földi küldetését, de ennek ellenére szükségesnek tartják, hogy Isten e korszak utolsó éveiben beavatkozzon a világ folyamataiba, hogy abban olyan változásokat kényszerítsen ki, melyek lehetővé teszik az örökkévalóságban kidolgozott tervének megvalósulását. Az apokaliptikus éveket nevezik Jézus nyomán Nagy Nyomorúságnak (tribulációnak), amelyről a Jelenések könyve 6. fejezetétől egészen a 19. fejezetéig ad prófétai képeket, látomásokat.

A premillennizmuson belül is három irányzat található. A különbség lényege közöttük abban áll, hogy az igazi egyház elragadtatását három különböző időpontban helyezik el. A pretribulációt vallók szerint az egyház elragadtatására a Nagy Nyomorúság előtt kerül sor; a midtribuláció nézetét elfogadók szerint az egyház még a földön él és szolgál a Nagy Nyomorúság első éveiben. Ők a történelem utolsó három és fél évét tekintik Isten haragja napjának, amely elől az Úr elragadja az egyházat a földről. A poszttribuláció hívei szerint pedig az egyház a földön fogja átélni a Nagy Nyomorúságot, Isten ítéleteit, mert maga is alá lesz vetve az apokaliptikus ítéleteknek; és csak a Nagy Nyomorúság után, az ezeréves millennium megalapítása előtt kerül sor az igazak feltámadására, az egyház átváltozására, vagyis az első feltámadásra.

Az egyéni üdvösségen túl

A premillennizmus az ószövetségi próféciák beteljesedését összekapcsolja Izrael teljes körű restaurációjával. A próféciákat ugyan spirituális módon is értelmezi, főleg a hívők szellemi, lelki életének erősítése, ápolása céljából, de konkrét beteljesedésük vizsgálatánál figyelembe veszi és megkülönbözteti azokat, az Izraelre, az egyházra vagy a nemzetekre való vonatkozásuk szerint.

A premillennizmus másik lényeges jellegzetessége, hogy még egy világkorszak eljövetelével számol, amely alapvetően különbözni fog a jelenkori aióntól; és csak a millenniumi éra után várja az általános feltámadást, az örök ítélet eljövetelét, a halál, a pokol hatalmának teljes fölszámolását és a fizikai világ újjáteremtését.

A premillennizmus nézeteit, eszkatológiáját igyekeznek szektás eretnekségnek beállítani, főként a tradicionális, történelmi felekezetek vezetői, teológusai, de a Bibliát és az egyháztörténelem első évszázadát ismerők számára köztudott, hogy az Újszövetségben, a korai egyházban a premillennizmus volt a domináns látás a jövőről. Jézus Krisztus, Pál és János apostol eljövendő, végső dolgokról való felfogásai a premillennizmus alapján álltak. A Jelenések könyvében hangsúlyozottan szerepel az, hogy az igazi egyház mennybevitele után Jézus Krisztus és seregei egy lázadó, gonosz világba érkeznek majd meg a földre, sőt még háborúra is sor kerül a világ hadseregei és az urak Urának, királyok Királyának seregei között, s e világot végül is közvetlenül Jézus Krisztus győzi le mennyei szentjeinek együttműködésével.

A premillennizmus követőinek egy másik jellemzője az, hogy a Krisztus eljövendő földi uralmára vonatkozó próféciákat sem allegorikusan értelmezik, hanem szó szerinti beteljesedésükben hisznek. E felfogás szerint az Izraelre és a nemzetek maradékára vonatkozó előrejelzések beteljesedése számára is csak egy mostanit fölváltó világkorszak nyújt konkrét, valóságos színteret.

Nem véletlen az sem, hogy a millenniummal kapcsolatos másik két irányzatnak (az amillennizmusnak és a posztmillennizmusnak) nincs semmi biblikus üzenete az Izraelre vonatkozó ígéretek beteljesedésére vonatkozóan, pedig az ószövetségi próféták könyveiben több prófécia található a Messiás földi uralmával, Izrael megváltásával, mint Krisztus első eljövetelével kapcsolatban. Az aranykornak vagy béke korszakának is nevezett eljövendő évezred elszellemiesítése, a mai korral való vegyítése gyakorlatilag érthetetlenné teszi a prófétai könyveket, és aláássa a teljes Szentírás isteni tekintélyét, nem beszélve arról a hatalmas szellemi, lelki kárról, amit a lecsupaszított, kiüresített reménység idéz elő a keresztények többségében. A középkori teológia feláldozta a jelenkor oltárán az ősi, zsidó-keresztény, boldogító reménységet, amely a személyes üdvösség elnyerésén, keresésén túl világ- és történelemértelmezést is közvetített, és a Messiás földi uralmának megvalósulásában jelölte meg Izrael és az emberiség történelmi pályafutásának végkimenetelét és beteljesedését.

Jézus földi uralma

A premillennizmust valló keresztények nem csupán az egyház elragadtatására várakoznak, hanem hisznek abban is, hogy Jézus Krisztus földi epifániája, Jeruzsálemben való székfoglalása után közvetlenül igazgatni fogja a világot; és akkor teljesedik be Ézsaiás próféta jövendölése, amely szerint „uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság, igazság által mostantól mindörökké". (Ézsaiás 9:7) Több mint figyelemre méltó az, hogy Krisztus földi uralkodását az egyetlen pogány háttérből jövő evangélista, Lukács is megerősítette könyvének első fejezetében, amelyben a Betlehemben megszületett Jézusról azt írja: „Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hívattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának királyi székét; és uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen!" (Lukács 1:32-33)

Az idézett kijelentéseket konkrét jelentéstartalmuk miatt csak önkényesen lehet jelképként értelmezni, vagy másra - akár egyházi vezetőre - vonatkoztatni. A Názáreti föltámadása után a tanítványok várakozása az Úr földi uralmára és Izrael helyreállítására nem tévedésen alapult. Krisztus nekik adott válaszából kitűnt, hogy a kérdésüket nem tartotta aktuálisnak, hanem e helyett azt hangsúlyozta, hogy a Szentlélek erejének vétele után az apostoloknak és követőinek a feladata a Jézus Krisztus szellemi királyságáról való bizonyságtevés lesz. Az Atya titkának tárgykörébe sorolta Isten királyságának Izraelen, a földön való helyreállításának az időpontját. De ez nem zárja ki - különösen kétezer év után -, hogy foglalkozzunk azokkal a jövendölésekkel, amelyek a Messiás uralkodásába nyújtanak betekintést.

Jeruzsálem megdicsőülése

E próféciák jelentős része Jeruzsálem megdicsőüléséről szól. Ugyanis a Messiással a Sechina is beköltözik újra a városba, sőt jelenléte sokkal nyilvánvalóbb és nagyobb, erősebb lesz, mint az Ószövetség ideje alatt. Az Úr dicsősége a város fölött nappal felhő, köd formájában, éjjel pedig tűzben lesz látható; sőt a Szenthelyet is szellemi tűzfal veszi körül, amely Jeruzsálemet elválasztja mindattól, ami Isten szentségével összeegyeztethetetlen. Jeruzsálem, Cion (Sion) lesz az Úr örök lakhelye, és a fényét az Ő mennyei dicsőségétől, nem pedig a naptól, a holdtól, a csillagoktól fogja nyerni a próféciák szerint. A millenniumi Jeruzsálem már természetfölötti realitás lesz a földön, amely a nemzetek számára empirikusan is megismerhetővé teszi az élő Istent, az örökkévalóságot, az örök életet - mindazt, amit az előző üdvtörténeti korszakban csak hit által lehetett megragadni. A földön először Jeruzsálemben fog beteljesedni a szukkót prófétai jelentéstartalma szó szerint: „Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük." (Jelenések 21:3) Isten városában a bűn következményei: a betegség, a démonizáltság, a szegénység, a meddőség, a terméketlenség, az átok, a halál stb. elveszítik a befolyásukat az emberek felett. A jog és az igazságosság uralma Jeruzsálemet egyedülálló, fantasztikus, szép várossá teszi. Az emberek élete benne maga lesz az öröm, a boldogság a próféták látomásai szerint, ahová folyamatosan feljárnak a nemzetek, hogy kifejezzék tiszteletüket, hódolatukat a Messiás előtt, és gyönyörködjenek dicsőségében, szent városában, mert Jeruzsálem által Isten az egész világot megáldja élettel, fénnyel, igazsággal, békével.

Nagy földrajzi átrendeződésekre is sor kerül majd az Írások szerint az Úr visszajövetelekor. A Templom-hegy lesz a legmagasabb hegycsúcs a városban; a Messiás székhelye alatt a földből gyógyító erővel rendelkező forrás tör felszínre, amely nyugati és keleti irányban folyóvá fejlődik. Ez a folyó megeleveníti a Holt-tenger vizét, és Ezékiel próféta előrejelzése szerint „Engeditől Enegláimig" halászati centrum működik majd. Az élet vizének folyója összeköti a Holt-tengert a Földközi-tengerrel; ráadásul a folyó partján élet fái teremnek. „És a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók." (Jelenések 22:2)

Gazdagságát Jeruzsálem nem csupán az Úr személyes jelenlétéből nyeri, hanem a nemzetek és vezetőik számára kiváltság lesz, hogy adományokat, ajándékokat adhatnak Isten városának: „És a pogányok [nemzetek], akik megtartatnak, annak világosságában járnak; és a föld királyai az ő dicsőségüket és tisztességüket abba viszik... És a pogányok dicsőségét és tisztességét abba viszik." (Jelenések 21:24-26)

A fenti próféciák sohasem teljesedtek be a múltban; a mennyei Jeruzsálemre pedig azért nem vonatkozhatnak, mert ott már nem lesz különbség az egyház, Izrael és a nemzetek között. Másrészt pedig mivel örökkévaló, angyalszerű lényekként élnek ott a megváltottak, soha nem lesz szükségük gyógyító erővel rendelkező gyümölcsfalevelekre, sem földi gyümölcsökre, mert az örökkévalóságban „Isten lesz minden mindenben". (1. Korinthosz 15:28) Tehát a Jánostól vett idézetek is azt támasztják alá, hogy az apostolok meggyőződése szerint a jelenkor és az örökkévalóság között lesz még egy világkorszak, amelyben többek között beteljesednek a Jeruzsálemre vonatkozó próféciák. Ezt a Jeruzsálemet nevezzük millenniumi városnak, ahol hitünk szerint Jézus Krisztus földi székhelye lesz, a Jelenések könyve szerint ezer esztendőn keresztül. János apostol ugyan egyetlen képben láttatja a millenniumi és a mennyből alászálló Jeruzsálemet, de ez megfelel annak a prófétai ábrázolási módnak, amit az ószövetségi szerzők követtek: például egyetlen képben jelentették ki a Messiás első és második eljövetelét úgy, hogy a két esemény közötti két évezredről hallgattak.

Boldog aranykor

A millenniumi próféciák másik csoportja Izrael teljes körű rekonstrukciójával, újjászületésével, az eljövendő messiási korban betöltendő üdvtörténeti szerepével, jelentőségével, valamint üdvösségével foglalkozik. Izraellel Isten új szövetséget köt Jeremiás szerint, ami nem a réginek a helyreállítását, hanem annak beteljesedését és magasabb kegyelmi állapotba való felemeltetését jelenti: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és új szövetséget kötök az Izrael házával és Júda házával. Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem a napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földéből... Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek." (Jeremiás 31:31-33)

Izrael részesedni fog mindazokból az áldásokból, amit az egyháznak hirdettek az apostolok: a bűnbocsánatból, a megigazulásból, az örök életből, a Szentlélekkel való beteljesedésből, a gyógyulásból, a prosperitásból stb. - s emellett mint Isten nemzete vezető nagyhatalom lesz a millenniumi korszakban. A próféciák szerint Izrael hűségesen, sikeresen betölti küldetését az eljövendő korszakban. Soha nem fog többé elszakadni Istennel kötött szövetségétől, teljesen véget ér történelmi kálváriája; a Teremtő soha többé nem szórja szét a nemzetek közé őket, hanem a vigasztalás, az áldások, a kárpótlás végtelen áradata száll rájuk, és teljesen elfelejtik az elvettetés, a száműzetés korszakának, évszázadainak szenvedéseit, fájdalmait. Ézsaiás próféta jövendölése szerint „örök öröm fejükön, vigasságot és örömöt találnak, és eltűnik fájdalom és sóhaj". (Ézsaiás 35:10b) Életidejük meghosszabbodik, amiről könyvének 65. fejezetében szól a próféta: „Mert mint a fáké, oly hosszú lesz népem élete"; és munkájuk gyümölcse is megszabadul az átok befolyásától: „kezeik munkáját elhasználják választottaim. Nem fáradnak hiába, nem nemzenek a korai halálnak, mivel az Úr áldottainak magva ők, és ivadékaik velük megmaradnak." (22-23. vers) Birtokolni fogják az Ábrahámnak ígért földterületet, a Teremtő pedig megújítja a Szentföld termőerejét. A pusztát fölszámolja: az Úr eljövetelekor források, patakok, folyók, tavak keletkeznek a több évezrede kietlen, terméketlen földterületeken. Izrael fiai erdőket telepítenek itt, szőlőket ültetnek, valamint gazdag legelőik lesznek. A Szentföld ténylegesen tejjel-mézzel, musttal folyó föld lesz, ahogy ezt az ősi próféciák előre hirdették. Izrael a világ legfejlettebb gazdaságával fog rendelkezni. A történelemben még soha nem látott jólétnek, salomnak fognak örvendezni, mindenért Istennek adják a dicsőséget, és szentségben, igazságban, szellemben fogják az Urat örökké szolgálni az általa meghatározott rendtartás szerint. Az igazság és jog uralma gyümölcseként békében, biztonságban élnek Jákób fiai a millennium éveiben a földön; az áldás olyan nagy mértékben árad ki a teremtményekre, hogy az ember és az állatvilág viszonyát is a békés egymás mellett élés fogja jellemezni: „A farkas és a bárány együtt legelnek, és az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik, és a kígyónak por lesz az ő kenyere." (Ézsaiás 65:25)

A nemzetek felemelkedése

A premillennizmus szerint a nemzetek maradéka, akik a Messiástól jogot kapnak a millennium korszakába, áldásaiba való belépésre, szintén bőségesen részesednek a Messiás földi hatalomgyakorlásának szellemi, lelki, testi, anyagi javaiból. Máté evangéliumának 25. fejezete szerint Krisztus visszajövetele után a nemzetek a földön vettetnek alá az ítéletnek Krisztus dicsőségének királyi széke előtt, ahol is a juhok kategóriájába soroltak léphetnek be az Isten uralmába. Ezt az ítéletet a premillennizmust vallók nem azonosítják az örök ítélettel, amire a millennium után a „nagy fehér trón" előtt kerül majd sor. János apostol látomása szerint Krisztus visszajövetele után „...eljönnek mind a pogányok, és lehajolnak előtted, mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek". (Jelenések 15:4) Ez után kerül sor a teljes leszerelésre: a fegyverekből mezőgazdasági eszközöket készítenek, és „...nép népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul". (Ézsaiás 2:4)

Jeruzsálem viszont szellemi, teológiai központ lesz a világ számára, ahol a nemzetek fiait tanítják az Úr útjára és Igéjére. A világ vallásai megszűnnek, intézményrendszereiket, szakrális tárgyaikat pedig felszámolják, hiszen az Úr visszajövetele után egzakt módon is ellenőrizni lehet majd a különböző vallási állítások valóság- és igazságtartalmát. Ezeket a mennyből visszatérő Messiáshoz fogják mérni, minek következtében a természetfölöttit, Isten jelenlétét közvetíteni képtelen, vagy ezekről hamis, torz képet adó vallások elveszítik teljesen a befolyásukat, létjogosultságukat a nemzetek között: „És az Úr lesz az egész földnek királya, e napon egy Úr lészen, és a neve is egy." (Zakariás 14:9)

A millennium korszakának eljövetelét támasztják alá azok az ószövetségi próféciák is, melyek az ünnepeiről adnak információkat. A szombatot, a sabbatot az egész világ ünnepelni fogja (Ézsaiás 66:23, Ezékiel 44:24). Nem könnyű feladat a teológusok számára az ószövetségi áldozatoknak a Zsidókhoz írt levélben található értékelését összhangba hozniuk a millenniumban megvalósuló áldozati cselekményekkel, amelyekről szintén több próféta - különösen Ezékiel - prófétált. Valószínűleg arról van szó, hogy míg az ószövetségi áldozatok előre tekintettek Jézus Krisztus engesztelő áldozatára, a millenniumi áldozatok pedig visszafelé néznek Jézus Krisztus történelmi megváltó művére. A peszachot - húsvétot - is ünnepelni fogják (Ezékiel 45:21), szukkótkor pedig a nemzetek képviselőinek kötelező lesz felmenniük Jeruzsálembe, „..hogy hódoljanak a királynak, a Seregek Urának, és megünnepeljék a sátorok ünnepét" (Zakariás 14:16), s azokra a nemzetekre, amelyek ezt nem teszik meg, „nem lészen azokra eső".

Szégyellték Jézus szavait

Az e cikkben idézett jövendölések csak töredékét képezik a Szentírásban a millenniumra vonatkozó próféciáknak. Az erre vonatkozó kijelentések többsége konkrét, a földi életre vonatkozó, gyakran hétköznapi dolgokat állít. A Biblia nyelvezetét az ókortól fogva - különösen a hellén-római kultúrkörben - megvetették. Már a kevély epikureus és sztoikus filozófusok is gyakorlatilag megszégyenítették Pál apostolt

Athénban, amikor igeszolgálatát csak „csacsogásnak" minősítették, és a Jézus föltámadásáról, valamint az örök ítéletről szóló állításait kigúnyolták. Az újplatonizmus terminológiájának felsőbbrendűségét a Bibliával szemben számos pogány, intellektuális háttérből jövő teológus keresztényként is elfogadta. Ez is jelentős szerepet játszott abban, hogy a Bibliát a 200-as évektől megpróbálták összhangba hozni a filozófiával, először főleg Platónéval, majd a középkortól Arisztotelészével. A kettő összeegyeztetésének érdekében szakítottak a Szentírás szó szerinti értelmezésével, és az allegorikus értelmezést állították középpontba. Annak ellenére tették ezt, hogy Jézus egyértelművé tette: a Szentírásban minden „iótának és vesszőnek be kell teljesednie"; másrészt felszólította tanítványait, hogy ne szégyelljék beszédét a világ előtt. Az allegorikus szentírás-értelmezéssel csak részlegesen szakított például Augustinus, és később a reformáció is. A tudományos teológiát művelők napjainkban is Jézus, az apostolok és a próféták nyelvezete helyett olyan, az evilágtól elorozott, absztrakt, intellektuális nyelvezetet használnak, amelyből nem a hit, a reménység, a szeretet árad, hanem az emberi erőfeszítés és a Biblia miatti szégyenkezés, ami gúzsba köti a keresztény élet és szolgálat erejét.

Természetesen a premillennizmus hívei is tudják, hogy a Szentírásnak van szimbolikus nyelvezete is. A metaforákat, hasonlatokat, analógiákat, példabeszédeket csak annyira veszik szó szerint, amennyire a nyelv szabályai és a szöveg összefüggései ezt megkövetelik.

A középkorban a premillennizmus elveszítette a támogatottságát a keresztény világban, de a puritánok a 17. században újjáélesztették, és napjainkban újra egyre több keresztény fogadja el a Krisztus visszajövetelére és az utána következő világkorszakra vonatkozó próféciák szó szerinti értelmezését. Bár az amillennizmus is jelentős támogatottsággal bír, különösen az egyházvezetők, a hierarchia körében, akik szerint nem lesz ezeréves királyság, mert az szellemi módon már most jelen van, s a Messiás első és második eljövetele között a jó és a rossz a földön párhuzamosan növekszik, annak ellenére, hogy a Sátán meg van kötözve. Ezt az üdvkorszakot általános föltámadás, ítélet fogja lezárni szerintük, majd ezt követi az új ég és az új föld örökkévaló korszaka. Az amillennizmus hívei nem látnak különbséget Izrael és az egyház között. Szerintük az Izrael jövőjével kapcsolatos próféciák szellemi értelemben az egyházban valósulnak meg.

Messiás nélkül nincs megoldás

Az eszkatológia körül a zavart a posztmillenizmus irányzata is növeli, amely hatásából a második világháború után jelentősen veszített. E nézet szerint Krisztus királysága most terjed az evangelizálás által; vélekedésük szerint a föld nemzeteinek döntő többsége meg fog térni az Istenhez, ezért a társadalmak többsége keresztény lesz. A jelenkort tekintik a millenniumnak, melynek végén a fejlődés, növekedés eredményeképpen a keresztények a világot Krisztusnak rendelik alá. Krisztus visszajövetelére pedig akkor fog sor kerülni, amikor az egyház dicsőséges állapotban már uralja a világot. Ezt követi az általános föltámadás és ítélet, a teremtett világ átrendezése, és a világ belépése az örökkévalóságba.

A posztmillennizmus optimista jövőképet közvetít, felfogása szerint az egyház Krisztus beavatkozása nélkül megvalósítja Isten országát a világban. Ennek az eszkatológiai nézetnek két típusa terjedt el, különösen az Egyesült Államokban, a 19. században. Az egyik úgy gondolja, hogy Isten országát az Ige ereje hozza létre; a másik az emberi képességekbe vetett bizalomra építi fel a királyság megvalósításának a programját. Szerintük a világ problémái megoldhatóak emberi képességekkel, természetes eszközökkel: Isten országának földi megvalósulásához az evolúció, a folyamatos fejlődés vezet. Napjainkra Amerikában a végső időkre vonatkozó dolgok értelmezésének ez a típusa gyakorlatilag megszűnt.

Annak ellenére, hogy a premillennizmussal kapcsolatban is felvethető számos megoldatlan kérdés, az eljövendő dolgok értelmezésének főbb irányzatai közül mégis ez tűnik a teljes Szentíráshoz legközelebb állónak, és ez állítja helyre és erősíti meg a keresztény tömegekben azt az élő reménységet, amelynek tárgya láthatóvá válik - amely „nem szégyenít meg".

Izrael üdvössége - Németh Sándor írása

Hetek Online — Fri, 25 Sep 2009 12:43:19 +0200

Jézus Krisztus feltámadását és mennybevételét követően a zsidókeresztény egyház nemcsak az örökkévalóság színterébe helyezte a megváltói mű folytatását, beteljesedését jelentő eszkatológiai eseményeket, hanem várta azok jelentős részének, így Izrael újjászületésének, megváltásának földön történő megvalósulását is.

A modern Izrael létrejötte és Jeruzsálem 1967-es felszabadítása óta a kereszténységen belül egyre többen szakadnak el, különösen az evangéliumi keresztények, a tradicionális helyettesítési teológiától - amely Izraelnek az Isten üdvtervéből való végleges kizárását s az egyházzal való helyettesítését vallja -, és térnek vissza az Újszövetség eredeti felfogásához, amely nem csupán a kegyelem alapján álló kiválasztás szerinti üdvözülés lehetőségét biztosítja egyéni szinten a zsidó emberek számára, hanem hisz Izrael nemzetként való újjászületésében, megigazulásában és romolhatatlan, örök életében is. Az államegyházak hivatalos vezetői hosszú évszázadokon át zsidózó szektaként bélyegezték meg azokat a hívő közösségeket, amelyek Izrael üdvözülését, megváltását a világkorszak egyik alapvető isteni végcéljának tekintették az igazi egyház dicsőségbe való felvétele és a nemzetek ítélete mellett. Mára azonban a bibliai próféciák ismerete növekedésének következtében egyre nyilvánvalóbbá válik a keresztény tömegek előtt is, hogy valójában az Izrael jövőbeli üdvtörténeti szerepét tagadó álláspontok szakadtak el a kinyilatkoztatástól, és állnak szemben az Isten jövőre vonatkozó programtervével.

A hagyományos náci antiszemitizmust és rasszizmust (főleg a muszlim terrorista honlapoktól átvett) anticionista rágalmakkal vegyítő hazai neobarbár, keresztény színezetű vallási-politikai mozgalmak hirdetik agresszíven és vulgárisan a helyettesítési teológia előítéleteit - az Izrael helyreállítását figyelembe vevő és azt támogató keresztényekkel, egyházakkal szemben. Jézuson és az apostolokon kívül számos egyházi és történelmi személy - köztük Kálvin János is - tisztában volt azzal, hogy Izrael fiainak összegyűjtésére, az atyák földjére való visszatérésére sor fog kerülni közvetlenül e világkorszak vége előtt. Napjainkban a kérdés azért került a középpontba, és II. János Pál pápa is azért szakított részben a hagyományos katolikus felfogással, mert a 20. század tragikus és örömteli eseményei ezzel kapcsolatos ősi jövendöléseket aktualizáltak. Mély csalódást tartogat a jövő azok számára, akik a modern Izrael létezését átmeneti, elmúlásra ítélt jelenségnek látják, láttatják, s csupán olyan politikai képződményként fogadják el, amelyet a második világháború halálgyárainak rémségei nyomán az akkori nemzetközi politikai elitben keletkezett bűntudat keltett életre. Izrael létezése nem a múlt felidézett kísértete, hanem valóság.

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szerint a történelem fundamentumát azok a szövetségek képezik, melyek tényeit és igazságait a Biblia tartalmazza. Ábrahámig Isten minden népet, nemzetet bevont a Noéval kötött egyezmény által áldásaiba, ígéreteibe és törvénye alá. A hit atyjától kezdődően azonban az Úr egy család felé fordult, hogy leszármazottaiból hozza létre a szövetség népét. A nép névadója a Szentírás beszámolója szerint is a Messiás, aki a Jabbók patak partján egész éjjelen át viaskodott a Szentföldre visszatérőben lévő Jákóbbal, és annak nevét Izraelre változtatta.

Mózes, a cionista

Ismert, elfogadott tény a keresztény világban az is, hogy Izrael fiainak néppé válása Egyiptomban történt, és ennek isteni pecsétje volt a fáraó birodalmából való exodus, illetve a Sínai-hegyen Isten és Izrael között történt szövetségkötés. Isten több mint 3400 évvel ezelőtt világossá tette Izrael előtt Mózesen keresztül, hogy ha folyamatosan elköveti a szövetségszegést kimerítő bűnöket, akkor sor fog kerülni az egyezmény felfüggesztésére: „Bizonyságul hívom tiellenetek e mai napon a mennyet és a földet, hogy elveszvén hamarsággal elvesztek a földről, amelyre átmentek a Jordánon, hogy bírjátok azt; nem laktok sok ideig azon, hanem pusztára kipusztultok róla. És az Úr szétszór titeket a népek közé, és szám szerint kevesen maradtok meg a népek között, akik közé visz titeket az Úr." (5. Mózes 4:26-27)

Mózes jövendölése már két alkalommal is beteljesedett a történelem során (Babilon, illetve Róma által), ami, bár negatívan, de mégis a szövetségkötés tényét hitelesíti a mai napig is. A zsidóságon kívül nem volt olyan nép, amelynek történelmi sorsát, jelenét és jövőjét egyértelműen értelmezni lehet egy több évezredes múltat hordozó próféciával. A jövő az ember számára ismeretlen. A jelenből kiindulva a tudomány csak rövid, esetleg középtávú előrejelzéseket képes megfogalmazni, ráadásul nagy hibaszázalékkal. A mózesi prófécia viszont hajszálpontosan jelezte előre az évezredekig tartó zsidó diaszpórasorsot: Izrael fiainak az asszír, majd babiloni fogságát, valamint a római impérium általi száműzetését földjükről; s e próféciák kinyilatkoztatása és történelmi ténnyé válása között hosszú évszázadok teltek el. Az idézett jövendölés más próféciákkal együtt a történelem metafizikai mélységében és magasságában rejlő spirituális erőnek a földi események fölötti hatalmára is utal, aki a történelem főrendezője: nemcsak a világ létbe szólítását, a történelem kezdetét dolgozta ki részletesen, hanem annak végét s e beteljesedés (telosz) főszereplőinek történelmi sorsát, a végkifejletben betöltendő szerepüket is.

Mózes azonban nem csupán a szétszóratás prófétája volt, hanem a cionisták első szószólója is, aki azt is megjövendölte körülbelül 3400 évvel ezelőtt, hogy Izrael fiai visszatérnek a földjükre, mert Isten összegyűjti őket a nemzetek közül: „Akkor visszahozza az Úr, a te Istened a te foglyaidat, és könyörül rajtad, és visszahozván, összegyűjt majd téged minden nép közül, akik közé odaszórt téged az Úr, a te Istened. Ha az ég szélére volnál is taszítva, onnét is összegyűjt téged az Úr, a te Istened, és onnét is felvesz téged; és elhoz téged az Úr, a te Istened a földre, amelyet bírtak a te atyáid, és bírni fogod azt; és jól tesz veled, és inkább megsokasít téged, mint a te atyáidat." (5. Mózes 30:3-5) Tudományos kutatások bizonyítják, hogy ez a prófécia nem sokkal Nagy Sándor után - amikor az Ótestamentumot ógörögre lefordították - már létezett. Miért is kellene csodálkozni azokon, akik a fenti ősi próféciák alapján értelmezik, értékelik a 20. századi cionizmust, Izrael államának a kikiáltását, Jeruzsálem zsidók általi felszabadítását és Izrael küzdelmét az állam atyáik földjén való fennmaradásáért? Nem azok a fanatikusok, akik ezt az ügyet szolgálják, támogatják - sokkal inkább elmarasztalható az a felfogás, amely Izrael mai léte és az ősi próféciák közötti összefüggéseket tagadja, és figyelmen kívül hagyja a közel-keleti kérdéskörrel kapcsolatos véleményének, állásfoglalásának a kialakításakor. A mai Izrael, szekuláris társadalmi többsége dacára, pusztán létezése miatt is elválaszthatatlanul érintkezik már azokkal a láthatatlan spirituális erőkkel, amelyek a világ, a történelem fundamentumát képezik.

A tényleges egyházon, az Újszövetség népén kívül ma még csupán Izrael mondhatja el, hogy létezése e fundamentumban gyökerezik. Isten emberei, többek között Ezékiel próféta 2600 évvel előre látta, hogy a nagy száműzetésből visszatérő zsidók által alapított állam éles konfliktusba kerül a föld tulajdonjoga miatt szomszédaival: „Így szól az Úr Isten: Mivelhogy ezt mondja az ellenség reátok: Haha! és: Az ősi magasságok a mi örökségünk lőnek. (...) Azért, mert pusztítanak és kívánnak titeket mindenfelől, hogy legyetek öröksége a pogányok maradékának, és az emberek rágalmazó ajkára-nyelvére kerültetek..." (Ezékiel 36:2-3) Az izraeli-arab konfliktus lényegét tartalmazza ez a jövendölés. A muszlim-arab világ azért nem ismeri el Izraelt, mert az ősi föld igazi tulajdonosának tekinti magát. Ezért igyekszik rágalmaival a modern Izrael államot az egész világ előtt sötét bitorlónak, gonosz népnek beállítani. Holott csupán arról van szó, hogy olyan időben élünk, amikor a történelem Ura közvetlenül irányítja Izrael fiainak az összegyűjtését és eszkatológiai pályára állítását. Mi ennek az üdvtörténeti jelentőségű eseménynek vagyunk kortársai és szemtanúi. E korban az igaz egyháznak, az igaz embereknek az evangélium hirdetése mellett be kell tölteniük a próféta utasítását is, a közel-keleti politikai, katonai események és a mögöttük álló isteni terv összefüggéseit nekik is meg kell világítaniuk és hirdetniük a világnak, hogy az megértse Izrael eszkatologikus szerepének titkát: „Halljátok meg az Úrnak szavát, ti pogányok, és hirdessétek a messzevaló szigeteknek, és ezt mondjátok: Aki elszórta az Izráelt, az gyűjti őt össze, és megőrzi, mint a pásztor a maga nyáját." (Jeremiás 31:10)

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatást támadók az Ószövetség írásairól azt állítják, hogy azok a zsidók „hazugságait", felsőbbrendűségükbe vetett „hamis hitüket" tartalmazzák. Nekik el kellene gondolkozniuk azon, miként lehetséges, hogy több évezredes „hazugságok" a jelenkori világban beteljesednek; holott a történelmi tapasztalatok azt igazolják, hogy a hazug hitek és világok előbb vagy utóbb összeomlanak.

A zsendülő fügefa

Az evangéliumokban Izraelt a fügefa is jelképezi, ezért is vonatkoztatták előszeretettel a Jézus által megátkozott, majd kiszáradt fügefát hagyományosan a zsidóság üdvtörténeti szerepből való kitaszítottságára. A Názáreti azonban mint próféta arról is beszél, hogy ez a kiszáradt fügefa a világkorszak végén megelevenedik, sőt a sarjadása lesz az ő visszajövetelének, a megváltás beteljesedésének egyik meghatározó eszkatológiai előjele: „A fügefáról vegyétek pedig a példát: mikor az ága már zsendül, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár: azonképpen ti is, mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt." (Máté evangéliuma 24:32-33)

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a Bibliát Isten Igéjeként elfogadó keresztények számára Izrael pusztán létezésével is Jézus Krisztus közeli visszajövetelét hirdeti, hiszen a Krisztus születése után 70-től egészen 1948-ig tartó korszakban a fügefa ki volt száradva, most pedig „az ága már zsendül, és levelet hajt". Tehát a modern Izrael mint politikai realitás a keresztény reménységnek is fontos, lényeges alapelemét képezi, és létével, sikereivel erősíti is azt. Jézusnak a világkorszak végére vonatkozó próféciáiból az is megérthető: a történelem legsötétebb és leggonoszabb erői fognak össze, hogy ezt a megelevenedő fügefát kipusztítsák a földről. Az Izrael és a muszlim világ között békét teremteni akaró erők, hatalmak a próféciák szerint végül is szembefordulnak a diaszpórából egybegyűjtött néppel. Ez az árulás felgyorsítja az apokaliptikus pecsétek feltörését, és elindítja az ehhez kapcsolódó katasztrofális eseménysorozatot, amely Jézus szerint az egész világot eddig még soha nem tapasztalt nyomorúságba, szenvedésbe taszítja. A jóm kippúr ünnepének prófétai értelmezése szerint Izrael azért fog megszabadulni és győztesen kikerülni ebből az apokaliptikus világkonfliktusból, mert van számára engesztelő áldozat, és él a Főpapja, akinek a vérébe vetett hite miatt végül is üdvösséget nyer, amikor a történelem végén feltárul az igazi Szentély misztériuma, a szövetség ládája, valamint ismert lesz előtte a Messiás, és az engesztelő áldozat vére.

Eljön a Szabadító

Pál apostolt joggal tartják a nemzetek apostolának, de soha nem volt számára közömbös kérdés Izrael üdvössége, annak ellenére, hogy népével szemben számos alkalommal éles kritikát, súlyos szemrehányásokat fogalmazott meg. Ezért is vádolták a judaizmus oldaláról aposztáziával. Izrael üdvösségével a Rómaiakhoz írt levelében foglalkozik, melyet Titus inváziója, a Templom pusztulása előtt írt. Vallomása szerint élete legnagyobb fájdalmát, szomorúságát Izraelnek mint nemzetnek az elvetése okozta: „...nagy az én szomorúságom és szüntelen való az én szívemnek fájdalma; mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint..." (Rómaiakhoz írt levél 9:2-3) Az apostol tehát tisztában volt azzal, hogy Izrael mint nemzet a Krisztus feltámadása utáni korszakban nem kap szerepet a kinyilatkoztatás történetében, mert Isten ismét szétszórja őket az impérium által a nemzetek közé, hosszú ideig földjüktől távol fognak élni, nem lesz Templomuk, engesztelő áldozatuk, s ennek következtében el lesznek választva Isten javaitól, áldásaitól; annak ellenére, hogy - mint Pál megállapítja - övék „a fiúság és a dicsőség és a szövetségek, meg a törvényadás és az isteni tisztelet és az ígéretek; akiké az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten. Ámen." (Rómaiakhoz írt levél 9:4-5)

Az apostol számára a fontos kérdések ezzel kapcsolatban a következők voltak: Miért vetette el Isten Izraelt mint nemzetet az üdvtörténetből? Izrael elvettetése végleges vagy átmeneti? Minden zsidót kizárt Isten az üdvözülés lehetőségéből? Mit jelent a nemzetek számára Izrael elvetése? Miben részesül a világ, amikor Isten Izraelt üdvözíti, megváltja?

Pál válaszait e kérdésekre röviden így foglalhatjuk össze:

1. Izrael elvettetése lehetővé teszi a nemzetek számára, hogy megbéküljenek Istennel Jézus Krisztus által. A nemzetek evangelizálásának korszakában Izrael mint nemzet a bűn uralma alatt marad, hogy megértse, hogy az embert Isten kegyelme teszi igazzá Isten előtt hit által, nem pedig a Törvény cselekedetei. Az Újszövetség üdvösségtana egy Mózesnek kijelentett igazságon alapul: „Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek." (2. Mózes 33:19) Tehát az üdvözülés alapvetően nem az emberi erőfeszítésen, hanem Isten könyörületén, kegyelmén múlik.

2. „Nem vetette el Isten az ő népét." Az Új Szövetség, más néven a népek ideje alatt sem, állítja Pál apostol (Rómaiakhoz írt levél 11:2), sőt „most is van maradék a kegyelemből való választás szerint" (5. vers). Páltól teljesen idegen volt a nemzetek fölmagasztalása a zsidóság fölé, ő ugyanis abban hitt, hogy a nemzetek fiai is csak a kegyelemből való választás szerint üdvözülhetnek. Isten az egyház korszakában is egyenlő bánásmódban részesíti a zsidókat és a nemzeteket. Ez újdonságot jelent az Ábrahámtól Jézus Krisztusig tartó kinyilatkoztatás korszakához képest, mert az előző korszakokban Isten elfordult a nemzetektől, és hagyta őket a saját útjukon haladni (Apostolok cselekedetei 14:16). A Róma-levélben a szerző azt is hangsúlyozza, hogy „a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen. És így az egész Izráel megtartatik" (Rómaiakhoz írt levél 11:25-26), vagyis Pál szerint a kegyelem korszakában Isten kiválasztása alapján egyénileg üdvözülhetnek a zsidók, de a korszak végén Izrael mint nemzet fogja Isten kegyelmét megkapni a Megváltótól, s így az egész nép újjászületik, megigazul, és örök szövetség népeként szolgálja az Urat. Ezt jelzi előre a jóm kippúr ünnepe. Az igazi hívőknek Pál apostolhoz hasonlóan kell viszonyulniuk Izrael közeli megváltásához: szívből kívánniuk és könyörögniük kell Istentől Izrael üdvösségét (mert az apostol ezt tette a Rómaiakhoz írt levél 10:1 szerint).

3. Pál felhívja a keresztények figyelmét arra is, hogy Izraelnek mint nemzetnek átmeneti elvettetése áldás forrása a nemzetek számára (Rómaiakhoz írt levél 11:11). Az idegen istenek és bálványok imádását, okkultizmust stb. követő nemzetek számára ez tette lehetővé, hogy a Bibliát, a szövetségeket, az ígéreteket, Jézus Krisztus megváltó művét, az egyházat megismerjék. Ezeket Isten közvetlenül nem Rómának, Bizáncnak, hanem a zsidóknak adta, de az ő lázadásuk és szétszóratásuk lehetővé tette, hogy az Ó- és az Újszövetség bekerülhessen a nemzetek kultúrájába, és a népek megismerhessék Isten üdvözítő akaratát, tervét. Az általunk ismert történelmi és más egyházak elfogadták, megőrizték és közvetítették azt, amit Isten Izraelen és általa kiválasztott és fölkent zsidó embereken keresztül adott.

Az egyháztörténelem egyik legnagyobb botránya pontosan abból fakad, hogy a „létező kereszténység" több mint másfél évezredig teljesen figyelmen kívül hagyta Pál apostolnak a zsidósághoz való helyes viszonyulással kapcsolatos intelmeit, s morálisan, spirituálisan és etnikailag is degenerált, destruktív népként kezelte azt. Feltételezhetően nem véletlenül éppen a rómaiaknak írta Pál ezt: „Ne kevélykedjél az ágak ellenében; ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. (...) Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez." (Rómaiakhoz írt levél 11:18,21).

Napjainkban az egész világban legalább akkora zavart, indulatokat vált ki Izrael közeljövőben történő helyreállításának, nemzeti fölemelkedésének a kérdése, mint az 1. század közepe táján a zsidóságban a nemzetek evangelizálásának a kezdete. Pedig a világnak nincs oka, hogy féljen Izrael üdvözülésétől, megváltásától. Pál apostol szerint Izrael népének felvétele a kegyelembe a világ számára a szabadságot hozza el: „Micsoda lesz a felvételük, hanemha élet a halálból?" (Rómaiakhoz írt levél 11:15) A világ Ádámtól Izrael megváltásáig a halál uralma alatt áll, az emberiség már hatezer éve a halál korszakában él, nem pedig Isten jelenlétében és uralma alatt. De amikor „eljön Sionból a szabadító, és elfordítja Jákóbtól a gonoszságokat" (Ézsaiás 59:20), a Messiás lerántja a nemzetekről is a halál leplét Jeruzsálembe való megérkezésekor, fölszámolja annak egyeduralmát és az ádámi világkorszakot, amelyet az összes harc, szenvedés, áldozat árán sem sikerült a történelem során az emberiségnek fölszabadítania a rossz erők uralma alól. A keresztényeknek addig kell hirdetniük Jézus Krisztus evangéliumát, míg Isten országa dicsőségben megjelenik, uralma a földön megvalósul, és beteljesedik az egyház által legtöbbször mondott imakérés: „Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is." (Máté evangéliuma 6:10)

Isten jövőre vonatkozó akaratát pedig a próféciák tartalmazzák, ezekből lehet megérteni, hogy a földre hogyan, hol, mikor és ki által lép be Isten dicsősége, és milyen változást eredményez a világban. A keresztényeknek is vissza kell térniük az apostolok látomásaihoz, akik tudták, hogy Isten országa ott fog dicsőségben belépni a fizikai világba, ahonnét az evangélium elindult történelmi, világ körüli útjára: Jeruzsálemben. A jóm kippúr beteljesedése Izrael nemzetének, de az egész világnak is az élet halál feletti győzelmét hozza el: „S elveszi e hegyen a fátyolt, mely beboríta minden népeket, és a takarót, mely befödött vala minden népségeket; elveszi a halált örökre, és letörli az Úr Isten a könnyhullatást minden orcáról, és népe gyalázatát eltávolítja az egész földről; mert az Úr szólott." (Ézsaiás 25:7-8) Az Úr dicsőségétől lesz Jeruzsálem új, „dicsőség koronája az Úr kezében, és királyi fejdísz Istened kezében". (Ézsaiás 62:3)

Hogyan születnek a bálványok? - Németh Sándor írása

Hetek Online — Fri, 10 Jul 2009 10:27:43 +0200

A Michael Jackson-jelenség megértését mindazok fontos feladatnak tekintik, akik tudni szeretnék, milyen korban és kikkel élnek együtt éppen most a földön. A szomorú, tragikus sorsú szupersztár története többről szól egy poplegenda sikerektől, botrányoktól hangos végzeténél. A halott celeb glorifikálódása látványosan fedi fel a modern popkultúra fő alkotóelemét, tömegeket mozgósító erejét: a bálványimádást.

Az idolatria (bálványimádás) számos vallási formája mellett szekuláris változatait is hordozza a jelenkori világkultúra. Sőt, a világi idolok talán már több ember sorsát befolyásolják, irányítják, mint a vallási rendszerekéi. Míg a bálványimádás a vallási irányzatokban a hamis istenkép kiábrázolásán, közvetítésén alapul, melyet materiális dolgokban jelenít meg, szekuláris formáiban a hamis emberkép (legtöbbször superman) megjelenítése a döntő elem: a tömegek számára szerethető, tudnak érte rajongani, vele azonosulni, sőt alárendelik magukat, csodálják, követik, utánozzák a cselekedeteit, és magukra öltik az idolhoz tartozás jegyeit, hogy ez által állandósítsák személyiségükben, életükben jelenlétét.

Michael Jackson sorsának egyes elemzői leginkább apja és környezete áldozatának igyekeznek feltüntetni a sztárt. Az „áldozati szerep" persze fontos eleme mindenféle kultusznak. Így, sajnálat és együttérzés széles körű kiépítésével lehet még nagyobb tömegeket bevonni a jelenség emocionális terébe. Jacko azonban elsősorban önmaga áldozata lett. Saját maga idézte elő a végzetét. Számos körülmény igazolja, hogy bálvány akart lenni és maradni a tömegek számára. Még akkor is, ha ezt a szerepet igazából soha nem tudta feldolgozni. Sőt volt idő, amikor őszintén kereste, hogyan tudja hátrányos helyzetű gyermekek segítésére felhasználni sikerét, hírnevét. A súlyos lelki, ideg- és fantombetegségben szenvedő sztárt halála előtt néhány évvel egyik lelki tanácsadója, Schmuley Boteach rabbi szerette volna visszavezetni „a bálvány és a rajongók viszonyból" a normális értékeken alapuló emberi kapcsolatokba, a hírnév hajszolásából a szereteten alapuló cselekedetekhez. De a szupersztár ezt azzal utasította vissza, hogy a rabbi őt ne demisztifikálja.

A bálványok lázadnak mindazon törvényszerűségek ellen, melyek alapján és melyek keretei között az ember képes boldogulni és fenntartani létezését a földön. Úgy tűnik, a legújabbkori popkultúra az egyetemes morális elvekkel szemben új utat, alternatívát kínál követőinek, amelyben a „bálványcsinálás" központi helyet foglal el. Egyáltalán nem meglepő, hogy Michael Jackson bukottan és súlyos idegi, lelki krízisében is ragaszkodott ahhoz az irrealitáshoz, melyet felépített önmagának és rajongóinak, ami mögé elrejtette valóságos személyiségét, amibe belemenekült a fájdalmas valóság, a tényleges konfliktusokkal való szembenézés elől.

A popsztárok lelki gondozása többnyire azért fulladt kudarcba, mert a „ringasd el magad" filozófián álló celebek számára törvény feletti státuszt, az érinthetetlenség illúzióját, édes életet és nem csekély bevételt ígér a bálványkultusz fenntartásában érdekelt iparág, a rajongók, utánzók tömege, akik ezt a világméretű machinációt éltetik. A teljes történethez azonban hozzátartozik az is, hogy Jacko kísérletet tett a gépezetből való kiszállásra. Elvis Presley-hez, John Lennonhoz hasonlóan azonban ő sem volt képes azokra a tartós erőfeszítésekre, amelyek által az idolszerepet fel tudta volna cserélni olyan reális, emberi, spirituális értékeken alapuló viszonyokra, kapcsolatrendszerre, ami alapján megváltoztathatta volna önmagáról, embertársairól, az életről való felfogását.

Az is igaz, hogy a szupersztárokat - anyagi érdekeltségből fakadóan -gyakran a közvetlen környezetük is erőteljesen akadályozza, hogy valóságosan szembenézzenek emberi, morális, szellemi problémáikkal, és azokra helyes, tényleges megoldást találjanak. Az idol azonban a rajongóitól is kóros függőségben áll. Számos példa bizonyítja, igazolja, hogy a tömegek által imádott illuzórikus énjéhez még akkor is ragaszkodik, ha abba bele kell pusztulnia, és a végzet kifejlődését a történet minden szereplője előre látja.

Michael Jacksont az átlagos popbálványtól talán az is megkülönböztette, hogy legalább három énje között dúlt háború személyiségében a haláláig. Találónak vélem, hogy a világ vezető hírcsatornái három fényképet vágtak össze róla az elmúlt időben. Az egyik kép a gyermek sztárt, a másik a nyolcvanas évek sikereinek csúcsán álló Jackót ábrázolja, míg a harmadik a csapdába esett, beteg idolt mutatja.

A valóságos énje sosem tudott kifejlődni, érett személyiséggé válni, és ennek elsődleges oka az volt, hogy a lelkét saját bevallása szerint is a szeretetnélküliség, az elvetettség életérzése uralta. Sokrétű identitászavarral küszködött egész életében. Lelki-szellemi krízisét csak mélyítette benne az a tudat, hogy rendkívüli zenei képességgel megáldott egyén volt. Az ember személyisége azonban sokkal több, mint bizonyos foglalkozásokra, minőségi cselekedetekre, művészi alkotásokra alkalmassá tevő képességei. Az utóbbi az embert társadalmi szerepek betöltésére, feladatok elvégzésére, munkára teszi alkalmassá. Személyiségünk azonban szereteten alapuló közösségre rendelt valóság. Az ember eredendően a szeretet műve, és azért születik, hogy szeressék és szeressen. A boldogság alapfeltételei a szereteten alapuló közösségi viszonyban valósulnak meg, melynek erkölcsi normái, természetes, spirituális közösségi formái adottak, egyetemesek, állandóak (például a házasság, a család, a nemzet stb.).

Michael Jackson azért is korjelenség, mert a széthullás folyamatában álló személyiségével kapcsolatos problémáit, kríziseit mesterségesen, természetellenesen igyekezett megoldani, ahogy sajnálatos módon a maga szintjén a legtöbb ember ezt teszi. Képességeivel, zenei, énekesi sikerei révén fel tudott építeni a tömegek számára egy szerethető, képzeletbeli Michael Jacksont. Szerintem döntően nem a zenei, énekesi produkciói tartalmazzák hatásának titkát, hanem az, hogy mesterséges, illuzórikus énjét képes volt tárgyiasítani, szinte önálló irreális pályára helyezni. A zenéje csupán az eszköze volt az önmanipulálásnak és a tömegek meghódításának.

Az elfogadásért, szeretetért küzdő művészeknél a művészet gyakran csupán eszköz arra, hogy olthatatlan szeretetéhségüket csillapítsák, és önmagukat emberek fölé emeljék, hogy azok csodálatát vagy akár imádatát megszerezhessék. Jacko lényét ezért is vette körül mágikus vonzerő, ami szinte ígézésszerűen hatott a rajongóira. A sztárt azonban a rendelkezésre álló információk szerint nem tette boldoggá sikere. Ebben szerepe volt vallási hátterének is, ami miatt a valóságos énje folyamatosan a bűntudat, frusztráltság nyomása alatt állt. Tudta, hogy bűnös ember, de az ezzel való szembenézés helyett inkább a narkotikumok, fantombetegségek világába, elképzelt szépségideálba és szexuális kicsapongásba menekült, melyek felőrölték a teljes személyiségét. Michael Jackson mint ember megbukott és meghalt, de mint bálvány tovább él. Egy olyan mesterséges és hamis emberkép formájában, mellyel a hozzá hasonló zavarokkal küszködők számára kínál egy olyan illuzórikus világot, amelybe elmélyedve úgy pusztulhatnak bele, hogy közben magasabb rendű lényeknek gondolhatják magukat a valóság fájdalmaival, konfliktusaival szembenéző, ezek ellen küzdő, tényleges megoldásokat kereső embertársaiknál.

Miközben Jackson milliók ünnepelt bálványa volt, a tömegben magányos, szerencsétlen ember maradt. Rajongói szerették, amit csinált, csodálták művészetét és az általa megtestesített illúziót. Ám valóságos személyét igazából senki nem szerette - legalábbis így élte meg a sztár. Michael Jackson tragédiája a popkultúra eltorzulását igazolja. A látszatot, az imidzset nem lehet az emberi létezés lényegévé büntetlenül felmagasztalni. A sors lesújt arra, aki a látszatot lényeggé változtatja. A látványtechnikával lehet ugyan illúziókat kelteni, de a világot és az embert jobbá tenni nem. A kulturális hazugság is destruktív, mert hazugság az, amikor a művész valóságos állapotát, tetteit figyelmen kívül hagyva, csak a bizonyítási vágya által motivált műalkotásain keresztül közvetített, magasabb rendűnek vélt, mesterséges énképe alapján rajongunk érte, és emeljünk fel olimposzi magasságokba. Ez pszeudo-művészet. Ilyen is van, de értéke több mint kétséges, morális szempontból pedig elfogadhatatlan. A „bálványcsinálásnak" ez képezi a lényegét.

Az sem véletlen, hogy a popkultúrában sokan azt gondolják, hogy bárkiből lehet sztárt vagy bálványt gyártani. A jelöltnek csupán a hírnevet, a sikert kell nagyon akarnia, a „sztárgyárosok" majd megcsinálják a tömegek számára szerethető és rajongás tárgyává tehető imidzsét. A klasszikus kultúrában a hírnév a teljesítmény minőségén alapult. A celebeknek értékeket kellett létrehozniuk, folyamatosan képezniük kellett magukat, keményen dolgoztak, hogy hírnevük valóságos fedezete fennmaradjon. A mai popkultúrából sincs száműzve a teljesítmény, de a látszat, a vizualitás ma, úgy tűnik, lényegesebb szerepet játszik a sikerben. E kultúrában nem is az a legzavaróbb, hogy értéktelen dolgokkal, ártalmas senkikkel és semmikkel árasztja el a piacot, az otthonokat, a közéletet, hanem az, hogy elfogadhatatlan, mesterséges álmegoldásokat kínál az emberek problémáira. A legalapvetőbb emberi nyomorúságokkal él vissza. Ezen élősködik, ezt teszi piaci áruvá, és rombolja le nők és férfiak méltóságát úgy, hogy elhiteti velük, hogy bűneik felelőssége alól felmentésük, sőt megváltásuk van a bálványaikkal való azonosulásuk által.

A személyiségi, lelki, szellemi zavarok, torzulások az antik és zsidó-keresztény kultúrában is döntő szerepet játszottak remekművek létrejöttében. Az elutasítottsággal, szeretetéhséggel nem csupán Jackó-nak voltak problémái. Szomorú, de tény. Ez az általános emberi nyomorúság egyik állandó tartozéka, amellyel ha őszintén szembenézünk, önmagunkban is felismerhetünk számos olyan dolgot, ami miatt személyiségünket méltatlannak érezzük arra, hogy embertársaink tiszteljék, szeressék. Nehéz ezzel a ténnyel szembenézni. Részben azért, mert gyermekként, ifjúként elgondoltuk, hogy ezt az életérzést elnyomjuk magunkban, nem akarunk tudomást venni róla. És képességeink fejlesztésével, cselekedeteinkkel majd kivívjuk, kiérdemeljük, hogy embertársaink elfogadjanak és tiszteljenek bennünket. Emiatt cselekedeteinket gyakran nem az emberbaráti cél, hanem az öncélú bizonyítási vágy motiválja, vagy legrosszabb esetben a bosszú, hogy megbüntessük környezetünket hiányosságaink miatt. Az „én majd megmutatom" elven építkező emberek előbb-utóbb kiégnek vagy összeomolnak, mert erőfeszítéseik, sőt szakmai sikereik ellenére is szembesülnek azzal, hogy nem sikerült megszerezni azt, amit rejtetten vagy nyíltan szerettek volna elérni. Nevezetesen azt, hogy ne csak a cselekedeteiket szeressék, hanem személyiségüket is elfogadják és tiszteljék az emberek.

Ady Endre azért alkotott maradandót, mert önismeretét lelki válságai, összeomlásai idején is képes volt fejleszteni. Versei önvizsgálatra késztetik az olvasót, mert a krízisek idején sem menekült hamis énképek felépítésének a labirintusaiba, nem kínált mesterséges megoldást, önmegváltást, hanem őszintén, megrendítően feltárta a lelkét, sorsát mérgező megváltatlan valóságot (elutasítottságát és magányát). Sem utódja, sem boldog őse csímű versében így ír erről: „Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié..." Egy másik versében, a Szeress engem Istenemben pedig így keresi a lelki válságból a kiutat: „Szeress engem, mert, jaj, utálnak, / S olyan jó szeretettnek lenni". Tehát míg Adynál és más klasszikus művészeknél a megoldás nyitott kérdésként fogalmazódik meg, ami az olvasót a valóságos megoldás keresésére ösztönzi, az eltorzult popkultúra bálványai hazug, mesterséges megoldásokat kínálnak rajongóik számára, és szomorú, de ezeket többnyire a drogban, narkotikus állapotban, alkoholizmusban, szexuális kicsapongásban vélik megtalálni.

A zsidó-keresztény világban Isten szeretetével és szolgálatával váltak hősökké az emberek. A görög-római kultúrában többnyire emberfeletti teljesítménnyel lettek héroszok az emberek. Például Nagy Sándor Perzsia legyőzése után kezdte magát idolként felépíteni, ami a korai halálát siettette.

A bálványok azért születnek, mert világméretekben - vallásos és szekuláris társadalmi rétegekben egyaránt - igény tapasztalható funkciójukra. A legtöbb sikeres, népszerű embernek bizonyos mértékben lehetősége nyílik arra, hogy saját területén idollá váljon, különösen ha kívülről, a társadalom vagy egyes közösségek részéről erre igény mutatkozik. Péter apostolból például Cornelius százados akart bálványt csinálni, amikor lábai elé borult, hogy imádja őt. Péter azonban felemelte a földről a római katonatisztet, mondván, „kelj fel, én magam is ember vagyok!". Tehát el lehet kerülni, hogy a népszerűség imádás tárgyává váljon. Különösen akkor, ha a celebek nem akarnak uralkodni követőik felett, nem akarják őket alattvalókká degradálni, hanem tevékenységüknek az a célja, hogy társaikat az emberi lét magasabb szintjére emeljék fel.

Az idolszerep elkerüléséhez az is fontos, hogy a sztárok ne tekintsék magukat felsőbbrendű lényeknek, „supermaneknek", hanem normális kapcsolatokban, közösségekben éljenek embertársaikkal. Pált és Barnabást Listrában egy egész város akarta az idolok magaslatába emelni. Az apostol a bálványavatást a következő szavakkal utasította vissza: „Mi is hozzátok hasonló természetű emberek vagyunk, és azt az örvendetes üzenetet hirdetjük néktek..." Pál sem fogadta el, hogy különleges személy, sőt hangsúlyozta, hogy átlagos ember. De van Istentől származó pozitív üzenete, mondanivalója embertársai számára. A bibliai példák is azt bizonyítják, hogy csak azokból a sikeres, népszerű, tehetséges emberekből válhatnak bálványok, akik ezt a szerepet és az ezzel összefüggésben álló privilégiumokat és anyagi hasznot elfogadják, szeretik. A „bálványképzés" folyamatában a rajongók nemlétező képességeket, érdemeket tulajdonítanak kedvenceiknek. Ha a rajongást elfogadja, magáévá teszi annak tárgya, akkor a bálvánnyá válás útján halad. És egy idő után létrejön a két fél között egy olyan kóros függőség, amelyben a rajongók az azonosulásuk által pszichésen vagy legalábbis virtuális szinten egyesítik identitásukat a bálvánnyal.

A bálvány és a rajongó pszichikai integrációja megnyilvánul hamis hitvallásokban. Ezek olyan fennkölt szózatokat, hazug állításokat és dicshimnuszokat tartalmaznak a bálványokról, melyeknek nincs valóságos alapja, és a beavatottakon kívül senki nem fogad el igazságnak. A mai popkultúrában a bálványokkal kapcsolatos hangzatos, üres szóvirágok ugyanúgy fellelhetőek széles körben, mint az efféle kultikus beszédet és ömlengést elutasítók káromlása, mély gyűlölete.

Az elmúlt évtizedekben többnyire színészekből, futballistákból, zenészekből emelkedtek ki idolok.

Napjainkban azonban úgy tűnik, hogy a bálványképzés a politikai szférában is újra tért hódít. Az Obama-jelenség legalábbis erre kezd utalni. Az elnökért rajongók között számosan megváltónak, istennek mondják az új amerikai vezetőt, aki jelentős mértékben fellendítette a saját arcképét ábrázoló amerikai bizsubizniszt. Kezd kirajzolódni a rajongók körében egy sajátos Obama-központú világnézet, amely szerint a sikeres és tehetséges politikus Fehér Házba való beköltözése óta a világ dolgai helyes irányba mennek, és az azóta történt pozitív fejlemények oka maga az elnök. Viszont a tényleges hibáiról, politikai tévedéseiről ez a réteg, sőt az amerikai média jelentős része nem hajlandó tudomást venni. Számos kritikusa szerint a popkultúrának máris van egy új királya: Barack Obama, aki álmegoldásokat kínál a tényleges problémákra, konfliktusokra. Az ő bálvánnyá avatása kezdeti stádiumban van, és kérdéses, hogy felvállalja-e ezt a szerepet. Mindenesetre rendelkezik védelemmel ezzel szemben: ezt rendezett, szereteten alapuló házassága, családja jelenti számára.

Az idolatria legdestruktívabb következménye az, hogy a rajongók a bálvány tényleges személyiségéhez és nem az illuzórikus énjéhez lesznek hasonlóak. Gyakorlati következménye ennek az, hogy rajongók tömegei követik a sztár önpusztító cselekedeteit, például a drogozást, a gyógyszerfüggőséget, alkoholizmust stb. Az idolok a tehetségüket, képességeiket egészen ritka esetben tudják átruházni a rajongóikra, pedig ebből szeretnének a legtöbben részesedni. Michael Jackson elment a földről a számára kijelölt helyre, de itt maradtak rajongói, akik közül sokakat a hitetés csapdájába taszított, és nem találnak kiutat az elvetettségből, a magányból.

A halottak reménysége

Hetek Online — Sat, 11 Apr 2009 18:29:18 +0200

Jelen korunkban Jézus Krisztus föltámadása és annak nyomán az igazak és gonoszok jövőben bekövetkező föltámadásáról szóló keresztény állítás nem azért tűnik nevetségesnek, idegesítő hülyeségnek a kívülállók előtt, mert ezek lehetetlenségéről hiteles bizonyítékokat tett le az asztalra a természettudomány – hanem a materialista ideológiai előítéleteken alapuló világnézet szemszögéből látszik a keresztény reménység abszolút irreális, torz feltételezésnek, kizárólag az ebben hívő emberek gondolkodását jellemző dogmának.

Jézus feltámadásának tagadása az evangélium születésének a napján indult történelmi útjára Jeruzsálemből, hogy áthidalhatatlan akadályt kíséreljen meg fölállítani mindenhol, mindenkor, mindenkiben a halál döntő, és a jövőben bekövetkezendő végső vereségének megértésével, elfogadásával szemben, és eleve kudarcra ítélje a Názáreti tanítványainak erőfeszítéseit arra nézve, hogy a föltámadást történelmi eseményként, tényként fogadtassák el a világgal.

A dogmának nincs feltétlenül köze a valósághoz, igazsághoz, hanem olyan véleményt, álláspontot jelöl, amit képviselői helyesnek, igaznak nyilvánítanak. Vallási dogmákon azokat az alapvető egyházi tanításokat, határozatokat érti a világ, amelyeket a klérus abszolút érvényű hitigazságnak fogad el, és minden hívőre kötelező tanként hirdet ki. A protestáns felfogás szerint a dogmatika jelentős mértékben aláásta a Biblia hitelességét, népszerűségét azáltal, hogy a zsidó-keresztény kinyilatkoztatást és annak történelmi tényeit pusztán hittanként tárta hívei elé. Ugyanis a dogma végső soron szubjektív tudat, reflexió megnyilvánulásaként tünteti fel - szándéka ellenére is - a kinyilatkoztatás tényeit, amelyekben Isten a pszeudovilágban feltárta a természetfölötti valóságot, annak tulajdonságait, az emberre vonatkozó igazságait. Amikor az evangéliumot elutasító világ dogmának nevezi a keresztény reménység tárgyát, akkor olyan szubjektív vélekedést ért rajta, amelynek nincs semmi valóságos alapja; sőt a valóság hazug értelmezésének, tükrözésének ítéli, és túlhaladott hiedelemnek véli, melyet ókonzervatív, régi vágású keresztények gondolnak csupán igaznak.

A mai keresztényeknek vissza kell térniük az apostolok feltámadásról szerzett tapasztalataihoz és az ezekről szóló beszámolókhoz, mert ők az evangéliumot olyan történelmi eseményként, tényként hirdették a világnak, melynek szemtanúi voltak, és egész földi pályafutásuk, életművük erről tesz hiteles tanúságot.

A föltámadás tagadása Jézus Krisztus ellenségeinek az üres sírra adott válasza volt, akik már a Názáreti kivégzése előtt számoltak azzal a lehetőséggel, hogy a keresztre feszítés után a tanítványok Jézus feltámadásának a hírét költik, miután a holttestét ellopják a sírból. A főpapok eleve kizárták Jézus föltámadásának a lehetőségét. A szadduceusok világnézeti előítéleteikből fakadóan, a farizeusok pedig a vallásos irigység, a Jézussal szembeni gyűlölet alapján állva egy pillanatra sem tételezték fel, hogy éppen egy általuk megvetett, elutasított ember fog a halálból visszatérni, ráadásul testben, hogy az ősi próféciákat beteljesítve felszínre hozza a látható világban az emberiség számára a halhatatlanságot, az örök életet.

Az apostolok és Jézus rokonai nem voltak vallásos szélhámosok, ravasz emberek. Teljesen idegen volt személyiségüktől, karakterüktől egy új vallás alapításának szándéka. Arról meg voltak győződve, hogy Jézus igaz ember volt, az Ószövetség csodáihoz képest is rendkívüli tetteket hajtott végre a zsidók között, és mindenkin tudott segíteni, aki kérte tőle; de éppígy szemtanúi voltak letartóztatásának, kálváriájának, megfeszítésének is: látták a szenvedéssel, a hatalommal, a halállal szembeni kiszolgáltatottságát. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy Mesterüket ugyan igazságtalanul ölték meg, de szenvedése, halála mégiscsak azt igazolja: nem ő az, „aki eljövendő volt", hanem csupán egy igaz ember, egy igazságtalanul halálra ítélt szent és csodatevő próféta. Az őszinte és ártatlan emberek lelki, szellemi fájdalmával, együttérzésével, mély gyászával vették tudomásul a kegyetlen, hazug hatalom és világ győzelmét a megalázott, emberi méltóságtól, tisztességtől is megfosztott Igaz felett. Zsidó emberek lévén, tudták, hogy ilyen nem először és nem is utoljára fordult elő a földön. Jézus sorsa a próféták sorsa, akiket a világ elutasított, üldözött és megölt.

Vasárnap hajnalban is azért mentek az asszonyok Jézus sírjához, hogy leróják adósságukat, tiszteletüket Jézus holtteste irányában - miközben az apostolok zárt szobában dolgozták fel az elmúlt napok történéseit, és visszatérni készültek hagyományos életmódjukhoz, foglalkozásukhoz, mert úgy gondolták, vége a Jézus nevével fémjelzett időszaknak. Egyszerű galileai halászokként aligha tanakodtak azon, hogy milyen határozattal (dogmával) értelmezzék át pozitív tartalmú eseménnyé Jézus halálát, hogy a tragikus fejleményt fel tudják dolgozni, és reménységet közvetítsenek általa követőiknek. A csalódás és a bánat megbénította szívüket, ezért a Jézus föltámadásáról szóló beszédeknek kezdetben nem is adtak hitelt. Az evangélium életszerűen számol be a folyamatról, amely az apostolokban azon a bizonyos vasárnapon lezajlott. ők Jézus föltámadását csak azután fogadták el tényként, hogy a Názáreti többször is megjelent előttük - sőt, miután föltámadása után együtt ettek és ittak vele.

Az az állítás, amely szerint Jézus nem támadott fel a halálból, minden szempontból sokkal jobban megfelel a dogmák ismérveinek, mint az evangélium. A történelmi események hitelességét elsősorban igazmondó, az eseményeket pontosan és valósághűen képviselő szemtanúk vallomásai támasztják alá, más közvetlen és közvetett bizonyítékok mellett.

A feltámadást tagadók ezt teljesen figyelmen kívül hagyják, sőt a szemtanúkat olyan rosszindulatú, hazug vádakkal, rágalmakkal igyekeznek azóta is hiteltelen embereknek beállítani, amelyek teljesen szemben állnak a személyükkel kapcsolatos, kétezer éves múlttal rendelkező tényanyaggal. Az ezzel kapcsolatos tradíciók kutatására, értékelésére természetesen szükség van, és a hívőknek nincs miért félni ettől. De az evangéliummal szembeni támadások döntően rosszindulatból származó előítéletekből indulnak ki: az apostolok találták ki Jézus föltámadását keresztre feszítése és halála után, hogy mozgalmukat életben tartsák, és híveket, követőket toborozzanak maguknak.

Valójában Jézus életének, a húsvéti eseményeknek és az apostolok életművének ez a - főleg indulaton, ideológiai előítéleteken alapuló - értékelése tartozik a hiedelmek, dogmák világába. Ezt Pál apostol hazugságnak nevezi, amellyel az emberek akadályozzák a felszínre kerülését Isten igazságának, amely hitből hitbe nyilatkoztatik ki. A bibliai hit pedig nem a szubjektív tudat megnyilvánulása, hanem a természetfölötti valóságnak és dolgoknak, Isten földi beavatkozásainak az ember szellemében való tükröződését, az abban kialakult meggyőződését, és az ehhez igazodó életvitelt foglalja magába.

Pál apostol athéni beszéde is nyilvánvalóvá teszi, hogy az ideológiai kötelékekben leledző filozófusok minden megfontolás, a tények számba vevése nélkül, szinte azonnal, automatikusan hülyeségnek vélték Pál fejtegetését a halottak föltámadásáról. Világképükkel kapcsolatos önelégültségüktől vezettetve gondolták azt, hogy álláspontjuk pontosan és hűen tükrözi a valóságot, amelyben nincs helye az ember halhatatlanságának, örök életének, mert a halálban nem csupán az ember anyagi, hanem pszichikai, szellemi része is atomokra hull szét, s így az embert alkotó elemek visszatérnek az anyagvilágba. A föltámadásról szóló állítást emiatt eleve butaságnak, ostobaságnak vélték. Ha tudományos hitelességük megőrzése fontos lett volna számukra, akkor kifaggatták volna Pált arról, hogy a föltámadással kapcsolatos állításainak van-e valóságos alapja. De ezt nem tették meg. Ahogyan sok ma élő keresztényellenes embert, értelmiségit, úgy őket sem érdekelte az evangélium valóságtartalma egyáltalán - ők biztosan tudják, hogy Jézus föltámadása, a halottak föltámadása ostobaság, hülyeség. Ennek az elutasító álláspontnak nem a valóság mélyebb, pontosabb ismerete, hanem teológiai, filozófiai vélekedések, megkövesedett dogmák, előítéletek képezik az alapjait. Erről győznek meg bennünket a jeruzsálemi főpapok, az athéni filozófusok reakciói a halottak föltámadásáról szóló állításokra. A föltámadás tagadása is konzervatív, és nem modern tudományos álláspont.

Ezzel Pál apostol teljesen tisztában volt, amikor Jeruzsálemben a farizeusokból és szadduceusokból álló főtanács elé állították. Az előbbiek hitvallásában szerepelt ugyan a halottak föltámadásába vetett hit, de nem hittek annak első történelmi megvalósulásában, nevezetesen Jézus Krisztus föltámadásában. A korabeli judaizmus liberálisai pedig a föltámadás tagadásának dogmájában hittek. Pál apostol azonban személyes meggyőződésre jutott a damaszkuszi úton, hogy a halottak föltámadásának első szakasza már megtörtént Jézus Krisztus föltámadásával, ezért mondta bíráinak: „A halottak reménysége és föltámadása miatt vádoltatom én." (ApCsel 23:6)

A Názáreti föltámadása mellett tanúskodó apostol szavainak hatására a két dogmatikus irányzat képviselői között heves veszekedés tört ki, de nem azért, hogy meggyőződjenek Pál üzenetének valóságtartalmáról - torzsalkodásuk inkább azt a célt szolgálta, hogy az igazságot, Jézus Krisztus feltámadásának történelmi tényét elrejtsék a dogmák egymással szembeni küzdelme mögé az emberek elől. Az apostolokat azonban nem bizonytalanította el a föltámadás sem vallási, sem szekuláris alapon álló tagadása, mert valóságos, személyes tapasztalattal, meggyőződéssel bírtak Jézus Krisztus evangéliumának igazságairól, ahogy erre Péter apostol is utal: „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának." (2Pt 1:16)

Jézus Krisztus tanítványai két út között választhatnak. Az elsőt dogmatikus útnak is nevezhetjük, ennek lényege, hogy az ember abszolút igazságnak fogadja el a kereszténységet mint tanrendszert, dogmatikát és ennek rituális megjelenítését. Az apostolok, a korai zsidókeresztény gyülekezetek azonban nem ezen az úton, hanem a Péter apostol által képviselt pályán haladtak, amelynek lényege az, hogy mindenekelőtt személyesen megismerték és szemlélték Jézus Krisztus nagyságát, amelyet leginkább feltámadása fejez ki - majd ezt követi Jézus hatalmának megismertetése az emberekkel.

A legaktuálisabb kérdés a fentiekkel kapcsolatban ma az, hogy Jézus evilágból való kivonulása utáni, mennyei rejtettségben való életéről hogyan lehet személyes ismeretet, meggyőződést szerezni. A kérdésre maga Jézus Krisztus adta meg a választ: „De amikor eljő amaz, az igazságnak Lelke (Szelleme), elvezérel majd titeket minden igazságra, mert nem önmagától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz és megjelenti néktek." (Jn 16:13-14)

Amikor az oroszlán szalmát eszik

root — Wed, 29 Oct 2008 14:56:59 +0100

Szerdán fejeződik be az Úr naptárában a hetedik, az utolsó: a sátrak ünnepe. A szukkót az aratás, betakarítás ünnepe, a jelenlegi világkorszak végére mutat.

Jézus azt mondta: „Az aratás ennek a világkorszaknak a beteljesedése; az aratók pedig az angyalok.” (Mt 13:39) Izrael számára a történelem céljainak, a kezdetben (berésít) elindított folyamatoknak a beteljesedése nem az Ószövetség helyreállítását jelenti, hanem új szövetséget, amelyet az Úr köt Izrael és Júda házával. Jeremiás egyértelműen cáfolja, hogy a diaszpórában élő zsidók összegyűjtése után a Sínain kötött szövetség megújítására, helyreállítására kerülne sor. A próféta előrejelzése szerint az Isten és Izrael közötti új egyezmény lényeges különbsége az előző szövetséghez képest az lesz, hogy nem a kőtáblákra vésett törvény áll a középpontjában, hanem Izrael fiainak szívébe írja be Isten a törvényét, vagyis az Úrral való közösségük közvetlen, személyes istenismereten alapul: „Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéből hanem ez lesz a szövetség, amit e napok után Izrael házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek.” (Jer 31:32–33)
Izrael nemzeti újjászületésének beteljesedése minden egyes izraelita személyes megtérésén, újjászületésén fog alapulni. Nemzeti és egyéni szinten egyaránt szabadulást jelent ez a bűn és a halál szellemi uralma alól; s ezután Izrael szent népként szolgálja az Istent örökké. Az alijázás befejeződik, mert az Úr a földnek mind a négy égtájáról az Erecbe hozza a zsidókat Ézsaiás próféta szerint. A Szentföldre való visszatérés első korszakának főleg politikai okai voltak. Az utolsó, befejező szakasznak egyértelműen spirituális okai lesznek, és beteljesednek az Izraelre vonatkozó próféciák, így Hóseás jövendölése is:
a „nem kegyelmezett”-ből (Lo-Ruchámá) „kegyelmezett” (Ruchámá), a „nem népem”-ből (Lo-Ammi) pedig „népem” (Ammi) lesz. „Egy napon egy egész ország a világra jön”, „egyszerre egy nép születik” – ahogy azt előre látta Ézsaiás próféta.
Az aratás ünnepe a nemzetek ítéletére vonatkozó utalást is tartalmaz. A Messiás eljöveteléről a földre Habakuk próféta drámai és monumentális képet tár a bibliaolvasók elé. Az Úr megjelenése a világban és a személyéből kisugárzó fény- és hőenergiák eddig a történelem során soha nem tapasztalt jelenségeket, eseményeket, változásokat idéznek elő a földön. Az Úr epifániája eddig ismeretlen természetfölötti hatalmat hoz be a fizikai világba, amely a látható szférát összetartó és működtető erőket, s a benne zajló természetes folyamatok törvényszerűségeit elemi erővel, váratlanul és hirtelen megrendíti, s a föld minden pontján, az élet minden területén érzékelhető változásokat okoz. Az Írások szerint az emberek pánikszerűen menekülnek földalatti óvóhelyekre, ahogy ezt például Ézsaiás jövendöli: „És bemennek a sziklák barlangjaiba és a föld hasadékaiba az Úr félelme elől és nagyságának dicsősége előtt, mikor fölkél, hogy megrettentse a földet.” (Ézs 2:19)
Az apokaliptikus megrázkódtatások után a világ többé soha nem képes visszatérni régi kerékvágásába, végérvényesen összeomlik minden szinten az a földi rendszer, amelyet az emberiség hat évezred során létrehozott, megismert. „Isten a Témán felől jön, és a Szent a Párán hegyéről Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé, sugarak támadnak mellőle; és ott van az Ő hatalmának rejteke. Előtte döghalál jár, és nyomaiban forró láz támad. Megáll, és méregeti a földet, pillant, és megrendíti a népeket, az örökkévaló hegyek szétporlanak, elsüllyednek az örökkévaló halmok; az Ő ösvényei örökkévalók.” (Hab 3:3–6)
A nemzetek ítéletére ezután kerül sor, ennek helyszíne Jóel próféta szerint Jósafát völgye lesz. Az itt sorra kerülő isteni igazságszolgáltatásnak sem Izrael, sem az Egyház nem lesz alávetve. A próféciák helyes értelmezésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a teljes Írás az emberiséget három kategóriába (Egyház, Izrael, nemzetek) sorolja. Ezt különösen az Isten ítéletét kilátásba helyező előrejelzések magyarázatánál kell figyelembe venni. Jóel szerint a nemzetek gonoszságának beteljesedése előzi meg a Messiás bíróként való megjelenését és ítélkezését. Az Úr haragját a nemzetek anticionizmusa teszi teljessé. A világ politikai helyzetébe való erőteljes isteni beavatkozás oka Jóel szerint a következő: „Egybegyűjtöm akkor mind a pogányokat [nemzeteket], s levezetem őket a Jósafát völgyébe, s perbe szállok ott velük az én népemért és örökségemért, az Izraelért, amelyet szétszórtak a pogányok [nemzetek] közé, s megosztoztak az én földemen.” (Jóel 3:2)
Máté evangéliumában is szerepel a nemzetek ítélete. Az Úr földi visszajövetele után beül dicsőségének királyi trónjába (thronosz), „és elébe gyűjtetnek mind a népek” (Mt 25:32). A nemzetek fiait Krisztus ítélete két kategóriába sorolja: az egyik rész felmentést nyer az ítélet alól, és beléphet a Messiás földi birodalmába. Őket nevezi „juhoknak” az Írás: akik az üldöztetés, a nyomorúság idején segítséget nyújtottak Jézus Krisztus testvéreinek és Izrael fiainak.
A másik kategóriába tartozókat „kecskéknek” nevezi az evangélium, akik nem segítettek Isten népének. Ezeket a Bíró kizárja a messiási korszakból, sőt kárhoztató ítélettel sújtja őket.
Dániel prófétánál találhatunk egy 75 napos időközt a második visszajövetel és Krisztus ezeréves uralmának megalapítása között.
A nagy nyomorúság második részét 1260 napban határozzák meg a próféták, de Dániel szerint „boldog, aki várja és megéri az ezerháromszáz és harmincöt napot” (Dán 12:12). Ebben a 40 plusz 35 napos intervallumban kerülhet sor a millenniumi Templom felépítésére és a nemzetek ítéletére. A Nagy Királynak ez az időtartam elegendő, hogy felállítsa királyi trónját Jeruzsálemben, és megtisztítsa a nemzeteket, valamint meghatározza országaik határait. Ekkor lesznek először a földön keresztény népek és kultúrák. A nemzetek alárendelik magukat Krisztus uralmának, elfogadják Jeruzsálemet szellemi központjuknak, Izraelt pedig Isten népeként tisztelik. A messiási korszak áldást, igazságot, boldogságot hoz a világ számára is a próféták szerint.
A sátrak az Úr dicsőségének az emberekkel való földi együttlakását jelképezik. Jeruzsálemre leszáll az Úr dicsősége, és az egész város éjjel-nappal a Sechina jelenlétében él: „Akkor teremteni fog az Úr Sion hegyének minden helye fölé és gyülekezetei fölé nappal felhőt és ködöt, és lángoló tűznek fényességét éjjel, mert ez egész dicsőségen oltalma lészen, és sátor lészen árnyékul nappal a hőség ellen, s oltalom és rejtek szélvész és eső elől.” (Ézs 4:4–5) Jeruzsálem nem lesz többé elhagyatott, és nem kerül idegen hatalmak uralma alá. Igazság városának nevezik az egész világon, mert dicsőségének fénye áldással árasztja el az egész földet, a nemzeteket. Ézsaiás próféta a várost „dicsőség koronájá”-nak, „királyi fejdísz”-nek nevezi, mert itt áll a Messiás, keresztény hit szerint Jézus Krisztus palotája, innen kormányozza a nemzeteket „vasvesszővel”.
A sátor szimbólumának az emberi testre vonatkozó üzenete is van. Az apostolok – például Pál – a testüket sátornak nevezték: „Mert tudjuk, ha ez a mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben.” (2Kor 5:1)
A természetből formált testünket a lélek, azt pedig a szellem élteti.
A lélek a testet éltető erő. Az anyag a Biblia szerint nem rendelkezik önmagát létben tartó élettel. A földön azért van élő anyag, mert jelen van a szellem és a lélek is. Isten megváltó munkájának végcélja az, hogy földi sátrunk is részesüljön az Ő örök életéből, és az anyag megdicsőüljön. A világ újjáteremtésének első látható, csodálatos eseménye a föltámadáskor, az átváltozáskor valósul meg, amikor az ember teste átalakul Krisztus testének a mintájára, és minden feltétel teljesül Isten és az ember együtt létezéséhez, együtt lakásához. Jelenlegi földi sátrunk a föltámadott test magja, amelyből Isten a szellemi testet teremti a régi test alkotóelemeiből. A föltámadott test földi, anyagi elemeket tartalmaz, nem mennyeieket, ezért rendelkezik az új test csonttal és hússal, ami például az angyalok testében nincs. Viszont nincs benne vér, mert ennek helyét, funkcióját a szellem foglalja el véglegesen. Az ember testének fizikai részei is (csontja, húsa) integrálódnak Isten spirituális birodalmába, és tökéletesen alkalmassá válnak arra, hogy a föltámadott személy lényegét kifejezzék, sugározzák. Az ember testének minőségi változása teszi lehetővé, hogy az üdvözülő személy testileg is Isten dicsőségében lakozhasson a földön és a mennyben egyaránt. Az első feltámadás egyes szakaszaiban részt vevő szentek már Krisztus földi birodalmának megalapítása előtt részesülnek ebből a kegyelemből: „Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak; hanem lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak ővele ezer esztendeig.” (Jel 20:6)
A vízáldozat ceremóniája azt jelzi, hogy az Úr Izrael minden fiára kiönti ajándékát, a Szentlelket, és a fölkent, szent nép áldás lesz minden nemzet számára. Isten igazságában fognak járni örökké, többé soha nem szakadnak el az élő Istentől: „Mert vizet öntök a szomjúhozóra és folyóvizeket a szárazra, kiöntöm Szellememet a te magodra és áldásomat a te csemetéidre; és növekednek, mint fű között, és mint a fűzfák vizek folyásainál.” (Ézs 44:3–4) Az Izraelnek címzett próféciákban a „késői eső” ígérete az aratás előtti időszakra érvényes. Spirituális értelemben elsősorban a Szentlélek Izraelre való kitöltetésére vonatkozik. Az újjászületés után Isten népe beteljesedik Szentlélekkel is: e karizmatikus megtapasztalásai már a Messiás visszajövetele előtt kezdődnek el, és a parúziával érik el a csúcspontjukat.
Ezután a történelmi szenvedések, pusztulások miatti kárpótlás időszaka következik: „És kipótolom néktek az esztendőket, amelyeket tönkretett a szöcskő, a cserebogár és a hernyó és a sáska, az én nagy seregem, amelyet rátok küldöttem. És esztek bőven, és megelégesztek, és magasztaljátok az Úrnak, a ti Isteneteknek nevét, aki csodálatosan cselekedett veletek, és soha többé nem pironkodik az én népem. És megtudjátok, hogy az Izrael között vagyok én, és hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek és nincs más!” (Jóel 2:25–27)
A Templom kivilágításának szukkóti ceremóniája arra utal, hogy Jeruzsálem, Izrael és a nemzetek világossága, a Messiás, Sionban lakik, a millenniumi Templomban, amely már nincs három részre osztva, mert a frigyláda által szimbolizált személytől – aki az Újszövetség szerint Jézus Krisztus – kiáradó világosság „a föld végéig terjed”. Az Úr neve így magasztaltatik föl, amint ezt Malakiás jövendöli: „Hiszen napkeltétől fogva napnyugatig nagy az én nevem a pogányok között, és minden helyen tömjénnel áldoznak az én nevemnek, és tiszta ételáldozattal. Bizony nagy az én nevem a pogányok között.” (Mal 1:11) Jézus Krisztus az Olajfák hegyén helyezi a lábát a földre (előtte a levegőben haladt Témántól Jeruzsálemig). Ezékiel próféta is megerősíti, hogy napkelet felől érkezik a Messiás Jeruzsálembe, káprázatos fényáradatot és -jelenségeket sugároz a személyisége. Haladását a föld fölötti atmoszférában fizikai hangok, zúgás is kíséri. Az Olajfák hegyén való landolása után a Messiás a keleti kapun keresztül lép be a Templom hegyére, dicsősége rászáll Sionra, és megszenteli azt. „És íme Izrael Istenének dicsősége jő vala napkelet felől, és zúgása, mint a nagy vizek zúgása, és a föld világos vala az ő dicsőségétől És az Úr dicsősége bement a házba a kapunak útján, mely néz napkeletre.” (Ez 43:2,4)
A Templom kivilágítása szertartásának prófétai jelentése ekkor teljesedik be. A városban a fényt, a világosságot a Messiás fizikai jelenléte biztosítja, és Jeruzsálem új nevet kap: „S a város neve ama naptól fogva: Ott lakik az Úr.” (Ez 48:35) A kivilágítás ünnepének beteljesedése a nemzetek megvilágosodását is eredményezi, erről Ézsaiás így prófétált: „Mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad föltámadt. Mert íme, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad föltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked föltámadt fényességhez.” (Ézs 60:1–3) A feltámadt fényesség Jézus Krisztus, aki Jeruzsálembe helyezi királyi trónját, a nemzetek őelőtte borulnak le, és elismerik, hogy Ő az Úr az Atya Isten dicsőségére.
A Mózes által kijelölt faágakkal való örvendezés az ember és a természet állapotában és egymáshoz való viszonyukban beállt fantasztikus változásra utal. Az emberek életideje több száz évre emelkedik. Egészségben, boldogan, békében élnek a népek egymással, a természettel, az állatvilággal is. Jeruzsálemből az Úr dicsősége az egész földet jelenlétébe vonja. Megtöri Ádám bűnbeesésének materiális következményeit is, ugrásszerűen emelkedik a föld termőereje, Izrael földje pedig olyan lesz, mint az Éden, amely musttal csepeg és tejjel folyik: „Ez a föld, ez az elpusztult, olyanná lett, mint az Éden kertje.” (Ez 36:35) A Messiás földi jelenléte a természetet is megújítja, mindenhol virágzó kertek, termékeny földek látják el bőséges javakkal az embereket.
A terméketlen földterületek termővé válnak, sőt a Holt-tenger vize is megelevenedik, Éngedinél halászati központ működik. Ézsaiás próféta látomása szerint: „Örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság, és virul, mint az őszike.” (Ézs 35:1) Harmónia, béke uralkodik ember és állat, állat és állat kapcsolatában egyaránt: „És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kisgyermek őrzi azokat. A tehén és a medve legelnek, együtt feküsznek fiaik, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik” (Ézs 11:6–7)
A föld klímájában is jelentős változás áll be. A hold és a nap fénye a próféták szerint erősebb lesz, a földet pedig páraburok veszi körül, amely a levegő hőmérsékletét szabályozza, és a Föld tengelye valószínűleg újra kiegyenesedik, így az évszakok hőmérséklete is kedvezőbb lesz az emberi szervezet számára. A föld többé nem a halál és a fájdalom földje lesz, hanem az igazság, az öröm lakhelye: „Örök öröm fejükön, vigasságot és örömöt találnak, s eltűnik a fájdalom és a sóhaj.” (Ézs 35:10b) Ámen, úgy legyen!

A szukkót és a Messiás

root — Wed, 22 Oct 2008 15:46:50 +0200

A szukkót („sátrak”) az Úr ünnepeinek sorában az utolsó nagy ünnep, melynek történelmi, természeti vonatkozásai a jelenlegi világkorszakot lezáró prófétai eseményekre utalnak. Történelmi, nemzeti jelentése az Egyiptomból történt kivonulással függ össze: „Sátorban lakattam Izrael fiait, amikor kihoztam őket Egyiptom földéről” (3Móz 23:43); tehát arra a történelmi időszakra emlékezteti közel 3500 év óta a zsidóságot, amikor is az Úr dicsősége éjjel tűzlánggal, nappal pedig felhőben volt jelen a pusztában Isten népe között.

A szukkót természeti jelentése pedig az aratás, betakarítás befejeződésére mutat. Az aratás tavasszal, az első zsenge ünnepén vette kezdetét Izraelben, és az őszi ünnepek alatt fejeződött be: „És az aratás ünnepét, munkád zsengéjét, amelyet elvetettél a mezőn; és a takarodás [betakarítás] ünnepét az esztendő végén, mikor termésedet betakarítod a mezőről.” (2Móz 23:16) Mózes rendelete folyamatában határozta meg a betakarítás, aratás ünnepének értelmét. Ez a természeti folyamat a vetéssel kezdődött, és a betakarítással érte el tetőpontját, amikor is az emberek megismerhették munkájuk eredményeit, az éppen Istentől kapott anyagi természetű áldásokat, és ezekért hálával, örömmel, ujjongással mutatták be hét napon keresztül az ószövetségi papság által az élő Istennek az előírt áldozatokat.
Már a Jézus Krisztus előtti századokban e bibliai ünnephez kapcsolódott a vízáldozat és a Templom kivilágításának a ceremóniája. A sátrak ünnepének minden reggelén vízáldozatot mutattak be az Úrnak. A főpap Siloám tavából merített vizet, majd népes kísérettel felhozta a Templomba, hogy ott az Úr előtt kiöntse. A szertartást esőért való imaként is értelmezték, de jelképszerűen a Messiás eljövetelére is utalt, amikor is Isten népe „örömmel merít vizet a szabadító kútfejéből” (Ézs 12:3). A vízmerítés szimbóluma a Szentlélek kiöntetésére vonatkozott, amit a Messiás ad majd Izraelnek. A víz kiöntésének ceremóniájára reggelenként került sor; esténként pedig az ünnepléshez a Templomot látványosan kivilágították a Szentély udvarában elhelyezett négy, hatalmas méretű menóra által. A telihold világosságában és a Templom fényárjában Izrael fiai egész éjjel igazi örömmel ünnepeltek, a vének táncoltak, a léviták pedig zsoltárokat énekeltek.
A sátrak ünnepének hetedik napján került sor a Hosánná Rábbá („nagy segítségül hívás”) ceremóniára, amikor a papok hétszer járták körbe az oltárt, és elénekelték a 118-as zsoltárt, a Nagy Hozsannát. Ezen a napon tetőpontra jutott a jövő évi eső várása, és a messianisztikus várakozás is. A Nagy Hozsanna az utolsó időpont, amikor még az Isten által kimért ítéletet vissza lehet fordítani. Mózes az ünnepléssel kapcsolatban azt is előírta, hogy az Úr előtti, hét napon át zajló örvendezés bizonyos fák ágaival való integetéssel is történjen (etrog gyümölcsével, datolyapálma, mirtusz, fűzfa ágaival).
A középkorban fejlődött ki a Szimchát Tóra ünnepe, amelyre Izraelben a nyolcadik napon kerül sor, amikor is minden jelenlevő lehetőséget kap, hogy pulpitusról igét olvasson fel a Tórából; valamint ezen a napon a Tórát magasra emelve körbeviszik a zsinagógákban.
A sátrak ünnepének kimondatlanul is a Messiás a láthatatlan főszereplője. Az Ő személye kapcsolja egybe Izrael múltját, jelenét és jövőjét. Ez a szellemi egység a kinyilatkoztatás történetén alapul, és a Messiás látható epifániájával éri el a tetőpontját – de még ez sem jelenti az ünnep prófétai jelentéstartalmának teljes és végső beteljesedését, ezért is a sátrak ünnepének a messiási korszakban egyetemes érvényessége lesz: az egész világ egyetlen kötelező ünnepe lesz, amikor a nemzetek Jeruzsálemben a Messiás előtt kifejezik az élő Isten iránti tiszteletüket és hálájukat. János evangéliumának beszámolója szerint Jézus, akiről az apostolok már tudták, hogy Ő a próféták által megígért Messiás, titokban szukkótkor Jeruzsálembe ment. A főpapokat, farizeusokat azért nyugtalanította jelenléte a városban, mert a Názáretit sokan Messiásnak vagy igaz prófétának tartották – vagyis az ünnep főszereplőjének. Eredetileg szukkótkor adták ki Jézus ellen a letartóztatási parancsot, de az ezzel megbízott emberek ekkor még nem tudták ezt végrehajtani, elsősorban Jézus népszerűsége miatt. A János evangéliumának 7–9. fejezeteiben található részeket a sátrak ünnepének ceremóniájával és jelentéstartalmával hasznos egybevetni, mert így sokkal világosabb lesz az olvasó előtt, hogy Jézus miért beszélt például a világ világosságáról vagy az élő vizek folyamairól; illetve miért szerepel ezekben a fejezetekben a házasságtörésen ért asszonynak és a vakon született ember meggyógyításának a története. Jézust ellenségei nagyon kemény vádakkal támadták, hogy tekintélyét az ünneplő tömeg előtt lerombolják, a Názáreti azonban visszautasította a személyével, tevékenységével szembeni alaptalan vádakat, és leleplezte ellenségeinek valódi természetét, szándékait, az „embergyilkossal”, „a hazugság atyjával” való kapcsolatukat. Egyértelművé tette előttük, hogy a tartalmukból kiüresedett vallási ceremóniák nem képesek az embert felszabadítani a bűnből és a démonizáltságból, mert az igazság tesz szabaddá; s mivel az igazságot e világ gyűlölte, elutasította, ezért Jézus a szukkót Isten ítéletére való vonatkozását hangsúlyozta: „Ítélet végett jöttem én a világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakok legyenek.” (Jn 9:39)
Sajnos Jézus Krisztus földi szolgálatának éveiben többen voltak a „látók”, akiknek nem volt szükségük orvosra, mint a „vakok”, akik megmosakodtak Siloám tavában. Jézus szukkótkor és utána is egyre többször beszélt az embereknek, tanítványainak arról, hogy e világból elmegy az Atyához, és a személyét elutasítók számára nincs bűnbocsánat, hanem Isten ítélete marad életükön: „Én elmegyek, és kerestek majd engem, és a ti bűneitekben fogtok meghalni: ahová én megyek, ti nem mehettek oda.” (Jn 8:21) Ellenségei azonban cinikusan kigúnyolták emiatt és ehhez hasonló szukkóti kijelentései miatt, és azt mondták neki: „Te szamaritánus vagy, és démon van benned.” (Jn 8:48)
János apostol azért is írta le részletesen a Jézussal a sátrak ünnepén történt dolgokat, hogy hangsúlyozza: a Názáreti ugyan a Messiás, de első eljövetelekor nem valósulhatott meg a szukkót prófétai jelentéstartalma, mert Jézus még nem dicsőíttetett meg, ez pedig előfeltétele az ünnep beteljesedésének. Az apostolok tisztában voltak azzal, különösen pünkösd után, hogy Izrael helyreállítására csak a Nagy Száműzetés után, a nemzetek evangelizálására adott krisztusi küldetés teljesítése végén kerülhet sor.
Ez a zsidó-őskeresztény várakozás később Alexandriai Kelemen, Órigenész, majd Augustinus munkásságának következtében fokozatosan hamis, szektás eszkatológiává minősült át a keresztény világban. A bibliai próféciák értelmezésében az allegorista magyarázat lett a domináns, amely összemosta Izraelt és az Egyházat: az Ekklésziát mint Izrael helyét véglegesen elfoglaló gyülekezetet állította a középpontba. Nem számolt Izrael nemzeti megtérésével, az Újszövetségbe való felvételével, és elvetette a Messiás földi birodalmába vetett hitet, a khiliazmust, amelyet pedig a 3. századig minden egyháztanító vallott, még az allegorizmus hívei is.
A katolikus teológusok a konstantini fordulat után létrejött államegyházról vélték, hogy azzal kezdetét vette a millenniumi korszak. Krisztus a római katolikus egyház által, főként a mindenkori pápa személyén keresztül gyakorolja az uralmát a földön – vagyis a helytelen bibliamagyarázat egy újabb alapvető tévedése az lett, hogy a jelenkort összekeverte a jövővel.
Az újszövetségi próféciák ilyen „szellemiesítése” szintén szemben áll az igemagyarázat bibliai szabályaival. A Biblia spiritualizálásának célja az volt, hogy a katolikus egyházat felruházzák mindazokkal az ígéretekkel, privilégiumokkal és küldetéssel, amit Isten Izraelnek adott – ez pedig a téves vallási ideológiák melegágyának bizonyult: hosszú évszázadokon át a mai napig is a vallási anticionizmus fő mozgatóerejeként hat, különösen Európában.
Ezen a területen a reformáció sem hozott lényeges változást. Luther és Kálvin ugyan a múltra vonatkozó próféciákat szó szerint értelmezték, mert belátták, hogy az allegorista bibliamagyarázat a Szentírás tekintélyét, történelmi hitelességét is alááshatja az által, hogy nagy hatalmú vagy tehetséges egyházi személyeknek akár tévtanai is egyenértékűvé válhatnak Isten Igéjével. Sőt a Bibliát értelmező tanítóhivatal tekintélye az idők során jóval nagyobb lett a Szentírásénál. A reformátorok helyesen ítélték meg, hogy az allegorista bibliamagyarázat jelentős szerepet játszott abban, hogy az ajtó kitárult a keresztény hit és az okkultizmus, a pogány kultuszok, fetisizmus, babonaságok szinkretizmusa előtt.
A jövőre vonatkozó próféciákat azonban Lutherék továbbra sem szó szerint értelmezték, hanem ezen a területen követték azt a történelmi tradíciót, amely egyre nagyobb falat húzott fel a keresztények és a Biblia közé. A jelen cikk keretei szűkek ahhoz, hogy az amillennizmussal szemben meggyőző igei érvekkel, bizonyítékokkal támasszuk alá: a premillennizmus eszkatológiai felfogása közelebb áll a Biblia jövőről adott képéhez, annak ellenére, hogy minden, a Véggel kapcsolatos kérdésre nem tud még megnyugtató választ adni. Amikor a próféciák szó szerinti értelmezése mellett kötelezzük el magunkat, ez nem azt jelenti, hogy minden bibliai képre, kijelentésre, prófétai látásra ez lenne a helyes magyarázási mód; sőt, számos helyen ez veszélyes, ezért a szöveg összefüggéséből, környezetéből lehet megállapítani, hogy mikor az allegorikus magyarázat a helyes. A fenti kitérőt azért érzem szükségesnek, hogy világossá tegyem: az Úr ünnepei által jelzett prófétai események lényegi részét a zsidó-őskeresztény minta alapján közelítem meg, ahogy ezt Jézus és az apostolok, valamint a korai Egyház is tette. Mindannyian premillenniumi alapon várták a történelem teloszának elérkezését és az eszkhatonnal kapcsolatos prófétai forgatókönyvet is így értelmezték, amelyre szukkót ceremóniái is utalnak.
A premillennizmus a Messiás ezeréves földi uralmát szó szerint értelmezi. Ezt a számot mint a birodalom fennállásának időtartamát János tényszerűen közli a Jelenések könyvében. Az Egyház korszakának Krisztus felhőkig való eljövetele vet véget, s ez elindítja a feltámadás első szakaszát, melyet később még több követ. Az Egyház korszaka után következik a Dániel által előre jelzett utolsó évhét, a nyomorúság hét éve, amelyben már Izrael kerül Isten üdvtervének középpontjába. Ezt az időszakot Jézus Krisztus dicsőségben, hatalomban való földi visszajövetele zárja le, amikor megalapítja ezeréves királyságát a földön. Ez pedig a „nagy fehér trón” előtti ítéletbe fog majd torkollni, amely után Isten új földet és új eget teremt.
A következőkben a sátrak ünnepének szimbólumai, ceremóniái alapján előre jelzett események sorát vesszük számba.
(Következő számunkban folytatjuk)