Morvay Péter

Sokkoló náci mondatok

Hetek Online — Thu, 09 Feb 2012 09:33:34 +0100

„Sokkolónak" nevezte a Jewish Chronicle (JC) újságírója, Orlando Radice azt az interjút, amit a Jobbik külügyi szóvivőjével készített. Gyöngyösi Márton az interjúban „fantasztikus üzletnek" nevezte a magyarországi holokauszt áldozatainak száma körül zajló „ugrándozást", és közölte: „a zsidók itt nem kívánatosak". Kijelentette továbbá, hogy a „zsidóknak nincs joguk arról beszélni, ami a második világháború alatt történt", és kifejezte támogatását Irán külpolitikai céljai mellett, amelyek között Izrael elpusztítása is szerepel. Avigdor Lieberman izraeli külügyminisztert Joseph Goebbelshez hasonlította, és „tiszta nácinak" nevezte. Miután az interjúból nemzetközi botrány lett, Gyöngyösi azt állította, „manipulálták a szavait". A Hetek kérdésére a riporter, Orlando Radice közölte: az egyórás interjú minden mondatáról hangfelvétellel rendelkezik.

A londoni hetilap a Külügyminisztérium egyik név nélkül nyilatkozó vezető munkatársára hivatkozva úgy mutatja be a Jobbikot, mint ami a Fidesz váltópártja lehet. „Nagyon aggódunk, mert a közeli hónapokban könnyen előfordulhat, hogy megbukik a miniszterelnök, magával sodorva a kormánypártot, és egy választás esetén a Jobbik jó eséllyel a legerősebb parlamenti párttá válhat" - idézi a JC a külügyi forrást.

Gyöngyösi azonban az interjúban a JC szerint nem próbált meg a kormányzati pozíció reményében kedvezőbb képet festeni a Jobbikról, hanem folyékony angolsággal, nyíltan fogalmazott. Megkérdőjelezte azt, hogy valóban 400 ezer embert öltek meg vagy hurcoltak el Magyarországról a második világháború során. „Fantasztikus üzlet lett a számok körül zajló ugrándozás" - mondta.

Megerősítette, hogy a Jobbik fenyegetésnek látja az izraeli üzleti érdekeltségeket Magyarországon. Simon Peresz 2007-ben tett kijelentésére hivatkozva, amelyben az izraeli elnök méltatta az izraeli üzletemberek világméretű - köztük Magyarországon elért - gazdasági sikereit, Gyöngyösi azt állította: „A zsidók arra törekednek, hogy Izraelen kívül építkezzenek. Ez a fajta terjeszkedés a természetük része. Ha Peresz a gyarmatosítást támogatja, akkor az emberek természetes reakciója, hogy úgy érzik, a zsidók itt nem kívánatosak."

A MÁV ellen a deportálásokban való szerepe miatt a holokauszt áldozatainak családtagjai által Chicagóban indított perről Gyöngyösi fenyegetően megjegyezte: „Ez a pénzhajhászás a tűzzel való játék Magyarországon."

A Jobbik külügyi szóvivője hallani sem akar arról, hogy Magyarországnak szembe kellene néznie és bocsánatot kellene kérnie a holokausztban játszott szerepe miatt: „Még hogy én kérjek bocsánatot hetven évvel később, amikor minden nap, minden órában erre emlékeztetnek? Lépjünk már ezen túl, a Krisztus szerelmére. Magát a kérdést is felháborítónak tartom" - közölte Gyöngyösi.

Az interjúban Gyöngyösi Márton támogatásáról biztosította Irán politikai céljait, amelyek között Izrael megsemmisítése is szerepel. „Mindig támogatom egy fenyegetett ország álláspontját. Irán annak a közel-keleti tengelynek a középpontjában fekszik, amelyet Izrael és az Egyesült Államok az uralmuk alá akarnak vetni, és ellenőrizni kívánnak. Irán rendkívül békés ország, és soha nem indított egyetlen háborút sem, szemben Izraellel, amely maga körül már mindennel és mindenkivel szemben hadat üzent."

Izraelről Gyöngyösi azt állította, hogy „terroristák alapították", és ma a „faji gyűlöleten alapuló, náci rendszer". Példaként Avigdor Lieberman külügyminisztert említette, aki szerinte „nem különbözik Goebbelstől, tiszta náci". A gázai és ciszjordániai izraeli politika szerinte csak arról szól, hogy „nőket és gyermekeket gyilkoljanak, és felépítsenek egy apartheid falat". A Jobbik külügyi szóvivője szerint emiatt a „zsidóknak nincs joguk arról beszélni, ami a második világháború alatt történt".

A JC írását Balog Zoltán társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár véleményével zárja, aki szerint a „Jobbik veszélyes játékot játszik. A gazdasági válság idején kihasználják a régi paranoiát".

Minden szó elhangzott

Gyöngyösi Márton több lépésben igyekezett elhatárolódni saját magától, miután kiderült, hogy állításai nemzetközi botrányt kavartak. Első nyilatkozatában azt állította, hogy kiáll a Jewish Chronicle-nak adott nyilatkozata mellett, de mondatait a Jerusalem Post című izraeli lap „manipulálva ismertette” (a Külügyminisztérium közleménye ugyanis nem az eredeti cikkre hivatkozott, hanem arra, amelyet a Jerusalem Post – egyébként szó szerint ugyanazokkal az idézetekkel – közölt a Gyöngyösi-interjúról).

Majd két nappal később a Barikád online számára nyilatkozva már az eredeti cikket is manipuláltnak állította be, mondván, az újságíró kiforgatta szavait. A vita tisztázása érdekében a Hetek felhívta Orlando Radice-t, a Jewish Chronicle londoni szerkesztőjét, aki az interjút készítette. Azt kérdeztük tőle, igazolni tudja-e az elhangzottakat, és miért gondolja azt, hogy Gyöngyösi Márton kijelentései „sokkoló hatásúak”.

„Megerősíthetem, hogy mindent, amit idéztem tőle, szó szerint elmondott az interjúban, amiről hangfelvétel készült – mondta Orlando Radice. – Egy órát beszélgettem Gyöngyösi úrral a Miniszterelnöki Hivatal épületében. Sok mindenről szó esett, de a visszatérő téma »Magyarország gyarmatosítása« volt, amit Gyöngyösi úr szerint izraeli és zsidó üzletemberek folytatnak. Az interjút egyébként könnyen sikerült megszervezni. Egyszerűen felhívtam a Jobbikot, és a sajtósok egyeztették a helyszínt és az időpontot.
Az interjú során Gyöngyösi úr sokkoló kijelentéseket tett, amelyek különösen súlyosak egy olyan politikus részéről, aki a harmadik legnagyobb frakcióval rendelkező párt külügyi szóvivője és a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának az alelnöke. Ezek a mondatok betekintést adnak abba, hogyan gondolkodik ő és pártja Izraelről. Konkrétan megkérdeztem tőle, hogy egyetért-e azzal, amit az iráni vezetők Izrael elpusztításáról mondtak. Bár nem mondta azt, hogy igen, amit válaszolt – ezt idézem a cikkben – egyértelművé tette, hogy Iránt támogatja Izraellel szemben. Ahogy pedig a zsidókról beszélt általánosságban, azt egy szóval lehet leírni: sokkoló.
A Jobbik ma az európai szélsőjobboldalon is kilóg a sorból. Csak az olyan marginális pártok állnak vele szóba, mint például a Brit Nemzeti Párt, amely nem tagja a parlamentnek.”

Egy konzervatív lázadó

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 19:53:54 +0100

1995-ben a Time magazin az év emberének választotta a Bill Clinton elleni kongresszusi lázadás hősét, Newt Gingrichet. A képviselőház elnöke azonban az 1998-as választási kudarc után távozott az aktív politikából. Bár politikai tanácsadóként és szerzőként továbbra is szerepelt a nyilvánosság előtt, sokan meglepetésként fogadták, amikor 2011 májusában bejelentette, hogy indul a Republikánus Párt elnökjelöltségéért. Személye megosztja a Republikánus Pártot, de – mint David Brody, a CBN televízió tudósítója lapunknak elmondta – Gingrich nagy előnye, hogy nem unalmas: „Egyetlen más jelölt sem képes hozzá hasonló izgalmat kiváltani a választókból.”

Kampánya szinte már az indulás pillanatában válságba jutott, amikor egy hónap után szinte az összes tanácsadója testületileg lemondott. Gingrichet ez nem rendítette meg, a sajtónak azt üzente, hogy öt éven át küzdött azért, hogy bejusson a kongresszusba, és tizenhat éven át építette a republikánus többséget, így van tapasztalata a harcban.

A számok sokáig nem igazolták vissza optimizmusát, ám vetélytársai a segítségére siettek. Előbb Rick Perry texasi kormányzó ütötte ki magát a televíziós vitákban nyújtott katasztrofális szereplésével, majd a helyébe lépő republikánus reménység, Herman Cain lépett vissza, amikor négy volt munkatársnője szexuális zaklatással vádolta. Decemberben Gingrich rövid időre átvette a vezetést, de néhány héten belül elenyészett az előny Mitt Romney-val szemben.

Úgy tűnt, hogy a január első hetében tartott iowai előválasztás újra megpecsételi Gingrich kampányát, aki csak a negyedik helyen végzett. Még rosszabbul szerepelt a következő állomáson, New Hampshire-ben, ahol ötödik lett. Itt még az örökös sereghajtó Jon Huntsman is megelőzte, aki hamarosan Rick Perryvel együtt visszalépett az indulástól. Gingrich azonban kitartott, bízva abban, hogy támogatói az első déli államban, Dél-Karolinában lendületet adnak kampányának. A szavazás előtt két héttel még 20 százalék hátrányban volt Romney-val szemben, de ez a különbség napról napra csökkent.

Amikor azonban Gingrich már átvette a vezetést, az ABC televízió bemutatott egy interjút, amit a politikus második feleségével készített, akitől 1999-ben elvált. Az interjúban Marianne Gingrich azt mondta, hogy amikor megtudta, hogy férje megcsalja egy munkatársnőjével, Gingrich „nyitott házasságot ajánlott", hogy elkerüljék a válást. A nő ezt nem fogadta el, mert mint mondta, szerinte „ez nem házasság".

Marianne Gingrich szerint férje hat éven át csalta, majd súlyos betegen hagyta ott őt. A volt hitves úgy véli, hogy Gingrichnek a kampány során a házasság szentségéről és a család fontosságáról vallott nézetei nem állnak összhangban azzal, ahogy a saját házassága alatt viselkedett, a politikusnak így nincs megfelelő erkölcsi tartása ahhoz, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen.

Gingrich volt felesége válásuk óta most először adott televíziós interjút. Az asszony, aki önmagát konzervatív republikánusnak vallja, azt mondta, azért állt most a nyilvánosság elé, hogy a választók valós képet alkothassanak a volt férjéről.

„Csak bámultam rá, amikor azt mondta nekem: »Callista (Gingrich munkatársnője, jelenlegi felesége - a szerk.) nem törődik vele, hogy mit csinálok«" - mondta az ABC Newsnak Marianne Gingrich, akit sokkolt Gingrich viselkedése, különösen az, amikor megtudta, hogy férje a washingtoni lakásukban a saját hálószobájában csalta meg. Éjszakánkét mindig felhívta a nejét, és a szeretője füle hallatára mindig azzal zárta a beszélgetéseket: szeretlek!

Mindez ráadásul akkor történt, amikor Newt Gingrich házelnökként megpróbálta vádemelési indítvánnyal eltávolítani hivatalából Bill Clintont, aki egy fehér házi gyakornokkal, Monica Lewinskyvel keveredett szexuális afférba. Gingrich akkor elítélte az elnököt, amiért hiányzott belőle a vezetői erkölcsi tartás. Noha a volt házelnök ellen a kongresszusban több etikai vizsgálat is indult, felesége mindig kiállt mellette, mert akkor úgy gondolta, hogy ez így volt helyes. Marianne Gingrich szerint férje hónapokkal azután hagyta el, hogy szklerózis multiplexet diagnosztizáltak nála, és az orvosok azt javasolták, hogy kerülje a stresszt.

Gingrich két, első házasságból származó lánya, Kathy Lubbers és Jackie Cushman nyilatkozatot juttatott el az ABC Newshoz, amely szerint apjuk „sajnálja azt a fájdalmat, amelyet olyan embereknek okozott a múltban, akiket szeret". (A jelenlegi elnökaspiráns első feleségét, Jackie-t rákkal kezelték, amikor faképnél hagyta. Egyébként Marianne és Newt Gingrich románca is úgy kezdődött, hogy a férfi még Jackie férje volt, igaz, ott már zajlott a válás.)

Az elhagyott asszony szerint azonban Newt Gingrich sohasem kért tőle bocsánatot. Gingrich az NBC-nek nyilatkozva kijelentette, hogy semmi rosszat nem kíván mondani Marianneról, s a beszédet a lányaira bízza. A politikus stábja nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megakadályozza az interjú műsorra tűzését a dél-karolinai előválasztás előtt, de nem jártak sikerrel.

Ellentámadás a médiában

A sajtó ekkor újra Gingrich bukását várta, ám a jelölt a dél-karolinai választás előestéjén tartott vitában azonnal nekiesett a riporternek, aki volt felesége nyilatkozatáról kérdezte.

„Úgy gondolom, hogy a média romboló, rosszindulatú és negatív jellege megnehezíti ennek az országnak a kormányzását. Megdöbbent, hogy egy, az elnökségről szóló vita egy ilyen témával kezdődik. Nem csoda, hogy ma egyre nehezebb tisztességes politikusoknak pályázni a közhivatalok elnyerésére" - mondta Gingrich, aki „hamisnak" nevezte az ellene felhozott vádakat és „megvetendőnek" az elitmédia ezekkel kapcsolatos viselkedését. „Negyvennyolc órával a választás előtt előhúzni egy volt feleséget, nos ennél nehéz mélyebbre süllyedni" - tette hozzá.

Az ellentámadás sikeresnek bizonyult, Gingrich ugyanis fölényesen megnyerte a dél-karolinai előválasztást, és ezzel az első számú republikánus elnökjelölt-esélyessé vált. „Jézus megbocsátott neki, mi miért ne tennénk ugyanezt?" - idézte fel David Brody, a CBN televízió tudósítója azt, hogy milyen véleményeket hallott az államban jelentős számban élő konzervatív evangéliumi szavazóktól, akik többségükben a viharos múltú jelöltet támogatták. „Nem titkoltam el az életemmel kapcsolatos tényeket - nyilatkozta Newt Gingrich Brodynak -, megvallottam a gyengeségeimet, és Istenhez kellett fordulnom megbocsátásért és megbékélésért. Úgy gondolom, hogy épp a gyengeségeim miatt fogadnak el könnyebben az emberek, mert mindannyian megtapasztaljuk azt - magunkkal vagy a szeretteinkkel kapcsolatban -, hogy az életben vannak nagyon szomorú pillanatok, amelyekről később azt mondjuk, hogy bárcsak ne történtek volna meg."

Gingrichcsel szemben sokan azért is elnézőbbek, mert ő maga is nehéz körülmények között nőtt fel. Anyja tizenhat évesen terhes volt, amikor férjhez ment tizenkilenc éves barátjához. A házasság azonban napokon belül szétesett. Amikor Kathleen Daugherty néhány évvel később újraházasodott, férje, Robert Gingrich katonatiszt örökbe fogadta az akkor háromesztendős Newtot.

A tehetséges fiú azonban sehogy nem jött ki mostohaapjával, akinek a katonai karrierje miatt állandóan költözniük kellett. Még a botrányt is vállalta, hogy kiszabaduljon a családi kötöttségekből. Tizenkilenc éves volt, amikor beleszeretett középiskolai földrajztanárába, akit hamarosan el is vett feleségül. A nála hét évvel idősebb Jackie Battley az ismerőseik visszaemlékezései szerint egyfajta „pótanyaként" állt a fiatalember mellett, akit anyagilag is eltartott hosszú egyetemi évei alatt. Két lányuk született, ám Gingrich tizennyolc éven át tartó házasságuk során rendszeresen megcsalta feleségét. Végül úgy hagyta ott Jackie-t, hogy nem gondoskodott anyagilag sem róla, sem a lányairól. A családnak az ismerősök és a helyi baptista gyülekezet nyújtott támogatást, miután Newt Gingrich továbbállt.

Az út Rómába vezetett

Gingrich nemcsak házastársait, hanem vallási meggyőződését is többször változtatta. Családja lutheránusként nevelte, majd egyetemistaként a déli baptista irányzat követője lett. 2009-ben - két válás után - áttért jelenlegi felesége, a nála huszonhárom évvel fiatalabb Callista katolikus hitére. „Az évek során fokozatosan váltam katolikussá" - magyarázta döntését Gingrich, aki számára a döntő pillanatot XVI. Benedek pápa amerikai útja jelentette, akivel személyesen is találkozott. „Amikor azon a napon megpillantottam Benedek pápát, szíven ütött a belőle kiáradó boldogság és békesség. A Szentatya örömteli és sugárzó jelenléte megerősítést jelentett számomra sok mindenről, amiről már évek óta gondolkoztam és éreztem magamban" - nyilatkozta a Politico című hírportálnak.

A CBN Brody File című műsorában Gingrich ehhez hozzátette, hogy először kilenc éve kísérte el feleségét egy katolikus misére. „Ott a bazilikában magával ragadott a mise atmoszférája és az eucharisztia. Megéreztem azt a közösséget, amit az áldozás hoz létre, aminek olyan központi helye van a katolikus hitgyakorlatban. ... Olyan vigasztalást és megnyugvást éreztem, amit korábban soha nem tapasztaltam meg az életemben" - mondta Gingrich, aki hozzátette, hogy katolikus hite ellenére nagyon jól megérti magát az evangéliumi szavazókkal. „Két fontos oka van ennek, az egyik a szenvedély. Szerintem ők (az evangéliumi keresztények - a szerk.) ösztönösen megérzik azt, hogy nagyon mélyen foglalkoztat az ország sorsa és gyermekeink, valamint unokáink jövője, és azt is, hogy más vagyok, mint az átlagos politikusok. Másodszor pedig tudják azt, hogy háború zajlik a vallás ellen... és én kész vagyok felvenni a kesztyűt, amikor a jogi eszközökkel megpróbálják kiszorítani Istent az élet minden területéről."

Gingrich, aki magát a leghitelesebb konzervatív jelöltnek állítja, a felmérések szerint a kampány következő állomásán, Floridában is jobban áll Mitt Romney-nál, annak ellenére, hogy ellenfele sokkal szervezettebb kampánystábbal és nagyobb költségvetéssel rendelkezik. A lendület Gingrich mellett szól, ám ez nem megnyugtató a republikánusok számára. A Rasmussen Report országos felmérése szerint ha ma lenne a választás, Barack Obama 48:39 arányban biztosan győzne Gingrich ellen.

Obama csak rontott amerika helyzetén

Az amerikai republikánus politikusok elutasították Barack Obama évértékelõjében tett állítását, amely szerint az elnök politikája hozzájárult a gazdaság talpra állásához, és azt állították, hogy a Fehér Ház az elmúlt három évben csak rontott a helyzeten. A Wall Street Journal szerint Obama „populista gazdasági víziókkal” igyekszik elhatárolni magát a republikánus tábortól, míg a The New York Times azt írta: az amerikai elnök megpróbálta ellentétbe állítani a maga „tartós” gazdaságpolitikáját az õt megelõzõ „felelõtlen” lépésekkel.
John Boehner, a képviselõház elnöke kijelentette: a beszédbõl világossá vált, hogy Obama megosztó választási kampányt fog folytatni. A házelnök meglátása szerint az államfõ nem a saját teljesítményére építve pályázik újraválasztására, és miközben közös erõfeszítésre lenne szükség ahhoz, hogy a kisvállalkozásokat képessé tegyék a munkahelyteremtésre, Obama inkább a pártok közötti politikai különbségekre összpontosít.
A Wall Street Journal értékelése szerint Obama „populista gazdasági víziókat” festett fel az amerikai választóknak. A gazdasági lap szerint az amerikai elnök ezzel igyekszik markáns határvonalat húzni republikánus riválisai és maga között, valamint ezzel próbálja meg demonstrálni a két tábor közötti politikai különbséget.
A The New York Times pedig azt írta, hogy Obama beszédében igyekezett egyensúlyba hozni az amerikai gazdagok és a többiek közötti arányt, és megpróbált különbséget húzni az általa „tartósnak” nevezett gazdaság, valamint az õt megelõzõ évek „felelõtlen” gazdaságpolitikája között. (atv.hu)

Az elveszett testvér visszatér

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 18:31:28 +0100

Ön Izraelt képviselte a Wallenbergévfordulóval kapcsolatos budapesti ünnepségeken. Vannak azonban, akik nem örülnek ennek az eseménynek. A második legnagyobb magyar ellenzéki párt a parlamentben tiltakozott az általuk holokausztbiznisznek nevezett jelenség és a zsidó szenvedéstörténet állítólagos túlzott hangsúlyozása ellen. Szerintük Magyarországon ideje inkább a saját áldozatainkra emlékezni. Ön szerint miért fontos az emlékezés?

- A második világháborúban a zsidó nemzetet egyetlen ok miatt érte pusztító tragédia, azért mert zsidók voltak. A holokauszt egy olyan hatalmas, egyedülálló történelmi esemény, különösen a mi nemzetünk számára, amelyet mindenütt tanítani kell a világon, mert nincs garancia arra, hogy nem történik meg még egyszer valami ilyen szörnyűség. Ha elfeledkezünk róla, akkor könnyebben megtörténhet.

Ön Belgiumban született a náci megszállás idején...

- Hat hónapos csecsemő voltam, amikor a szüleim beadtak egy belga katolikus családhoz. Keresztény gyerekként nőttem fel, semmit nem tudtam a judaizmusról, egészen nyolcéves koromig. Akkor tudtam meg, hogy zsidó családból származom, amikor anyám eljött értem, és magával vitt Izraelbe.

Mi történt a családja többi tagjával?

- Eltűntek. A szüleim, a nagyszüleim, az unokatestvéreim, mind eltűntek, miután Belgiumból Auschwitzba szállították őket. Egy kivétellel soha többet nem találkoztam velük az életben. Apámat előbb egy franciaországi munkatáborba vitték, majd onnan küldték tovább Auschwitzba.

Nem tudom, hogy hallott-e róla, de a magyarországi szélsőjobb sajtóban időnként egyfajta „Disneylandnek" nevezik Auschwitzot, olyan turistalátványosságnak, aminek nincs sok köze a tényekhez. Önnek van valami bizonyítéka arról, hogy pontosan mi történt a családjával?

- Nem találkoztam a rokonaimmal, így nem is tudtam megkérdezni tőlük, hogy mi történt pontosan velük. Nagyon sok évbe telt, amíg fel tudtam dolgozni azt, ami velem történt. A legtöbben, akik túlélték Auschwitzot vagy más táborokat, nagyon nehezen beszélnek arról, ami ott velük történt. Sok-sok évbe telik, amíg mentálisan is eléggé meggyógyulnak. Nekem is évtizedekbe telt, amíg eléggé megerősödtem ahhoz, hogy újra szembenézzek a múlttal. Nem hiszem, hogy bármelyikünk megfelelő szavakkal rendelkezne ahhoz, hogy leírja, ami történt. Elhinni is nagyon nehéz, hát még elmondani. Később sokszor jártam Auschwitzban és más táborokban is. Mindig sokkhatással van rám, újra és újra. Nehéz megérteni, hogy az emberek képesek voltak megtenni azt, amit megtettek. Ezért kell gondoskodnunk arról, hogy ez ne történhessen meg még egyszer.

Látott bármilyen dokumentumot vagy tábori papírt a rokonairól?

- Csak hat-hét éve éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy utánanézzek ezeknek, akkor mentem el a gyermekkorom helyszíneire...

Csak hat-hét évvel ezelőtt?

- Igen, addig nem tudtam rávenni magam arra, hogy elmenjek a régi helyszínekre. A belgiumi Mechlen városában áll egy múzeum, a belgiumi zsidóság múzeuma. Amikor ellátogattam ide, az igazgató nagyon udvariasan kezdte elmesélni a náci vészkorszak történetét. Félbeszakítottam, hogy engem nem ez érdekel, mert a történelmet jól ismerem. Meghökkent és azt kérdezte, hogy akkor mit szeretnék? Azt feleltem, hogy dokumentumokat szeretnék látni az apámról, akivel soha nem találkoztam. A németek nagyon alapos rend szerint dolgoztak, így alig fél órába telt, és az igazgató megtalálta a dokumentumokat. Láttam a papírokat, amelyeken az apám neve állt, és az a dátum, amikor Belgiumból Franciaországba, onnan pedig Auschwitzba küldték. Velem volt a fiam is, ott ült mellettem a múzeumban. Azt mondtam neki, hogy „Fiam, érintsd meg ezeket a papírokat, mert ez a legközelebbi pont, ahová el tudlak vinni, hogy megmutassam neked a nagyapádat". Ezután elmentem Auschwitzba, és ott is találtam dokumentumokat apámról, és nem csak róla. Mindenkiről ott voltak a feljegyzések, apám érkezési papírja, a besorolása, meggyilkolásának az időpontja és oka is. Sőt mi több, Mechlenben kezembe került az az SS-papír is, amelyen az állt, hogy Jefke Mendelevicset - akkoriban így hívtak - ezen és ezen a napon Auschwitzba kell küldeni. De addigra már a háborúnak vége volt.

Egy katolikus család mentette meg Önt. Megtudta később azt, hogy miért vállalták a kockázatot?

- Valószínűleg ugyanazért, amiért Raoul Wallenberg kockára tette az éle-tét. Az ember felteheti a kérdést, hogy valaki miért kockáztatja néhány zsidó miatt a saját és a családja életét? Túl kicsi voltam ahhoz, hogy megkérdezzem őket, de szerintem megmentőim nem is mérlegelték ezt, azért tudták megtenni.

Amikor az édesanyja egyedüliként visszatért Auschwitzból, megkereste és elvitte Önt ettől a családtól. Nem is találkoztak később?

- De, találkoztam velük, ötvenhat évvel később. Hatvannégy évesen találkoztam először szembe a múltammal. A szülőket már nem láttam, ők akkor már rég nem éltek. De találkoztam a három keresztény nővéremmel, akik közül a legidősebb kilencvenkét éves és a bátyámmal is, aki hetvenkilenc éves volt. A találkozó előtt nagyon ideges és feszült voltam. Azt gondoltam magamban, hogy talán neheztelnek amiatt, hogy teljesen elszakítottam magamat tőlük, és a sok-sok év alatt semmit nem hallottak felőlem. Így aztán szorongva mentem el a találkozóra, de ott nagy és kellemes meglepetés ért. Úgy fogadtak, mintha az elveszett öccsük tért volna vissza. Átöleltek, csókolgattak, nagyon-nagyon izgalmas és megindító találkozás volt. Igazi meglepetés volt a számomra, hogy a találkozó alatt egyszer csak elővettek 10-12 belga újságkivágást. Ezek a cikkek egy belga tábornokról szóltak, aki az izraeli hadseregben szolgált, vagyis éppen rólam. A katolikus családom összegyűjtötte ezeket a cikkeket, és amikor végül előbukkantam, elém tették őket.

A távolból tehát mégis végigkísérték az életét?

- Ma sem tudom, honnan tudták, hogy ez a tábornok én vagyok. Hiszen amikor hozzájuk kerültem, Jefke Mendelevicsnek hívtak, Izraelben pedig Joszi Peledként lettem ismert. Nem tudom, honnan jöttek rá a kapcsolatra, talán onnan, hogy a belga vezérkari főnök egyszer Izraelben járt, és akkor a mi vezérkari főnökünk elmondta neki, hogy van itt egy tábornok, aki Belgiumban született. A belga parancsnok kérte, hogy találkozhasson velem, és később meg is hívott Belgiumba. Talán a médiában megjelent tudósításokból fedezték fel, hogy a Jefke Mendelevicsből Joszi Peled lett. Nagyon örülök, hogy végül sor került a találkozóra, mert két hónappal később a legidősebb, kilencvenkét éves nővérem elhunyt.

Amikor Izraelbe jutott, katona lett, és sok háborút végigharcolt. Gondolkozott azon, hogy mi történne, ha Izrael elveszti ezeket a háborúkat?

- Megértem, hogy Ön azt a feleletet várja: igen, a háborúk során azon vívódtunk, hogy mi lesz Izrael jövője és sorsa. De amikor az ember a háborúban harcol, semmi ilyenről nem gondolkodik. Parancsnokként a küldetés végrehajtására összpontosítottam, és arra, hogy a katonáim túlnyomó többsége az ütközet után is életben legyen. A mi történt volna, ha... kezdetű gondolatok mindig a háborúk közötti időszakban bukkannak elő az emberben, soha nem a háború alatt. A hatnapos háborúban századparancsnok voltam, a Szuezi-csatornánál szolgáltunk. A '73-as háborúban dandárparancsnok voltam a Golán-fennsíkon, '82-ben, a libanoni háborúban pedig hadtestparancsnokként harcoltunk északon. Sok volt ennyi háború.

Mi volt a legdrámaibb pillanat a katonai pályafutása során?

- Attól tartok, hogy ismét ki kell ábrándítanom Önt. Sokszor megkérdezték tőlem ezt, és mindenki azt várja, hogy valami olyan csatát mesélek el, ahol csak a csoda segített abban, hogy életben maradjunk. Nem ez a helyzet azonban. Az 1973-as jom kippuri háborúban egy tankdandár parancsnoka voltam, Jeruzsálem mellől vezényeltek fel bennünket a Golán-fennsíkra. 10-12 órába telt, amíg Jeruzsálemből a tankjainkkal elértük a Golán-fennsík szélét. Amikor odaértünk a kijelölt helyre, megláttam, hogy 100-200 ember közeledik, nők és gyermekek csomagokkal együtt. Nagyon csodálkoztunk, hogy kerül ide, a frontvonalba ennyi nő és gyerek? Azt a választ kaptuk, hogy ezek az emberek a Golán-fennsíkról menekültek, mert a szíriai invázió következtében elűzték őket a saját házaikból. Ez igazi sokkot jelentett a számomra, mert azt kellett látnom, hogy újra menekültek vagyunk a saját országunkban. Nekem ez volt az igazi nagy, drámai pillanat az életemben. A jom kippuri háború teljesen váratlan támadás volt a szíriai és egyiptomi hadsereg részéről. Hirtelen megértettem, hogy az egész ország léte veszélyben forog. Persze, amikor felvonultunk a Golán-fennsíkra, és elkezdtünk harcolni, minderről elfeledkeztem, és már csak az előttünk álló feladatra koncentráltunk, hogy kiűzzük a szíriai behatolókat.

Az ENSZ és emberi jogi szervezetek rendszeresen brutális elnyomóként ítélik el az izraeli hadsereget. Mi a véleménye ezekről a vádakról?

- Tudom, hogy gyakran a nácikkal hasonlítanak össze bennünket, és azzal, ami itt történt Európában a második világháború során. De ez képtelenség: a második világháború hat évig tartott, és nem emlékszem arra, hogy a háború alatt náci tiszteket bíróság elé állítottak vagy börtönbe küldtek volna a civil lakossággal szembeni tetteik miatt. Izraelben azonban sok katonát, tisztet vontak felelősségre bíróság előtt, mert olyat tettek, amelyek nem feleltek meg a mi mércénknek. A pályafutásom alatt nem is tudom, hányszor állítottam le katonai akciót azért, mert fennállt a veszélye annak, hogy ártatlan civileknek okozunk sérülést. Másrészt azonban, kérem, értsék meg, hogy az ország létéért küzdünk. Az ellenségeink ismerik ezt az erkölcsi mércénket, és felhasználták ellenünk a legutóbbi 2006-os Gázai övezet elleni katonai akció során is. Egy pillanatig sem haboztak, hogy iskolaudvarokból lőjenek ki rakétákat ellenünk. Biztosra vették ugyanis, hogy nem fogunk válaszolni, mert tudták azt, hogy a zsidók nem engedik meg maguknak, hogy gyermekek ellen háborúzzanak.

Amikor azonban az ország létéért küzdünk, erkölcsi kötelességünk azt a sok ezer embert is megvédenünk, akik rakétatámadások alatt élnek évek óta. A déli területek nagy része öt-hat év óta folyamatos rakétatűz alatt áll a Gázai övezetből. Igyekszünk visszafogni magunkat, hogy ne válaszoljunk, és ne okozzunk sérelmet. Ők azonban úgy értelmezik ezt, hogy nem vagyunk elég elszántak, hezitálunk és félünk. Ezért van egy pont, amikor minden morális önkorlátunk ellenére kötelességünk megvédeni a népünket. Nagyon nem szeretjük, amikor ilyen döntést kell hoznunk, mégis rákényszerülünk arra, hogy ártatlan emberekben is kárt okozzunk.

Elpárolgott a bizalom

Hetek Online — Thu, 12 Jan 2012 07:39:12 +0100

A demokráciák nagyon jól működnek akkor, ha növekszik a gazdaság, és javakat kell szétosztani az emberek között, ugyanakkor nem nagyon alkalmasak arra, hogy szétterítsék a társadalomban a fájdalmas döntések hatásait, amikor a gazdaság zsugorodik - állítja Philip Coggan, az Economist vezető pénzügyi elemzője. Coggan, aki korábban húsz éven át a Financial Times szerkesztője volt, Paper Promises (Papírra rótt ígéretek) címmel írt könyvet a pénz és a hitelek történetéről.

Amikor megvettem az Ön könyvét, a kiadó a bankkártyámról egy gombnyomásra elektronikus úton leemelte a vételárat. Az ilyen elvont formában létező pénz különbözik-e bármiben is az „igazi" pénztől?

- Igen, ha elég régre nyúlunk vissza.

A középkorban a pénz szinte kizárólag fém formájában létezett. A hétköznapokban rézpénzt használtak, ennél értékesebbek voltak az ezüst- és aranyérmék. A későbbi bankjegyek is fizikai formában léteztek. A „láthatatlan" pénz tehát viszonylag új találmány. A különbséget akkor látjuk, ha figyelembe vesszük a pénz két alapvető funkcióját: azt, hogy egyrészt értéket őriz, másrészt a kereskedelem eszköze. Az elektronikus pénz ideális az internetes vásárlásra, hiszen nehézkes lett volna Önnek aranyérméket vagy akár papírpénzt küldeni a tengerentúlra a könyvkiadónak. Más a helyzet azonban az értékőrzéssel: erre nem ideális az elektronikus pénz.

Miért?

- A történelemben mindig konfliktusban állt egymással a pénz két különböző funkciója. A nagy feladat annak biztosítása volt, hogy se túl sok pénz ne legyen forgalomban, mert akkor az értékállósága csökken; de ne is legyen túl kevés, mert akkor az a kereskedelmet akadályozza. Nyilvánvalóan senki nem akarja azt, hogy a pénz úgy elértéktelenedjen, mint azt az első világháború után Németországban, vagy 1946-ban Magyarországon és a közelmúltban Zimbabwéban láttuk, mert akkor már egyik funkcióját sem képes ellátni. Az arany és ezüst értékállóságát az biztosítja, hogy korlátozott mennyiség áll rendelkezésre belőle. Amíg a papírpénz értéke ehhez volt kötve - a háborús időszakokat leszámítva -, gyakorlatilag nem volt infláció a nyugati világban. Miután azonban a forgalomban lévő pénzt elszakították az aranyfedezettől - vagyis már nem volt érvényes az ígéret, hogy minden papírpénzt a kibocsátó bank kívánságra adott mennyiségű aranyra vált át -, lehetővé vált, hogy tetszőleges mennyiségű pénz kerüljön forgalomba.

A könyvében utal arra, hogy a pénzkibocsátás és -elfogadás mindig bizalmi kérdés volt. Ma sokkal több pénz van forgalomban a világon, mint valaha. Ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb a bizalom is a bankok és a pénz használói között? A közhangulat nem ezt mutatja...

- Olyan értelemben nőtt a bizalom, hogy ma sokkal nagyobb a kereskedelmi forgalom, mint valaha. Közel száz éve beszélhetünk globális kereskedelemről, és ma már a hálószobánkban az ágyban fekve is megrendelhetünk szinte bármit bárhonnan a világon. Ez bizalmat feltételez, hiszen az előbbi példában Ön is elküldte a pénzt a kiadónak, bízva abban, hogy cserébe megérkezik a könyv, és fordítva. Az elmúlt években kiderült azonban, hogy túlígértük magunkat. Ennek következtében egyes országokban megtört a bizalom bizonyos bankokkal szemben.

Az adósságválság azt mutatja, hogy már egyes államok felé is megingott a bizalom...

- Alapvetően az államok bocsátanak ki pénzt. Amikor azonban egy bank a nála elhelyezett betétek egy részét kihelyezi hitelként, valójában szintén pénzt bocsát ki, hiszen ugyanarra az összegre igényt tart a betét elhelyezője és a hitelfelvevő is. A bank csak akkor teheti ezt meg, ha megvan iránta a bizalom és az állam iránt is, hogy a pénz megőrzi az értékét. Ma azonban Görögországban senki nem hiszi el, hogy az állam képes lenne kifizetni az adósságait, ami azt jelenti, hogy megszűnt az országgal és így a bankjaival szembeni bizalom.

A biztonságos megoldás tehát az, ha kevesebb pénz van forgalomban?

- A múlt század harmincas éveiben egyes országok megpróbáltak visszatérni az aranyfedezethez. A szigorú feltételek miatt azonban kevés pénz került forgalomba, emiatt aztán lelassult a kereskedelem, és megállt a növekedés. A világválság után azok az országok álltak a leggyorsabban helyre, akik legkorábban adták fel az aranyfedezetet. Vannak tehát olyan helyzetek, amikor a több pénz segíti a gazdaságot. 1971-ben az utolsó kapocs is megszakadt, ami a pénzt még az aranyfedezethez kötötte. Azóta gyakorlatilag nincs korlátja a pénztermelésnek. A pénzbőség áremelkedéshez és spekulációhoz vezetett, ami miatt még több pénzre volt szükség. Ebben a spirálban már senki nem tudta garantálni azt, hogy a többletpénz a gazdaságot, és nem a túlfűtött tőzsdei kereskedést szolgálja.

Nincs ellentmondás abban, hogy az emberek ma épp azokra haragszanak leginkább, akik a pénzt „termelik"? Az Occupy-mozgalom a Wall Street és általában a bankok ellen mozgósít, a dél-európai országokban szinte folyamatosak a tömegtüntetések a kormányok ellen.

- A bankok - legalábbis egyes bankok - gondatlan működése mindenképpen felelős, és a törvényhozók is, akik olyan szabályokat hoztak, amelyek lehetővé tették azt a magatartást. A tüntetésekkel kapcsolatban azonban érdekes megfigyelni, hogy Amerikában mindkét oldalról vannak tiltakozások. Az Occupy Wall Street (Foglaljuk el a Wall Streetet!) mozgalom a kapitalizmus ellen tüntet, és több pénzt követel a társadalomnak, míg a Tea Party konzervatív népi kezdeményezés a pénzügyi takarékosságot hirdeti, kisebb államot és költségvetést, vagyis kevesebb pénzt szeretne látni. Ez azért új, mert a populista mozgalmak eddig általában az állami kiadások növelését sürgették, ami egybeesik a bankok és a piacok érdekeivel is, hiszen így emelkedik a forgalom, valamint nő a termékek és az ingatlanok ára, ezen keresztül pedig a profitjuk is.

Könyvében részletesen ír arról, hogyan változott meg az adósággal kapcsolatos közfelfogás. Míg régebben szégyennek számított az adósság, az utóbbi évtizedekben szinte élhetetlennek tekintették azt, aki nem próbálta meg a lehetőségeit hitelből kibővíteni. Várható, hogy a válság hatására ez újból megváltozik?

- Az elmúlt harminc évben valóban rendkívül megváltozott az, ahogyan az adósságról gondolkozunk. Apám, aki a harmincas években nőtt fel, mindig is idegenkedett a hitelkártyáktól. Számára az adósság a válságot és kiszolgáltatottságot jelentette. A nyolcvanas-kilencvenes években viszont az európai emberek kezdték a hiteleket a gazdasági szabadság eszközének tekinteni, mondván, hogy így mindenki eldöntheti, mit, mennyit és mikor akar vásárolni. Ehhez persze azt feltételezték, hogy a jövedelmeik folyamatosan nőni fognak, így vissza tudják majd fizetni a pénzt.

A hitelezés alapvetően bizalomra épül. Maga a szó is erre utal: a kredit szó gyökere a latin credere, vagyis a bízni jelentésű ige. A hitelező bízik abban, hogy az ingatlan- és részvényárak, valamint a jövedelmek emelkedni fognak, így az adós vissza tudja fizetni kamatostól a felvett pénzt. A kölcsönvevő szintén a növekedésben bízik. Egy olyan társadalomban, ahol növekszik a lakosság száma, indokolt lehet az ilyen bizalom. Európában azonban most szinte megállt a gazdasági növekedés, és a lakosság száma is stagnál, vagy éppen csökkenésnek indult. Kifulladt a „baby-boom" lendülete, ami egyre nagyobb munkaerőt és vásárlóerőt kínált a gazdaságnak. Ez a népes generáció mostanában kezd nyugdíjba vonulni. Amikor az emberek kisebbre akarják cserélni a házukat, rá kell jönniük arra, hogy nincs már elég fiatal, aki megvegye azokat. Emiatt az ingatlanárak esésnek indulnak. Más vagyontárgyak esetén is ez a helyzet. Szinte olyan ez, mint egy piramisjáték: egyre több embernek kell megjelennie ahhoz, hogy a növekedés folyamatos legyen. Ha nincs elég új ember, akkor a vagyontárgyak értéke csökkenni fog. Japánban a részvények ma negyedével érnek kevesebbet, mint húsz évvel ezelőtt, és az ingatlanárak is harminc-negyven százalékkal estek. Ezért kisebb a bizalom is. A kölcsönadó nem bízik annyira abban, hogy az adós visszafizeti a hitelt, és fordítva. Nagy-Britanniában az emberek nagy többsége három-négy éve nem kapott semmilyen fizetésemelést. A legtöbben nem voltunk erre felkészülve, de ma már szinte mindenki óvatosabb a hitelekkel.

Az euróválságnak mi az alapvető oka? Alig több mint tíz éve van közös pénz Európában, és máris a megszűnéséről hallani...

- A felhalmozódott államadósságoktól kétféleképpen lehet megszabadulni. Egy ország leértékelheti a valutáját, hogy „elinflálja" az adósság egy részét. (Régebben ezt a pénzérmék „hígításával" érték el, amikor az arany- és ezüstpénzek nemesfémtartalmát csökkentették, bár ez egy körülményes és népszerűtlen módszer volt.) Az európai országok a huszadik században azért szakadtak el az aranyfedezettől, hogy leértékelhessék a valutájukat, hiszen ha a pénz húsz százalékkal kevesebbet ér, akkor az adósság is ennyivel kisebb terhet jelent.

Amikor azonban az országok egy közös valutához csatlakoznak, már nem tehetik ezt meg. A problémából csak azzal lehet kitörni, ha az ország olyan versenyképessé válik, mint Németország, ami nagyon nehéz feladat, vagy pedig fizetésképtelenséget kell jelentenie az adósságra, hacsak nem tud kívülről segítséghez jutni, ami ma szintén egyre nehezebb.

Az emberek ezt nem akarják elfogadni.

- A demokráciában nagyon nagy nyomás nehezedik a társadalomra, és az emberek lázadnak ez ellen, mint Görögországban, Spanyolországban vagy Olaszországban.

Mi a valószínűbb: Németország megunja azt, hogy állandóan másokat kell kisegítenie, és visszaállítja a márkát, vagy az, hogy a déli országok közül egy vagy több csődöt jelent?

- Az utóbbi. Nem hiszem, hogy a németek valaha is kilépnének egyoldalúan az eurózónából, egyes országok azonban államcsődbe juthatnak. Viszont a fizetésképtelenség még nem jelenti feltétlenül azt, hogy ezek az országok az eurózónából is kilépnek. Ha ugyanis feladják az eurót, attól még euróban lesz nyilvántartva az adósságuk (hasonlóan a magyar devizahitelekhez). Ha azonban visszaállítják a lírát, a drachmát vagy a pesetát, akkor az harminc-negyven százalékkal kevesebbet ér majd az euróval szemben, így a probléma egyáltalán nem oldódik meg az államcsőd után. Így ha már végképp elkerülhetetlen a fizetésképtelenség, akkor miért ne euróban adósodjanak el, bennmaradva a közös valutarendszerben. Ezzel megmaradnak a járulékos előnyök, a segélyek lehetősége Németországtól vagy a zóna más erős tagállamaitól. Ha Görögország elhagyná az eurót, ettől még nem javulna az exportképessége.

Magyarország más utat próbál járni: a nyolcvan százalék körüli államadósság ellenére gazdasági szabadságharcot hirdetett. Van-e ennek bármi realitása?

- Mi itt az Economistnál mélyen kételkedünk abban, hogy a magyar kormány gazdasági terve működőképes lenne, különösen ami a jegybank függetlenségének korlátozását illeti. Függetlenül attól, hogy Magyarország meg tudja-e őrizni a fizetőképességét, vagy sem, ez a politika hibás, és kudarcot vallott. Természetesen mindig lehet bízni abban, hogy valahogy majd csak lesz, mondván, hogy mások is megúsztak már ilyen nehéz helyzetet. A Magyarországgal kapcsolatos hitelmutatók és az ország leminősítése azt jelzi, hogy a piacokat nem győzték meg a kormányzati bejelentések. Az ilyen politikával az a probléma, hogy csak addig működik, amíg az adósságra fizetendő kamatok nem kezdenek el meredeken emelkedni. Ha ez megtörténik, akkor az ország rettenetes csapdába kerül. Egyre nehezebb lesz ugyanis az adósságok finanszírozása, a piacok viszont még jobban tartanak az államcsőd veszélyétől, és ezzel tovább emelkednek a kamatfelárak. Ebbe a csapdába került Görögország és Írország is. Ha a magyar kormány célja az volt, hogy meggyőzze a külföldi befektetőket arról, hogy továbbra is érdemes itt befektetni, akkor ez a politika kudarcot vallott.

Viszonylag új jelenség az, hogy a hitelminősítők vagy olyan pénzügyi szervezetek, mint az IMF és az Európai Központi Bank döntései akár kormányok bukásához vezethetnek. Hogyan befolyásolja ez a demokráciát, a választók szabad döntését?

- A kormányok korábban is függtek a piaci körülményektől, és ez befolyásolta a politikájukat. Ma új az, hogy a hitelezők igyekeznek a pénzügyi politika befolyásolását - például a kamatlábak alakítását - kivonni a választók döntése alól, és független szereplők, elsősorban a jegybankok vagy európai központi szervezetek kezébe adni azt. Ezzel az Európai Unió vétójogot kap a nemzeti költségvetések felett. Ezt látjuk Görögországban és Olaszországban, ahol már olyan személyek vezetnek, akiket soha nem választottak meg semmilyen hivatalra. Ez mindenképpen kihívást jelent a demokráciára nézve. A demokráciák ugyanis nagyon jól működnek akkor, ha növekszik a gazdaság, és javakat kell szétosztani az emberek között, ugyanakkor nem nagyon alkalmasak arra, hogy szétterítsék a társadalomban a fájdalmas döntések hatásait, amikor a gazdaság zsugorodik. Görögország ezzel a dilemmával szembesült: mi a jobb, ha hagyjuk azt, hogy a piacok diktáljanak nekünk, vagy az, ha a németek és Brüsszel mondják meg, hogy mit csináljunk. Ha azonban egy ország csökkenti az adókat, és így kevesebb pénzhez jut, akkor külső forrást kell találnia ahhoz, hogy a különbözetet kipótolja. Ha nem akarjuk, hogy hitelminősítőknek, bankoknak és más külső tényezőknek vétójoga legyen a gazdaságpolitikánk - vagy magánemberként a személyes döntéseink - felett, akkor nincs jobb megoldás: ne kérjünk kölcsön.

Diktátorok fekete éve

Hetek Online — Thu, 29 Dec 2011 08:30:12 +0100

1945 - Mussolini és Hitler halála - óta nem bukott meg egyetlen év alatt annyi diktátor, mint idén. A sort Ben Ali tunéziai elnök kezdte, aki az év elején kitört tömegtüntetések elől január 14-én elmenekült az országból. Bár távollétében egy tunéziai bíróság feleségével együtt utólag 35 év szabadságvesztésre és 13 milliárd forintnak megfelelő pénzbírságra ítélte, szerencsésnek mondhatják magukat, miután Szaúd-Arábia menedéket adott a számukra.

Ben Ali bukása után a véres tüntetések átterjedtek Egyiptomra is. Hoszni Mubarak egyiptomi elnök 2011. február 1-jén bejelentette, hogy nem indul a szeptemberben esedékes elnökválasztáson. A tüntetések azonban tovább folytatódtak, így az elnök 2011. február 11-én lemondott, és a hatalmat a hadsereg vezérkarának adta át. Mubaraknak Benjamin Ben-Eliézer volt izraeli védelmi miniszter menedéket ígért, ám a volt elnök ezt elutasította. Áprilisban a még általa kinevezett főügyész elrendelte Mubarak és két fia letartóztatását. A katonai tanács kezdeményezésére májusban kezdődött a per, amelyen a súlyos beteg volt elnököt megalázó körülmények között, hordágyon, vasketrecbe zárva hallgatták ki. A vádak alapján az Egyesült Államok egykori legfontosabb közel-keleti arab partnerének számító Mubarakot halálbüntetés fenyegeti.

Drámai éve volt a 33 éve regnáló Ali Abdullah Szale jemeni elnöknek is. Az országban tavasszal szintén véres tömegtüntetések kezdődtek, ahol lemondását követelték - eredménytelenül. Június 3-án rakétagránáttal merényletet kíséreltek meg ellene. A támadásban négy testőre meghalt, ám Szale elnök súlyos sérülésekkel ugyan, de túlélte a merényletet. Amerikai információk szerint testének 40 százaléka és tüdeje is megégett. Szaúd-Arábiába vitték gyógykezelésre, de szeptemberben visszatért. Végül novemberben beadta a derekát, és bejelentette, hogy nem indul a 2012. januárra kiírt elnökválasztáson.

Nem úszta meg ennyivel Moamer Kadhafi líbiai vezető. Az Ezredes 41 éven át korlátlan hatalommal irányította az észak-afrikai országot. Sokáig úgy tűnt, hogy a márciusban kitört felkelés és a NATO légicsapásai sem tudják megingatni uralmát. Végül eljött az ő ideje is, és a Líbiai Szocialista Népköztársaság Szeptember 1-jei Nagy Forradalmának Testvéri Vezére és Útmutatója szülővárosa, Szurt mellett egy csatornában fogságba esett. Hiába volt Kadhafi a világ egyik leggazdagabb embere - személyes vagyona a 100 milliárd eurót is meghaladta -, utolsó órái pokolian teltek. Elfogói megkínozták, majd megölték. Holttestét egy hentesboltban tették közszemlére. Miután mindenki kedvére megköpdöshette, tetemét a sivatagban ásták el.

Vannak olyan diktátorok, akik formailag hatalmon vannak, de sorsuk megpecsételődni látszik. Basar al-Asszad szíriai elnök hadserege és biztonsági erői több mint 5000 felkelőt gyilkoltak meg, mégsem tudták letörni a felkelést. Hugo Chavez venezuelia elnök pedig a rákbetegséggel vív elkeseredett - volt orvosa szerint reménytelen - küzdelmet. Hozzánk közelebb Európa utolsó diktátoraként Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök uralma is megkopni látszik. Hiába választották 2010-ben harmadszor is újjá, a „Bátyka" nemkívánatos személy a demokratikus országokban.

Nem csak diktátorok számára volt azonban megrázó a 2011-es esztendő. A Narancsos Forradalom egyik vezetőjét, Julia Timosenko volt ukrán miniszterelnököt hét év börtönre ítélték Kijevben. Lánya szerint a börtönben az egykori miniszterelnök állapota annyira megromlott, hogy már nem képes egyedül felkelni sem. Szintén börtönbe került Ivo Sanader volt horvát kormányfő is, akit korrupcióval és hatalommal való visszaéléssel vádolnak. Sanadert végül rekordösszegű óvadék ellenében december közepén szabadlábra helyezték, de pere tovább folytatódik 2012-ben.

Három európai uniós ország vezetője Brüsszellel került összeütközésbe, és kényszerült gyors távozásra. Iveta Radicova, Silvio Berlusconi és Jeorjiosz Papandreu bukása azt jelzi, hogy 2011-ben nemcsak a Közel-Keleten, hanem Európában is alaposan felgyorsultak az események.

Gyõztek a kiábrándultak

Hetek Online — Thu, 15 Dec 2011 14:19:18 +0100

Két szomszédunknál is országgyűlési választásokat tartottak a hétvégén. Horvátországban nem okozott meglepetést a jobbközép kormány bukása, ám Szlovéniában egy új párt jó hajrával lekörözte mind a jobb-, mind a baloldali politikai elitet. A Pozitív Szlovénia vezetője a ljubljanai polgármester, aki egyben sikeres üzletember is. A két országban viszont közös, hogy a szélsőséges erőknek esélyük sincs a hatalom közelébe kerülni. Interjú Szűcs R. Gábor docenssel, volt ljubljanai külügyi tanácsossal.

Mi okozta a politikai fordulatot Horvátországban?

- Egyetlen szóval lehet erre válaszolni: a korrupció. A kormány és a kormánypárt neve ennek a politikai vesztegetésnek szinonimájává vált. Bár az előző kormányfőt, Ivo Sanadert épp most helyezik szabadlábra, a vádat fenntartják ellene. Két másik kormánytagnak is távoznia kellett a kormányból korrupciós ügyek miatt. Ezt a bélyeget képtelen volt lemosni a kampányban Sanader utódja.

A rendszerváltás után minden térségbeli országot és minden kormányt kísértek korrupciós ügyek. Mitől volt ez más?

- Horvátországban sorozatban buktak le korrupt állami vezetők, és az ügyek olyan óriáscégeket érintettek, mint a horvát gazdaság zászlóshajója, az INA, vagy a nemzetközi hírű Podravka. Ez már túllépte azt az ingerküszöböt, amit az emberek elintéznek azzal, hogy „Istenem, mindenhol van korrupció".

Az új balközép kormányzó erő garantálja, hogy nem kerül hasonló botrányokba?

- Ilyen garancia nem adható, de a botránysorozat és annak nemzetközi visszhangja, valamint a legfelső szintig elérő bűnüldözés legalábbis valószínűsíti azt, hogy még egyszer nem kockáztat meg senki ilyet.

A győzteseket Kukuriku-koalícióként emlegetik. Honnan ered ez a fura név?

- Rijekához közel, a dalmát tengerparton van egy étterem, azt hívják Kukurikunak (képünkön jobbra fent). Itt tartották az első informális találkozójukat azok a pártok, melyek ennek a koalíciónak a tagjai lettek. A négy politikai párt szövetsége 2010-ben alakult meg hivatalosan, azóta emlegetik őket így.

Kikből áll a koalíció?

- Balliberális pártokból: benne vannak a szociáldemokraták, a horvát liberális demokraták, egy isztriai helyi párt és nem utolsósorban a nyugdíjasok pártja, akik a jobbközépről tolódtak át a baloldali koalícióba. A Kukuriku-koalíciónak kényelmes többsége van, nem kell másokat bevonni a kormányzáshoz.

Horvátország másfél év múlva az unió tagja lesz. Mekkora a lelkesedés most, hogy állandó válsághírek jelennek meg a közösségről?

- Az unió olyan, mint egy erőd, amibe nehéz bejutni, de a belső udvaron már szabad a mozgás. Ez persze nagyobb konkurenciát is jelent a bent lévők számára. Az csak utólag derül ki, hogy mennyire sikerült erre felkészülni a horvátoknak. Az unió népszerűsége minden országban a csatlakozáshoz közeledve fokozatosan csökken. Jövőre népszavazást tartanak a belépésről.
A horvátok minden bizonnyal igent mondanak, de messze nem akkora többséggel, mint néhány évvel ezelőtt.

A Balkán érzékeny terület, látjuk ezt Montenegrótól Koszovóig. A horvát csatlakozás nem okozhat új konfliktusokat?

- Bosznia-Hercegovina nehéz kérdés, mert ez az állam két nagy részből áll. Az egyik a muzulmán bosnyákok és a horvátok föderációja, a másik a Boszniai Szerb Köztársaság. A boszniai horvátok megkaphatják a horvát állampolgárságot, miközben a határ nem teljesen tiszta a két ország között. A hegyvidéki területen nehéz lesz meghúzni és ellenőrizni a schengeni határokat.

Bosznia hogyan értelmezi a kettős állampolgárságot?

- A bosznia-hercegovinai polgárok automatikusan megkaphatják a horvát állampolgárságot, de ettől még nem valószínű, hogy uniós állampolgárok lesznek, mert az útlevelük bosznia-hercegovinai marad.

Milyen állapotban veszi át az új kormány a horvát gazdaságot?

- Meglehetősen gyenge állapotban.

A termelés a legutóbbi adatok szerint 2 százalékkal, az uniós export pedig 1 százalékkal csökkent. A külföldi adósságállomány a GDP 41,2 százaléka, de ehhez tudni kell, hogy amikor Jugoszlávia megszűnt, a volt tagállamok felosztották maguk között a teljes jugoszláv adósságállományt. Az örökölt adóssággal együtt is alacsony a horvát adósságállomány, a költségvetési hiány viszont 5 százalék, ami messze van az elvárt szinttől. A horvátok is tárgyalnak IMF-hitelről, mert ők is tartanak a leminősítéstől.

A szomszédos Szlovéniában meglepő eredmény született. Nevető harmadikként egy új formáció, a Pozitív Szlovénia győzött. Miért?

- A szlovén kollegák szerint még az utolsó napokban sem lehetett sejteni ezt az eredményt. A lakosság, úgy látszik, kiábrándult a klasszikus bal- és jobboldalból, a több ciklusban vagy hosszabb ideig kormányon lévő régebbi politikai szereplőkből. A kiábrándult többség újat keres, és ezt megtalálta Zoran Janković személyében és az általa vezetett új pártban.

Hogy tudta Janković ilyen rövid úton győzelemre vezetni a Pozitív Szlovéniát?

- Azért ő nem ismeretlen Szlovéniában. Öt éve ljubljanai polgármester, korábban pedig sikeres üzletember volt. De még az országos ismertsége mellett is bravúros teljesítmény, hogy egy év alatt megszervezte az új pártot.

Mi hozta meg a sikert számukra?

- Egyrészt az elégedetlenség: az előző kormány bevezette az eurót, ami megdobta az árakat és az inflációt, miközben a munkanélküliség megközelíti a 8 százalékot. Az emberek attól tartottak, hogy Szlovénia is beleesik abba a szakadékba, amibe a dél-európai országok kerültek. Ezért sokan örülnek, hogy egy gazdasághoz értő ember veszi át az irányítást.

A Pozitív Szlovénia pragmatikus vagy ideológiailag elkötelezett párt?

- Mind a két állítás igaz. Pragmatikus, miközben ideológiailag baloldali liberális, a vezető személye és a párt összetétele miatt is. Politikailag nem állnak szemben a korábbi kormánnyal, sőt valószínűleg az eddig kormányzó szociáldemokrata párt részt is fog venni a koalícióban, mert egyedül nincs elég mandátumuk.

Mennyire érzékelhető Szlovéniában és Horvátországban a szélsőséges politikai pártok jelenléte?

- Horvátországban nincs a magyarországi Jobbikhoz hasonló szélsőséges erő a parlamentben és a politikai palettán. Szlovéniában a Szlovén Nemzeti Párt 10-12 százalékra számíthat. Ez egy furcsa, egyszemélyes nacionalista párt, egyesek szélsőbaloldalinak, mások szélsőjobboldalinak definiálják. A két szélsőség között nincs nagy különbség, sokszor ugyanabban a forrásban lehet megtalálni mindkettőt. De senki nem akar összefogni velük, páriák a közéletben.

Színre lép az F-csoport

Hetek Online — Thu, 15 Dec 2011 06:09:19 +0100

Változnak az idők: régebben a nagy hatalmú háttérszervezetek a konspirációs elméletek híveinek nagy örömére tényleg a háttérben, többé-kevésbé titokban működtek. A gazdasági válság ezt a régi tradíciót is elsöpörte. Az új, egyesek szerint teljhatalmú európai hatalmi központ a nyilvánosság előtt jött létre október 19-én, a Frankfurti Operaház konferenciatermében. Az Európai Unió nyolc kulcsszereplője egy héttel később már be is mutatkozott a cannes-i csúcstalálkozón. ők a Frankfurti Csoport, akik alig két hónap alatt bebizonyították, hogy Európában az eddigi gyakorlattól eltérően mégis lehet villámgyors döntéseket hozni. Papandreu és Berlusconi már tudja ezt, most David Cameron iratkozott fel a „brüsszeli kommandócsoport” célszemélyei közé.

Csillogó gálaünnepségre gyűlt össze Európa politikai és gazdasági elitje október közepén Frankfurtba. Jean-Claude Trichet-t, az Európai Központi Bank leköszönő elnökét búcsúztatták, az első sorba Angela Merkel mellett Nicolas Sarkozyt várták. A francia elnök késve ugyan, de megérkezett, miután otthagyta a szülőszobában feleségét, aki éppen vajúdott első közös gyermekük születésére várva.

A csodálatosan felújított Frankfurti Operában az ünnepi hangulatról a Claudio Abbado vezényelte bolognai Mozart Zenekar gondoskodott. A remekművek előadása után azonban váratlanul komolyra fordult a szó. Kerekes széken a színpadra tolták Helmut Schmidt volt nyugatnémet kancellárt. A 92 éves idős politikustól néhány udvarias üdvözlő szót vártak, ám Schmidt nem finomkodott. Az Európai Unió keresztapjaként is emlegetett idős politikus arra figyelmeztette előkelő hallgatóságát, hogy „a politikusok mai generációjának kudarca sokkal nagyobb fenyegetést jelent Európa jövője számára, mint egyes tagállamoknak az eladósodottsága."

Az egykori kancellár beszéde után a vezető politikusok az operaház konferenciatermében gyűltek össze. Angela Merkel és Nicolas Sarkozy mellett José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke; Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke; Mario Draghi, az Európai Központi Bank új vezetője; Olli Rehn finn politikus, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyekért felelős biztosa (gazdasági témákban Barroso jobbkeze), valamint két további pénzügyi nagyágyú, Jean-Claude Juncker

luxemburgi miniszterelnök, az uniós pénzügyminisztereket tömörítő Eurogroup vezetője és Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) francia vezérigazgatója.

A Frankfurti Csoport létrejöttének okára Merkel beszédében így utalt: „A gyakorlatban lassú és bonyolult az Európai Unió cselekvőképessége és mozgástere. Ha lehetőségként akarjuk megragadni a jelenlegi válságot, akkor készeknek kell lennünk arra, hogy gyorsabban cselekedjünk, sőt ha kell, akár nem megszokott módokon is."

Merkel szavait sokan úgy értelmezték, hogy Berlin a válság nyújtotta lehetőség alatt azt érti, hogy nyíltabban képviselheti a német gazdasági erőre alapozott hatalmi igényeit. (Káoszból rendet?, Hetek, 2011. november 4.) Ezzel kapcsolatban korábban a német vezetők nagyon visszafogottan fogalmaztak, mert tudták, hogy nem veszi ki jól magát, ha az erőre hivatkoznak. Most ez is megváltozott:

„A piac eldöntötte a kérdést, hogy vajon ki fogja elfogadni a német modellt" - mondta a berlini kormány szóvivője, aki szerint már csak „az intézkedések részleteiről és mértékéről van szó, a lényegét már mindenki elfogadta". A német fokozatos „nyújtózkodás" történetesen időben egybeesik a fokozatos amerikai csapatkivonással Európából.

Vadászidény

Az új európai hatalmi központ egy héttel később a kettős válságcsúcson már megmutatta erejét. A Frankfurti Csoport első célpontja a görög miniszterelnök lett, miután Jeórjiosz Papandreu népszavazást helyezett kilátásba az európai mentőcsomag feltételeinek elfogadásáról. A válasz nem késett: azonnal elapadtak az euróforrások, és utána már hiába táncolt vissza a referendum ötletétől, bukása elkerülhetetlen volt. Még Barroso is beszállt Papandreu destabilizálásába, amikor - a pozíciója által megkövetelt semlegességet felrúgva - felszólította a görög miniszterelnököt, hogy alakítson koalíciós kormányt. Papandreu utódja Lucas Papademos, a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank volt alelnöke lett.

Silvio Berlusconi már nehezebb falatnak tűnt. A dörzsölt olasz kormányfő 17 éves politikai pályafutása alatt sikeresen megszabadult minden ellenfelétől. 52 bizalmi szavazást élt túl, miközben folyamatosan zajlottak körülötte a politikai és magánéleti botrányok. Ráadásul Olaszország gazdasága - a média szalagcímei ellenére - nem volt különösebb bajban. Az adósságokra fizetendő kamatok nélkül költségvetése egyensúlyban van, sőt az eurózóna egyik legnagyobb többletét mutatja. A jólétben élő északi régió a kontinens egyik leggazdagabb része. Az elemzők szerint az euró nélkül még ennél is jobban mehetne Olaszországnak, ha a római kormány leértékelhetné a lírát az export ösztönzése érdekében. Az olasz háztartások ráadásul lelkesen takarékoskodtak, 8600 milliárd eurót tettek félre. A gazdasági növekedés ugyan nem volt valami fényes, de Berlusconi úgy érezhette, hogy gazdasági oldalról nem érheti baj. Rosszul számított: néhány hét leforgása alatt az olasz államkötvények kamata látható külső ok nélkül drámai mértékben megugrott. A 7 százaléknál is magasabb kamatráta azt jelentette, hogy megduplázódott az adósságokra kifizetett teher. Az olasz lapok értetlenül álltak az országgal szembeni hirtelen bizalomvesztés miatt. Többen politikai támadást sejtettek a kockázati felár gyors növekedése mögött. Emlékeztettek arra, hogy Angela Merkel már 2010-ben kijelentette, hogy „helyre kell állítanunk a politika primátusát a piac felett". A politikusok korábban is megpróbálkoztak ezzel, többnyire sikertelenül. Az eurózóna hatalmas apparátusában azonban már csak egy maroknyi ember dönt országok sorsáról. Az 1000 milliárd eurós mentőalapot kezelő alapítvány például csupán 15 emberből áll. Az új rendszer lehetővé teszi azt, hogy a Frankfurti Operaház különtermében egy csoport vezető megkerülhesse a demokratikus döntéshozatali rendszereket, és meghatározhassa az unió jövőjét.

Az új központ hatalmával szemben végül Berlusconi is tehetetlennek bizonyult. Egy nap alatt nyolc kormánypárti képviselő dezertált, és ezzel felborult a törékeny koalíciós egyensúly. Az olasz miniszterelnök utóda szintén egy Brüsszel-párti bürokrata, Mario Monti lett. A Frankfurti Csoport így néhány hét alatt két országban is elérte, hogy a demokratikusan választott vezetők helyére senki által meg nem választott, ámde megbízható „kormányzók" kerültek. A helycserék úgy tűnik, megoldást kínálnak az úgynevezett Juncker-paradoxonra. A csoport egyik tagja, Jean-Claude Juncker egyik híres mondása szerint ugyanis „mind tudjuk, hogy mit kellene tennünk, csak azt nem tudjuk, hogy választassuk magunkat újra, miután megtettük ezt." Ha azonban olyan vezetők állnak az országok élén, akiket nem választottak meg, akkor az újraválasztásuk miatt sem kell aggódniuk.

Nyílt levél Madame Merkelnek

A Frankfurti Csoport befolyását természetesen a brit lapok bírálták a legélesebben. Az Economist felhívta a figyelmet arra, hogy az „F-csoport" hetek alatt az euróválság döntőbíróságává nőtte ki magát, anélkül hogy erre bármilyen felhatalmazást kapott volna. „Nincsen világos jogi felépítése és szervezete sem, mégis új magot alkotnak Európa magvában" - írta a londoni gazdasági hetilap, amely emlékeztet rá, hogy Barack Obama elnök is találkozott a nyolcakkal a cannes-i csúcstalálkozón, és ezzel a német-francia hatalmi központ a tengerentúlról szintén támogatáshoz jutott. Az Independent szerint a Frankfurti Csoport azt ígéri, hogy gyors reagálású hadtestként a szeszélyes piaci hullámzások előtt tud járni, így a válság során időben meg tudja hozni a fontos döntéseket.

Ennél sokkal élesebben fogalmaz a konzervatív Spectator. „Ha eddig úgy gondolta, hogy az Európai Unió a jelenleginél már nem lehet kevésbé demokratikus, akkor hadd mutassuk be Önöknek a Frankfurti Csoportot." A lap szerint létrejött az új „Európai Politbüro", ami a hajdani moszkvai Politikai Bizottságnál is veszélyesebb. Ezzel a hatalmi központtal ütközött a legutóbbi csúcstalálkozón David Cameron is, aki felismerte, hogy Nagy-Britannia számára gazdasági katasztrófát jelentene, ha kiterjesztenék rá az új brüsszeli szabályokat. Miután a brit nemzeti össztermék 10 százalékát a pénzügyi szolgáltatások teszik ki (a teljes adóbevételnek pedig 17,5 százalékát), ezért a City összeroppanna, ha kivetnék rá a tranzakciós sarcot, az úgynevezett Tobin-adót. A britek úgy érzik, hogy Brüsszel azt szeretné, ha Európa legnagyobb pénzügyi központjának számító London helyét Frankfurt vehetné át adminisztratív módon - a „kozmopolita demokrácia" eszközeivel megtámogatva.

A Daily Expressben Frederick Forsyth brit író nyílt levelet intézett a német kancellárhoz, akit ironikusan Madame Merkelnek szólít. Forsyth szerint az euró olyan francia-német konstrukció, ami mára megbukott. „Hadd emlékeztessem Önt arra a jól ismert tényre, hogy egy német kancellár (Helmut Kohl) bízott meg egy német bankárt (Karl Otto Pohlt), hogy fogjon össze egy francia bankárral (Jacques Delors), akit egy francia elnök (François Mitterrand) kért fel a közös pénz megvalósítására. Meg is tették, de a konstrukció kezdettől fogva hibás volt. Mint egy túlterhelt hajó, csendes vizeken még csak-csak ellavírozott, de viharban azonnal veszélybe került." - írta a brit szerző.

„Nagy-Britannia viselkedése és a brit közhangulat nem magalapozott" - állítja ezzel szemben a Hetek által megkérdezett washingtoni elemző. „Németország részben önérdekből ugyan, de támogatja az európai stabilitást, amire ráadásul gazdasági ereje fel is jogosítja. A németek rendet igényelnek: produktív ország, amelyik nagyhatalom, de politikailag nincsenek igényei. Példa erre az, hogy még Lengyelországgal is kitűnő kapcsolatokat ápol, a történelmi sérelmek ellenére. A britek viszont úgy tesznek, mintha meglenne még a birodalmuk. Fontosabbnak érzik magukat, mint amilyenek, mert a század közepétől kezdve már csak relatív befolyással rendelkeznek. Cameron most úgy viselkedik, mintha ez nem történt volna meg, és függetleníthetné magát az Európai Uniótól. Ez tragikus tévedés a britek szempontjából, és nagy kár az uniónak is" - véli az ismert magyar származású professzor, aki neve mellőzését kérte, arra hivatkozva, hogy egy hazai lapban megjelent véleménycikke nyomán a beszélgetésünket megelőző napokban több száz - többségében gyűlölködő - e-maillel árasztották el. „Emiatt egy kis időre elment a kedvem attól, hogy névvel szerepeljek a sajtóban" - tette hozzá a professzor.

A valóság több, mint a tudomány

Hetek Online — Thu, 01 Dec 2011 07:06:33 +0100

Miért döntött úgy a világ legkonzervatívabbnak tartott óriásbefektetője, Warren Buffett, hogy megszegi több évtizedes alapelvét, miszerint nem vásárol külföldi céget? A 4,5 milliárd dolláros befektetést Buffett 2006-ban Haifában akkor írta alá, amikor a városba becsapódtak a Hezbollah első rakétái. Daniel Hershkowitz rabbi, izraeli fejlesztési és technológiai miniszter szerint országa sikerének a kulcsa a szükség: a létezésükért folytatott küzdelemben mindig egy - de inkább több - lépéssel az ellenség előtt kell járni. A civilben matematikus professzor miniszter a Heteknek elmondta, hogy számára soha nem jelentett konfliktust a hit és a tudomány összeegyeztetése.

Érdekes történetet hallottam Öntől azon az ebéden, amelyet Ilan Mor izraeli nagykövet adott a látogatása tiszteletére. Azt mesélte Erdő Péter bíborosnak, hogy a családjában olyan híres magyar csodarabbik voltak, mint a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózes, aki annak idején a fiatal Kossuth Lajosért is imádkozott. Amikor édesanyja a súlyosan beteg diákot elvitte hozzá, a rabbi nemcsak meggyógyította Kossuthot, hanem megjövendölte neki, hogy nagy és bölcs ember lesz hazájában, amilyen csak nagyon ritkán születik. Milyen szálak kötik még Magyarországhoz?

- Sokfelé éltek rokonaink Magyarországon. Édesanyám rokonsága nagyobbrészt Budapesten élt, de ő maga a Felvidéken született régi magyar nyelvű rabbicsaládban. Az ősei között valóban több híres csodarabbi volt, sok történetet hallottunk róluk. Édesapám Erdélyből származik, Dés környékéről. Egy kis faluban, a Kolozsvár melletti Nagyilondán nőtt fel. Amikor először Magyarországra jöttem, ellátogattam Bonyhádra is, ahol szintén éltek rokonaink. Ez 1994-ben volt, éppen ötven évvel a magyar holokauszt után. A városban a temetőn kívül semmi nyoma nem maradt a zsidó életnek, pedig a háború előtt 6-700 fős életerős közösség volt Bonyhádon.

Az életrajzában részletesen szerepelnek tudományos karrierjének állomásai, de nem találtam utalást arra, hogyan lett rabbi. Vezető tudósok között ritka a gyakorló lelkész. Önnél hogyan kapcsolódott ez a két szakterület?

- Ebben is a családi tradíció volt a meghatározó. Több neves tudós volt a rokonságban, aki rabbiként is sikeresen szolgált. Így aztán, amikor megszereztem a doktori címet, nagymamám az ünnepség után azt mondta: „Fiam, itt az idő, hogy valami komolyat is tanulj. Mikor végzed el végre a rabbinátust?" Hallgattam rá, mert a családunkban azt láttam, hogy a vallás és a tudomány nagyon szorosan együtt járt, és egymást erősítette.

Ez meglepő, mert ma inkább olyan tudósokról hallani, akik megvetik a hitet. Steven Weinberg Nobel-díjas fizikus szerint „ideje felébredni a vallás hosszú rémálmából", míg Richard Dawkins brit etográfus a legveszélyesebb vírushoz hasonlította a hitet.

- Nem állítanám azt, hogy a tudósok általában szembefordultak volna a hittel, mert sok példát tudnék említeni olyan nagyon elismert tudósokra, akik vallásosak. Bizonyos értelemben nagyon is sok hasonlóság van a tudomány és a vallásos hit között. A tudomány általában úgy dolgozik, hogy a tudósok kialakítanak egy elméletet, egy meggyőződésen alapuló paradigmát, amely a tapasztalataikra épül, majd megpróbálják azt bebizonyítani vagy cáfolni. Mivel a megismerhető világ korlátlanul nagy, ezért ezt a folyamatot számtalanszor meg lehet ismételni. A tudósok a teóriáikkal mindig új, addig ismeretlen területekre lépnek. A bizonyítatlan elméletek azonban nagyon hasonlóak a vallási magatartáshoz: a tudósok egy része hisz bennük, mások nem. Ilyen értelemben szerintem sok világi tudós egyben nagyon nagy hittel is rendelkezik...

Ettől még ateisták lehetnek...

- Igen, sokan közülük nem hisznek abban, hogy létezne bármilyen intelligens erő, ami mindent irányít. De ebben az a furcsa, hogy erre a kérdésre valójában nem is terjed ki a képzettségük. A tudomány ugyanis soha nem azt vizsgálta, hogy mi rejlik a dolgok mögött, hanem a megismerhető világról igyekszik nagyobb tudást szerezni. A tudomány a természet törvényeire kíváncsi. De még ebben is korlátozottak a lehetőségei, ezért Albert Einstein joggal mondhatta, hogy „minden tudományunk primitív, ha a valósághoz hasonlítjuk". Bármilyen fejlett teóriáink is vannak, a valóság ennél sokkal-sokkal összetettebb. A vallásnak nincs semmi gondja azzal, hogy igyekszünk megismerni a természet törvényeit, hiszen ezek léteznek. A kérdés az, hogy ki alkotta ezeket a törvényeket? Ha vannak olyan tudósok, akik azt állítják, hogy senki, akkor ez az ő személyes döntésük, aminek nincs semmi köze a tudományos ismerethez. Az, hogy ma nagyobb tudással rendelkezünk a természetről, mint korábban, még nem jogosít fel bennünket arra, hogy eldöntsük, van-e valakinek elegendő hatalma létrehozni vagy sem a természetet irányító törvényszerűségeket.

Nem lehet mégis, hogy a tudás rohamos bővülésével eljutunk a valóság mélyebb megismeréséhez?

- Határozottan hiszek abban, hogy minél többet tudunk, annál jobban megértjük a világot. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a nagyobb értelem és tudás révén jobb válaszokat tudunk adni a metafizikai kérdésekre.

Vegyük például ezt az iPhone-t. Senki nem gondolja azt, hogy ez a készülék csak úgy véletlenül jött létre, a természet vak erői jóvoltából. Gyerekes dolog lenne azt állítani, hogy ha valaki összegyűjti ennek a telefonnak vagy bármilyen más elektronikus készüléknek az összes alkatrészét, bezárja őket egy szobába, és vár ezer évet, akkor összeáll ez a fejlett eszköz. Még inkább így van az emberrel, amely mellett a legkorszerűbb készülék is primitívnek számít. Egy eszköz csak azt képes megtenni, amire az ember megtanította, ezért az ember által alkotott gépek csak annyit tudnak megtenni, amire az ember képes. Lehet, hogy ez a telefon sokkal gyorsabban számol, mint én, viszont más dolgokra meg egyáltalán nem képes, mert nem tanították meg rá. Vajon nem nevetséges dolog azt állítani, hogy majd magától, valami véletlen folyamat nyomán egyszer csak életre kel? Nem ugyanilyen képtelenség felételezni azt, hogy véletlenül, külső értelmes szándék nélkül jött létre az ember vagy bármilyen más teremtmény?

Mások azt is csodának nevezik, hogy Izraelben évente több innovatív cég jön létre, mint a feltörekvő sikerországokban, Indiában, Kínában és Dél-Koreában együttvéve. Egy nemrég nagy feltűnést keltett könyv a világ legtalálékonyabb társadalmának nevezte Izraelt, amely a jelenlegi válság idején különösen látványos eredményeket ért el. Mi ennek az oka?

- Szerintem a fő ok a szükség. Izraelben nem az ösztönzi a technológiai fejlődést, hogy az emberek jobban és kényelmesebben szeretnének élni, hanem az, hogy az ország léte folyamatos veszélyben van. Olyan ellenségek vesznek körül bennünket, akik el akarják törölni a zsidó államot. Ezek az országok minden szempontból sokkal nagyobbak nálunk, több lakosuk van, több természeti kincsük, több pénzük és több felszerelésük. Esélyünk sem lenne velük szemben a védekezésre, ha nem próbálnánk meg mindenben a legjobbra törekedni. A nagy kihívás, hogy mindezt korlátozott természeti és anyagi erőforrások mellett kell megvalósítanunk. Ez a veszély az izraelieket úgy tűnik, arra ösztönzi, hogy folyton túllépjenek a saját árnyékukon.

Más nemzetek is kihívások közepette élnek, mégsem ilyen sikeresek...

- Nem hiszem, hogy egyetlen másik ország is olyan nehézségekkel szembesülne, mint Izrael. Tudom, más országoknak is vannak ellenségeik, de közöttük nincs egyetlen egy sem, amelyet az ENSZ egyik tagállama azzal fenyegetett volna meg, hogy eltörli a föld színéről. Szerintem ez a halálos kihívás - az iráni elnökről beszélek természetesen - egyedülálló, nem hasonlítható a gazdasági válsághoz vagy más nehézségekhez.

A fenyegetések miatt Izraelnek aránytalanul sokat kell költenie védelmi kiadásokra. Hogy jut mégis pénz fejlesztésekre?

- A katonai kihívások mellett a zsidó nemzetnek más nehézségekkel is szembe kell néznie. A zsidóság a holokauszt után nagyon megtört állapotban volt, nemcsak Európában, hanem világszerte. Még olyan térségekben is, ahová a nácik nem jutottak el, mint például az afrikai vagy arab országok többsége. Amikor megalakult Izrael, a világ minden részéről érkeztek bevándorlók. 600 ezer ember kezdte felépíteni az országot, ma 5-6 millióan vagyunk. A bevándorlók túlnyomó többsége szegényen érkezett. A Szovjetunióból jöttek, ahol az állam üldözte a judaizmust, Etiópiából, a világ legszegényebb térségéből és az arab országokból, ahol pogromok fenyegették őket. Mindent ott kellett hagyniuk, csak annyit hozhattak magukkal, amit a kezükben elbírtak. Izraelnek biztosítani kellett a befogadásukat, és azt, hogy egy nemzetté váljanak. Emiatt a nem katonai kihívás miatt az államnak nagy erőket kellett fordítania az oktatás megszervezésére. A katonai célú fejlesztésekből igyekeztünk minél több eredményt hasznosítani a civil szférában is, és ez is sok ösztönzést jelentett. A hadseregben szolgáló fiatalok megismerhetik a legkorszerűbb technológiákat, ezért kortársaikhoz képest 22-23 évesen nagy előnnyel indulnak a húzóágazatokban.

A bevándorlás Európában is nagy probléma...

- Igen, Izraelben is feszültséget okoz, hogy a bevándorlók többsége sokkal rosszabb helyzetből kezdi, mint a már itt élő emberek. Nagyon nagy feladat a különböző kultúrákból érkező embereket egy nemzetté egybekovácsolni, de a közös célok ebben sokat segítenek.

Izraellel szemben rendszeresen hirdetnek bojkottot, nemcsak kereskedelmi szervezetek, hanem egyetemek és tudományos intézetek is. Ön tudósként hogyan éli ezt meg?

- Eddig az összes bojkottfelhívás kudarcot vallott. Voltak kísérletek, például a brit értelmiségi szakszervezetek részéről, amelyeket a londoni kormány nagyon ellenzett. Ezek a bojkottfenyegetések azonban leginkább Nagy-Britanniának ártottak, mert a tudományos világban nem nagyon működik a tiltás. A tudósok jelszava az, hogy „többet akarok tudni", ezért alapelvünk, hogy együttműködünk mindazokkal, akik osztoznak ebben a vágyban, függetlenül attól, hogy az illető miyen nemzetiségű. Így amikor a britek bojkottálták az izraeli tudósok meghívását, akkor sok más, nem zsidó tudós szolidaritásból szintén lemondta a részvételét a konferencián. Ez tehát elsősorban Angliának ártott. Ugyanígy az arab országok is, amikor nem adnak vízumot izraeli tudósok számára, csak magukat szigetelik el. A komoly tudósok, akik olyan országokban élnek, ahol megbecsülik a tudomány értékét, megértették azt, hogy a bojkott nem szalonképes formája a véleménynyilvánításnak, és ezért nem is próbálkoznak ezzel.

Nemzeti fejlesztési miniszterként milyen lehetőséget lát a Magyarországgal való együttműködésre?

- Ha az alapkutatásokat nézzük, akkor a határ a csillagos ég. Sok területen az izraeli és a magyar tudósok jól ismerik egymást és együttműködnek, csakúgy, mint az egyetemek. Szeretnénk azt, hogy az izraeli kutatók közül minél többen jöjjenek Magyarországra, a hétévente kapott alkotói szabadságuk idején. Kormányzati szinten pedig a kutatás-fejlesztés területén készítünk elő egy új megállapodást, mert Izrael ebben tudná a legtöbb tapasztalatot átadni a magyaroknak.

Névjegy

Daniel Hershkowitz izraeli tudományügyi és fejlesztési miniszter 1953-ban született Haifán. Szülei magyar holokauszt-túlélõk.
Tudományos fokozatait matematikából szerezte a haifai Technion egyetemen, ahol 1985 óta oktat. Több mint 80 matematikai értekezés szerzõje, számos rangos nemzetközi tudományos testület tagja. Rendszeres elõadó a világ különbözõ pontjain tartott matamatikai konferenciákon.
Politikusként a Habajit Hajehudi (A Zsidó Otthon) elnevezésû párt elnöke, az izraeli parlament, a Knesszet tagja.
Felesége, Shimona egy gyógypedagógiai középiskola vezetõje, öt gyermekük és nyolc unokájuk van. Daniel Hershkowitz õrnagyi rendfokozatban szolgált az izraeli hadseregben.

Fényt a politikába!

Hetek Online — Fri, 04 Nov 2011 20:43:18 +0100

A Dél-Afrikai Keresztény Demokrata Párt elnöke nem politikusnak készült. Az egyik legismertebb evangéliumi keresztény prédikátor, Reinhard Bonnke munkatársa volt az afrikai missziói során. Kenneth Meshoe lapunknak adott interjújában elmondta, hogy parlamenti munkája mellett feleségével együtt ma is vezetõ lelkészként szolgál abban a gyülekezetben, amelyet nyolc emberrel alapítottak 1988-ban.

Ön a Dél-Afrikai Keresztény Demokrata Párt alapítója és egyben elnöke. Miért alapították meg a pártjukat?
– Hosszú története van annak, ahogyan bekerültem a politikába. A családomban nem volt senki politikus. Én magam keresztény lelkészként tevékenykedtem. Nem is gondoltam arra, hogy politikai szerepet vállalok, mert arra tanítottak, hogy keresztényként ez nem lenne helyes. Úgy hallottuk, hogy a politika egy olyan piszkos játék, amitől a tisztességes és őszinte keresztényeknek jobb távol tartaniuk magukat. A Biblia alapos tanulmányozásából azonban megértettem, hogy az élet minden területén fényre, világosságra van szükség. Ha fényt viszünk a társadalom különböző köreibe, akkor pozitív változásokat érhetünk el. Nekünk magunknak kell világossággá válnunk, így rájöttem arra, hogy nem zárhatjuk ki a keresztényeket a politikából sem. Ha a politikától távol tartjuk magunkat, akkor ez a terület biztosan sötétségben marad. Látjuk azt, hogy ha a legtöbb országban megkérdezik az embereket arról, hogy kiben bíznak leginkább, akkor a politikusok a sor végén kullognak. Ez azt jelzi, hogy sötétség borítja a politikát, mert sok tehetséges és felkészült ember kivonult a közéletből. Így tág tér marad a képzetlen és korrupt emberek számára. Ahhoz, hogy hatással tudjunk lenni a politikára, szükség van olyan jó és istenfélő emberekre, akik készek arra, hogy szerepet vállaljanak a politikában. Ezáltal az igazság behatolhat a közéletbe. Sokan úgy gondolják, hogy a politikában az igazság mindig relatív. Mi azonban abban hiszünk, hogy az igazság nem viszonylagos, hanem állandó. A körülmények változhatnak, de az igazság nem változik.
Hogyan lett a felismerésből tett?
– Miután rádöbbentem erre, elbeszélgettem több keresztény barátommal. Ez a kilencvenes évek közepén volt, ekkoriban kezdtek neki az új dél-afrikai alkotmány kidolgozásának. Szerettük volna, hogy az alkotmányban a számunkra fontos értékek és szempontok is szerepet kapjanak. Úgy éreztük, hogy ha nem lépünk, később lehet, hogy örökre bánni fogjuk ezt. Már csak négy hónap volt hátra a választásokig, de úgy döntöttünk, hogy politikai pártot alapítunk, és ennek én lettem az első elnöke.
Milyen eredménnyel járt a pártalapítás, mit tart az elmúlt évtizedben a legnagyobb eredményüknek?
– Legnagyobb sikerünknek az alkotmány megszövegezésében való részvételünket tartom. Ez ugyanis kimondja, hogy Dél-Afrika nem szekuláris állam. Az alkotmány-előkészítő bizottság – amelynek én is tagja voltam – megvitatta, hogy milyen államformát kellene választani Dél-Afrika számára. A kormányzó párt, az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetői világi államként akarták meghatározni Dél-Afrikát. Átláttam, hogy milyen nagy horderejű kérdésről van szó, ezért feltettem a kérdést, hogy mi lenne, ha az alkotmány szekuláris államként határozná meg Dél-Afrikát. A pártunk mellett dolgozott tanácsadóként a fokvárosi egyetem egyik alkotmányjogásza. Egy hetet kért arra, hogy alaposan áttanulmányozza a kérdést, majd a megadott időben átadott egy tanulmányt.
Eszerint három következménye lehet annak, ha Dél-Afrika szekuláris állammá válik az új alkotmány nyomán. Először is természetesen nem fog szerepelni semmilyen utalás Istenre az alkotmányszövegben. Másodszor, semmilyen állami intézményt nem lehet egyházi célokra felhasználni, harmadszor pedig az egyházi tisztségeket viselők kizárásra kerülnek az állami vagy kormányzati állásokat betöltő emberek köréből. Különösen a második lehetséges következmény aggasztott, miszerint semmilyen állami intézményt nem lehet egyházi vagy vallási célra használni.
Akkoriban, 1995 körül a fekete karizmatikus keresztény gyülekezetek 80 százaléka nem rendelkezett saját ingatlannal. Többnyire iskolákat, önkormányzati épületeket béreltek. Rájöttem arra, hogy ha az állam világi jellegére való utalás bekerül az alkotmányba, akkor mindezeket a gyülekezeteket kirakják az istentiszteleteik helyszíneként szolgáló épületekből. Fogtam tehát ezt a jogi szakvéleményt, és egy kísérőlevéllel együtt szétküldtem a keresztény közösségek vezetőihez. Leírtam nekik, hogy ha nem ébredünk fel most, akkor kikerülnek az iskolákból, tanácstermekből. A lelkészek nagy többsége mellénk állt. Azt üzenték, hogy nem engedik ezt megtörténni. Úgy döntöttünk tehát, hogy létrehozunk egy politikai pártot, amely egy nagy tüntetést szervezett a fővárosban. Legalább ötvenezren gyűltünk össze, bár a világi sajtó szerint csak harmincezren voltunk. Ez a menet is szerepet játszott abban, hogy az alkotmányból kivették ezt a passzust. Talán ez volt az Afrikai Keresztény Demokrata Párt eddigi legnagyobb sikere, mert ennek köszönhetően a keresztény gyülekezetek továbbra is használhatják az intézményeiket. Ha akkor nem lépünk, mindezt elveszíthettük volna.
Dél-afrikai politikusként mit gondol arról, hogy sokan apartheidországnak nevezik Izraelt?
– Semmi alapja nincs egy ilyen összehasonlításnak. Amikor nagyon nyugodt vagyok, akkor azt mondom erre a felvetésre, hogy tudatlanságból származik. Amikor azonban kicsit indulatosabb vagyok, akkor teljes ostobaságnak nevezem. Ha nekem, egy fekete afrikai embernek valaki azt akarja elmagyarázni, hogy Izraelben apartheidet folytatnak a palesztinokkal szemben, akkor nem tudja, hogy miről beszél.
Az apartheidrendszer idején ugyanis Dél-Afrikában nem volt mozgási szabadság. Tudni kell ehhez, hogy az országot különböző övezetekre osztották fel, amelyek egy-egy nagyobb városhoz kapcsolódtak. Voltak lakóövezetek a fehér emberek számára, és voltak lakóövezetek a feketéknek, és a vegyes bőrszínű emberek, valamint az indiaiak számára. Mindenki csak a maga lakóhelyén élhetett. Ahhoz, hogy az egyik övezetből eljussak egy másikba, engedélyre volt szükségem. Még ahhoz is engedélyt kellett kérnem, hogy egy másik, feketék számára fenntartott zónába eljussak. Akkor is, ha az csak néhány kilométerre volt a mi övezetünktől. Ha engedély nélkül indultam el, letartóztattak. A személyazonossági igazolványunkba beírták, hogy hol lakunk. Ha egy másik övezetben találtak meg, akkor fel kellett mutatnom az engedélyt jelentő pecsétet, különben letartóztattak. Nem volt tehát mozgási szabadság Dél-Afrikában. Nos, én jártam Izraelben, és ott azt tapasztaltam, hogy az ország különböző részein mindenféle emberek élnek. Mindenütt voltak izraeliek, arabok, ázsiaiak, afrikaiak. Hogy mondhatná valaki azt, hogy apartheid van Izraelben, amikor ezek az emberek szabadon mozoghatnak az országban?
Önből lehetett volna politikus húsz évvel ezelőtt?
– Semmit nem tudtam a választásokról, amíg nem jött létre az új dél-afrikai demokrácia. A törvény tiltotta, hogy szavazzunk. Ennek következtében nem volt választási lehetőségem arra, hogy eldöntsem, ki képviseljen a parlamentben. Nem szólhattam bele abba, hogy ki mit mond az én nevemben. Csak 1994 után nyerte el valamennyi dél-afrikai polgár a szavazati jogot. Ha viszont megnézzük Izraelt, ott minden állampolgár szavazhat, függetlenül attól, hogy zsidó vagy nem zsidó. Tehát ez sem igaz. De leginkább az lepett meg, amikor kiderült számomra, hogy az a bíró, aki a volt izraeli köztársasági elnök ügyében ítélkezett, és bűnösnek mondta ki a volt elnököt, nos ez az ember nem egy zsidó bíró volt, hanem palesztin.
Számomra ez megdöbbentő volt, mert az apartheidrendszer idején egy fekete tanító sohasem taníthatott fehér diákot. Ha egy fekete ember orvos volt, nem lehettek fehér betegei. És végképp elképzelhetetlen volt, hogy egy fekete bíró egy fehér ember ügyében ítélkezzen. Izraelben azonban nincs ilyen diszkrimináció, és arabok is dönthetnek zsidók felől. Ha a közlekedést nézzük, akkor Dél-Afrikában nem volt egységes tömegközlekedés. Voltak autóbuszok fehér emberek számára, és voltak autóbuszok feketéknek. Izraelben együtt utazhatnak palesztinok és zsidók ugyanazon a buszon. Nem értem tehát, hogy a világ miért engedi ilyen sokáig ezt a hazug állítást keringeni, mintha Izrael apartheidország lenne, amikor pedig erről szó sincsen. Szerintem minden embertől meg kell kérdezni, aki ilyet állít, azt, hogy tudja-e, miről beszél. Mutasson nekem Izraelben egy olyan várost, ahová palesztinok nem léphetnek be. Mutasson nekem egy olyan izraeli kórházat, ahová egy palesztin nem kerülhet be. Dél-Afrikában azonban ez volt a helyzet.

Le a tõkésekkel!

Hetek Online — Thu, 20 Oct 2011 07:11:26 +0200

„Mi vagyunk a 99 százalék" - ezzel a jelszóval hirdetett szeptember 17-ére tiltakozó demonstrációt „a Wall Street elfoglalására" egy kanadai reklám- és fogyasztóellenes csoport. Az akció kezdeményezője, Kalle Lasn (képünkön jobbra) az „arab tavasz" mintájára azt üzente: eljött az „amerikai ősz" ideje a nagyvállalatok és bankok uralma alóli felszabadulásra. A New York-i akcióból azóta világméretű tüntetéshullám alakult ki, amelyhez a legkülönbözőbb csoportok csatlakoztak, de a szervezők azt állítják, hogy a mozgalomnak nincs vezetője, és nem áll mögöttük semmilyen politikai vagy gazdasági erő.

„Amikor a nyáron összeültünk ötletelni a szerkesztőkkel, fotósokkal és barátainkkal, hogy mi legyen a következő akciónk, mind azt éreztük, hogy valami olyat kellene elkezdeni itt is, mint ami Tunéziában és Kairóban történt. Amerika megérett arra, hogy elinduljon egy ilyen „haragmozgalom". Megszondáztattuk itt-ott az ötletet, és nekiálltunk a szervezésnek" - mondta az ABC Newsnak adott interjújában Kalle Lasn, az Adbusters című magazin főszerkesztője.

A 69 éves, észt származású Lasn Kanadában él, és az ezredforduló ellenkultúrájának egyik jelképes alakja. Olyan globális akciók fűződnek a nevéhez, mint a „Tévémentes világnap" és a „Ma ne vásárolj semmit" mozgalom. Az Adbusters magazin cikkei és címlapjai tudatosan provokálnak, és a kiadvány a viszonylag szerény, 90 ezres példányszáma ellenére nagy hatással volt számos civil mozgalomra és értelmiségi aktivistára. A kapitalizmusellenes magazint többször is megvádolták antiszemitizmussal. Először 2004-ben, amikor azt írták, hogy a Bush-kormányzat háborúpárti neokonzervatív támogatói közül sokan zsidók, majd 2010-ben, amikor a Gázai övezet blokádja elleni tiltakozásul fotósorozatot tettek közzé. Ezeken a képeken a „megszállás alatt élő" palesztinokat a varsói gettó mártírjaival állították párhuzamba, miközben az izraeli katonákat a náci SS-katonákhoz hasonlították. A kiadvány bírálói szerint a képekkel a magazin nemcsak Izraelt démonizálta, hanem a náci népirtás mértékét is igyekezett minimalizálni. Kalle Lasn visszautasította a vádakat, szerinte csak egyes „befolyásos zsidó szervezetek és kanadai politikai erők" akarták megfélemlíteni őket.

A szervezők kezdettől fogva ambiciózus célokat tűztek ki maguk elé. „Egyszerű a követelésünk: az elnök állítson fel egy bizottságot arra, hogy elválassza a pénzt a politikától, és így nekikezdhessünk egy olyan program kidolgozásának, amelyre az új Amerika épülhet" - írták az Adbusters júliusi számában. Egyben tiltakozó akciót hirdettek New Yorkban, a Wall Street közelébe. Azt kérték az emberektől, hogy „árasszák el Manhattan déli részét, állítsanak fel sátrakat, tábori konyhákat, békés barikádokat és foglalják el a Wall Streetet".

Az érdeklődés minden várakozást felülmúlt, szeptember 17-én ezrek gyűltek össze egy magántulajdonban lévő parkban. A hatóságok nem léptek fel a tüntetőkkel szemben, sőt Michael Bloomberg New York-i polgármester kijelentette, hogy akár köztereket is rendelkezésre bocsát a tüntetők számára. Amikor azonban a tüntetők elfoglalták a közeli Brooklyn hidat, a rendőrség közbeavatkozott, és több mint száz embert letartóztatott. A hatósági fellépés azonban nem rettentette el az érdeklődőket, és október közepére már közel százezren tiltakoztak New Yorkban. A „Foglald el a Wall Streetet!" mozgalom mintájára 70 amerikai nagyvárosban - köztük Chicagóban, Denverben és Bostonban - indultak hasonló tüntetések, sőt a hullám a tengerentúlra is átterjedt. Október közepén 900 városban szerveztek tiltakozásokat Londontól Sanghajig. Ezek többnyire békések voltak, bár Rómában a tüntetők összecsaptak a rendőrökkel. (Lapzártánkkor Athénből is erőszakos jelenetekről érkeztek hírek.)

A tüntetések mintáját a Világkereskedelmi Szervezet éves közgyűlése ellen 1995-ben szervezett villámdemonstráció adta, amelyet számos - időnként erőszakba torkolló - tüntetés követett. „Akkoriban a minta az volt, hogy a nagyvállalati erőközpontokat a tiltakozók »farkashordaként« támadják meg. Most csendesebb módon, hátizsákos módszerrel igyekszünk elárasztani a Wall Streetet" - idézi az ABC Kalle Lasnt, aki szerint fordulóponthoz érkezett a világ. „Az Egyesült Államok nem kap segítséget Washingtonból, és visszafordíthatatlanul elindult a lejtőn. A fiatalok látják ezt, és nem tudják, hogy mit hoz számukra a jövő. Utoljára a vietnámi háború idején volt hasonló életérzés, amikor összeszedték az utcákról a fiatalembereket, és elvitték őket az őserdőbe, hogy a vietkongok megöljék őket. Most is a jövő a tét, erről szól a mozgalmunk" - állítja Lasn.

A tüntetések jelszava szerint a „99 százalék" mozdult meg az „egy százalék", vagyis a szupergazdagok ellen, akik az amerikai összjövedelem 23 százalékából részesednek. Nem a szegények tüntetéséről van azonban szó. „Az amerikai médiában sokan Apple computerrel felszerelt anarchis-táknak mutatják be a tüntetőket" - mondta az ATV Start című műsorában Simonyi András volt washingtoni nagykövet, aki szerint politikai szempontból is jól körülírható a mozgalom: a demokrata párt radikális balszárnya a fő erő, amely a gazdasági válság miatt a nagyvállalatokat, a bankokat és a gazdagokat teszi felelőssé. Ahogy hosszabbodik a válság, úgy lesznek az emberek egyre türelmetlenebbek, így vonzóak számukra a Wall Street-ellenes mozgalom célkitűzései, hogy egy egyszázalékos „Robin Hood-adót" vessenek ki minden pénzügyi tranzakcióra.

A tüntetők között az utóbbi hetekben az anarchista jelszavak mellett feltűntek radikálisan föderalista táblák („Csak a totális állam a megoldás") és antiszemita, Izrael-ellenes szlogenek is („Zsidó milliárdosok ülnek a Wall Streeten"). Az „egy százalék" alatt vannak, akik „a mindent uraló zsidó lobbit" értik, míg mások - mint Michael Moore Oscar-díjas dokumentumfilm-rendező - egyszerűen „a kapitalizmus végét" követelik. A legradikálisabb véleményt Roseanne Barr színésznő fogalmazta meg, aki egy televíziós műsorban azt sürgette, hogy a bankok fizessék vissza azt a pénzt, amivel az amerikai kormányzat kimentette őket 2008-ban. Szerinte aki nem teszi ezt meg, akár halálbüntetéssel is számolhatna. „Először visszafizettetném velük a pénzt. Ha erre nem hajlandók, átnevelő táborokba záratnám őket, és ha ez sem segít, akkor jöhet a guillotine és a lefejezés" - mondta a radikális közéleti aktivista.

Szombaton lesz a világforradalom

Világszerte négyszáz városban – Magyarországon Budapesten és Pécsett – rendezik meg szombaton a Valódi Demokráciát Most! (Világforradalom) megmozdulást. A helyesírási kihívásokkal sûrûn küzdõ, vállaltan baloldali szervezõk a demokráciáról, az állam szerepérõl, az alapvetõ emberi és szociális jogokról, a gazdaságról és társadalomról, valamint a fönntartható világról vitáznak, majd tüntetnek egy jót. Mint a szervezõk fogalmaznak, „szerte a Földgolyón közös gondolkodásra, vitára és új lehetõségek kidolgozására készülõdnek az emberek”.
A valódi demokráciát, humanista világrendet, társadalmi igazságosságot és élhetõ környezetet követelõ balosok küzdenek „a dolgozók önvédelmének különbözõ formáiért, a szervezkedési szabadságért a munkahelyeken, a kollektív szerzõdések kötelezõvé tételéért, az állami és nem állami vállalatok vezetésében a dolgozói képviseletért, kötelezõ ágazati kollektív szerzõdések rendszeréért”. (Szegõ Péter, atv.hu)