Lukács András

Ámokfutó a tóvidéken

Göndör Ádám — Fri, 04 Jun 2010 10:32:42 +0200

12 embert ölt meg egy ámokfutó taxis szerdán a nyugat-angliai Cumbria megyében. Az ötvenkét éves férfi végigautózott a festõi tájairól híres Cumbria nyugati felében, és városról városra járva lövöldözött. A gyilkosságsorozat a legsúlyosabb eset 1996 óta, amikor egy fegyvergyûjtô a skóciai Dunblane általános iskolájában 16 iskolást és 1 tanárnõt ölt meg.

Derrick Bird gyönyörű napsütéses napot választott magának, hogy véghezvigye rettenetes tettét, amelynek során Cumbria tengerparti kisvárosait járva reggel fél tizenegy és délután öt között 12 ember életét oltotta ki, további 25-öt pedig megsebesített.
A taxisofőrként dolgozó ötvenkét éves férfit kollégái barátságos, közvetlen embernek ismerték. Ennek fényében különösen tragikus, hogy Derrick Bird éppen egy taxisofőr életét oltotta ki elsőnek Whitehavenben. A SkyNews viszont úgy tudja, hogy első áldozata a saját ikertestvére volt. Ezután elindult, és a környéken véletlenszerűen kiválasztott helyszíneken kezdett el lövöldözni. Második áldozata egy út mentén dolgozó farmer volt, akinek az első híradások szerint két gyermeke van. A rendőrség szerint mintegy harminc különböző helyszínen járt, felderítését különösen nehézzé tette, hogy taxisofőrként jól ismerte a környék eldugott útjait, ezeken tudott nyomtalanul elmenekülni minden egyes gyilkosságot követően.
A rendőrség rögtön a keresésére indult, bejárva a környék legeldugottabb, turisták által látogatott útjait, de csak az újabb és újabb áldozatokról érkező bejelentések alapján tudták beazonosítani, hogy merre járt. A rendőrök hangosbeszélőn figyelmeztették az embereket, hogy húzódjanak be az utcáról, illetve felhívták a környékbeli pubok tulajdonosait, hogy figyelmeztessék vendégeiket, és zárják be az épület ajtaját. Derrick Birdöt ketten látták közvetlen közelről a nap folyamán. Egy idős férfi egy piros lámpánál állva figyelt fel Bird betört szélvédőjű autójára, majd magára a férfira a puskával. Rögtön rájött, hogy miről lehet szó, és elrohant.
A másik szem- tanú egy kerékpáros férfi volt Egremontban, aki szintén lát-
ta Bird autóját, amelynek nyitva volt az ajtaja, majd a férfit, aki a dombot szemlélte. „Megfordult és rám nézett, egy hatalmas mesterlövész puska volt a kezében. Majdnem a földet érte, hatalmas távcső meg minden.” Barrie Moss nem tudta mire vélni a helyzetet, ezért nem is nagyon mozdult, Bird pedig bedobta a fegyvert az autójába és elhajtott. Moss ezt követően vette észre, hogy a földön egy nő fekszik vérbe fagyva, rögtön hívta a rendőrséget, és próbálta elállítani a vérzést. Barrie Moss beszámolója szerint a nő ekkor még lélegzett, öt perccel később azonban meghalt.
A rendőrség délután öt után találta meg Bird Citroënjét az erdőben, benne a férfi holttestével. Az eseményeket követően dermedt csend ereszkedett Cumbria kisvárosaira, amelynek lakosai azt próbálják megérteni, vajon mi váltotta ki ezt az őrült indulatot a férfiban. Egy névtelenül nyilatkozó taxis azt állította, hogy másik két kollégájával vitatkozott össze az előző estén, ezt követően hazament. A taxis még találkozott vele este a Tescóban, a következő hír már az ámokfutás volt. A családi profilból lapzártánkig csupán az derült ki, hogy Bird mintegy húsz éve elvált, rákban szenvedő édesanyjával és testvérével lakott együtt. Egyes beszámolók szerint Birdnek a közelmúltban született unokája.

A Gólem-baktérium

Göndör Ádám — Fri, 28 May 2010 14:15:50 +0200

Amerikai kutatók mesterséges módon adtak életet egy baktériumnak, utat nyitva ezzel a szintetikus élet számára. A szintetikus élet létrehozása régi álma volt a kutatást vezetõ Craig Venternek, akinek meggyõzõdése volt, hogy a helyes genetikai kód beindítja az életet egy korábban élettelen sejtben. A kísérlettel Venter átlépte a Rubicont – a mesterséges élet létrejöttének azonban beláthatatlanok a következményei.

Egy 18. századi történet szerint Judah Löw ben Bezalel, Prága főrabbija agyagból egy szobrot készített, amelynek a Kabbala segítségével szellemet is adott. A Gólem néven ismert műember életre kelt, egy adott ponton azonban törni-zúzni kezdett, úgyhogy Bezalel rabbi visszavonta belőle a szellemet, így megszűnt létezni. Craig Venternek, ha csak részlegesen is, de sikerült elérnie azt, amit a zsidó legenda szerint Bezalel rabbinak: életet adott az élettelennek. Míg a prágai mester teljesen élettelen agyagot használt a Gólem elkészítéséhez, Venternek egy létező sejtből kellett kiindulnia. Ezt a sejtet azonban teljesen megfosztotta saját genetikai anyagától, kromoszómáitól és a Mycoplasma mycoides nevű mikroba génjeit helyezte bele. Venter kísérlete igazolta azt a feltevést, hogy a sejt szoftvere a DNS, így ha sikerül betölteni a szoftvert, a rendszer elindul és működni kezd, elvégezve a szükséges feladatokat, például az egyik legfontosabbat, a fehérjegyártást.

„Vízjel” a DNS-végén

A számítógépes hasonlatnál maradva, a mesterséges sejt üzembe helyezéséhez első lépésként a lehető legegyszerűbb szoftverre volt szükség, vagyis egy olyan minimális genetikai információval rendelkező bakteriális DNS-szálra (genomra), amely elegendő információt tartalmaz, hogy a sejtszintű program lefusson, de elég egyszerű ahhoz, hogy el lehessen készíteni. Venternek a Mycoplasma genitaliumban sikerült megtalálni azt a legkisebb baktériumot, amelynek genetikai kódját fel akarta használni a mesterséges sejt elkészítéséhez.
A baktérium genetikai állománya majdnem ötszáz génből áll, de a kutatócsoportnak – a gének egyenkénti „kiütésével” – sikerült bebizonyítania, hogy az életfunkciók fenntartásához közel száz génnel kevesebbre van szükség. A lecsupaszított sejtszoftver tehát csak 381 génből, vagyis közel egymillió (A,C,G,T) betűből áll.
Az utolsó fázisban Venter és munkatársai praktikus okokból mégsem a M. genitalium kódját, hanem egy közeli rokon, a Mycoplasma mycoides nevű baktérium genetikai állományát használták fel a kísérlethez. Ebből kitöröltek 14 gént, amelyeket nem láttak szükségesnek, és hozzáadtak még egy DNS-szakaszt, mintegy vízjelként. Ez a „vízjel” a létrehozott mesterséges baktérium egyedi azonosítója, így, ha valamilyen módon a laboratórium falain kívül kerülne, akkor is könnyen beazonosítható és begyűjthető lenne. Az így elkészített sejtszoftver futtatásához a M. capricolum nevű baktérium vázát használták fel. A restrikciós enzimektől – amelyek az idegen DNS-t lebontanák – megfosztott halott sejtbe leheltek új életet a mesterségesen összeállított genetikai kóddal, életre szólítva az ősökkel és rokonokkal nem rendelkező vadonatúj mikroorganizmust, a Mycoplasma laboratoriumot.

Félig teremtõk

A Craig Venter és kollégái által – elsőként a Science nevű rangos tudományos lapban – bemutatott „teremtési” protokollból világosan kiderül, hogy egyelőre még csak fél teremtésről van szó. Bár kétségtelen, hogy a Mycoplasma laboratoriumot az amerikai kutatók a nemlétből szólították a létbe, ehhez azonban egyelőre még szükségük volt egy másik sejtre, a M. capricolum nevű baktériumra. Ahhoz ugyanis, hogy a genetikai kódból fehérjék, majd egy új sejt legyen, riboszómára van szükség, amely a sejt fehérjegyáraként a DNS-ben tárolt kód alapján elkészíti a szükséges fehérjéket. Mivel mesterséges riboszómát még nem sikerült készíteni (ez lesz a következő cél), ezért volt szükség egy a genetikai állományától, az élettől megfosztott, de riboszómával rendelkező sejtre.
Bár a tudományos és nem tudományos közvélemény többnyire elismeréssel adózik Venter és csapata teljesítményének, többen úgy látják, hogy ez egy olyan hatalmas lépés, amelynek következményei még beláthatatlanok – és a jövő nem feltétlenül felhőtlen. Julian Savulescu, az Oxfordi Egyetem etikaprofesszora szerint „Venter nem csupán az életet másolja mesterséges módon, hanem istent játszik azáltal, hogy olyan mesterséges életet hoz létre, amely természetes módon nem létezett volna.” John Harris, a Manchesteri Egyetem orvosbiológiai etika professzora szerint „miközben Venter nagyon precízen fogalmaz a felfedezés lehetséges áldásaival kapcsolatban, nem beszél a veszélyeiről. Ez a munka megérdemli a lelkesedést, de csak addig, amíg ugyanolyan jelentőséget tulajdonítunk a kockázatoknak, mint az előnyöknek.”

Halálos vírust gyártanak

Nem a Mycoplasma laboratorium az első mesterséges teremtmény, 2002-ben ugyanis a New York-i Stony Brook egyetem kutatóinak sikerült mesterséges úton felépíteni a gyermekparalízis vírusát. A kísérlet nagy visszhangot váltott ki, ugyanis már benne volt a levegőben, hogy előbb-utóbb sor kerül a mesterséges vírus összeszerelésére, de arra nem sokan számítottak, hogy pont egy ilyen veszélyes vírust választanak ki maguknak az alkotók.
Akkoriban még Craig Venter is bírálta a kísérletet, aki szerint a mesterséges gyermekparalízis-vírus létrehozása felelőtlen kísérlet volt: „egy ártalmatlan bakteriális víruson is bebizonyíthatták volna rátermettségüket. Semmi értelme nem volt egy embereket fertőző vírust létrehozni és megadni az ahhoz szükséges használati utasítást.” A vírust megalkotó kutatók azzal védekeztek, hogy a vírus ma már nem jelent közvetlen veszélyt, mert ma már mindenki be van oltva a gyermekparalízis ellen (ez sajnos nem igaz). A választás nyilván azért esett a poliora, mert genetikai állománya közel nyolcezer betűből (bázispárból) áll, szemben például a himlő vírusában található 185 000 bázispárral.
A New York-i kutatóknak első lépésként tehát ezt a 7741 elemből álló RNS-szakaszt kellett létrehozniuk. Mivel azonban az RNS laboratóriumi körülmények között igen instabil, először a genetikai kód DNS-verzióját hozták létre. Ez rutinfeladat volt, a szükséges DNS-szakaszokat postán rendelték meg egy iowai cégtől, majd saját laboratóriumukban összeillesztették a szakaszokat. Innen már csak egy lépés volt a vírus genetikai kódjának elkészítése: egy enzim segítségével elkészítették a DNS-szakasz RNS-másolatát, ami már a kívánt genetikai kód. Az így elkészített RNS-szakasz megfelelő sejtkultúrában, a sejt erőforrásait felhasználva összeszerelte a teljes vírust, amely a kísérleti egereket megbénította vagy megölte.

A Szfinx testvérei

Mesterséges mikroorganizmusok mellett az elmúlt években a kutatóknak sikerült hibrid sejteket is létrehozniuk, ahol a sejt részben állati, részben pedig emberi eredetű. A mitológiai szereplő után kiméráknak – oroszlánfejű, kecsketestű és kígyófarkú lény, amelynek testvérei a lernéi hidra, Kerberosz, valamint a Szfinx – is nevezett hibridek az embrionális őssejtek előállítását könnyíti meg.
Az őssejtek előállításához szükséges embrionális klónozáshoz ugyanis petesejt kell, és míg két-három megfelelő minőségű humán petesejt „beszerzése” hónapokig is eltarthat, a kutatók egy vágóhídon egy nap alatt kétszáz alkalmas szarvasmarha-petesejtre tudnak szert tenni. Az eljárás során a kutatók szarvasmarhák, illetve egerek petesejtjeit használják fel a klónozáshoz, méghozzá úgy, hogy az állati petesejt sejtmagját eltávolítják, és ehelyett egy emberi testi sejt sejtmagját ültetik be. A hibridek létrehozása mellett érvelők szerint az így létrehozott humán–állati embrió túlnyomórészt emberi genetikai állománnyal rendelkezik, és valójában nem történik keveredés.

Dr. God: Obama is vizsgálatot rendelt el

A tudományos közvéleményen kívüli visszhangok megoszlanak a mesterséges DNS segítségével létrehozott baktériumsejt kérdésében: a katolikus egyház aggodalmának adott hangot, míg Barack Obama amerikai elnök további részletekre kíváncsi.
„Rossz kezekben a ma újdonsága végzetes lépéshez vezethet az ismeretlen holnapban”– mondta Domenico Mogavero olasz püspök, az olasz püspökkari konferencia jogi bizottságának feje a La Stampa címû napilapnak értékelve az amerikai Craig Venter által bejelentett áttörést. „Az ember Isten elé járul, de nem Isten. Ember marad, képes arra, hogy nemzéssel teremtsen életet, és ne mûvi úton építse azt” – tette hozzá.
Venter elõrelépése hosszútávon többek közt a környezeti kockázatok kiküszöbölését is lehetõvé tenné, a katolikus egyházi vezetõk ugyanakkor félelmüknek adtak hangot, amiért a tudósok „istent játsszanak”.
Az emberi természet az, ami az emberi genom méltóságát adja, nem pedig fordítva – vélekedtek. „A rémálom, amelytõl félni kell, az élet manipulálása” – mondta Mogavero.
A marylandi kutatóintézet bejelentését követõen Barack Obama elnök utasította a bioetikai ügyeket tanulmányozó elnöki bizottságot, hogy tanulmányozzák a mérföldkõnek számító lépést.
A bizottságnak mérlegelnie kell a kutatási terület lehetséges orvosi, környezetvédelmi, biztonsági és egyéb hasznosulásait, csakúgy mint bármilyen egészségügyi és biztonsági kockázatot, amely felmerülhet” – áll az amerikai elnök Amy Gutmannek, a bizottság vezetõjének, a Pennsylvania Egyetem elnökének írt levelében.
Obama egyben kérte a testületet, készítsen ajánlásokat, amelyeket a kormánynak foganatosítania kell azért, hogy Amerika learathassa ennek a fejlõdõben lévõ tudományos területnek a hasznát, a megfelelõ etikai határok megszabásával és az ismert kockázatok minimalizálásával.
A 77 országban jelenlévõ Friends of the Earth nevû szervezet szerint Venter munkája „szélsõségesen új szintre” emelte a genetikai tervezést. A csoport sürgette a Venter-csoportot, hogy álljon le, míg nem születik kormányzati szabályozás a kérdésrõl.

Õrségváltás Nagy-Britanniában

Göndör Ádám — Fri, 14 May 2010 09:40:43 +0200

Kedd óta új miniszterelnöke van Nagy-Britanniának: David Cameron tizenhárom ellenzékben eltöltött év után vezette vissza a torykat a hatalomba. Cameron a szigetország 53. miniszterelnöke – a legfiatalabb 1812 óta –, és a liberálisokkal alakít koalíciós kormányt, amire békeidőben hetven év óta nem volt példa.

Bár mindenki készült rá, mégis felkészületlenül érte a brit politikai rendszert a kialakult helyzet: 1974 óta először fordult elő, hogy a választások után egyetlen párt sem tudott egyedül kormányt alakítani. A Munkáspárt (Labour) ugyanis történelmi vereséget szenvedett, mintegy kilencven mandátumot vesztve a legutóbbi választásokhoz képest – ugyanakkor a konzervatívoknak sem sikerült átütő eredményt elérniük, annak ellenére, hogy a párt történelmi mennyiségű szavazatot kapott, ugyanakkor nem szerzett elég képviselői helyet a többséghez. Ehhez ugyanis még 21 mandátumra lett volna szükségük a megszerzett 305-höz. Mint az utólagos számításokból kiderült, a toryknak mindössze 16 ezer szavazat hiányzott a többséghez a megszerzett közel 10 millió mellé. Érdekes módon a konzervatív előretörést nem a liberális felívelés akadályozta meg – a kampány egyes szakaszaiban 30 százalék körül is mérték a pártot –, a Liberális Demokraták (LibDem) ugyanis – az egyéni körzetekre épülő választási rendszernek köszönhetően – végül csak 57 mandátumot szereztek a várt 100 helyett.

Licitverseny

Az eredményből egyetlen reális következtetést lehetett levonni: koalíciós kormányt kell alakítani. Egészen mostanáig azonban a koalíciós kormányzás gondolata szinte az eredendő bűnnel volt egyenértékű a politikai pártok retorikájában. Elsőnek Gordon Brown ocsúdott fel a dermedtségből, és péntek délután bejelentette, hogy ügyvezetőként addig marad, ameddig nincs új kormány, valamint hozzátette: ha megfeneklenek a konzervatívok és a liberálisok közötti tárgyalások, akkor egyezkedni fog a liberálisokkal. Mint hétfő reggel kiderült, erre már sokkal korábban sor került. Amíg a televíziós csatornákon vidám konzervatív és liberális képviselők számoltak be arról, milyen konstruktívak a tárgyalások, addig Nick Clegg (fent balra) titkos megbeszéléseket folytatott a Labourrel. Hétfő délutánra a konzervatív-liberális tárgyalások gyakorlatilag megrekedtek, és ettől kezdve a liberálisok már a nyílt színen folytatták megbeszéléseiket a Munkáspárttal. Ha blöffnek szánták, akkor sikerült, mert hétfő estére a toryk már abba is beleegyeztek, hogy referendumot tartsanak az arányos képviseleti rendszer bevezetéséről.
Kedd délutánra felgyorsultak az események; a Labourrel való megbeszélést követően a liberálisok visszatértek, hogy folytassák a megbeszéléseket a konzervatívokkal. Ekkor már sejteni lehetett, hogy a Labour nem tudja a liberálisokat meggyőzni arról, hogy közös kormányt alakítsanak. Mindeközben számos alacsonyabb és magasabb rangú Labour-politikus, egykori kormánytag fejtette ki a sajtónak, hogy a Munkáspárt morális szempontból sem léphet koalícióra a liberálisokkal, nem teheti meg újra a társadalommal, hogy olyan miniszterelnöke legyen, akit nem választottak meg. (Hétfőn ugyanis Gordon Brown világossá tette, hogy lemond a miniszterelnökségről és a pártelnökségről is, ha az új kormány meg tud alakulni.)
A konzervatív-liberális tárgyalások újrakezdése után sem volt világos, mire jut a két párt egymással. Ekkor jött azonban a kulcsinformáció a BBC riporterétől, amely már világossá tette, hogy estére teljesen megváltozik a politikai helyzet: Laura Kuenssberg ugyanis arról számolt be, hogy a Downing Street 10., a miniszterelnöki hivatal hátsó bejáratánál autók állnak, és elkezdték a rakodást. Ebből már világossá vált, hogy Gordon Brown kiköltözik a miniszterelnöki rezidenciából. Nem sokkal hat óra után a miniszterelnök kilépett a Downing Street 10. ajtaján felesége és gyermekei társaságában, és bejelentette lemondását a napok óta ott várakozó újságíróknak.
Az események innentől kezdve még jobban felgyorsultak: Gordon és Sarah Brown ugyanis beszálltak a miniszterelnöki Jaguárba, és a Buckingham Palace-be hajtottak, ahol a királynő fogadta a leköszönő miniszterelnököt. Az ötvennyolc éve uralkodó királynő elsőként Winston Churchill lemondását fogadta el még 1955-ben, Gordon Brown a tizenegyedik miniszterelnök ebben a sorban.

Őfelsége döntött

Alig távozott a Brown házaspár a Buckingham Palace-ből, amikor megérkezett a Cameron házaspár; a királynő a szokásnak megfelelően megkérdezte David Cameront, tud-e kormányt alakítani. Húsz perccel később David Cameron már miniszterelnökként távozott, és egyenesen a Downing Street 10-hez hajtott, ahol bejelentette, hogy elfogadta a királynő felkérését a kormányalakításra, és beszámolt arról, hogy koalíciós kormány alakul a liberálisokkal. A bejelentés előtt azonban arra is szakított időt, hogy a Munkáspárt tizenhárom kormányzatban eltöltött évét és a távozó miniszterelnököt méltassa.
Annak ellenére, hogy a kampány és a koalíciós tárgyalások során a pártok nem győzték hangsúlyozni, hogy megérett a reformra, a brit politikai rendszer időtállóságát a kormányváltás olajozottsága újra kiemelte. A Gordon Brown mögött felsorakozó köztisztviselői stáb megvárta az új miniszterelnököt, akivel ezután fognak együtt dolgozni, a miniszterelnöki hivatal köztisztviselői ugyanis nem változ-nak a miniszterelnök távozásával.
A Downing Street 10. előtt álló politikai kommentátorok nem győzték hangsúlyozni, hogy míg az Egyesült Államokban a kormányváltás hetekig tart, a szigetországban ehhez mindössze néhány órára van szükség. Ez többek között annak is köszönhető, hogy a választások közeledtével az egyes minisztériumok legmagasabb rangú köztisztviselői tájékoztatják az árnyékkormányt az aktuális ügyekről, a minisztériumok helyzetéről.
A kormányváltásra mellesleg szinte rohamszerűen került sor kedd délután és este, azt követően, hogy hétfőn még úgy tűnt, hogy a liberálisok a Labourt választják majd. A Munkáspárt mindent meg is tett annak érdekében, hogy a liberálisok belemenjenek a koalícióba. Hétfő délutánra Gordon Brown is félreállt az útból – Nick Clegg ugyanis azt hangoztatta a kampány során, hogy bármilyen „Lib-Lab” koalíció feltétele a miniszterelnök távozása.

Távolabb Brüsszeltől

A Munkáspárt vezetői szemmel láthatóan nagyon reménykedtek abban, hogy a liberálisok – akik a politikai paletta baloldalán helyezkednek el – hajlandóak egy esetleges koalícióra. A számok azonban ellenük szóltak, a liberálisok és a Munkáspárt együttesen még mindig csak 315 parlamenti hellyel rendelkeztek volna, a többséghez szükségük lett volna 11 további képviselő támogatására a kis pártok közül. Ráadásul a tárgyalások előrehaladtával egyre nagyobb ellenállást tanúsítottak a Munkáspárt talpasai, akik szerint meg nem választott politikusok – Lord Mandelson és Lord Adonis – tudnak csak olyan formációt kitalálni, amelyben a miniszterelnök szintén egy meg nem választott személy.
A gyors miniszterelnöki kinevezést követően kedd éjszakára gyakorlatilag felállt a kormány, amelynek nagy újdonsága, hogy a liberálisok vezetője miniszterelnök-helyettesi pozíciót tölt be majd a kormányban. Ennek megfelelően Nick Clegget szerda reggel nem sokkal kilenc óra után fogadta a Downing Street 10. ajtajában David Cameron, hogy a kormány elkezdje a munkát.
A liberálisok összesen 5 miniszteri posztot kapnak az új kormányban, ami komoly eredmény ahhoz képest, hogy a párt valójában 5 hellyel kevesebbet szerzett a mostani választásokon, mint 2005-ben.
A kormány legfontosabb pozícióit a volt árnyékkormány tagjai töltik be, így George Osborne lesz az új pénzügyminiszter, William Hague pedig az új külügyminiszter. Hague, aki a konzervatívokat vezette a koalíciós tárgyalások során, fontos szerepet fog kapni az új kormányban, a konzervatívok ugyanis számos ponton változtatni kívánnak Nagy-Britannia külpolitikáján. Öt évig például biztosan nem lépnek be az eurózónába, nem fognak semmilyen újabb hatalmat átadni Brüsszelnek, vagyis ellenezni fogják azt a német–francia javaslatot, hogy egy közös európai szervet állítsanak fel a tagországok gazdasági politikájának ellenőrzésére. Már a közeljövőben várható tehát, hogy Nagy-Britannia sokkal tartózkodóbban viszonyul majd az EU-hoz. Az új kormány valószínűleg más közel-keleti politikát fog folytatni, mint elődje, köszönhetően Cameron Izrael-párti elkötelezettségének.

A legfiatalabb konzervatív

David Cameron öt éve a teljes ismeretlenségből a brit konzervatív párt első emberévé nőtte ki magát. A most negyvennégy éves politikus teljesítette ígéretét, hogy az első adandó alkalommal visszavezeti a torykat a hatalomba. A modern kori brit politikában még senkinek nem sikerült ilyen viharos gyorsasággal az élre törnie. Még Tony Blairnek sem, mivel a volt kormányfő tizenegy éven át tanulta képviselőként a mesterséget az alsóházban, mielőtt negyvenegy évesen a Munkáspárt élére állt volna. Cameron viszont alig nyolc éve politizál.
A fordulópontot a 2005 októberében Blackpoolban, a tory pártkongresszuson elmondott beszéde jelentette. Húsz perc alatt világosan és higgadtan – ráadásul jegyzetek, sőt a legkisebb megtorpanás nélkül – vázolta fel hallgatósága számára, hogy hogyan képzeli el a „modern és mérsékelt 21. századi konzervativizmust”. Két hónappal később, december 6-án lezárt írásos szavazás során a mintegy 250 ezer fős párttagság kétharmada szavazott szó szerint bizalmat a „jövő emberének”. Cameron mellett szólt származása is. A konzervatív vezető távoli ősei közt több brit uralkodó is szerepel, anyai ágon pedig eddig három sikeres konzervatív képviselőt tud felmutatni a család a 19. század végéről, illetve a 20. század elejéről, mostohaapja pedig John Major kormányának volt kommunikációs minisztere. David Cameron gazdag tőzsdeügynök apja előbb az eddig 19 miniszterelnököt „jegyző” Etonba iratta be, majd Oxfordban szerzett közgazdaság-, filozófia- és politikatudományokból diplomát. Időközben tagja lett a csak férfiak számára nyitott White’s elitklubnak is, melynek olyan illusztris személyek a tagjai, mint Károly herceg és a fiai. Politikai karrierjére mindig is tudatosan készült, tanulmányai végeztével már 1988-ban azokban az akkor konzervatív vezetés alatt álló minisztériumokban helyezkedett el, ahol Margaret Thatchernek és John Majornek írt beszédeket. De mivel fontosnak tartotta, hogy a politika világán kívül is tapasztalatokat szerezzen, 1994-ben egy hétéves kitérőt tett a magánszektorba, ahol a Carlton médiacsoport kommunikációs és PR-igazgatójaként dolgozott. 2001-ben tért vissza a politikához képviselőként, majd ezt követően kezdte el volt iskolatársaiból és korábbi ismeretségi köréből felállítani azt a fiatal (legtöbbjük még nincs negyvenéves) és eltökélt – westminsteri körökben csak „Notting Hill-i fiúknak” becézett – csapatot, amellyel mostani kampányát sikerre vitte, és amelyből a konzervatív „árnyékkormányt” fogja felállítani. A kampányban előnyére szolgáltak személyes tulajdonságai is, lefegyverző könnyedsége és szembeötlő önbizalma – valamint olyan hétköznapi hobbijai, mint a kerékpározás és a kertészkedés – közelebb hozzák ahhoz az átlagpolgárokból álló választói réteghez, amelyet meg akart szólítani. David Cameron nős, két gyermek édesapja. Első kisfia súlyosan fogyatékosan született, és tavaly tavasszal hatéves korában elhunyt. Cameron ennek ellenére feleségével, Samanthával további gyermekeket is vállalt. Márciusban bejelentették, hogy Samantha ismét terhes, és a következő gyermekük születését szeptemberre várják. Az új miniszterelnök gyakorló kereszténynek vallja magát, de a hagyományos egyházakat – köztük a saját anglikán felekezetét – inkább csak társadalmi szempontból tartja hasznos intézményeknek: „A szervezett vallás könnyen elrontja a dolgokat.” Tony Blairrel szemben hangsúlyozza, hogy a politikája „nem hitvezérelt” és „nem rendelkezik forró dróttal Istenhez”. Egy interjúban kisfiuk halálát nevezte élete legnehezebb próbatételének, amely azonban mégsem fordította szembe Istennel, sőt „bizonyos értelemben még inkább megerősítette bennem a hitet”.

Médiakatasztrófa

Göndör Ádám — Sat, 08 May 2010 16:55:03 +0200

Bár a brit választási kampány kezdettõl fogva újabb és újabb nem várt meglepetéseket hozott, a finisben került sor az igazi drámára, amelyben Gordon Brown játszotta a tragikus hõs szerepét. Az elõzetes választási eredmények lapzártánk után pénteken válnak ismertté.

Az utolsó tévévita előtti napon Gordon Brownt egy nyugdíjas hölgy személyében utolérte a politikai végzet. A miniszterelnök egy Rochdale nevű kisvárosban kampányolt, amikor a vásárlásból hazatérő kisnyugdíjas belefutott a rendőrökből, helyi lakosokból és a miniszterelnök stábjából álló tömegbe. Gillian Duffy először azt hitte, baleset történt, de amikor felvilágosították, hogy Gordon Brown beszélget helyi lakosokkal, gondolta, odamegy és felteszi azokat a kérdéseket, amelyekre már régóta szeretett volna választ kapni a miniszterelnöktől. Közelebb érve odakiáltott a miniszterelnöknek: „Mi lesz az adóságokkal, Gordon?”
Az asszonyra először a helyi képviselőjelölt figyelt fel, aki miután megállapította, hogy a nyugdíjas hölgy tősgyökeres munkáspárti szavazó, odavitte a miniszterelnökhöz. Az első kérdés az volt, mi lesz a sok kelet-európaival, akik „beözönlöttek az országba”. Mint a későbbiekben kiderült, ez nem volt jó belépés a miniszterelnökkel való beszélgetéshez, aki ekkor még teljesen nyugodtan és gördülékenyen válaszolt az asszony kérdéseire, sőt a végén még tréfálkozásra is sort kerített, mondván: Gillian Duffy a megfelelő színbe (vörös) öltözött.
Ami ezután következett, az a kívülállókat alaposan meglepte: a miniszterelnök ugyanis egy mindenki által kedélyesnek tűnő beszélgetés végén, az autóba beszállva megjegyezte a mellette ülő stábtagnak: „Soha nem kellett volna ezzel a nővel összehoznotok.” Szerencsétlenségére mindezt a Sky News még bekapcsolt mikrofonjával a zsebében tette, amit a szintén bekapcsolva maradt videokamerák folyamatosan vettek. (Más kérdés, hogy a Sky News megsértette a nem hivatalos televíziós etikettet, mely szerint bekapcsolva maradt mikrofonok felvételeit nem játsszák le a publikum előtt. Egyes vélemények szerint, hogyha mindezt a BBC kamerái és mikrofonjai rögzítették volna, akkor, ha néhány órás tépelődés után is, de úgy döntöttek volna, hogy a felvételt nem osztják meg a nyilvánossággal.) A Sky News azonban nem így döntött, úgyhogy a felvételen hallható, hogy az autóban ülő stábtag megjegyzi: lehet, hogy az asszonnyal való beszélgetés nem kerül adásba. Mire Gordon Brown azt válaszolja, szerinte biztosan adásba
kerül. Ekkor tette fel a kulcskérdést Brown médiatanácsadója: mit is mondott Gillian Duffy?
A miniszterelnök bosszúsan azt válaszolta: „Mindent, ez egy bigott nő. Azt mondta, hogy mindig a Munkáspártra szavazott. Ez egyszerűen nevetséges.”
Eddig a felvétel, amit aztán a szerdai napon egy egész ország megdöbbenve hallgatott. És nem elsősorban azért, mert a miniszterelnök dühében bigottnak nevezett egy idős asszonyt, hanem azért, mert teljességgel megmagyarázhatatlan volt a miniszterelnök érzése. Nagyon valószínű, hogy a Gordon Brown csak általános dühét öntötte a nyugdíjas asszonyra, a nap ugyanis meglehetősen rosszul indult, és az előző sem ért véget valami jól. Szerda reggel a miniszterelnök a The Times címlapján azt olvashatta, hogy a liberálisok vezetője, Nick Clegg miniszterelnök akar lenni. Ez lenne az ára annak, hogy a liberálisok támogassanak egy munkáspárti-liberális koalíciót. Ez Gordon Brownnak ugyan nem okozhatott nagy meglepetést, hiszen az elmúlt két hétben már megtapasztalhatta, hogy a liberális vezér számára – aki szemmel láthatóan megittasodott hirtelen jött népszerűségétől – a határ a csillagos ég. Az viszont már keserűbb meglepetés lehetett, hogy saját pártjának vezetői egy pillanat alatt eldöntötték: ha a kormánykoalíció ára Gordon Brown feje, akkor ők ezt minden további nélkül szállítják a liberálisoknak. Némi hezitálás után David Milliband külügyminiszter fel is ajánlotta, hogy már péntektől hajlandó a Munkáspártot vezetni, ha úgy hozza a sors.
A Gillian Duffyval való találkozás után Brown rádióinterjúra ment a BBC-be, ahol ezúttal tévékamerák is voltak, teljessé téve a tragédiát. A miniszterelnök ugyanis a rádióriportertől tudta meg, hogy felvétel készült az autóban tett megjegyzéséről. A hír szemmel láthatóan lesújtotta a miniszterelnököt, aki az interjú további részében szinte elbújt a mikrofonok mögött. Időközben a tévécsatornák már Gillian Duffyt ostromolták, aki eleinte nagyon pozitívan nyilatkozott a miniszterelnökről, és azt hitte, hogy viccelnek, amikor a riporterek beszámoltak neki arról, hogy Gordon Brown bigottnak nevezte.
Brown stábja is gyorsan lépett, és a miniszterelnök nem sokkal később telefonon keresztül kért bocsánatot az asszonytól, majd személyesen is megjelent Gillian Duffy lakásán. Brown negyvenöt percig tartózkodott benn, majd széles mosollyal, de egyedül jelent meg az ajtóban, ahol a sajtónak bejelentette: bocsánatot kért, és tisztázták az ügyet az özvegyasszonnyal. A miniszterelnök beszámolója után természetesen mindenki arra volt kíváncsi, hogy mi is hangzott el odabent, és miért nem jött ki Gillian Duffy. A híresztelések szerint a Sun 250 ezer fontot adott volna az asszonynak a sztoriért, aki akkor még ellenállt, végül a Daily Mail vasárnapi számának, a Mail on Sundaynek nyilatkozott – az angol sajtó szerint 80 ezer fontért. A cikkből kiderül, hogy túllépve a sértődésen, a nyugdíjas asszony végül feltette a kérdéseit a zavarban lévő, nagyon megalázkodott miniszterelnöknek, aki távozóban azt szerette volna, hogy a kamerák előtt is kezet fogjanak.
Az eset természetesen nem jött jól az utolsó tévévita előtt, ahol gazdasági kérdések voltak terítéken, így a Tony Blair mellett pénzügyminiszterként dolgozó Brownnak alaphelyzetben ez „hazai pálya” lett volna. A vitát ezzel szemben ezúttal David Cameron nyerte (egyes közvélemény-kutató intézetek döntetlent hoztak ki a liberális jelölttel), ami által új erőt vett a konzervatívok kampánya. Ennek eredményességét a következő napok közvélemény-kutatásai is visszaigazolták.
Érdekes módon a kampány utolsó napjaiban végzett felmérések szerint nemcsak a konzervatívok erősödtek, hanem a Munkáspárt is, szemben a liberálisokkal, akik viszont a hirtelen jött megugrás után kezdtek közeledni a kiindulóponthoz. Ennek megfelelően Nick Clegg felhagyott annak a sulykolásával, hogy a választás a konzervatívok és a liberálisok közötti versennyé vált. A liberális veszély kivédésére a Munkáspártnak sikerült még Tony Blairt is bevetnie, aki a hétvégén még arra figyelmeztette a választókat, hogy a liberálisokra nem érdemes szavazni. Ezt az üzenetet szemmel láthatóan nem sikerült harmonizálni a párton belül, kedd reggel ugyanis a választók azt hallhatták a kormány két tagjától, hogy azokon a helyeken, ahol a választás a konzervatívok és liberálisok között dől el, mégiscsak érdemes a liberálisokra szavazni.
A taktikai szavazás ötletét azonban nemcsak a liberálisok, hanem a tévécsatornák által megkérdezett választók is elutasították.

Meglepõ választási kampány Nagy-Britanniában

Göndör Ádám — Fri, 23 Apr 2010 09:05:56 +0200

Váratlan fordulat történt az angol választási kampányban a brit választások elsõ televíziós miniszterelnöki vitáját követõen, amelynek egyértelmû gyõztese Nick Clegg liberális jelölt lett. A vita nyomán Clegg-mánia söpört végig az országon – Nick Clegget egyesek már az angol Obamaként emlegetik –, a liberális pártvezér népszerûsége megközelíti Winston Churchill 1945-ös népszerûségi rekordját, a párt népszerûsége pedig 10 százalékkal nõtt egy hét alatt.

A vita előtt mindenki arra számított, hogy David Cameron, a toryk miniszterelnök-jelöltje a televíziós vitában majd a parlamentből ismert „performanszával” áll elő, amelynek címe az lehetne, „Hogyan döngöljük a földbe Gordon Brownt?”. A miniszterelnöki kérdések órájában Cameron jegyzetek nélkül, frappáns szónoki fordulatokkal szokta kérdőre vonni Gordon Brownt vagy a kormányt, sokszor a végletekig feszítve a húrt. Egyes felvételeken jól kivehető, hogy Gordon Brown miniszterelnök keze remeg az idegességtől, miközben David Cameron támadását próbálja visszaverni. A Munkáspártról nemrégiben megjelent könyvben Andrew Rawnsley, az Observer újságírója arról számol be, hogy miniszterelnökké válását követően Gordon Brown szinte rettegett a szerdai napoktól, amikor az azonnali kérdések órájában David Cameronnal kellett vitáznia. A könyv beszámol arról is, hogy keddenként Brown éjszakába nyúló felkészüléseken vett részt – ahol egy miniszter játszotta a konzervatív pártvezér szerepét – annak érdekében, hogy jól szerepeljen a parlamentben.

„Lehet más” – brit módra

Nos, ezúttal David Cameronnak nem sikerült látványos sikert elérnie, aminek elsődleges oka az, hogy a tévévita formátuma, amelyben a három pártnak sikerült végül megegyeznie, erre nem adott lehetőséget. A három pártvezérnek ugyanis egy-egy percben kellett választ adnia a közönség soraiban ülők kérdéseire, majd további egyperces viszontválaszokban intézhettek támadásokat a többiek elképzelései ellen. Ez az egyperces üzenetekre osztott formátum nemigen kedvezett Cameronnak, felhozta viszont Brownt, aki a várthoz és korábbi szerepléseihez képest egészen jól teljesített. A kérdések kibontására alkalmatlan formátum nagyon jól jött viszont Nick Cleggnek, akinek az egy perc bőven elegendő volt ahhoz, hogy minden alkalommal megismételje: van más választás is, mint a két öreg párt, akik folyamatosan „megvezetik” a választókat.
A tévénézők – a vitát közel tízmillióan látták –, úgy tűnik, fogékonyak voltak a liberális populizmusra, és Nick Cleggnek sikerült magát olyan kívülállóként bemutatnia, aki ráadásul még a bölcsek kövét is birtokolja. A vitát követő gyors közvélemény-kutatások többsége a liberális politikust mérte győztesnek, 40-50 százalék körüli tetszésindexszel. Őt követte David Cameron 30 százalék körüli népszerűséggel, Gordon Brown harmadikként végzett néhány százalékkal a konzervatív pártelnök mögött.
A közvélemény-kutatók csúcstechnológiával vonultak ki az eseményre, több gondosan kiválasztott csoporton a vita minden egyes pillanatát mérték. A kísérletben részt- vevőket olyan távirányítókkal látták el, amelyeken folyamatosan jelezniük kellett, hogy egyetértenek, közömbösek vagy éppen ellenzik a hallottakat. A mérések egy részét a nagyközönség is láthatta, rögtön a vitát követően. Ezekből kiderült például, hogy a közönség erősen szimpatizált David Cameron bevándorlással kapcsolatos terveivel, melyeknek egyik sarokpontja, hogy éves bevándorlási kvótát állítanak fel. A bevándorlási téma mellesleg tipikusan a toryk erősségei közé tartozik, és ezt a témakört David Cameron még magabiztosan „hozta”. Ezt követően azonban Nick Clegg „ellopta” Cameron üzenetét, mely szerint ő személyesíti meg a változást, és azok számára, akik nem akarják tovább Gordon Brownt a miniszterelnöki székben látni – ezek száma pedig nagyon magas –, ő az egyedüli alkalmas jelölt. Cleggnek egy ügyes fordulattal sikerült összekapcsolnia Brownt és Cameront, mondván, mindketten annak a politikai rendszernek a letéteményesei, amely a háború óta irányította az országot.

A gyõztes mindent visz

A tévévitát követően Nick Clegg és a liberálisok népszerűsége hatalmasat ugrott, gyakorlatilag egy-két nap alatt a korábban 20 százalék körül stagnáló párt népszerűsége elérte a 30 százalékot. A kedd este publikált közvélemény-kutatási adatok szerint – a felmérést a Populus nevű intézet végezte a The Times számára – a liberálisok népszerűsége 31 százalékra ugrott, és csupán 1 százalékkal marad le a konzervatívok mögött, akik egy hét alatt 1 százalékot vesztettek; a Munkáspárt 5 pontot veszítve 28 százalékon áll.
A kialakult helyzet mellesleg leg-inkább Gordon Brownnak kedvez, aki fél évvel ezelőtt talán álmodni sem mert arról, hogy május 6-a után miniszterelnök maradhat. Jelen pillanatban azonban, ha a pártok népszerűsége e számok körül stabilizálódik, akkor annak ellenére, hogy a Munkáspárt népszerűsége a leggyengébb a három nagy párt közül, mégis ő szerzi meg a legtöbb parlamenti mandátumot. Az Egyesült Királyságban ugyanis nincs pártlistás szavazás, a választók csak az egyéni jelöltekre adhatják a voksukat, így „a győztes mindent visz” elve érvényesül. A Populus számításai szerint a baloldal 273, a konzervatívok 236, a liberálisok pedig a jelenlegi jó szerepléssel is csak 110 helyet szerezhetnek a parlamentben. A felmérés azt is kimutatta, hogy a liberálisok jó szereplése nem a párt által képviselt politika népszerűségének, hanem egyértelműen Nick Clegg személyes varázsának köszönhető.
A kialakult helyzet komoly fejtörést okoz David Cameronnak, aki fél évvel ezelőtt valószínűleg csak rémálmaiban tudta elképzelni, hogy Gordon Brown kisebbségi vagy esetleg koalíciós kormányt alakíthat. Fél évvel ezelőtt ugyanis a konzervatívok még jócskán vezettek a közvélemény-kutatásokban, miközben a munkáspárti miniszterelnökről a sajtó egy idegileg labilis, tehetetlen ember képét festette.
Ez az előny azonban még a liberális „ébredés” előtt elolvadt. Ennek elsődleges oka, hogy a toryk egyértelművé tették: hatalomra kerülésük esetén elsődleges céljuk a költségvetés rendbe tétele, ehhez pedig megszorítások kellenek. Ezt elsőként George Osborne, az árnyékkormány pénzügyminisztere jelentette be még tavaly ősszel, a politikai évad kezdetén, a konzervatív párt kongresszusán. Osborne üzenetét akkor a nagyközönség még jól fogadta, január-februárra azonban kiderült, hogy minél többet beszél a konzervatívok gazdaságpolitikájáról, annál jobban fogy a párt népszerűsége. Ezt követően Osborne-t kivonták a kampány frontvonalából, úgy tűnik azonban, hogy túl későn: a korábbi népszerűség nem jött vissza. A televíziós vita reggelén a The Timesban publikált közvélemény-kutatás szerint a konzervatívok előnye 2 százaléknyira zsugorodott, ez azonban már munkáspárti többséget jelent a parlamentben.

Maradhat Gordon Brown?

A konzervatívok elsődleges célja jelen pillanatban a „Clegg-buborék” kipukkasztása – ahogyan a párt egyik befolyásos képviselője nevezte a jelenséget. David Cameron minden lehetséges eszközt felhasznál arra, hogy meggyőzze a változást akaró választókat: a liberálisok támogatása Gordon Brown helyzetét stabilizálja.
William Hague, a konzervatív párt korábbi elnöke, az árnyékkormány külügyminisztere a Sunday Timesban indított támadást Clegg ellen, azt állítva, hogy akik Cleggre szavaznak, az európai szuperállamra szavaznak. Hague szerint Clegg bármit hajlandó aláírni, amit az EU mond vagy ajánl. A liberálisok „azt javasolják, hogy csatlakozzunk az eurózónához, ez azonban teljes mértékben szembemegy a többségi akarattal”. Hague érvei egyelőre nem hatották meg a közvéleményt, a szavazók 53 százaléka tartja kívánatosnak, hogy „függő” parlament alakuljon – ahol egyik párt sem szerzi meg a többséget –, amelyben a liberálisok lesznek a mérleg nyelve.
Tekintettel arra, hogy a liberálisok erősödése saját pozícióikat javítja, a Munkáspárt nem kritizálta érdemben a liberális elképzeléseket, inkább azt igyekeztek kiemelni, hogy ők hajlandóak lennének együttműködni a liberálisokkal. Peter Mandelson gazdasági miniszter a napokban bejelentette: hajlandóak választási reformot végrehajtani a liberálisok kedvéért, Peter Hain, a walesi ügyekért felelős miniszter pedig még ennél is tovább ment, a Sunday Timesnak adott interjúban kijelentette: pártja hajlandó a liberálisok adóreformjáról és a fegyverzetcsökkentésről is tárgyalni.
A liberális előretörést nemcsak a konzervatívok, hanem a piacok is rossz szemmel nézik: a legújabb közvélemény-kutatási eredmények megjelenését követően, amelyek a liberálisok népszerűségének 10 százalékos növekedéséről számoltak be, az angol font árfolyama esni kezdett. Erre nem először került sor ebben az évben. Korábban a font akkor veszített értékéből, amikor először vetődött fel a lehetősége annak, hogy a Munkáspárt folytatja a kormányzást. A befektetők ugyanis attól tartanak, hogy ha Gordon Brown marad, akkor a szükséges gazdasági lépések elmaradnak. Úgy tűnik, a befektetőknek mégis meg kell barátkozniuk egy Brown vezette koalíciós kormány gondolatával, igaz, még hátra van két televíziós vita, amelyek újabb fordulatokat hozhatnak az eddig is különleges kampányban.

Európa embere

Nick Clegg a brit politikai élet egyik színes személyisége, aki négy idegen nyelven – hollandul, franciául, németül és spanyolul – beszél folyékonyan (édesanyja holland, édesapja félig orosz). Clegg kiváló képzésben részesült, a híres cambridge-i egyetemen szerzett antropológus és régész diplomát. Ebben az idõszakban egy évig tagja volt egy tory ifjúsági szervezetnek. Cambridge-ben végezve ösztöndíjjal került a minnesotai egyetemre, ahol a politikai filozófia témakörében írt szakdolgozatot. Ezt követõen New Yorkba költözött, és a The Nation nevû híres baloldali lapnál dolgozott újságíróként. New York után Brüsszelbe költözött, ahol újabb diplomát szerzett, és megismerte feleségét, a spanyol származású Miriam González Durantezt, akinek édesapja konzervatív szenátor volt Spanyolországban. Az újabb diploma után egy Financial Times-ösztöndíjat nyert, amellyel Magyarországon a privatizációt tanulmányozta. Clegg ezt követõen Brüsszelben dolgozott tanácsadóként, majd 1999 és 2004 között EP-képviselõ volt, ez után választották meg parlamenti képviselõnek Sheffield Hallam választókerületében. 2007-ben lett a liberális párt vezetõje. Clegg a leginkább eurocentrikus az összes pártvezér közül; ellenezte az iraki háborút. A liberális pártelnök az egyedüli a pártvezérek között, aki ateistának vallja magát, gyerekei azonban katolikus hitben nevelkednek. Clegg ugyanakkor aktívan gyakorolja a transzcendentális meditációt: a Louis Theroux ismert mûsorvezetõvel és testvérével, Marcellel tett közös úton naponta kétszer húsz percre félbe kellett szakítani az utazást a meditáció számára.

Fricska Sarkozynek

Göndör Ádám — Sat, 20 Mar 2010 11:29:31 +0100

A szocialista párt nyerte a francia regionális választások első fordulóját, kényelmes pozícióból várva a második fordulót, ahol a zöldekkel együttműködve huszonkét régióból legalább húsz felett szerezhetik meg az ellenőrzést. A választási vereség komoly fejfájást okoz Nicolas Sarkozynek és a jobboldali kormánypártnak, akik komoly erőfeszítéseket tettek az elmúlt hónapokban, hogy egy-két régiót visszaszerezzenek a baloldaltól.

A választási győzelemmel minden, és egyben semmi sem változott a szocialista párton (PS) belül. A választási siker energizálhatja azt pártot, amely kevesebb mint egy évvel ezelőtt brutális vereséget szenvedett. Az európa parlamenti választásokon ugyanis a francia szocialisták csak hajszálnyival szerepeltek jobban, mint a zöldek, ami már a PS váltópárt szerepét veszélyeztette.
A mostani győzelemmel a szocialisták kijöttek ebből a hullámvölgyből, de a párt jövőbeli stratégiája igencsak kérdéses. A szocialista párt nagy dilemmája, hogy ki a legalkalmasabb jelölt a 2012-es elnökválasztásra. A hétvégi eredményekkel Martine Aubry főtitkár (képünkön) pozíciója jelentősen erősödött az EP-választási vereséghez képest, ahol érezni lehetett a vér szagát. Végül akkor a Royal-szárny nem használta ki a lehetőséget. Aubry és csapata igyekezett elszigetelni Segolène Royalt, aki visszavonult a régióba, amelynek egyben az elnöke is volt. A választási eredmény minden bizonnyal megszünteti ezt az elszigetelődést, Nicolas Sarkozy egykori kihívója ugyanis a harmadik legjobb eredményt érte el a pártban, és továbbra is ő lesz Poitou-Charentes régió elnöke. Ezzel pedig a PS 2012-es elnökjelölti pozíciójáért folyó verseny újra nyílttá válik.
Ha Segolène Royal nem indulna, akkor a jelöltet viszonylag békés egyetértésben meg lehetne választani: Dominique Strauss-Kahn, aki jelenleg az IMF elnöke, Laurent Fabius egykori miniszterelnök és Martine Aubry pártelnök között ugyanis született egy paktum, mely szerint hármójuk közül a legnépszerűbb személyt támogatja a másik kettő. Ez pedig már a párt tagságának jelentős részét lefedi. Segolène Royal viszont a mostani választási győzelemmel újra bejelentheti igényét a jelöltségre, ami ismét kirobbantaná a háborút a szocialisták között, Nicolas Sarkozy esélyeit pedig jelentősen javítaná. Egy pár hónappal korábban készült közvélemény-kutatás szerint Sarkozy az elnökválasztás második fordulójában újra megverné Segolène Royalt – szorosabb lenne viszont a verseny, ha Dominique Strauss-Kahnnal vagy Martine Aubryval kellene megküzdenie.
Bár Aubry személye kevésbé ismert Franciaországon kívül, befolyásos politikusnak számít, aki munkaügyi miniszterként fajsúlyosabb posztot töltött be, mint Segolène Royal. Martine Aubry Pierre Beregovoy és Lionel Jospin kormányában is betöltötte ezt a posztot, az ő nevéhez fűződik az elmúlt évtized legnagyobb munkaügyi reformja, a megszűnőben lévő 35 órás munkahét.
Az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásai szerint a baloldal legerősebb jelöltje Dominique Strauss-Kahn, akit éppen Nicolas Sarkozy elnök javasolt IMF-elnöknek; Strauss-Kahn visszatérése a francia közéletbe jelen pillanatban még kérdéses.
Az egyértelmű szocialista győzelem ellenére a választási eredményeknek több olvasata is van: a választáson a szocialisták alacsony részvétel mellett 29,5 százalékos eredményt értek el, mintegy három százalékkal többet, mint Nicolas Sarkozy gyűjtőpártja, az UMP. Ez közel 10 százalékkal gyengébb eredmény, mint 2004-ben, amikor a PS az első fordulóban 39 százalékos eredményt ért el, a második fordulót követően pedig 20 régió felett szerezte meg az ellenőrzést – az UMP pedig csak Korzikán és Elzászban tudott nyerni.
A választások legnagyobb meglepetése a Jean-Marie Le Pen által vezetett Nemzeti Front (FN) megerősödése, amely közel 12 százalékot elérve gyakorlatilag harmadik helyen végzett, holtversenyben a zöldekkel, szemben a tavalyi EP-választásokkal, amikor az FN 6 százalék körül szerepelt. Az Európa-szerte ismert, 81 éves szélsőjobboldali politikus, Le Pen a szokásos bevándorlásellenes üzenettel szólította meg a választókat – a szavazást követően például egy „Nem az iszlámra” feliratú poszterrel jelent meg a közszolgálati televízióban.
A választási vereséget a legtöbb újság az elnöknek szóló figyelmeztetésként értelmezte, aminek lehet igazságtartalma. Sarkozy népszerűsége ugyanis 36 százaléknyira csökkent, ez a legalacsonyabb a megválasztása óta eltelt időszakban. Nagy kérdés, hogy a francia elnök továbbmegy a sokszor hangoztatott reformok útján, vagy kicsit mérsékeltebb hangot fog megütni a ciklus második felére. 2012 ugyanis még messze van, és a 2004-es katasztrofális eredmény ellenére a jobboldal könnyedén nyerte az elnökválasztást és a parlamenti választásokat is.

A dühöngő skót

Göndör Ádám — Fri, 05 Mar 2010 15:48:36 +0100

Nehéz napokat él Gordon Brown angol kormányfõ, akinek a vezetési stílusát két frissen megjelent könyv is taglalja meglehetõs részletességgel, a miniszterelnököt dühöngõ, labilis idegzetû figurának állítva be. Az angol kormányfõnek rosszkor jött az újabb botrány, amelynek fõ témaköre, hogy állítólag terrorizálja a beosztottjait, hiszen a legújabb közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a Munkáspárt népszerûsége váratlanul növekedni kezdett, és már-már megközelíti a konzervatívokét.

Az újabb botrány tulajdonképpen időszerű volt, Gordon Brownt ugyanis körülbelül kéthavi rendszerességgel akarják „megpuccsolni” – többnyire egykori Blair-hívek, ami talán annak is köszönhető, hogy maga is egyfajta puccsal került végül a miniszterelnöki székbe 2007-ben.
A legújabb támadások egyike is egy korábbi munkatárstól jött, aki Tony Blair alatt volt helyettes kommunikációs igazgató a Downing Street 10-ben. Lance Price Ahol a hatalom van című könyvében a miniszterelnöki stábban dolgozó különböző rangú beosztottakkal készített interjúkat. A könyv szerint a miniszterelnök néha szánalmasan viselkedik, néha pedig úrrá lesz rajta az önsajnálat. Az egyik beosztott szerint a miniszterelnök „pszichikailag és érzelmileg is alkalmatlan bármilyen fajta vezetői szerepre”.
Kérdés persze, hogy mennyi az igazságtartalma a Lance Price által leírtaknak. Gordon Brown támogatói szerint az egész csak a fantázia műve, szerintük Lance Price Brown idején mindössze tíz percet töltött a Downing street 10-ben, így nincs rálátása arra, hogy mi is történik manapság. Más stábtagok az Independent című újságnak azt nyilatkozták, hogy a könyv többnyire pontos, de a hangulat már korántsem annyira feszült, mint közvetlenül Brown miniszterelnökké válása után.
Alig telt el egy hét Lance Price könyvének megjelenése után, amikor az Observer kivonatokat közölt az újságnál dolgozó Andrew Rawnsley A parti vége: az új Munkáspárt felemelkedése és bukása című könyvéből. Rawnsley könyve igazi politikai csemege, a könyv nem csupán Gordon Brownról, illetve dühkitöréseiről szól, hanem a New Labourról és annak kulcsfiguráiról. A könyvből kiderül, hogy az iraki háborút követően Tony Blair súlyos depresszióval küzdött az Irakban tomboló anarchia miatt.
Ebben az érzelmi hullámvölgyben ígérte meg Gordon Brownnak egy vacsorán, hogy átadja neki a vezetést. Tony Blair azonban egy idő után megváltoztatta eredeti elképzelését, csak éppen nem tudta, hogyan közölje ezt Gordon Brownnal, aki végül az Observerből tudta meg, hogy a miniszterelnök a helyén marad. Brown magyarázatot követelt, mire Tony Blair viccelődve azt felelte: „Feltettek nekem egy kérdést, és én választ adtam rá.” Ezen a ponton Brown elvesztette önuralmát – nem először és nem is utoljára –, és kiabálva, káromkodva követelte Blairtől, hogy mondja meg, mikor távozik már végre.
Választási kampány lévén nagy publicitást kaptak a könyv Gordon Brown dühkitöréseivel foglalkozó részei – és ebből volt jó néhány. A könyv szerint Sir Gus O’Donnell kabinetfőnököt állítólag olyannyira aggasztották a történetek Brown dühkitöréseiről, hogy saját hatáskörben vizsgálatot indított. O’Donell sokszor maga vigasztalta meg a „letolt” munkatársakat, hogy ne vegyék a szívükre a dolgot. Volt, amikor Brown egy gépírónőt zavart el a helyéről, mert szerinte túl lassan gépelt, és saját maga kezdte el gépelni a szöveget.
Gordon egyik veterán beosztottja Rawnsleynek elmondta: az „évek során mindenfélét hozzám vágott – újságokat, tollakat, coca-colás dobozokat”.
Ez a magatartás meglepte az ott dolgozókat, akik Tony Blair és John Major udvarias stílusához voltak szokva. „Gordon mindig rossz hangulatban volt. Permanensen dühöngött. A beosztottak féltek tőle, mert állandóan kiabált, udvariatlan volt, és folyamatosan hibáztatta őket azokért a dolgokért, amik rosszul mentek. Senkihez nem volt egy jó szava” – ecsetelte a helyzetet a miniszterelnöki hivatal egyik köztisztviselője. A könyv tele van olyan jelenetekkel, amelyekben Brown rossz hírek hallatán bútorokat rugdos, vagy éppen az autó ülését veri ököllel. Ez utóbbi esetben a rossz hírt közlő munkatárs karjaival fedezte magát, mert arra számított, hogy Brown megüti.
A miniszterelnök a Chanel 4 televíziós csatornán elismerte, hogy szokott dühös lenni, de hangsúlyozta, hogy soha nem ütött meg senkit. A riporter visszakérdezett: meg sem lökött senkit? Gordon Brown válasza az volt, hogy nem szokása ilyeneket tenni, és áll minden további, a személyét vagy a politikáját érintő kérdés elé.
A miniszterelnöknek ez a válasza felháborította életrajzíróját, akit maga Brown támogatott augusztusban megjelenő könyve megírása közben. Suzie Mackenzie közreadta beszélgetését Stewart Woods külpolitikai tanácsadóval, aki az újságírónő unszolására elismerte, hogy Gordon Brown dühében meglökte őt. Amikor az Európai Unió nagykövetei számára adott fogadáson Woods tájékoztatni akarta a miniszterelnököt, hogy melyik nagykövettel kell beszélnie, Brown káromkodásokban tört ki, hogy miért kell neki ezekkel az emberekkel találkoznia, majd „el az utamból” felkiáltással arrébb lökte külügyi tanácsadóját. Woods meglepődött, de koránstem bántotta a dolog annyira, mint Suzie Mackenzie-t, aki a beszélgetésről készült hangfelvételt feltette a Daily Mail honlapjára, mondván: a választóknak tudniuk kell, milyen ember a miniszterelnök. A dolog szépséghibája, hogy az újságírónő mindezt Stewart Woods hozzájárulása nélkül tette meg.
Érdekes módon a cikkek megjelenése mindeddig nem gyakorolt nagy hatást a közvéleményre. Az első közvélemény-kutatások szerint a konzervatívok és a Munkáspárt között mindössze két százalékra csökkent a különbség. Ezzel az eredménnyel – köszönhetően az angol választási rendszer sajátosságainak – Gordon Brown akár már kisebbségi kormányt is alakíthatna.

Elitalakulat

Göndör Ádám — Sat, 06 Feb 2010 13:37:16 +0100

Valószínûleg májusban tartják Nagy-Britanniában a parlamenti választásokat. Az elõzetes felmérésekbõl egyértelmûnek látszik a fordulat: tizenhárom év munkáspárti uralom után jöhetnek a konzervatívok, David Cameron vezetésével. Igaz, az elõnyük az elmúlt hetekben némileg csökkent, ám nehezen elképzelhetõ, hogy a kormányzásban megkopott, vezetõ nélküli baloldal fordulatot tudna végrehajtani az erõviszonyokban. A reménybeli brit miniszterelnököt a Hetek londoni tudósítója mutatja be.

David Cameron 2005-ben került a konzervatív párt élére, a párt vezetőire nem jellemző pedigrével: felmenői között ugyanis három konzervatív képviselő is található, ugyanakkor rokonságban áll a királyi családdal, személyében pedig negyven év után ismét olyan vezetője van a pártnak, aki a híres Eton magániskolában végzett. Az Eton után újabb neves oktatási intézmény következett: Oxfordban filozófiát, jogot és politikát tanult.
Az egyetem után Cameron hamar bekerült a konzervatív politikai életbe, rövid idő alatt tagja lett annak a csapatnak, amely John Major miniszterelnököt készítette fel a parlamenti azonnali kérdések órájára. Michael Howard belügyminiszter tanácsadójaként működött, amikor úgy döntött, hogy megméreti magát a politikán kívüli életben is, és az ITV kereskedelmi televíziót működtető Carlton Communications alkalmazottjaként dolgozott mintegy hét évig. Ebből az időszakból sok újságíró őriz emléket Cameronról, nem feltétlenül rajongással. „Tapasztalatom szerint Cameron soha nem adott egyenes választ, amikor a színlelés választható alternatíva volt. Ez tökéletesen alkalmassá teszi arra a szerepre, amit most be akar tölteni, ő lehet a következő Tony Blair” – nyilatkozta még Cameron pártelnökké választását követően Jeff Randall, a Daily Telegraph egyik vezetője. Nem volt jobb véleménnyel róla a Sun gazdasági szerkesztője sem: Ian King szerint Cameron „mérgező és minden hájjal megkent individualista”.
A média világában eltöltött évek után Cameron 1997-ben indult a választásokon, de nem jutott be a parlamentbe. Erre 2001-ig kellett várnia, amikor Witney képviselője lett. 1996-ban vette feleségül Samantha Sheffieldet, akinek mostohaapja Astor vikomtja, John Major kormányának minisztere volt. David Cameront sokszor kritizálják amiatt, hogy baráti és ismeretségi köre arisztokratákból és az Eton öregdiákjaiból áll. Tény, hogy az árnyékkormány tagjai között hárman, a parlamenti első padsorokban ülők között pedig tizenöten vannak egykori Eton-diákok.

Vissza a politikába
2005-ben, azt követően, hogy a Munkáspárt győzelme után Michael Howard lemondott a pártelnökségről, David Cameron bejelentette, hogy versenybe száll a pártvezetői posztért, amiben a meghatározó fiatal politikusok köre is támogatta. Köztük volt Boris Johnson, aki ma London polgármestere,
George Osborne árnyék-pénzügyminiszter és William Hague, a párt korábbi vezetője, jelenleg az árnyékkormány külügyminisztere. Cameron győzelme többek között annak is köszönhető, hogy David Davisszel ellentétben – akivel az utolsó körben meg kellett mérkőznie – kiváló beszédet tartott. Pártelnöksége alatt a konzervatívok szép lassan átvették a vezetést a baloldaltól, ezt csak Gordon Brown miniszterelnökké való előrelépése változtatta meg átmenetileg, 2008-tól azonban a toryk folyamatosan jobban szerepelnek a közvélemény-kutatásokban, mint a kormányzó párt.
Cameron „modern együttérző konzervatívnak” vallja magát, és gyakran beszél arról, hogy új stílusú politizálásra van szükség. Nézete szerint a politikusoknak jobban kellene koncentrálniuk az emberek boldogságára és általános jólétére, mint a kizárólagosan anyagi jólétre. Thatcher hívének és „liberális konzervatívnak” tartja magát, aki nem kíván elvi alapon ellentmondani a kormánynak, hanem a megegyezést keresi.
Cameron megválasztása jelentős változásokat fog hozni az ország belpolitikájában és külpolitikájában egyaránt. A konzervatív politikus és az általa vezetett párt EU-politikája alapvetően euroszkeptikus – nem véletlen, hogy a 2009-es EU-választás után a toryk kiléptek az Európai Néppártból, és létrehozták az Európai Konzervatívok és Reformisták frakciót, amelyhez a lengyel, cseh és lett konzervatívok is csatlakoztak. Ez az új csoportosulás jól mutatja azt a pozíciót, amelyet Anglia elfoglal majd az EU ügyeivel kapcsolatban egy esetleges Cameron-kormány idején.
David Cameron határozott politikát ígér többek között az afganisztáni háborúval kapcsolatban is: a CNN riporterének, Christiane Amanpournak nyilatkozva kifejtette, hogy ő nem köti határidőhöz az afganisztáni kivonulást, akkor vonulnak ki, amikor sikerült elérni a kitűzött célt.
Cameron és a toryk kormányra kerülése minden bizonnyal változást fog hozni az Egyesült Királyságnak a Közel-Kelettel kapcsolatos politikájában is, a konzervatív pártelnök ugyanis nyíltan Izrael-párti. Egy 2007-es Izrael melletti szimpátiatüntetésen kijelentette, hogy szívében cionista: „Ha azt értjük cionizmus alatt, hogy abban hiszünk, hogy a zsidóknak joguk van egy hazára Izraelben, és joguk van a saját országukhoz, akkor igen, cionista vagyok. És büszke vagyok arra, hogy a konzervatív politikusok hosszú ideje hatalmas szerepet játszottak abban, hogy ez lehetővé váljon.” Cameron ugyanebben az évben díszvendége volt az Izrael Konzervatív Barátai kör által szervezett, évente megrendezett vacsorának, amelyen részt vett a fél parlamenti frakció, a párt korábbi vezetői, lordok és Nagy-Britannia korábbi izraeli nagykövetei.
Cameron klasszikus anglikánnak vallja magát: „Keresztény vagyok, hiszek Istenben, járok templomba, de nincsen közvetlen [telefon]vonalam Istenhez.”
A 2009-es év David Cameronnak politikai területen komoly sikereket hozott, magánéletében azonban válságos időszak volt: 2009 februárjában hétévesen meghalt legidősebb gyermeke, Ivan, aki gyógyíthatatlan betegséggel született.

Kiléphet az árnyékból
A közvélemény-kutatások szerint még mindig a konzervatívoknak áll a zászló az idei választásokon, akik egy friss felmérés szerint 7 százalékos előnyt élveznek a Munkáspárttal szemben.
A konzervatívoknak azonban komoly aggodalmat okoz, hogy a múlt hónapban ez az előny még 9 százalékos volt, tehát a kormányzó pártnak időközben sikerült 2 százalékot ledolgoznia. Ez legfőképpen a konzervatívok gazdaságpolitikai programja körül kialakult huzavonának köszönhető: David Cameronnak George Osborne árnyék-pénzügyminiszterrel együtt kell ugyanis meggyőznie a választókat, hogy szakmailag kompetens, és tudja, mit kell tennie, hogy kihozza Nagy-Britanniát a történelmi léptékű recesszióból, ugyanakkor nem szabad megrémisztenie az embereket az elkerülhetetlen lépések beharangozásával.
Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy hatalomra kerülve a konzervatívok nekilátnak a költségvetési hiány lefaragásának, aminek áldozatul fog esni számos szociális kiadás is. Erről maga George Osborne biztosította az ország közvéleményét még tavaly ősszel a párt kongresszusán, egy meglehetősen atipikus választási beszédben. Ritkán jelenti be egy kormányzásra esélyes párt a választások előtt néhány hónappal, hogy olyan intézkedésekre készül, amelyek érzékenyen fogják érinteni a választókat.
David Cameron és árnyékkormánya a politikai hitelesség érdekében szándékosan választotta ezt az utat. Cameron, mint azt több interjúban is kifejtette, arra épít, hogy az emberek tisztában vannak vele: drasztikus lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a brit gazdaság újra pályára álljon, és ne járjon úgy, mint például Görögország. A választások közeledtével ugyanakkor a párt megpróbált tompítani a retorikán, és azt ígérte, hogy 2010-ben és 2011-ben nem lesznek drasztikus megszorítások. Erre az ígéretre csaptak le a munkáspártiak és a liberális demokraták egyaránt, azt követelve, hogy Cameron és Osborne álljanak elő a konkrét tervekkel és a számokkal. Erre azonban egyelőre nem fog sor kerülni: George Osborne kedden a British Museumban egy sajtóbeszélgetésen körvonalazta a tory gazdaságpolitikát, a megszorításokkal kapcsolatos kérdésekre azonban többnyire kitérő és meglehetősen általános válaszokat adott. „Úgy érzem magam, mint aki egy kínai Ming porcelánvázát visz egy csúszós padlón. Rettegek attól, hogy én leszek az, aki leejti” – nyilatkozta Cameron árnyékkormányának egyik tagja a Timesnak, az először Tony Blairre vonatkoztatott képet használva.

Tony Blair konzervatív kiadásban?
A hasonlóság valóban szembeötlő: Tony Blairhez és a Munkáspárthoz hasonlóan Cameron és pártja több mint tíz év után a kormányrúdhoz kerülhet, ezért már-már ideges félelem vesz erőt a párton és a vezetőkön, nehogy elrontsanak valamit. Tony Blair helyzete ugyanakkor annyiban különbözött a mostanitól, hogy 1997-ben a gazdaság jól ment, és ilyenkor a brit szavazók könnyebben döntenek a változás mellett – állítja a Times szerkesztőségi cikke. 1992-ben ugyanis, amikor szintén gazdasági recesszió volt, a szavazók a stabilitás mellett döntöttek.
A közvélemény-kutatási adatok azonban ennek némiképp ellentmondanak: a választók mintegy 40 százaléka bízik abban, hogy Gordon Brown miniszterelnök kihozza az Egyesült Királyságot a gazdasági válságból, ezzel szemben 52 százalékuk szerint David Cameron végezne jobb munkát. A miniszterelnök pártjára még ennél is kevésbé bíznák a választók a gazdaság ügyeit: csak 37 százaléknyian vélik úgy, hogy a Munkáspárt alkalmasabb a gazdasági válság kezelésére, viszont a válaszadók 59 százaléka a torykban látja a megoldást.
Májusig természetesen még sok mindenre sor kerülhet; Gordon Brown kormányfő, aki egy újabb pártbeli puccsot élt túl rögtön az év elején, szemmel láthatólag halogatja a választások időpontjának kitűzését. Néhány korábbi miniszter arra szólította fel a munkáspárti frakciót, hogy fontolja meg a vezetőváltást, mivel a jelenlegi miniszterelnökkel nem lehet megnyerni a választást. A párt valóban nehéz helyzetben van az ő személye miatt, most kerül ugyanis először sor a kormányfőjelöltek amerikai típusú televíziós vitájára. Itt pedig David Cameronnak áll a zászló, aki remek szónok. A YouTube honlapján számos olyan parlamenti csörte felvétele megtalálható, amelyben a konzervatív politikus „felmossa a padlót a miniszterelnökkel”. Gordon Brownt azonban mindezek ellenére korai még leírni, nagy küzdő ugyanis, aki ráadásul hosszú éveket várt arra, hogy miniszterelnök lehessen.

Földanya és a szén-dioxid

Göndör Ádám — Fri, 11 Dec 2009 16:23:43 +0100

Egyes vélemények szerint a december 2-án kezdődött koppenhágai klíma-csúcs az emberiség utolsó esélye, hogy megmentse a Földet. Mások viszont úgy gondolják, hogy az egész ennek ellenére olyan a résztvevők számára, mint egy nagy össznépi buli, ráadásul a 12 napos rendezvény ideje alatt annyi káros anyag kerül a levegőbe, amit egy közepes méretű város termel ki ugyanennyi idő alatt. A szakma legnagyobb szégyenének számító hacker-botrányról pedig szinte mindenki mélyen hallgat.

A 12 napra 192 ország delegált résztvevőket, hogy megvitassák, hogyan lehetne csökkenteni az üvegházhatást kiváltó gázok termelésének mennyiségét. Mielőtt azonban bármiféle megállapodás létrejöhetne, valószínűleg mintegy 40 tonna szén-dioxid jut majd az atmoszférába. A rendezvényre 140 magánrepülőgépet, és mintegy 1200 limuzint béreltek ki a brit Daily Mirror értesülései szerint, viszont a limuzinok közül csak ötről mondható el, hogy környezetkímélő hibrid motorral működik. A limuzinokat kölcsönző cég Németországból és Svédországból is kénytelen volt autókat áthozatni, hogy az igényeket ki tudja elégíteni.
A kritikusok szerint a rendezvény inkább hasonlít egy hatalmas bulihoz, mivel a fő programok mellett 254 egyéb rendezvény, 231 kiállítás és több mint 200 sajtótájékoztató színesíti az unatkozók számára a napi programokat.
A ferences rendi apácáktól kezdve egészen Leonardo DiCaprióig mindenféle ember megtalálható a 20 ezer résztvevő között. Jelen lesz többek között Rowan Williams Canterbury érsek, valamint a Nobel-díjas Desmond Tutu is, illetve az Egyházak Nemzeti Tanácsának képviselői is, akik mintegy 100 ezer protestáns, anglikán, ortodox és evangélikus hívőt képviselnek. A vallási vezetők között azonban nincs egység, vannak, akik támogatják, mások viszont ellenzik a csúcstalálkozó célkitűzéseit. Számos prédikátor, rabbi és egyéb szellemi vezető azért utazott a csúcsra, hogy – ahogy Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár is megjegyezte – „a legszélesebb, a legnagyobb és a legmélyebb befolyást” gyakorolhassák a csúcstalálkozó kimenetelére, amelynek célja, hogy az üvegházhatást és a globális felmelegedést okozó gázok, köztük a szén-dioxid-kibocsátást korlátozó kiotói egyezményt azok az országok is elfogadják, amelyek eddig megtagadták annak aláírását.
Mintegy 15 ezer nonprofit szervezet képviselőjét is várják a dán fővárosba, akik a Sky News szerint többek között olyan felvetésekkel jönnek majd, mint a „jogokat Földanyának” kezdeményezés. De jelen vannak például a Nemzetközi Családtervezési Szervezet küldöttei is, akik arról kívánnak döntésre jutni, hogy a harmadik világban a még meg nem született környezetszennyező gyerekekkel „szemben” milyen módon lehet hatékonyan védekezni. A Gender CC nevű csoport (Nők a környezeti igazságosságért) nem nagyon foglalkozik a tartalmi kérdésekkel, fő célkitűzése, hogy a női tudósok nagyobb elfogadottságra tegyenek szert.

A botrány

A klímakonferencia előtti hetekre időzítette hatalmas botrányt kavaró akcióját egy hacker. „Csoda történt” – írta november 17-én a Climate Audit nevű blogra az egyik olvasó, egy linket illesztve be a klímaváltozással kapcsolatban szkeptikus véleményeket tartalmazó honlapra. A link a Real Climate nevű portálra mutatott, ezen belül is egy letölthető fájlra, amely Phil Jones professzornak, a University of East Anglia Klíma Tanszék igazgatójának több mint ezer levelét tartalmazta. Bár a lopott adatokat azonnal eltávolították, hamarosan több honlapon újra felbukkantak beazonosíthatatlan orosz és török szerverekről.
Egyik e-mailjében Jones professzor például a következőket írja: „Most végeztem el Mike-nak a Nature-ben alkalmazott trükkjét, hogy az utóbbi 20 évre vonatkozó minden adatsorra vonatkozóan, illetve 1961-től elrejtsem a csökkenést.” Az e-mailben szereplő Mike nem más mint Michael Mann híres klímakutató, a Pennsylvania State University professzora. Mann nevezetes „trükkje” előtt úgy tartották, hogy a középkorban már volt hasonló jellegű felmelegedés, aminek következtében például a brit szigeten szőlőt termesztettek. Mann azonban híres „hokibot grafikonját” tartalmazó cikkében azt állította, hogy ezek a hőmérséklet-növekedések csak lokálisak voltak, szemben a jelenlegi változással. Mann elmélete és grafikonja szerint a hőmérséklet évszázadokon keresztül nem változott jelentősen, a század második felében azonban drámai növekedésnek indult, innen a „hokibot” elnevezés. A klímaszkeptikusok szerint Jones ebben a levélben beismerte, hogy csak azokat az adatokat vette figyelembe, amelyek a hőmérséklet növekedését mutatták, a klímaváltozás mellett érvelők szerint azonban szó sincs semmilyen trükkről, ezt a szót ugyanis a kutatók a módszer szó szinonimájaként szokták használni.
Azt követően, hogy a Climate Research című lapban cikk jelent meg arról, miszerint a 20. század nem volt abnormálisan meleg, egy 2003. március 11-ei keltezésű e-mailben Michael Mann azt írja Jonesnak: „Azt hiszem a Climate Research nem tudományos lap többé, és fel kell hívnunk a klímakutatással foglalkozó kollégáinkat, hogy többé ne közöljenek a lapba, és ne is hivatkozzanak a lapban megjelent cikkekre.” Egy másik levélben egy kutató azt írja egy klímaszkeptikus halála kapcsán, hogy „furcsa módon ez üdítő hír”. Kevin Trenberth,
a National Center for Atmospheric Research kutatója pedig egy októberi levelében a jelenlegi hőmérséklet-változásokkal kapcsolatban így fogalmaz: „Letagadhatatlan, hogy jelen pillanatban nem beszélhetünk felmelegedésről, ez pedig egy paródia.”
A közzé tett e-mailek stílusa jól tükrözi azt a kirekesztő hangulatot, amely az elmúlt években létrejött a klímaváltozás körül. A klímaváltozás hívei számára ugyanis szinte a genocídium-tagadással egyenértékű, ha valaki nem fogadja el maradéktalanul a globális felmelegedés elméletét. Andrew Watson, a UEA professzora a BBC élő adásában nemes egyszerűséggel „s…fejnek” nevezte klímaszkeptikus vitapartnerét. A vita színvonala nem sokat javult a botrány óta. Rajendra Pachauri, az ENSZ klímaváltozással foglalkozó szervezetének (IPCC) Nobel-békedíjas elnöke a koppenhágai konferencián szégyennek nevezte, hogy tudósokat állítottak pellengérre. Ugyanakkor említést sem tett arról, hogy az inkriminált kutatók stílusa és módszerei igencsak megkérdőjelezhetők. Mike Hulme, aki szintén a UEA professzora, egyben a Miért nem értünk egyet a klímaváltozással kapcsolatban? című könyv szerzője, a Sunday Timesnak kifejtette, hogy „az e-mailekben megnyilvánuló törzsi magatartás inkább primitív kultúrákra jellemző, és nem vonzó, ha megjelenik a tudományos világban”.

Forgatókönyvek

A hackerbotrány jelentősen megváltoztatta a koppenhágai konferencia hangulatát. Az akciót követően a közvélemény számára már nem az a kérdés, hogy mit kell tenni a globális felmelegedés ellen, hanem sokkal inkább az, hogy hitelesek-e a klímaváltozást alátámasztó kutatások. A bulvármédiában mindenesetre több „akcióterv” is napvilágot látott arra az esetre, ha a tudósok esetleg nem anyagi érdekből, hanem tényleg az emberiség iránti valódi aggodalomból riogatnak a globális felmelegedéssel. A listán a 10 legradikálisabb eszköz szerepel, amelyekkel meg lehetne fékezni a Föld felmelegedését. Egyesek szerint sárga gázt kéne a légkörbe juttatni, hogy elzárja a napfényt, így teljesen le tud hülni a rohamosan melegedő Föld. Mások ugyanezt esőfelhőkre mérsékelnék, amelyeket a tengervíznek a légkörbe áramoltatásával kívánnának létrehozni, a nap meleget adó sugarait pedig óriási tükrökkel próbálnák visszaküldeni a világűrbe. Ha véletlenül egyik sem jár sikerrel, még mindig beköltözhetünk egy kényelmes barlangba, ahol a hőmérséklet egész évben 12-15 fok körül mozog.
A csúcstalálkozón nyilvánosságra hoztak persze egy ennél sokkal komolyabb listát is, amelyet egy müncheni biztosítótársaság 1990 és 2008 között gyűjtött adatai alapján állítottak össze arra nézve, hogy mely országokat fogja a leginkább sújtani a klímaváltozás az elkövetkezendő években. A tanulmány többek között a katasztrófákban elhunytak száma és az okozott kár nagysága alapján készült. E szerint az első három ország, amely jövőre is hatalmas csapásokkal számolhat: Banglades, Mianmar (Burma), illetve Honduras. A top 10-ben megtalálhatjuk Kínát is, az Egyesült Államok a 18., Németország pedig a 23. helyen található.

Úszómedence a Holdon?

Göndör Ádám — Fri, 27 Nov 2009 12:50:30 +0100

Jelentős mennyiségű vizet talált a Holdon a NASA LCROSS nevű űrszondája, amely még októberben csapódott be a Hold déli sarkán - azon az oldalon, ahol soha nincs napsütés - elhelyezkedő Cabeus kráterbe.

A becsapódás megfigyelését a NASA gondosan megtervezte, a fellőtt szonda ugyanis a Hold közelébe érkezve három egységre vált szét. Az első a Hold körüli pályára állva filmezte az eseményeket, a második becsapódó egységet pedig követte egy kisebb, amely rögtön a becsapódást követően végzett méréseket a felszálló törmelékfelhőben. A 79 millió dollárba kerülő küldetés a közvélemény számára eleinte kudarcnak tűnt, a NASA ugyanis látványos becsapódást, tíz kilométeres törmelékfelhőt ígért, ez azonban elmaradt.

Egyesek ekkor már temetni kezdték az LCROSS (teljes nevén Lunar Crater Observation and Sensing Satellite) szonda küldetését, a tökéletes kísérlethez ugyanis arra lett volna szükség, hogy a felhő elérje a több mint tíz kilométeres magasságot. „Akkor válik érdekessé a dolog, ha a felszálló törmelék kijut a kráterből és felrepül a napfénybe. Erre jó esély van, a NASA ugyanis azt állítja, hogy a törmelékfelhő kilenc mérföldes magasságba emelkedik, ami azt jelenti, hogy mindenképpen kikerül a kráter szájából. Ha valamilyen véletlen folytán a törmelék nem kerül a napfénybe, akkor nemigen látunk semmit, ez pedig nagy csalódás lenne" - nyilatkozta a BBC-nek Vincent Eke, a Durham Egyetem kutatója még a szonda becsapódása előtt.

Annak ellenére, hogy a becsapódás nem volt látványos, és nem sikerült hatalmas törmelékfelhőt észlelni, a NASA kutatói bíztak abban, hogy a becsapódást követő mérések víz jelenlétét fogják kimutatni. „A felfedezések meglepetésekkel járnak. Örülök, hogy úgy terveztük meg ezt a küldetést, hogy a becsapódás minden aspektusát figyelembe vettük... amit a videón láthattunk, az nem ugyanolyan minőségű megfigyelés, mint amit közvetlenül a szondáról kaptunk. Én láttam valamit a spektrométer adatokban, amelyek sokkal érzékenyebbek, mint a kamerák" - nyilatkozta közvetlenül a küldetés után az LCROSS-küldetés vezetője, Anthony Colaprete. A NASA kutatójának végül igaza lett: az LCROSS egység ugyanis látott felhőt, és le is fényképezte azt. A videofelvételeken valószínűleg a rossz szinkronizáció miatt nem volt látható mindez.

Ennél is fontosabb, hogy a spektrométerek vizet, hidroxilt, széndioxidot és metánt is „láttak". Az LCROSS műszerei között, a hat kamera mellett egy a látható fénytartományban működő spektrométer, valamint két infravörös spektrométer is volt. Mivel az egyes atomoknak, molekuláknak jellegzetes fényelnyelése van, ezek a spektrométerek a felszálló törmelékek abszorpcióját vizsgálva képesek kimutatni, hogy milyen molekulák voltak a felhőben. A spektrométerek által mért adatokat kiértékelve úgy tűnik, hogy a becsapódás következtében létrejött 200-300 méteres átmérőjű kráterben közel száz liter víz volt, természetesen jég formájában.

Voltak, akik már sokkal korábban számítottak a víz jelenlétére. Bruce C. Murray, a CALTECH intézet munkatársa már 1961-ben előre jelezte, hogy a sarki részeken nagy valószínűséggel van víz. Az Apollo űrhajók által begyűjtött minták is arra utaltak, hogy van víz a Holdon, ekkor még azonban sokan úgy gondolták, hogy a mintákban mért víz inkább a houstoni párás levegő által okozott szennyezés. Víz jelenlétére utaltak azonban a Cassini űrszonda által mért adatok, amely a Szaturnusz felé vezető útján haladt el a Hold mellett. Hetekkel az LCROSS küldetése előtt az indiai Chandrayaan-1 holdszonda is vízabszorpciót mutatott ki, ráadásul nemcsak a sarkon, hanem a Hold szinte teljes felszínén. A sarkokon kívül esetleg megtalálható víz természetesen nem jég formájában létezik, hanem nagyon vékony filmet alkot.

A víz jelenléte újra felvillanyozta a kutatókat, akik már Murray bejelentését követően arról álmodtak, hogy a Holdon talált víz a majdani telepesek számára ivóvíz lehet, felhasználható ugyanakkor mint oxigén és rakétaüzemanyag-forrás is. A mostani felfedezés erősíti ezeket a reményeket. A legfőbb kérdés persze az, hogy milyen mennyiségben is található vízjég a Holdon. A becsapódáskor ugyanis több tonna törmelék lökődött ki, és ebben mindössze száz liter vizet találtak. Igaz, Anthony Colaprete szerint ez a szám az alsó határ, elképzelhető, hogy ennél sokkal több is van.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy azonnal lehet is tervezni a leendő holdbázist, ehhez ugyanis még sok feltételnek kell teljesülnie. Az első nagyon fontos feltétel például az, hogy Obama elnök - aki igyekszik elődjének minden döntését felülbírálni és megváltoztatni - hogyan dönt a NASA költségvetésével kapcsolatban. 2004-ben ugyanis Bush elnök kiadta az „Irány a Hold!" utasítást, Obama azonban, úgy tűnik, ebben sem akarja, hogy az amerikaiak elsők legyenek, pedig a verseny egyre erősebb. Az EU, Kína és India után a közelmúltban Dél-Korea is célkeresztbe vette a Holdat.