Grüll Tibor

Gutenberg és a pokémonok

Hetek Online — Fri, 21 Oct 2011 09:18:29 +0200

Szombat reggel hatalmas tömeg hullámzik a frankfurti vásárközpontban, amely 578 ezer négyzetméteres alapterületével a világ legnagyobb ilyen célú épületkomplexuma. A gigantikus, leginkább világvárosok repülőtereinek várócsarnokaira emlékeztető épületekben most nyílt meg a nagyközönség számára a világ legnagyobb és legrégebb óta folyamatosan megrendezett könyvvására: a Frankfurter Buchmesse. Innen néhány kilométerre, Mainzban élt az a fura aranyműves a 15. század közepén, aki feltalálta a szedés-öntés eljárást, amit ma egyszerűen csak nyomtatásnak nevezünk.

Bár Gutenberg eleinte mélyen titkolta találmányát, az mégis kitudódott, és fél évszázad alatt már mindenütt megtelepedtek a nyomdák, amelyek nyomtatott könyvek áradatával borították be egész Európát. Megszületett az, amit ma modernitásnak nevezünk.
Modernek és posztmodernek egyelőre együtt nyomakszunk a tömegben a kiállítócsarnokok felé, hogy néhány óra alatt végignézzük a 110 országból érkezett 7500 kiállító könyvtermését. Mission impossible. Nyolc óra alatt jó, ha a felén sikerül végigloholnunk, pontosabban tülekednünk a „közönségnapon”. A második világháború után, 1949-ben felújított frankfurti könyvvásár ugyanis inkább amolyan kiállításféle: egy médiaesemény, amelyen a könyvkiadók és -terjesztők találkoznak egymással (3 napra) és a közönséggel (2 napra). A kiállított könyvekhez nyúlni szabad, de vásárolni nem lehet, legfeljebb vasárnap déltől, ha a kiadó/eladó úri kedve úgy tartja, és megsajnálja a szegény idegent. És persze azért megsajnálja, legalábbis akad ilyen. Ezen a módon sikerült beszereznünk irodalmat a Római Birodalomról vagy éppen a berlini zsidók történetéről és mindennapjairól. A többség, ha nem is adja oda a könyveket, megengedi, hogy beszignáljuk nevünket a másnapi zsákmányolásra. Hasonló az eljárás az ajándéktárgyakra, jegyzetfüzetekre, szuvenírekre is. Mintha nem a profit, hanem a bemutatkozás lenne a fő profil. Érdekes még, hogy a nem német kiadók általában a saját országuk irodalmát igyekeztek bemutatni. A közel 100 négyzetméteres magyar standon azonban a világirodalom remekeinek magyar nyelvű kiadásaival találkoztunk leginkább. A magyar irodalom nagyságairól csupán a bemutató rész mellett elhelyezett poszter árulkodott, amelyen valóban magyar szerzők képeit láthattuk. Ellenben mélyen elmerülhettünk a szintén bemutatkozó Kazahsztán vagy éppen a Feröer-szigetek irodalmában.
A hétvégén 300 ezerre taksált látogató jó része szemmel láthatóan nem a modernen, hanem már a posztmodernen is túljutott ifjúság soraiból verbuválódott. A képregényparádéra érkező fiatalok látványa harcedzett magyar pedagógusok számára is sokkoló: szó szerint százával érkeznek az anime-, manga-, Harry Potter-, Star Wars-figuráknak öltözött tinédzserek. A sok halálfejes démon, söprűn lovagló boszorkány és varázslótanonc között nemhogy Micimackó vagy Asterix, de már egy Pókember vagy Iron Man sem akad. Mit üzenhetnek a látogató számára ezek a maskarák? A nyugati fiatalság nem akar felnőni, megmarad gyereknek még akkor is, ha fizikailag már felnőtt. Megértettük, hogy miért probléma ma a nyugati társadalmakban, hogy harmincas-negyvenes éveikben járó felnőttek nem kívánnak elköltözni a szüleiktől, nem akarnak önállósodni, családot alapítani. A felelősség előli menekülés egyik eszköze az álmokban való megmerítkezés. Az anime egy olyan rajzfilmstílus, amely a második világháborút követően Japánban alakult ki. Témája a baljós mesétől a drámán át a pornográfiáig terjed. Célközönsöge nem egyértelműen a gyerektársadalom. Kifejezőeszközei a mai élőszereplős filmekbe is beolvadnak: például kimerevített jelenetek a hangsúlyozás céljából, vagy a nagy szemű jó és a csík szemű gonosz szereplők. Előfordul, hogy a szereplő hirtelen gyermekkori önmagává változik, és így tesz bizonyos dolgokat. Az anime szereplők gesztusai az ősi japán színház hagyományaiból merítenek. Külön animék készülnek a gyerekek, fiúk, lányok, felnőttek számára: a Wikipe-tan a Wikipédiát megszemélyesítő anime figura például.
A komolyabb műfajok kedvelőinek azonnal szembetűnik, mekkora súllyal vannak jelen a kiállításon a különféle vallásfelekezetek kiadói. A stuttgarti bibliatársulattal szemben egy Koránt reklámozó stand – ahogyan a kurd könyvkiadóval szemben mindjárt a török. Fura elrendezés mindenesetre, de eddig még nem lőttek egymásra. Hanem az eléggé meglepő, hogy a frankfurti könyvvásáron mennyire nincs jelen az angolszász világ, sem Japán és Kína. Nekik valószínűleg nincs szükségük az európai bemutatkozásra. A kiállítók túlnyomó része hazai, ami mutatja a német könyvkiadás fantasztikus termelékenységét. Utána mindjárt az iszlám országok következnek, és Kelet-Európa, amely szintén jelentős súllyal van jelen a német könyvpiacon. Megdöbbentő viszont az iszlám országok tudatossága. „Az iszlám és a pénz”, „Az iszlám és a gyermeknevelés”, „Az iszlám és a gazdasági válság” – ilyen és hasonló című kötetek sorakoznak tucatjával a pultokon, miközben a keresztény kiadók többsége felekezeti múltjába feledkezve láthatóan a régi, szokott vevőkörre épít. A keresztény Primus Verlag standjánál perceken át vártunk, hogy az egymással láthatóan kitűnően elbeszélgető eladók valamelyike megszólítson végre, és megkérdezze, minek álldogállunk ott. Pedig illedelmesen köhécseltünk, majd próbáltunk diszkréten felfelé mutogatni (a könyv, amit kinéztünk, kb. 2 méteres magasságban volt feltéve egy polcra), de az akciók rendre kudarcba fulladtak.
A könyvfesztivál díszvendége idén Izland volt. (Csak emlékeztetőül: Magyarország 1999-ben töltötte be ugyanezt a tisztet.) Sokáig kapirgáltunk emlékezetünk pókhálósodott sarkaiban, hátha akad benne egy múlt századi izlandi szerző, de egy sem jutott eszünkbe. De attól tartunk, Európa boldogabbik fele számára is Izland még sokáig a gejzírek és a vulkánihamu-felhők országa marad, amelytől éppen emiatt illik kicsit tartani. (Azért ne legyünk igazságtalanok: Arnaldur Indriðason krimijei a szigetországon túl is sikert arattak.) Kissé szomorú látvány volt, ahogy egy vasárnap délelőtti előadáson, amely Izlandot mutatta be a nagyközönségnek, a teremben mindössze hét ember ült illedelmesen. A háromszázezerből. De kézbe a lexikonokat: jövőre Új-Zéland következik a díszvendégek sorában. Addig gyakoroljuk szorgosan az alábbi neveket: Errol Brathwaite, Witi Ihimaera, Hone Tuwhare.

Megszámlált népek

Hetek Online — Fri, 30 Sep 2011 20:58:36 +0200

A népszámlálás csaknem egyidõs az emberiséggel. Már az óbabiloni korban és a fáraók Egyiptomában is gyakorolták, de a legõsibb kínai cenzusadatok is a Kr. e. 3. évezredbõl valók. Az ókori népszámlálások természetesen nem statisztikai adatszolgáltatáshoz kellettek: ilyeneket elõször csak a 17-18. században alkalmaztak Amerikában és Európában. Ami azonban az ókor óta változatlan: az összeírások mindig az adóterhek növekedését és kíméletlenebb behajtását segítették elõ.

Az ókori uralkodók elsősorban a besorozható katonákat és az adófizetésre kötelezhető polgárokat kívánták számba venni, mégpedig rendszeresen. A zsidó nép körében azonban – a többi nemzettől eltérően – csak egészen rendkívüli esetben lehetett cenzust tartani.
A népszámlálás a Tórában mindig valamilyen szent céllal ment végbe: például a pusztai Sátorszentély számára történő adományozáskor (fejenként fél sékelt kellett adni minden zsidónak, gazdagnak és szegénynek egyformán), másutt az elsőszülöttek és a papok szerepkörének kiosztásánál, vagy a törzsek közti területfelosztással kapcsolatosan. Ennek a tartózkodásnak az volt a legfőbb oka, hogy a Biblia felfogása szerint minden ember Isten tulajdonát képezi, nem az államét.
Ezt a törvényt szegte meg Dávid király, aki Joáb hadvezér és mások figyelmeztetése ellenére elrendelte Izrael számbavételét húszéves kor felett. A húsz év alattiakat az Ábrahámnak tett ígéret miatt nem vette bele a népszámlálásba: „Nem számláltatta meg Dávid azokat, akik húsz esztendőn aluliak voltak, mert az Úr megígérte, hogy megsokasítja Izraelt, mint az égnek csillagait” (1Krón 27:23). A király makacsságának súlyos következménye lett. A Biblia szerint Joáb „főszámlálóbiztos” megkezdte ugyan a népszámlálást, „de véghez nem vihette, mivelhogy emiatt Isten haragja támadt Izrael ellen”, konkrétan: hetvenezer ember halt meg ragályos betegségben.
Dávid e súlyos tévedése is közrejátszhatott abban, hogy a vallásos zsidók mindmáig annyira irtóznak attól, hogy megszámlálják őket, hogy ha arra kíváncsiak, összejött-e már a közös imához előírt tíz férfi, nem az embereket szomolják meg, hanem egy tíz szóból álló, áldást kifejező bibliai verset idéznek, s ha a végére jutnak, együtt van a minjen, vagyis az előírt létszámú imádkozó. Kérdés, hogy miért számlálhatta meg Mózes a népet (a lévita papok kivételével), és Dávid miért nem? A fő ok ugyanaz, amit fentebb már mondtunk: Izrael népe az Örökkévaló, és nem az állam tulajdonát képezi. Az Isten által elrendelt célok (például a Sátorszentély építése) azonban nem kötődtek semmilyen önző gazdasági érdekhez (például adóbehajtáshoz) vagy hatalmi törekvéshez, mint Dávid idején.
A népszámlálások sora így sem fejeződött be a Bibliában. Salamon már tanult apja hibájából: ő is tartott cenzust, de csak az Izraelben tartózkodó idegenek között, akiket a templomépítés munkálataira rendelt (2Krón 2:17–18). Júda királyai közül Amásiáról olvassuk, hogy összegyűjtötte népét „és megszámláltatta őket a húsz esztendősöktől fogva és akik annál idősebbek voltak” (2Krón 25:5) sorozás céljából. Bár a Biblia nem írja, de valószínűsíthetjük, hogy ez is közrejátszhatott abban, hogy eljött hozzá egy próféta, aki megjövendölte a király bukását, melynek beteljesítője Joás, Izrael királya lett.
Minden idők legismertebb népszámlálása természetesen az, amelyik Jézus születéséhez kötődik. Lukács evangéliumában olvassuk: „Augustus császár éppen az idő tájt rendeletet adott ki, hogy írják össze az egész birodalom lakosságát” (Lk 2:1). A rendelet a hatalmas (ötven-hatvanmillió lakosú) birodalom valamennyi lakójának életére kihatással volt. Látjuk, hogy a Rómától több ezer mérföldre lévő aprócska galileai település, Názáret két lakója: József és Mária is felkerekedett, hogy elinduljon Betlehembe, ahol a Dávid nemzetségéből származó József birtokai voltak.
A római összeírásoknál alapszabály volt, mindenkit saját „állandó lakhelyén” írtak össze, ahol ez alkalommal egész családjával együtt kellett megjelennie. A rómaiak régóta bevett szokása volt a népszámlálás (az általunk használt „cenzus” kifejezés is tőlük származik). Eleinte csak a hadrafogható római polgárokat számolták meg, de a birodalom terjeszkedésével szükség volt az adózó nem polgárok adataira is, ezért a népszámlálásokat a provinciákra is kiterjesztették. A sorozási célból tartott népszámlálást ötévenként rendezték, és tisztító szertartással (lustrum) kötötték egybe. A provinciális népszámlálásokat azonban tizennégy évenként hajtották végre, mivel ez volt az adózás alsó életkori határa. Izrael népe ebben az időben már a Római Birodalom égisze, és egy nem zsidó származású király (Heródes) uralma alatt élt, így hát itt is megtartották a cenzust (az „elsőt”, Lukács szerint).
A Római Birodalom bukása után néhány kivétellel több mint ezer éven át megszűntek Európában a népszámlálások. A nyugati uralkodók a bibliai figyelmeztetések nyomán nem próbálták meg szisztematikusan összeírni az alattvalóikat. Kivételt jelentett Hódító Vilmos angol király, aki a dán hódítók elleni háborúk során elhatározta, hogy összeíratja országa lakóit. A király küldöttei 1086-ban elindultak, hogy feljegyezzék Anglia alattvalóit. Nemcsak a családfőket számolták meg, hanem kicsinytől nagyig mindenkit, szolgákat és szabad embereket, sőt a cenzus kiterjedt a földbirtokokra és jószágokra is.
Hódító Vilmos népszámlálásának eredményeit a Domesday Book (Ítéletnap Könyve) néven ismertté vált kódexben összesítették. A vészjósló elnevezés arra utalt, hogy az összeírás eredménye ellen nem volt fellebbezés: ami bekerült a könyvbe, az úgy is maradt. A kódex alapján a király adószedői kíméletlenül behajtották a sarcot, mind az emberek, mind a birtokok és élőjószágok után.
1183-ban a keresztes seregek által meghódított Jeruzsálemi Királyságban is összeírták a hadra fogható férfiakat és a vagyontárgyakat. Az indok a muzulmán seregek támadása volt, akik Szaladin szultán vezetésével arra készültek, hogy visszafoglalják a Szentföldet. (Szaladin ennek ellenére négy évvel később elfoglalta Jeruzsálemet.)
Évszázadokkal később II. Fülöp spanyol uralkodó elrendelte, hogy a birodalom újonnan meghódított nyugati gyarmatait írják össze. A felmérésért Új Spanyolország és Peru alkirályai voltak a felelősek. Az ötven kérdésből álló kérdőíveket 1579 és 1585 között összesítették és juttatták el a spanyol udvar számára.
Az első újkori összeírásra 1666-ban szintén az amerikai földrészen, Új Franciaországban (a mai Kanada területén) került sor. A gyarmatokról szerzett információkat később Kanada határainak kijelölésekor is figyelembe vették. A 18. században már Európában is sor került népszámlálásokra, elsőként Dániában (1700), Izlandon (1703), Poroszországban (1719) és Svédországban (1749).
A vallási aggodalmak az Egyesült Államokban is késleltették az összeírásokat, egészen 1790-ig, amikor Washington elnök elrendelte az első modernkori, tudományos szempontokat alkalmazó népszámlálást, amelyet azóta minden tizedik évben megismételnek. Az összeírást az alkotmányban is rögzítették, és ennek alapján határozták meg azt, hogy az egyes államok hány képviselőt küldhetnek a washingtoni kongresszusba. A szövetségi összeírók házról házra járva összeírták a családfőket és a házban lakókat a rabszolgákkal együtt (igaz egy rabszolgát csak „háromötöd emberként” vettek számításba, vagyis tíz rabszolga mindössze hat emberként jelent meg a lakosság összlétszámában). Az amerikai indiánokat viszont – akiket nem tekintettek adóalanynak, sem szavazóképes lakosoknak – egyáltalán nem írták össze. Az első, 1790-es amerikai népszámláláson 3,9 millió embert regisztráltak. (Ma egyedül New Yorkban kétszer ennyien élnek.)
Az amerikai felmérések személyes adatait törvény biztosítja, és azt még az elnök sem ismerheti meg. Az információkat egy generáción keresztül (egész pontosan hetvenkét évig) megőrzik, de titkosan kezelik. Magyarországon 1784-ben, II. József parancsára rendeztek először népszámlálást, 1870-től kezdve pedig tízévente – háborús időkben is – megismételték az összeírást.

Caesar kontra Khrisztosz

Hetek Online — Fri, 04 Feb 2011 13:19:02 +0100

„Győztél, Galileai!”: állítólag ezekkel a szavakkal búcsúzott az élettől Julianus császár, aki az aposztata, vagyis hitehagyott néven vonult be a történelembe. ő volt az utolsó keresztényüldöző pogány uralkodó a Római Birodalomban. Bár ekkorra a kereszténység már csaknem fél évszázada egyenjogúvá vált a pogány vallásokkal, Julianus bővében volt a muníciónak, mikor a kereszténység ellen támadt, mivel a római császárság fennállásának első három évszázada alatt mindent megtett annak érdekében, hogy vagy írmagostul kiirtsa, vagy legalábba maga képére átformálva felőrölje és beolvassza a kereszténységet. Míg az előbbi törekvésében kudarcot vallott, az utóbbit sikerre vitte.

„A különféle vallásos kultuszokat, amelyek a Római Birodalomban érvényesültek, a nép egyformán igaznak; a filozófusok egyformán hamisnak; az állam tisztségviselői egyformán hasznosnak tartották." Edward Gibbon ebben a szentenciózus tömörségű mondatban foglalta össze a római állam és a különféle vallások kapcsolatának lényegét. Lényegében igaz tehát az a megállapítás, hogy a Római Birodalomban vallásszabadság volt. Ennek határait azonban az állammal való együttműködési készség jelölte ki. Az a vallás, amelyik kész volt hasonulni a görög-római istenvilághoz, elfogadta a császár személyének istenítését, ezenkívül nem gyakorolt embertelen szertartásokat (mint a punok vagy a druidák), szabadon működhetett. E feltételek teljesítése alól egyedül a zsidóság kapott felmentést. A zsidó vallás lényegénél fogva nem asszimilálódhatott sem a görög-római államvalláshoz, sem a császárkultuszhoz - ez önmaga felszámolását jelentette volna. Iulius Caesar alatt azonban egy törékeny egyezség jött létre a rómaiak és a zsidók között, amely évszázadokra biztosította számukra is a vallásszabadságot, s ezért mindössze annyit vártak el tőlük, hogy a jeruzsálemi Templomban áldozatot mutassanak be a császárért, és imádkozzanak az uralkodó üdvéért. Miért volt „törékeny" ez az egyezség? Mert hiába erősítette meg maga Augustus, a principátus megalapítója is a zsidó vallás különjogait, rendszeresen akadtak olyan uralkodók, akik egyoldalúan felrúgták az egyezséget. Például a hibbant Caligula, aki elhatározta, hogy gigantikus szobrát felállíttatja a jeruzsálemi Templomban.

Az első számú közellenségek

A Jézus halálát és feltámadását követő rövid fél évszázadban a kereszténység a Római Birodalom minden sarkába eljutott. Ez ezért is megdöbbentő, mivel Jézus Krisztus megváltó kereszthalálának és feltámadásának üzenete minden szempontból hátrányosnak számított a római világban: Jézus zsidóként élt és szenvedett Iudaeában, ami egyáltalán nem hangzott jól az antiszemita előítéletekkel terhes görög-római kultúrában; (ártatlanul) elítélt bűnözőként feszítették keresztre, ami a rabszolgák számára kiszabható legsúlyosabb büntetésforma volt; és testben támadt fel, ami nemcsak a józan ésszel és emberi tapasztalattal ellenkezett, de egyetlen addigi filozófiai rendszer tanításában sem szerepelt. A korai keresztények és az állam viszonyát csak egyetlen szóval jellemezhetjük: és ez a tisztelet. Az Újszövetség nem tesz különbséget „jó" és „rossz" császár között, hanem egyszerűen kijelenti: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak; mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek."

A hatalom eleinte nem is foglalkozott a zsidóságból kivált keresztény felekezettel. A Korinthoszban székelő római helytartó, Gallio, helyesen utasította el a helyi zsidók kérvényét, akik bevádolták előtte Pált, mivel a római állam nem avatkozhatott be egy elismert vallásfelekezet belső ügyeibe: „[H]a tanításról, nevekről és a ti törvényetekről van kérdés, ti magatok lássátok, mert én ezekben bíró nem akarok lenni."

A zsidóság és kereszténység teljes elkülönülése - ami egyesek szerint már az első század végére, de legkésőbb a második század közepére végbement - nemcsak szellemi törést okozott az Egyházban, hanem egy nagyon fontos jogi következménye is volt. A kereszténység ugyanis - önálló vallásfelekezetté válva - kikerült a zsidó vallás számára biztosított „védőernyő" alól. Az új vallás abban a furcsa helyzetben találta magát, hogy noha egészen i. sz. 250-ig senki nem tiltotta be működését, időről időre heves üldözést folytattak ellene. Pedig más vádat nem tudtak ellene felhozni, mint hogy létezik. A 3. századi egyházatya, Tertullianus így summázta az ellenük indított hajsza indítékát: „Ez a küzdelem a Név ellen folyik." A római állam „első számú közellenségeivé" kikiáltott keresztények ellen olyan nevetséges vádakat hoztak fel, mint hogy istentiszteleteik után vérfertőző, orgiasztikus lakomákat rendeznek; annak előtte gyermekeket gyilkolnak le, és vérüket megisszák; a keresztény feleségek paráznák és vérfertőzők; a keresztények szamárfejet imádnak, stb. Ezeket a soha senki által be nem bizonyított rágalmakat nemcsak a kor „celebjei" (olyan írók, mint Lukianosz; olyan filozófusok, mint Kelszosz vagy Prophüriosz) terjesztették, hanem hivatalosan jóváhagyott pamfletek formájában kötelező iskolai tananyaggá is tették (pl. Septimius Severus idején).

„Néró fáklyái"
Róma első uralkodó dinasztiája a Iulius-Claudiusoké volt. Közülük hármat az Újszövetség is megemlít: Jézus Krisztus az Augustus által kiadott összeírási rendelet következtében született meg Betlehemben; Keresztelő János - és közvetve Jézus - nyilvános szolgálata Tiberius uralkodásának idejére esett; Claudius pedig kiűzte a zsidókat Rómából. Arra, hogy a kereszténység már Tiberius idején megjelent Rómában, egy római történetíró megjegyzéséből következtethetünk, aki azt írta, hogy a császár a „Chrestus felbujtására szüntelen zavargó zsidókat" kiűzte a városból. Kutatók csaknem egyöntetűen vallják, hogy itt a Krisztusról bizonyságot tevő keresztényekről van szó, akik - mint az Apostolok cselekedeteiben is láthatjuk - rendszerint felborították a zsinagóga nyugalmát abban a városban, ahol megjelentek. Ebben a korai időszakban - Jézus halála és feltámadása után öt-tíz évvel - a római államhatalom még nem tett különbséget a zsidók és keresztények között: a Rómából való kiűzetés mindkét csoportot egyformán sújtotta.

Nem így Néró korában, akit - érdekes módon - nem említ meg az Újszövetség. (Ugyanúgy hallgat a fent említett Caliguláról is, akit a senatus - Néróhoz hasonlóan - szintén „emlékezeteltörlésre" ítélt.) Az első vallásüldözés, amely csak a kereszténység követőit és nem a zsidókat érintette, Nérótól indult ki. Ennek előzménye volt a nagy római tűzvész, amely 64 júliusában öt és fél napon át tombolt, s a város tizennégy körzetéből mindössze négyet hagyott érintetlenül. (Azt az elterjedt pletykát, hogy a tüzet maga Néró okozta, sohasem sikerült bizonyítani.) Tacitus, aki csaknem hatvan évvel később írta le az eseményeket Évkönyveiben, azt is megörökítette, hogy Néró az ekkor már mindenki által jól ismert keresztényekre igyekezett a gyanút terelni. (A szöveget lásd a keretben.) A magukat kereszténynek valló embereket, és azokat, akiket ezzel a váddal feljelentettek, városszerte összefogdosták, majd Néró saját kertjeiben keresztre feszítve, szurokkal leöntve és meggyújtva végeztette ki őket. A hagyomány szerint ugyanebben az üldözésben lelte halálát a „pogányok apostola", Pál, akit a városon kívül lefejeztek; valamint a „körülmetélkedés apostola", Péter, akit a Circus Maximusban - saját kérésére - fejjel lefelé feszítettek keresztre. Figyelemre méltó, hogy Tacitus szerint a 60-as évek közepére már Rómában is „hatalmas sokaság" vált hívővé, bár nem valószínű, hogy ezek a társadalom közép- vagy felső rétegeiből származtak, mivel a keresztrefeszítés büntetését római polgárokkal szemben nem lehetett alkalmazni.

A történészek sokáig azt hitték, hogy Néró egy általános üldözési rendeletet (institutum Neronianum) is kiadott, de erre semmiféle bizonyíték nem került elő eddig. A császár példáját azonban sokfelé követhették a neki alárendelt magisztrátusok.

Levél a keresztényekről

Újabb fél évszázad elteltével a kereszténység már annyira megerősödött, hogy az ifjabb Plinius, a Fekete-tenger déli partján fekvő Bithünia tartomány gazdasági ügyeinek felügyelője, így írt róluk Traianus császárnak, személyes barátjának: „Mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya." A római történelemben nem írtak még levelet, amelynek ekkora hatása lett volna az utókorra. Hogy miért? Mint az az idézett mondatokból is kitűnik, Plinius vád alá helyezte a bithüniai keresztényeket. Csakhogy ez nem volt egyszerű dolog, mivel a római jog szerint szabad emberek ellen csak úgy lehet törvényszéki eljárást folytatni, ha vádat is emelnek ellenük. De milyen vádat lehetett felhozni a keresztények ellen? Nos, ez még a csűrcsavaros jogi ügyletekben jártas Plinius számára sem kis fejtörést okozott: „[V]ajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket?" Plinius természetesen tudatában volt annak, hogy a törvény csak a törvénybe ütköző cselekedeteket büntetheti. Ilyeneket azonban nem talált, hiszen a kereszténység nem volt betiltva, maguk a keresztények pedig - mint ő maga mondja - „esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg". Plinius még titkos ügynökök és névtelen feljelentések segítségével sem tudott köztörvényes bűnöket a keresztényekre bizonyítani. Végül mint „titkos társaságot" tiltotta be összejöveteleiket. Mindezekről részletesen beszámolt Traianusnak, aki válaszlevelében jóváhagyta barátja intézkedéseit, de számos kérdést nyitva hagyott. (Lásd a keretes szöveget.) Megdöbbentő tény, hogy a keresztényeket üldöző magisztrátusok (kormányzók, polgármesterek) még a 3. században is Plinius és Traianus idézett levelére hivatkoztak, mikor eljárást indítottak a keresztények ellen.

A kereszténység a római jogban addig ismeretlen kategória lett: míg a köztörvényes bűnözőket azért ítélték el, amit a múltban cselekedtek, a keresztényekre a vád időpontjában vallott hitük miatt várt súlyos büntetés, amit az utolsó pillanatig elkerülhettek annak nyilvános megtagadásával. A később mártírságot szenvedett Jusztinosz első hitvédelmi iratát 155 körül írta Antoninus Pius császárhoz. Művében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy helytálló vádat senki sem hozhat fel a keresztények ellen, mivel bűncselekmény elkövetése nem terheli őket. Bíráik legfőbb bűnnek magát a keresztény nevet tekintik, pedig - Jusztinosz itt egy görög szójátékkal élt - a khrisztosz (Krisztus) hasonlít a khrésztoszhoz, ami „hasznosat" jelent, s valóban: a keresztények a légynek sem ártanak. „A keresztények között is vannak bűnösök" - hangoztatták vádlóik. Jusztinosz erre azt válaszolja: vizsgálják meg a vádlottak életét, és ha felhozható valami ellenük, mint bűnöst ítéljék el őket, ne pedig mint keresztényeket; ha pedig felmentik, akkor mint keresztényt mentsék fel, aki nem követett el bűncselekményt. „Nem a császárban hisznek, hanem más királyságot várnak a földön" - hangzott a vád. Csakhogy ezt a királyságot nem emberek hozzák létre, válaszolja erre Jusztinosz, hanem a Mennyből fog a Földre leszállni. Ha a keresztények egy földi királyságban reménykednének, jobban féltenék az életüket, és harcolnának érte. Így viszont a biztos halálbüntetés ellenére is készek megvallani hitüket.

Az esőcsodától a nagy üldözésig

A keresztények elleni üldözések még az úgynevezett „jó császárok" idején is tovább folytak. A hírneves filozófus, Marcus Aurelius császár például abban a tévhitben élt, hogy a keresztények merő dacból vállalják a mártírhalált: „Micsoda pompás lélek az, amely kész, ha kell, a testtől elválni: akár megsemmisülni, akár szétporladni, akár megmaradni. De ez a készség személyes meggyőződésből fakadjon; nem pedig, mint a keresztényeknél, puszta ellenállásból" - írja az Elmélkedésekben. A Római Birodalomban sokféle baj ütötte fel a fejét ebben az időben: földrengések, áradások, pestisjárvány s a barbár népek betörése tizedelte a lakosságot. A csapások miatt elkeseredett hangulatban gyakran hangzott el a kiáltás: „Oroszlánok elé a keresztényeket!" És a helytartók tették a dolgukat: 166-ban a hitvédő Jusztinoszt Rómában, 167-ben Polükarposz püspököt Szmirnában, 177-ben pedig Blandinát és társait Lyonban végezték ki az amfiteátrum porondján, egyszerűen azért, mert nem akartak áldozatot bemutatni a császár szobra előtt.

Pedig a keresztény hit erejéről maga Marcus Aurelius is meggyőződhetett. Több forrás is beszámol arról, hogy a császár hadserege 172-ben a markomannok és a kvádok ellen folytatott hadjáratot, valahol messzi északon, a mai Csehország területén. Egy alkalommal legióját körülfogták a barbárok, s mivel már régen kifogytak a vízből, felmerült bennük a megadás gondolata. Ekkor azonban a keresztény katonák imájára eső zúdult le az égből, s a csapat kimenekült a csapdából. Keresztény szerzők szerint a császár levélben köszönte meg krisztushívő katonáinak az „esőcsodát", amit Rómában felállított oszlopán is megörökített.

A római állam és a keresztény egyház között zajló kötélhúzásnak végül egy pannóniai születésű császár, Decius vetett véget azzal, hogy elrendelte a kereszténységnek az egész Római Birodalomra kiterjedő általános üldözését. Jézus Krisztus követőit a hatóságok előtt arra kényszerítette, hogy áldozatot mutassanak be az állam isteneinek és a császárnak. Ha ezt megtagadták, halálbüntetéssel sújtották őket. Akik elvégezték az áldozatot, tanúk által hitelesített bizonyítványt kaptak róla. (Ezek az úgynevezett Decius-igazolványok, vagy libelli Deciani, amelyekből több tucat került elő Egyiptomban.) E nélkül a papír nélkül semmiféle hivatali állást nem lehetett betölteni a Római Birodalomban! Néhányan nem bírták a nyomást, és áldozatot mutattak be (ezeket nevezték később az egyházban lapsiknak, vagyis „elcsúszottaknak"); mások elmenekültek (mint Karthágó püspöke, Cyprianus); de hitükért számosan a kínhalált is vállalták, ami nagy szimpátiát váltott ki a pogányok körében, s így végső soron az egyház az üldözés folytán is tovább erősödött.

A Római Birodalom i. sz. 235-284 közé eső fél évszázadát hagyományosan a válság korának tekintjük. Gyors egymásutánban húsz-huszonöt császár követte egymást, ami átlagosan minden második vagy harmadik évben új császár beiktatását jelentette. Kettő kivételével valamennyit meggyilkolták, vagy csatában haltak meg. A pénz elértéktelenedett, az adók az egekbe szöktek, az áruforgalom szinte megszűnt, általános létbizonytalanság lett úrrá. Ebben a helyzetben vezetett be egy minden területre kiterjedő államreformot

Diocletianus császár, akinek nevéhez a „nagy üldözés" elrendelése is fűződik. 297-ben egyik társcsászárának, a pogány hitű Galeriusnak sürgetésére arra szólította fel a keresztény tisztviselőket, hogy vagy áldozzanak a pogány isteneknek, vagy hagyják ott állásukat. Mivel ez a rendelet nem érte el a kívánt hatást, Diocletianus megindította a nyílt üldözést. 303. február 23-án leromboltatta a nicomediai templomot, és elégette az abban talált szent könyveket.

A következő napon pedig az alábbi rendeletet tette közzé: „A keresztény templomok romboltassanak le, a szent könyvek semmisíttessenek meg, és keresztény istentisztelet többé ne tartassék; a keresztények, akik hitükhöz ragaszkodnak, állásaiktól megfosztandók; továbbá a hitükhöz ragaszkodó keresztények veszítsék el polgárjogukat; a keresztény szabadonbocsátottak adassanak el rabszolgáknak, a keresztény rabszolgák pedig sohasem szabadulhatnak fel; és végül: vallatáskor a keresztényeket kínpadra is szabad vonni." De még ez sem érte el a kívánt hatást.

Diocletianus ekkor azt rendelte el, hogy a helyi magisztrátusok a keresztényeket rövid úton kerítsék kézre, és minden kitalálható módon kényszerítsék őket arra, hogy a pogány isteneknek áldozzanak. Állítólag csak Nicomediában húszezer ember lelte halálát az üldözésben. A két másik társcsászár: Galerius és Maximianus lelkesen követték Diocletianus példáját, és ezrével végeztették ki a keresztényeket; de harmadikuk, Constantius Chlorus mérsékelte az üldözés hevét tartományaiban, és csak néhány templomot romboltatott le. Keleten még javában folyt az üldözés, mikor a súlyosan megbetegedett Diocletianus 305. május 1-én váratlanul lemondott, majd visszavonult szülőföldjére, Salonae városába (ma Split, Horvátország), ahol gyönyörű palotát emelt magának, és a kertészkedés örömeinek élt. A császár még megélte rendszerének bukását, melyet többszörös felszólítás dacára sem volt hajlandó megmenteni, sőt még azt is eltűrte, hogy a hálátlan Constantius az ő szobrait is ledöntesse. 313 nyarán Salonaeban öngyilkosságot követett el. Az üldözéseknek végül Constantinus és Licinius 313-ban kiadott milánói rendelete (lásd keretes szövegünket) vetett véget, amely valamennyi vallást egyenjogúvá tett a Római Birodalomban. (A szerző történész.)

Néró kegyetlenkedései

„A híresztelés elhallgattatása végett Néró másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel
sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes
babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hírnévre talál. Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Néró a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállt. Ebből, bár bűnösök voltak, és a legsúlyosabb büntetést érdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.”

Traianus válaszlevele

„Secundusom! Helyesen jártál el amaz egyének ügyeinek kivizsgálásában, akik ellen azt a vádat emelték előtted, hogy keresztények. Mert általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni: ha azonban följelentik őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem vallja magát kereszténynek, és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja – azaz áldozatot mutat be isteneinknek –, bár gyanús a múltja, megbánása alapján bocsánatot nyerjen. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer, és semmiképpen sem méltó korunkhoz.” (Plinius: Levelek X. 97)

Részlet a milánói rendeletből

„…mindenekelőtt azokat a törvényeket kell felülvizsgálnunk, amelyek gátolják az istenség tiszteletét, hogy mind a keresztények, mind pedig mindenki más is megkapja tőlünk a lehetőséget arra, hogy ki-ki szabadon követhesse azt a vallást, amelyiket akarja. Az a célunk, hogy az, ami isteni hatalomként az égben székel, kiengesztelődhessék, és kegyesen tekinthessen ránk és mindazokra, akik hatalmunk alatt állnak. Úgy véltük tehát, üdvös és a lehető leghelyesebb megfontolásból arra az elhatározásra kell jutnunk, hogy nem szabad megengedhetőnek tartanunk a szabad választás megtagadását bárkitől is, akár a keresztények hitének, akár egy olyan más vallásnak szenteli a lelkét, amelyet önmaga számára a legalkalmasabbnak ítél, hogy a legfőbb istenség, akinek tiszteletét tiszta elmével vállaljuk, szokásos támogatását és jóindulatát mindenben megadhassa nekünk. Illő tehát, hogy Méltóságod megtudja: miután kivétel nélkül valamennyi olyan megszorítást eltöröltünk, amit a hivatalodhoz intézett korábbi, a keresztényekre vonatkozó irataink tartalmaztak, úgy határoztunk, hogy érvénytelenítjük azokat a rendelkezéseket is, amelyeket teljesen elhibázottnak és irgalmasságunktól idegeneknek találtunk, hogy mostantól fogva mindazok, akik e keresztény vallás gyakorlását akarják vállalni, azt szabadon és nyíltan, minden háborgatás és zaklatás nélkül tegyék.”

Róma vádjai

„Tegnapiak vagyunk, és betöltöttünk már mindent, ami a tiétek: a városokat, a szigeteket, a várakat, a vidéki településeket, a piactereket, magát a hadsereget, a kerületeket, a decuriákat, a palotákat, a szenátust, a fórumot, csupán a templomokat hagytuk meg nektek” – ezekkel a szavakkal jellemezte Tertullianus a 3. század elején írt munkájában a kereszténység elterjedtségét (Apologia XXXVII, 4), hozzátéve ehhez, hogy ha valóban meg akarnák szerezni a hatalmat, egyetlen tartományban több keresztény állna csatasorba, mint amennyi a római hadsereg összlétszáma.
Erről azonban szó sincs. Egyelőre a keresztényeket üldözik, anélkül hogy meggyőződtek volna bűnösségükről. A jogi végzettségű Tertullianus – Karthágó „karizmatikus” püspöke – „a Római Birodalom elöljáróihoz” címzett védőiratában a tudatlanságból fakadó előítéleteket akarta lerombolni. Erre azért is égetően szükség volt, mert a szokásjog (és nem az írott törvény!) szerint a keresztények ügyében még nyomozni sem lehetett. Tertullianus így summázza az ellenük indított hajsza indítékát: „Ez a küzdelem a Név ellen folyik.”
A kereszténység ellen még a 3. században is azt hozták fel legfőbb vádként, hogy létezik. Pedig egy átlag római legfeljebb pletykákból értesülhetett arról, kik is „az állam első számú közellenségei”. Meglepő, hogy ezeknek a tudatlanságból és rosszindulatból eredő babonaságoknak hány római értelmiségi adott hitelt.
Tacitus, Iuvenalis vagy Apuleius műveiben is – hogy csak a legismertebbeket említsem – találkozhatunk olyan vádakkal, miszerint a keresztények vérfertőző, orgiasztikus lakomákat rendeznek; előtte gyermekeket ölnek meg, és vérüket megisszák; asszonyaik buják és vérfertőzők; szamárfejet imádnak stb. Tertullianus ehhez csak annyit fűz hozzá: a keresztények soraiból szinte naponta támadtak árulók, rendszeresen, még istentiszteletek közben is rajtuk ütnek ellenségeik, de ilyesmit soha senki nem tapasztalt körükben!
A bíróságokon persze nem a pletykák alapján hozták a halálos ítéleteket. A 3. századra három fő tételben foglalták össze a keresztények ellen felhozott vádakat:
1) Szentségtörés és vallásgyalázás. Nem imádják az isteneket, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem járnak el a templomokba, nem visznek áldozati ajándékokat, és nem ünneplik meg az állami kultuszünnepeket. Tertullianus erre azt válaszolja, hogy az úgynevezett „istenek” nem is léteznek, csupán régen megholt emberekről van szó, akikben maguk a pogányok sem hisznek. Csupán a keresztényeket akadályozták a szabad vallásgyakorlásban, minden más kultuszt, még a legostobább babonaságokat is engedélyezték.
2) Felségsértés és hazaárulás. A keresztények fittyet hánynak a császárokért való áldozatokra, és nem imádják őket istenekként. Ezt a rómaiak szemében valóban komolynak tűnő vádat Tertullianus azzal utasítja vissza, hogy minden keresztény elemi kötelességének tekinti, hogy Pál apostol felszólításának eleget téve imádkozzék a hatalmon lévőkért. Ráadásul az ő imáik még érnek is valamit, nem úgy, mint a pogányok áldozatai, amelyek teljesen haszontalanok.
3) Gazdasági manipulációk. A vád szerint a keresztények nem vesznek részt a gazdasági életben, a templomi adókat nem fizetik, emiatt az általános adóbevételek is csökkennek. Tertullianus azzal vág vissza, hogy készséggel elismeri: a keresztények nem járnak templomokba, nem vesznek részt a szent lakomákon, nem látogatják a szórakozóhelyeket, de ugyanúgy élnek, mint a többi ember, vagyis termelnek és kereskednek. A keresztények haszontalansága miatt elsősorban „a bordélyosok, leánykereskedők, kerítők, orgyilkosok, méregkeverők, bűbájosok, babonás jegymagyarázók, áldozatokat fürkészők és a csillagokból jövendölők” panaszkodnak. Ellenben mekkora hasznot jelentenek a birodalom alattvalói számára a keresztények, akik „a gonosz szellemeket kiűzik belőletek, akik az igaz Isten elé tárják érettetek imádságaikat, s akiktől semmit sem kell félnetek” – írja Tertullianus. A pogányok csalnak és hamis adóbevallásokat készítenek, a keresztényeknél ellenben ez a lopás bűnével egyenértékű cselekedet, így hát ahol a keresztények nem hoznak pénzt az államnak, más módon kipótolják.

A cikkben említett császárok uralkodási évei

Augustus i. e. 27 – i. sz. 14
Tiberius i. sz. 14–37
Caligula i. sz. 37–41
Claudius i. sz. 37–54
Néró i. sz. 54–68
Traianus i. sz. 98–117
Antoninus Pius i. sz. 138–161
Marcus Aurelius i. sz. 161–180
Septimius Severus i. sz. 193–211
Decius i. sz. 249–251
Diocletianus i. sz. 284–305

Nagy Sándor és Szent Márk világvárosa

Hetek Online — Fri, 07 Jan 2011 19:05:59 +0100

A világhódító Nagy Sándor i. e. 332-ben alapította a saját magáról elnevezett Alexandriát, amely a makedón eredetű Ptolemaida (más néven Lagida) uralkodóház háromszáz éves uralma alatt felvirágzott. A város remek fekvésének köszönhetően nemcsak a Földközi-tenger keleti részének áruforgalmát, hanem a Vörös-tengeren át Indiába tartó kereskedelmi útvonalakat is uralta. Alexandria a római kor kezdetére (i. e. 30) igazi világvárossá vált, melynek lakossága – egyes kutatók szerint – akár az egymillió főt is elérhette.

A kereskedelemből, a gabonaeladásokból és nem utolsósorban a rendkívül magas (50 százalék körüli) adókból származó bevételekből bőven telt a város csinosítására, sőt a kultúra fejlesztésére is. A királyi negyedben nyílt meg a botanikus és állatkerttel, továbbá csillagvizsgálóval is felszerelt könyvtár, a Muszeion, amelyben a római kor elejéig körülbelül 600 ezer könyvtekercset gyűjtöttek össze. A város vezető rétege előbb a görög–makedón, majd az őket felváltó római arisztokráciából került ki, de igen jelentős (akár kétszázezer főt is meghaladó) zsidó diaszpóra is élt a városban.
Az sem véletlen, hogy a Tóra első görög nyelvű fordítása is Alexandriában született meg; mint ahogy az sem meglepő, hogy a pogány antiszemitizmus is ebben a városban vált egységes ideológiává. Az itt élő görög értelmiségiek találták ki szinte az összes – máig élő – zsidóellenes előítéletet: az elkülönüléstől az idegengyűlöleten át egészen a vérvádakig. Ennek ellenhatásaként a zsidók is aktív felvilágosító munkába kezdtek: megszületett a zsidó történetírás (Artapanosz), görög drámát írtak
a kivonulás történetéből (Ezékielosz), és a mózesi tanítást filozófiai nyelven is tolmácsolták a pogányoknak (Philón).
Az alexandriai görögök azonban nemcsak a zsidókat, hanem új uraikat, a rómaiakat is mélyen megvetették. Egyesek odáig merészkedtek, hogy a császárokat is nyíltan kigúnyolták. Mikor azután Caracalla császár 215-ben a városba látogatott, a csúfolódó plakátok és bökversek láttán rettenetes haragra gerjedt, és Alexandria teljes fegyverforgatásra alkalmas férfilakosságát lemészároltatta. A várost 365. július 21-én egy hatalmas szökőár tette a földdel egyenlővé.
Bár kétségkívül Alexandriában élt a Nyugat legjelentősebb zsidó diaszpórája, az Újszövetség lapjain viszonylag kevés említés történik róla. Megtudjuk, hogy az itt lakók külön zsinagógát tartottak fenn Jeruzsálemben (Apostolok cselekedetei 6:9), és innen származott a zsidó Apollósz, akivel Pál apostol Epheszoszban találkozott. Róla azt írta Lukács, hogy „ékesszóló és az Írásokban tudós” férfi volt, aki „meg volt tanítva az Úr útjára, és szellemben buzgó lévén, igen szorgalmasan szólta és tanította az Úrra tartozó dolgokat, jóllehet csak János keresztségét ismerte” (Apostolok cselekedetei 18:24–25). Az önmagát „pogányok apostolának” nevező Pál egyetlen írásában sem említi, hogy járt volna Alexandriában, csak egy Castor és Pollux nevű alexandriai gabonaszállító hajóval találkozunk, amely Pál apostolt vette fedélzetére (Apostolok cselekedetei 27:6; 28:11).
Az alexandriai gyülekezet – mint minden későbbi keresztény központ – az itteni egyház alapítását is egy újszövetségi szereplőhöz kötötte. Az itteni keresztények azt állították, hogy Márk, aki Péter apostol tolmácsa és segítője volt, s aki Péter bizonyságtétele alapján írta evangéliumát, az apostol halála után Alexandriába költözött, ahol gyülekezetet alapított.
A 2. század folyamán Alexandriában jött létre a keresztény ókor egyik legnagyobb hatású intézménye: az alexandriai hittudományi akadémia (didaszkaleion), amely megteremtette a tudományos–filozófiai alapokra helyezett keresztény teológiát. Az iskolát Pantainosz alapította, aki 180 körül érkezett ide. őt Titus Flavius Clemens (ismertebb nevén Alexandriai Kelemen) egyházatya követte az iskola élén, aki főként a gnosztikus eretnekekkel vitázva fejtette ki teológiáját. Magától Kelementől tudjuk, hogy az akadémia a pogány világiak előtt is nyitott volt. A püspöki irányítás alatt álló és a keresztény közösség részeként működő katekéta iskola alapítója, Démétriosz püspök volt, aki 217 körül rábízta az iskola vezetését Órigenészre (185–254). Az iskola elsődleges célja a hívek felkészítése, az alapvető hittételek megtanítása volt.
Órigenész korának legnagyobb keresztény teológusa volt, nézetei széles körben elterjedtek, és már életében is viták forrásai voltak. Az iskolára jellemző módszer a Biblia allegorikus értelmezése volt, szemben a szó szerinti értelmezéssel, amit ebben a korban már „judaizáló eretnekségnek” tartottak. Ez az alapvetően sztoikus és újplatonikus filozófiai tanokra visszavezethető allegorézis mindmáig számos teológiai tévedés forrását képezi a tradicionális egyházak körében. A katekéta iskola a 4. században szűnt meg.
Valószínűleg az Alexandriában működő keresztény teológiai iskoláknak köszönhetjük, hogy az Újszövetség legkorábbi és legjobb kéziratai is innen származnak (Codex Sinaiticus, 4. század; Codex Alexandrinus, 5. század). A 3. század folyamán zajló üldözések, majd a 4. század eleji – Diocletianus nevéhez fűződő – „nagy üldözés” Alexandria népes keresztény közösségét is sújtotta, sőt már ezt megelőzően, a Severusok idején is többen szenvedtek mártíromságot, köztük Órigenész számos tanítványa is.
A kereszténység államvallássá tétele után a püspökök revansot is vettek: Theophilosz pátriárka 391-ben az összes pogány templomot leromboltatta a városban, a Szerapisz és a császárok tiszteletére emelt két pogány szentélyt kivéve, amelyek „keresztényiesített formában” működhettek tovább.

Ki ölte meg Albert Glockot?

Hetek Online — Fri, 15 Oct 2010 06:40:17 +0200

1992. január 19-én nem sokkal délután 3 óra előtt Albert Ernest Glock régészprofesszor parkolt le titkárnőjének lakásánál a ciszjordániai Ramallah külvárosában, Birzeitben. Ahogy Glock bezárta a kocsiajtót, elindult titkárnőjének lakása felé. Ekkor hátulról három lövés dördült el, amely kioltotta a professzor életét. A hivatalos izraeli nyomozás szerint Glockot olyan Hamasz-aktivisták ölték meg, akik ellenezték az idegenek jelenlétét az egyetemen, illetve amerikai kémnek tartották a tudóst. A nyomozást lezárták, a legendák azonban tovább élnek.

Utólag többen egy maszkot viselő embert láttak elmenekülni a házból. A településen a palesztin intifáda miatt kijárási tilalom volt érvényben, de a háziak telefonon értesítették a mentőket, akik – állítólag – csak két órával később érkeztek ki a tetthelyre. Az izraeli rendőrség újabb egy óra múlva szállt ki a helyszínre. Szemtanúk jelentkeztek, akik egy sárga rendszámú (vagyis izraeli) járművet láttak a lakás közelében.
Az amerikai születésű Glock (1925–1992) 1976-ban érkezett Izraelbe, hogy átvegye a William F. Albrightról (1891–1971) – a bibliai régészet atyjáról – elnevezett patinás amerikai régészeti intézet vezetését. Innen azonban hamarosan távozott, és a Birzeit Egyetemen megalapította a Palesztin Régészeti Intézetet, amelynek a palesztinai arabok múltjának kutatását tűzte ki céljául.

Antszemita régészek és Hitler teológusai

Glock korábban azzal vádolta az Izraelben dolgozó régészeket, hogy már az ásatási helyszínek kiválasztásában is előítéletesek, csak a bibliai szempontból fontos területeken kutatnak, és teljességgel figyelmen kívül hagyják az itt élő muszlim arabok történetét. Az izraeli kutatókat „buldózerrégészeknek” nevezte, mivel szerinte a legfelső – a palesztin történelemre utaló – rétegeket egyszerűen csak ledózerolják annak érdekében, hogy a számukra fontos mélyebb (vagyis régibb) rétegekhez eljussanak. Glock azonban – bár az evangélikus egyház felszentelt lelkésze volt – a Bibliával szemben is kifogásokat fogalmazott meg, nem is titkolta ellenszenvét a zsidó honfoglalás bibliai elbeszélése iránt. A Szentírás szerinte „a Palesztinában lévő domináns kultúra politikai ideológiájának alapja”. Kifejezetten felháborította, hogy az 1948-as izraeli államalapítást a nyugati keresztények közül sokan a próféciák beteljesedéseként értelmezték, és a Józsué vezette honfoglalást a modern történések párhuzamaként fogták fel: „[A] bibliai történet tudományos alátámasztása alapvető céllá vált annak érdekében, hogy a föld mostani meghódításának értelmét megőrizzék” – írta 1987-ben.
Albert E. Glock nem állt egyedül annak hangoztatásával, hogy Izrael „régészeti és kulturális hódítást” visz véghez a történelemben: vagyis politikai-ideológiai céljaira használja a Bibliát, valamint az országban folyó régészeti kutatásokat. A 19. század utolsó évtizedeiben – vagyis a politikai cionizmus születésével egy időben – jellemzően német protestáns egyetemeken alakult ki az úgynevezett „magaskritika” (höhere Kritik), amely a Biblia szövegét az irodalomkritika módszerével ízekre szedte. A századelő talán legnagyobb zsidó tudósa, a sokáig osztrák és német egyetemeken tanító Solomon Schechter (1847–1915) nem véletlenül tett egyenlőségjelet a „magaskritika” és a „magas-antiszemitizmus” közé egyik írásában (Higher Criticism–Higher Anti-Semitism. Cincinnati, 1915, Ark). Schechter olyan, mifelénk mindmáig „érinthetetlennek” tekintett tudósokról is nyíltan ki merte mondani, hogy antiszemiták, mint Julius Wellhausen (1844–1918) és Adolf von Harnack (1851–1930), akik a történeti bibliakritika alapító mesterei közé tartoznak.
Több mint figyelemre méltó, hogy a magaskritika „nagyágyúi” valamennyien a náci rendszer csendes kiszolgálói és haszonélvezői közé tartoztak. Albrecht Alt (1883–1956) 1923-tól haláláig megszakítás nélkül a lipcsei egyetem professzoraként működött, legfontosabb munkái Az izraelita jog eredete (1934) és a Szíriai népek és államok a korai ókorban (1936) is a náci hatalomátvétel után jelentek meg. Alt szerint a nép, amely Izraellé vált, nomádok szétszórt csoportjaiban jelent meg Kanaán földjén, fokozatosan letelepedett, és törzsszövetséget hozott létre, majd végül átvette a terület feletti ellenőrzést. Nem volt egyiptomi kivonulás, Kanaánt nem katonai erővel hódították meg, legalábbis Dávid előtt nem. Az ugyancsak befolyásos Otto Eissfeldt (1887–1973) 1922 és 1957 között folyamatosan a Halle-Wittenberg-i egyetemen tanított Ószövetséget. Főműve: a Bevezetés az Ószövetségbe 1934-ben, egy évvel a Machtergreifung (náci hatalomátvétel) után látott napvilágot. Alt tanítványa, Martin Noth (1902–1968) a náci érában (1939–1941 és 1943–1945 között) katonai szolgálatot teljesített. Elképzeléseit azonban már ezt megelőzően publikálta: Izrael tizenkét törzsének rendszere (1930) című művében azt állította, hogy a tizenkét törzs nem létezett a sikemi törzsszövetség megkötése előtt, és ez utóbbit is a görög városállamok amphiktüóniáinak (görög városállamok vallási és politikai szövetsége) mintájára hozták létre. Érdekes, hogy Noth a háború kellős közepén is szakított időt műveinek megírására és megjelentetésére (mintegy 30 cikket publikált), két főművét azonban már a háború után adta ki. Egyébként Althoz hasonlóan Noth is járt Palesztinában, amit akkor már Izraelnek neveztek: 1968. május 30-án a Negev-sivatagban tett kiránduláson érte a szívroham.

A történelem újraértelmezése

Bármennyire is kritikusak voltak az Ószövetség történetiségével kapcsolatban a német protestáns professzorok, és bármennyire is munkált bennük az antiszemita előítéletesség, az egyiküknek se jutott eszébe, hogy a bibliai eseményeket mindenestől megfosszák hitelességüktől. Ehhez a nácizmus legyőzése után újabb negyven évnek kellett eltelnie. Azok a magukat revizionistának valló, mások által inkább „minimalistának” vagy „nihilistának” nevezett kutatók, akik erre a következtetésre jutottak, három fő forrásból táplálkoznak. Először is a posztmodern filozófiából, amely alapjaiban megingatta azt a hitet, hogy bármely szövegnek stabil jelentést tulajdoníthatunk. Az irányzat egyik prófétája, Michael Foucault (1926–1984) szerint „minden történetírás csupán fikció”. A minimalizmus másik szellemi ösztönzőjét a nyolcvanas évektől világszerte egyre erősödő anticionizmus és iszlám radikalizmus jelentette. Annak tudatában, hogy komoly erők munkálkodnak a jelenben élő Izrael megsemmisítésén, sokan Izrael múltjának felszámolásához is nagyobb hittel mertek nekifogni. A harmadik összetevőt az jelentette, hogy a „bibliai régészet” nagy öregjei is egymás után távoztak az élők sorából: 1970-ben Paul W. Lapp, ’71-ben William F. Albright, ’74-ben George Ernest Wright, ’76-ban Yohanan Aharoni, ’84-ben Yigael Yadin. Az út egyre szélesebbre tárult a kritikusok előtt.
A koppenhágai Thomas L. Thompson (1939–) 1974-ben jelentette meg az Albright-iskola kritikáját The Historicity of the Patriarchal Narratives [A pátriárkákról szóló elbeszélések történetisége] című könyvében. A mű megjelenése után szinte alig akadt komoly tudós, aki a bibliai pátriárkaelbeszélések történetiségét vallotta volna. Thompson azóta írt könyveiben – The Origin Tradition of Ancient Israel [Az ókori Izrael eredetmítosza], 1987; The Early History of the Israelite People [Az izraelita nép korai története], 1992; The Mythic Past [A mítikus múlt], 1999) az ókori Izraelt egyszerűen „Dél-Szíria marginális peremterületének” nevezi, és az izraelita nép létezését is tagadja: „Talán furcsának tűnhet, hogy a Biblia olyan sokat foglalkozik egy olyan nép hagyományainak eredetével, amely ilyen formában nem is létezett” – írja A mítikus múlt című művében. Talán azt sem érdektelen megjegyeznünk, hogy Thompson szinte valamennyi munkáját a megjelenést követő egy-két éven belül lefordították arabra.
1986-ban Who Were the Israelites? [Kik voltak az izraeliták?] címen Gösta Werner Ahlström (1918–1992), a Chicagói Egyetem professzora jelentette meg művét, amely már a honfoglalás-történetet vette célba. Szerinte Izrael eredetileg nem népnév volt, hanem Kanaán egy meghatározott részének topográfiai elnevezése. Később a kanaánita népesség közül azok, akik a völgyekből a középső hegyvidékre települtek, nevezték magukat „izraelitáknak” a helynévből kiindulva. Ahlström tagadta, hogy a monarchia létrejötte (i. e. 10. század) előtt bármely Kanaánban élő népet izraelitának lehetne nevezni. Philip R. Davies (1945–), a Sheffieldi Egyetem professzora Az ókori Izrael nyomában című munkája (1992) szerint három Izraelt lehet megkülönböztetni: 1) a vaskori (i. e. 10–9. század) Palesztinában letelepedett népességet; 2) a Bibliában Izrael néven szereplő népcsoportot; 3) az előző kettőből a modern történettudomány által fabrikált Izraelt. Davis szerint 1) a régészet nem igazolja ezek létezését; 2) ez csak irodalmi fikció, amit a hellenisztikus korban (vagyis az i. e. 3–1. században!) találtak ki; 3) az előző kettőből következően a modern történettudomány, amelyik elfogadja az ókori Izrael létezését, tévúton jár.
A kilencvenes években egyre többen fogadták el azt a revizionista gondolatot, hogy a Héber Biblia nem más, mint „kegyes propaganda”, amely a zsidóság életének egyik zavaros korszakában, a hellenisztikus időszakban keletkezett. A szintén koppenhágai Niels Peter Lemche (1945–) a The Israelites in History and Tradition [Az izraeliták a történelemben és a hagyományban] címen megjelent művében (1998) szintén erre a nihilista álláspontra helyezkedett – Izrael története merő fikció, amelynek két alapító mítosza: az exodus és a babilóniai fogság. „Végül is egy olyan helyzetben találjuk magunkat, amelyben Izrael nem Izrael, Jeruzsálem nem Jeruzsálem és Dávid nem Dávid. Nem számít, hogyan csűrjük-csavarjuk az ókori Palesztinából fennmaradt tárgyi emlékeket, nem találjuk azt a bibliai Izraelt, amely egyúttal a vaskori régészet Izraelje” – írta Lemche, aki egy konferencián azt is kijelentette, hogy ő bizony nem bízik egyetlen izraeliben sem, aki Izrael történetéről ír, mert „az nem lehet objektív”. Ez körülbelül annyira értelmes mondat, mintha azt írnánk: „A magyarok történetét nem írhatják meg a magyarok, mert az nem lehet objektív.”
A következő lépést Keith W. Whitelam (1951–) – ugyancsak a Sheffieldi Egyetem professzora – tette meg The Invention of Ancient Israel: The Silencing of Palestinian History [Az ókori Izrael kitalálása: a palesztin történelem elhallgattatása] (1996) című művével, amely a minimalisták politikai-ideológiai manifesztumává vált. Szerinte a keresztény és izraeli cionista régészek nemcsak „kitalálták” az ókori Izraelt, hanem ezzel együtt félresöpörték a terület igazi őslakóit, a palesztinokat, és azok történelmét. Íme a bevezetés egy jellemző mondata: „A bibliai tanulmányokban szereplő »ókori Izrael« egy tudományos konstrukció, amely a bibliai tradíció félreolvasásán alapul, és elszakadt a történelmi realitástól.” Whitelam szerint a bibliai régészet „visszafelé ható imperializmus” (retrojective imperialism). Ezt a véleményt azonban még azok is eltúlzottnak és tudománytalannak tartják, akik Whitelam Izrael-ellenes retorikájával egyetértenek: a palesztinok ugyanis az 1948 előtti Palesztina területén élt arabok, akiknek semmi közük a terület ókori őslakosságához.
Albert Glock érdekes javaslattal állt elő, azzal, hogy hogyan is kerülhető el a történeti kutatás előítéletessége. „A régészeti munkát az élő kulturális tradíciók tanulmányozásával kell kezdeni” – írta fentebb is idézett cikkében. Nem kétséges, hogy ezen ő mit értett: az Izraelben élő muszlim palesztin kisebbség kulturális tradícióit. Mintha a palesztin kisebbség kulturális hagyományainak bármi köze lenne ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan határozzuk meg egy 4000 éves tell rétegeinek kronológiáját. Képzeljük el, ha az Alföldön kutató magyar régészeknek – tekintettel az itt élő román kisebbségre – a dákoromán elmélet alapján kellene meghatározniuk minden honfoglaláskori leletet… Glocknak egyébként teljesen igazat adhatunk abban, hogy „Az élő jelentől elválasztott régészet fikciót gyárt, és veszélyes, mivel nincs tisztában a magyarázó elméleteinek forrásaival és korlátaival.” Mivel Izrael Állam élő jelen, és a zsidóság 2000 éves száműzetése után visszaszerezte jogos örökségét, valóban nem szabad a régészetnek ettől a ténytől eltekintenie. Mint ahogy attól sem, hogy a Bibliát magyarázó elméletek nagy része a 19–20. században jött létre, a zsidóság világméretű diaszpórakorszakában, mikor még „nem fenyegetett” az államalapítás, ráadásul a régészet is gyerekcipőben járt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a főként német protestáns egyetemeken kialakított dokumentarista elméletek hátterében nyílt antiszemitizmus és antijudaizmus áll, amely a náci időkben hivatalos, állami jóváhagyást is nyert. (Hitler teológusai. Hetek, 2010. szeptember 17.) Ezeket a tényeket valóban nem szabad feledni akkor, amikor a régészet, a Biblia és a mai Izrael összefüggéseiről beszélünk. (A szerző történész)

Hitler teológusai

Hetek Online — Fri, 17 Sep 2010 11:57:21 +0200

1939. május 6-án a szombat déli harangszókor protestáns teológusok, lelkészek és egyszerű hívek gyülekeztek Wartburg várának történelmi falai között, hogy megünnepeljék a németesen bonyolult nevű „Intézet a Német Egyházi Életre Ható Zsidó Befolyás Kutatására és Eltávolítására” (Institut zur Erforschung und Beseitigung des Jüdischen Einflusses auf das Deutsche Kirchliche Leben) megalakulását. Az avatóünnepség helyszínének szimbolikus üzenete volt: 1521-ben Luther itt fordította le a teljes Bibliát német nyelvre, ami igazi forradalmi tett volt a korabeli Európában.

Az 1939-es avatóünnepség résztvevői elénekeltek egy himnuszt, melynek címe: Hiszünk az újban (Wir glauben das Neue). A dal egy új hit megteremtéséről szólt, de szövege sem Istenre, sem a kereszténységre, sem Jézusra nem utalt. Ezután az intézet igazgatója, egyben a rendezvény főszónoka, Siegfried Leffler (1900-1983) protestáns lelkész emelkedett szólásra, aki kifejezte abbéli meggyőződését, hogy tevékenységük eredményeképpen a Harmadik Birodalom népe „egy hamisítatlan evangéliumot" fog hamarosan a kezébe venni, s hogy a kereszténység és a Biblia megtisztítása a zsidó befolyástól végső soron a reformáció beteljesedését fogja eredményezni. Az ünnepi rendezvény egy Schubert-szonátával ért véget.

Darwin és a kaukázusi faj

A röviden csak „Dejudaizáló Intézetnek" (Entjudungsinstitut) nevezett szervezet munkája nem volt előzmények nélküli. A felvilágosodás a 18. század végére megfosztotta a Bibliát hagyományos világmagyarázati szerepétől, a keletkezett ideológiai vákuumba pedig fokozatosan benyomult a materialista-racionalista alapon álló tudomány, amely a 19. század végére kizárólagos szerephez jutott a világ jelenségeinek értelmezésében.

A tudomány egyik központi kérdése volt az emberi faj eredete. A 18-19. század során felfedezett természeti népek azt a képzetet keltették az európaiakban, hogy az emberiség számos rasszból áll, aminek alapján megkérdőjelezték a bibliai monogenezist, vagyis hogy minden ember egyetlen őstől származik. Akkoriban általános vélemény volt, hogy az egyes rasszok nem egyenrangúak, és hogy a „fehér faj" magasabbrendű a többinél. Ennek a nézetnek Charles Darwin (1809-1882) kutatásai is alapot adtak. A fajok eredetében (1859) példaként említi, hogy a néger és az ausztrál ember köztes helyzetben van a gorilla és a kaukázusi („fehér") rassz között, majd kifejezi reményét, hogy „valamikor a jövőben, évszázadokban mérve nem túl távol, az ember civilizált fajai már szinte biztosan kipusztítják a vad fajokat, és a világon mindenütt helyükbe lépnek".

Darwin legismertebb német propagátora, a világszerte tekintélynek örvendő Ernst Haeckel (1834-1919) csaknem ötven éven át volt a jénai egyetem professzora. A teremtés története címen 1914-ben megjelent könyvében írta: „A kaukázusi [fehér] ember az emlékezet előtti időtől fogva valamennyi emberi faj vezetőjévé tétetett, mint a legfejlettebb és legtökéletesebb rassz."

A darwini evolúció egyik alaptételét: az egymással vetélkedő egyedek közti természetes szelekciót a társadalomban zajló folyamatokra is alkalmazni kezdték a 19. század második felében. Természetes, hogy a tudomány forradalmi átalakulásának idején a teológusok is megpróbáltak felzárkózni az új eszmékhez. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy a korszakban olyan művek arattak sikert és váltak a további tudományos kutatás alapjaivá, mint Ernest Renan (1823-1892) Jézus élete című munkája (1863), amelyben a francia katolikus nyelvész és teológus nemcsak azt állította, hogy Jézus kizárólag ember volt, hanem azt is, hogy galileaiként megtagadta zsidóságát, és „túllépett saját faji korlátain". Az egyébként sémi nyelvekkel foglalkozó Renan 1855-ben ezt nyilatkozta: „Én vagyok az első, aki felismertem, hogy a sémi faj szembeállítva az indoeurópai [árja] fajjal valójában az emberi természet alsóbbrendű összetevőjét jelenti."

„Egy árja Galileából"

Az árja rassz kiválasztottságát hirdető eszme szükségszerű következménye volt az antiszemitizmus, amely faji alapon a zsidók alacsonyabbrendűségét hirdette. A „kaukázusi" vagy „árja" rassz felsőbbrendűségének tana azonban egy gyakorlati problémával szembesült: nevezetesen, hogy a „fajtársak" többsége valamely keresztény valláshoz tartozik. A rasszista ideológiának szüksége volt tehát a kereszténységre, de nem annak eredeti formájában, hanem az „alacsonyabbrendű" zsidó elemektől megtisztítva. Ennek legfőbb akadályát azonban maga a Biblia képezte, amely nyilvánvalóan és félreérthetetlenül azt tanítja, hogy az Újszövetség az ószövetségi próféciák beteljesedése; hogy Jézus, a Messiás maga is zsidónak született, zsidóként zsidók között élt és tevékenykedett.

A dilemma megoldásához a tudósok nyújtottak segítséget. A német egyetemek teológiai tanszékein egyre jobban hódított az úgynevezett „magaskritika" (die Höhere Kritik), amely a Bibliát minden ponton igyekezett történeti hitelétől megfosztani. Eközben a „dokumentarista hipotézis" - amelynek atyja Julius Wellhausen (1844-1918) volt - legalább négyféle forrásra vezette vissza az Ószövetséget, amelyről azt is kijelentette, hogy mai formájában csak a babilóniai fogság után (a Kr. e. 5. században) keletkezett. A puszta legendává degradált, darabokra szabdalt Ó- és Újszövetséget ekkor a „mítoszkutatók" vették kezelésbe. Közülük egyesek az akkoriban megfejtett ősi babilóniai történetekkel vetették egybe a bibliai elbeszéléseket: ennek az irányzatnak a vezetője Friedrich Delitzsch (1850-1922), a lipcsei egyetem magántanára volt.

A 19-20. század fordulóján Németország protestáns egyetemeit meghódította a pánbabilonizmusnak is nevezett elmélet, amely szerint a Biblia valamennyi elbeszélése babilóniai mítoszokra vezethető vissza. Ennek jegyében olyan - ma már mosolyt fakasztó - művek fogantak meg, mint Peter Jensennek a Mózes, Jézus és Pál: a babilóniai istenember, Gilgames három variációja című könyve (1909), amely azt állította, hogy a Biblia e három szereplőjét Uruk királyának, Gilgamesnek mintájára alkották. A pánbabilonizmus szellemi forrásvidékét ugyanakkor jól jelzi, hogy Delitzsch halála előtt egy évvel A nagy csalás (Die grosse Täuschung, 1920-21) címen kétkötetes könyvet adott ki a Héber Biblia történeti tévedéseiről és „alapvető immoralitásáról". A nyíltan és erőteljesen antiszemita írás olyan állításokat is megfogalmazott, mint hogy Jézus valójában nem is zsidó, hanem „galileai árja" volt.

Más mítoszkutatók nem a mezopotámiai civilizáció felől közelítették meg a Bibliát. Az indoeurópai nyelvészek és történészek szerint az „árja őshaza" valahol az Irán és India közötti területen volt, éppen ezért többen megpróbálták Jézust is ehhez a térséghez kötni. Rudolf Seydel (1835-1892), a lipcsei egyetem professzora Buddha-legendák átvételének tartotta az evangéliumokat. Ebben nagy hatással volt rá Arthur Schopenhauer (1788-1860), aki ugyancsak szellemi rokonságot tételezett fel Jézus és Buddha között. Az „árja születésű, buddhista Jézus" legendája még Richard Wagnert is erősen foglalkoztatta, aki 1856-ban A győztes (Die Sieger) címen egy operát is tervezett a témában. Nietzsche híres-hírhedt Zarathustrája (Also sprach Zarathustra, 1882) mögött is az a gondolat rejlett, hogy az - egyébként tudományosan sohasem definiált - árja vallás felsőbbrendű a kereszténységhez képest.

A mítoszra a náci ideológusok is lecsaptak. Houston Stewart Chamberlain (1855-1927) - aki egyébként Wagner lányát vette feleségül a zeneszerző halála után - A tizenkilencedik század alapjai (The Foundations Of The Nineteenth Century, 1899) című művében úgy érvelt, hogy Jézus minden bizonnyal árja származású volt, de bizonyos tanításaiban zsidó; míg Pál apostol zsidó származású, de vallási eszméit tekintve pogány. Chamberlain történeti érvet használt Jézus árjásításához: szerinte Galilea a Kr. e. 8. századi asszír hódítást követően elpogányosodott, és „a legkisebb alapja sincs annak a feltételezésnek, hogy Krisztus szülei zsidó származásúak lettek volna". Chamberlain egyébként komoly tudósokra, egyebek mellett Emil Schürerre (1844-1910) hivatkozott érvelésében. A hatás nem is maradt el: az 1908-ban megrendezett Harmadik Nemzetközi Vallástörténeti Konferencián az egyik legnevesebb asszirológus, Paul Haupt (1858-1926) tartott előadást „Jézus árja rokonsága" címen. Végső soron maga Adolf Hitler is meg volt győződve arról, hogy Jézus árja volt, és a zsidó Pál „judaizálta" az eredetileg árja kereszténységet. Egy Martin Bormann naplójában 1941. október 21-én feljegyzett magánbeszélgetésben kijelentette: „Szent Pál egy helyi zsidóellenes árjamozgalmat egy időtlenített vallássá transzformált, amely az emberek közötti egyenlőséget állítja (...), s ezzel okozta a Római Birodalom bukását."

Revízió alatt

A Dejudaizáló Intézet első és legjelentősebb vállalkozása az árjásított Biblia megjelentetése volt. A vállalkozás irányítójául Walter Grundmann teológust (1906-1976) nevezték ki, aki 1930-tól kezdve volt a náci párt buzgó tagja, s akinek egyházellenes kirohanásaitól 1933-ban maga Hitler is elhatárolódott. Ennek ellenére 1938-ban a jénai egyetem teológiai fakultásának dékánjává nevezték ki anélkül, hogy ehhez megfelelő képesítéssel rendelkezett volna.

A Biblia „dejudaizálása" legelőször is az Ószövetségnek a keresztény Bibliából való kiszakítását jelentette. Ez is igen régi hagyományra nyúlik vissza: a gnosztikus eretnek, Markión (Kr. u. 85-160 k.) már a második század közepén elvetette az Ószövetséget, mivel szerinte az nem az Újszövetség Istenének, hanem a látható világot teremtő, alacsonyabb rendű démiurgosznak kinyilatkoztatása csupán. A nácik számára kapóra jött ez a régi-új elmélet, amit gondolkodás nélkül alkalmaztak saját bibliájukban. Ezt egyébként ugyancsak támogatták olyan tudósok, mint a korai kereszténység történetében máig az egyik legnagyobb szaktekintélynek számító Adolf von Harnack (1851-1930), aki éppen Markiónról szóló művében jelentette ki, hogy az Ószövetség kirekesztése a keresztény kánonból „a lutheri reformáció beteljesedését jelentené". Emellett - az „igazi Jézus" árja voltára hivatkozva - el kellett vetniük Pál leveleit is, akit azzal vádoltak, hogy ő judaizálta az „árja kereszténységet". Paradox módon így ellentétbe kerültek Luther szellemi örökségével, aki - mint ismeretes - rendkívüli jelentőséget tulajdonított Pál tanításainak, kiváltképpen a Rómaiakhoz írt levélnek.

Grundmann az Újszövetséget is alapos revízió alá vette. A négy evangéliumból egyetlen elbeszélés készült, amit négy részre osztott: 1) „Jézus, a megváltó": Jézus élettörténete a szinoptikus evangéliumokból összeállítva; 2) „Jézus, az Isten fia": nagyrészt Jánosból összeállított teológiai részek; 3) „Jézus, az Úr": különféle levelekből tematikusan kiválogatott idézetek; 4) a keresztény közösség kialakulása az Apostolok cselekedetei és néhány páli levél alapján. (Mivel Pál magát zsidónak vallotta, nem lehetett árjásítani. Ezért a szerkesztők minden önéletrajzi vonatkozást kihagytak a levelekből.) Az ószövetségi utalásokat (személy- és helynevek, idézetek) törölték, csakúgy, mint Jézus családfáit, Mária énekét, a Keresztelő Jánosra vonatkozó állításokat, a keleti bölcsek látogatását stb. Minden olyan részt kivettek a szövegből, amelyek arra utaltak, hogy Jézus valamilyen ószövetségi próféciát töltött be. A Templomra és a zsidó szokásokra tett utalásokat is elkerülték: Jézust nem körülmetélték, hanem „nevet adtak neki"; a sabbat „ünnepnap" (Feiertag), a pészah pedig húsvét (Osterfest) lett. A Messiás kifejezést egyszerűen a „megígért"-re (Verheissene) cserélték fel. Minden, a zsidókra pozitívan utaló igeverset töröltek, míg a zsidóellenesnek látszó szövegeket megtartották.

Az Újszövetség „zsidótlanított" változata 1940-ben látott napvilágot Isten üzenete (Die Botschaft Gottes) címen. Mivel ez idő tájt Németországban a háború miatt igen nehéz volt papírhoz jutni, a kötet az év közepén jelenhetett csak meg. 1941 végéig 200 ezer példányt adtak el belőle; jelentős állami támogatással, mivel az ár (darabonként 1,50 birodalmi márka) még a nyomtatás költségét sem fedezte. A Dejudaizáló Intézet által kiadott náci biblia nemcsak nagyobb szabású volt minden eddigi vállalkozásnál, de intenzív történeti és szövegkritikai munkálatok is megelőzték. Így a szerkesztők nem mint átdolgozást adták azt az olvasók kezébe, hanem mint Jézus igaz szavainak és tetteinek „eredeti" összefoglalását.

Egyébként Németországban nem is ez volt az első náci szellemmel átitatott Újszövetség-kiadás. 1934-ben Hans Schöttler (1861-1945) - evangélikus szuperintendáns, a Német Keresztény Mozgalom és a Dejudaizáló Intézet egyik oszlopos tagja - kiadott egy Isten szava németül (Gottes Wort Deutsch) című művet, amelyben náci nyelvezetet használt, például a hegyi beszédet a Führerpflichten (A Führer iránti kötelességek) címszóval foglalta össze. Két évvel később Ludwig Müller (1883-1945) - egy jelentéktelen kelet-poroszországi evangélikus lelkész, aki azonban Hitler régi harcostársaként 1933-ban a Birodalmi Egyház (Reichskirche) püspökségéig vitte - így írta át a Tízparancsolatot: „Ne ölj. De bárki, aki megpróbál erkölcsileg tönkretenni, vagy támadással fenyeget, vagy rombolja a nemzetközösséget, méltó a legszigorúbb büntetésre Isten és ember előtt." A hegyi beszéd egy részlete pedig imígyen festett Müller püspök „fordításában": „Boldog az, aki férfiként tűri a szenvedést: megtalálja azt az erőt, amely sohasem engedi őt elcsüggedni. Boldog az, aki mindig jó bajtárs: megtalálja helyét ebben a világban."

Mi lett Hitler teológusaival?

A fentiekben nem csupán történészi precizitásból szerepelnek a személyneveknél a születés és a halálozás dátumai, hanem azért is, hogy jelezzük: a náci rendszerben vezető szerepet vállalt protestáns teológusok többsége a háború után is folytatta tevékenységét. Volt ugyan köztük olyan, mint Müller Reichsbischof, aki látva szeretett vezérének bukását, önkezével vetett véget életének. A bevezetőben említett Siegfried Leffler, a Dejudaizáló Intézet igazgatója 1948-ig volt a ludwigsburgi internálótábor lakója. Utána a bajor evangélikus egyház megbocsátott neki, és visszahelyezte az egyházi szolgálatba. Egy festői bajor kisváros, Hengersberg lelkészeként vonult nyugdíjba 1970-ben. Egy évre rá a város díszpolgárává választották.

A „zsidótlanított biblia" szerkesztője és kiadója, Walter Grundmann 1945-ben szovjet hadifogságba került, ahonnan hamarosan szabadult. Fokozatosan került vissza az egyházi szolgálatba: 1950-től lelkészkedett, 1954-ben pedig már az eisenachi lelkészképző főiskola rektora lett. Az NDK egyik neves teológusaként Keleten és Nyugaton népszerű bibliakommentárokat írt, amelyek még a nyolcvanas években is kötelező tananyagnak számítottak a német teológiai akadémiákon. Grundmann titka a német újraegyesítés után lepleződött le: „GI Berg" néven a keletnémet titkosszolgálat, közismert nevén a Stasi aktív ügynökeként tevékenykedett 1956 és 1969 között.

Ma is olvassák

Bár az ó- és újszövetségi Szentírás „zsidótlanításának" programja 1945-ben a német nemzetiszocializmussal együtt vereséget szenvedett, az ennek útját kikövező elméletek nemhogy nem tűntek el, de bizonyos képviselőiken keresztül máig is uralják a Bibliáról szóló tudományos diskurzust. Gondolok itt elsősorban a „történeti magaskritikára" és a „mitológiátlanítás" programjára. Az előbbi például a mindmáig népszerű Gerhard von Rad (1901-1971) műveiben él tovább, amelyek közül a főműnek számító Az Ószövetség teológiája 2007-ben (!) jelent meg magyar fordításban.

Rad 1933 és '45 között azon a jénai egyetemen volt professzor, amely a nácizmus tudományos mintaintézményének számított. Itt egyik kollégája az a Grundmann volt, akit a fentiekben már megismerhettünk. Több, mint érdekes, hogy ebben az időben épp a hírhedt antiszemita náci teológus, Siegfried Leffler volt Türingia oktatási minisztere, akinek jóváhagyása nélkül senki nem lehetett professzor az egyetemen. A kinevezés előfeltételének számított a náci párttagság és az ideológiai elkötelezettség. Rad ugyancsak közeli munkakapcsolatban állt a szintén velejéig antiszemita teológussal, Gerhard Kittellel (1888-1948), és 1937-ig a náci párt paramilitáris szervezetének, az SA-nak is tagja volt. Ezek után aligha veheti bárki komolyan azt az állítást, hogy Gerhard von Rad egyfajta „titkos belső ellenállóként" tevékenykedett a nácizmus ideje alatt.

Nagy kérdés - és részben máig feltáratlan - Rudolf Bultmann (1887-1976) nácizmus alatti szerepvállalása is. A standard életrajzok egy dolgot ismételnek róla lankadatlanul, hogy a „demitologizálás" (Entmythologisierung) programjának kiötlője a protestáns Hitvalló Egyház tagja volt, és hogy nem értett egyet a náci antiszemita eszmékkel, bár nyíltan nem kritizálta azokat. Bultmann 1921 és 1951 között megszakítás nélkül a marburgi egyetem teológiaprofesszoraként működött. 1941. április 21-én Frankfurtban a Gesellschaft für evangelische Theologie lelkészi konferenciáján amellett érvelt, hogy a Németországban abban az időben elfogadott tudományos nézetek alapján fontos volna a mítoszokat eltávolítani a Bibliából. Még ugyanebben az évben adta ki egyik főművét, amelynek címe: Az Újszövetség és a mitológia (Neues Testament und Mythologie). Az időpont ez esetben nagyon is fontos. Arról van szó ugyanis, hogy a Németországot totális kontroll alatt tartó nácik megengedték Bultmann-nak, hogy elméletét nyilvánosan hirdesse és publikálja. Mindezt nyilvánvalóan azért tették, mert maguk is egyetértettek annak tartalmával, és kívánatosnak látták annak megvalósítását. A nácik egyébként bizonyíthatóan minden olyan teória tanítását betiltottak az iskolákban és az egyetemeken, ami nem illett saját programjukba. Példa erre Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) teológus esete, akit szembenállásáért a rendszer előbb eltiltott a tanítástól, az igehirdetéstől és a publikálástól, majd 1943-ban letartóztatták, koncentrációs táborba zárták, és 1945. április 9-én - egy hónappal a háború befejezése előtt, Himmler személyes parancsára - felakasztották. (A szerző történész)

A Mózes-hegy rejtélye

Hetek Online — Fri, 04 Jun 2010 10:16:42 +0200

A felfedezésre váró szent helyek és tárgyak listáján biztosan dobogós helyezésre számíthat – Noé bárkája és a frigyláda mellett – az „igazi” Sínai-hegy pontos helyének kutatása, amelyre már több alternatív javaslat született. Emmanuel Anati régészprofesszor húsz éve lepte meg a világot azzal a bejelentéssel, hogy Mózes hegye nem más, mint a Negev-sivatag északi részén található Har Karkom hegy.

Emmanuel Anati 1930-ban született Firenzében olasz zsidó szülők gyermekeként. Izrael állam megalakulását követően hamarosan Jeruzsálembe költözött, és a Héber Egyetemen tanult régészetet. Később a Harvardon lett ösztöndíjas, és a Sorbonne-on doktorált. Ezután őstörténetet tanított a Tel Aviv-i Egyetemen, és kiterjedt kutatásokat folytatott a Negevben. A hatvanas évek közepén tért vissza Olaszországba, ahol a Camonica-völgy sziklarajzainak feltárásával szerzett nemzetközi hírnevet. Már 1986-ban publikálta Isten hegye (Mountain of God) című könyvét, amelyben azt állította, hogy az igazi Sínai-hegy nem a Sínai-félszigeten, hanem a Negev-sivatagban található. Anati negyedszázad óta küzd elméletének elismertetéséért, és ebben a küzdelemben most - úgy tűnik - sikerült áttörést elérnie.

Új zarándokcélpont?

„Mindez nem teória, hanem maga a valóság. Teljesen bizonyos vagyok benne - így nyilatkozott május végén Emmanuel Anati a Jerusalem Post vele készített interjújában. - Több éven keresztül végzett ásatásaim a Har Karkomon, no meg a Biblia figyelmes tanulmányozása semmi kétséget nem hagyott bennem afelől, hogy a valódi Sínai-hegyről van szó. Most meg vagyok győződve róla, hogy a Karkom Isten igazi hegye" - mondta a nyugalmazott egyetemi tanár. Az interjú apropóját az adta, hogy Anati most angolul is megjelentette A Sínai-hegy rejtélye - régészeti feltárások a Karkom-hegyen (The Riddle of Mount Sinai - Archaeological Discoveries at Har Karkom) című, 2001-ben olaszul publikált kötetét, melyben megismételte azt a teóriáját, hogy a híres Ramon-krátertől 25 kilométerre található Har Karkom volt az a hegycsúcs, amelyen Mózes átvette a Tízparancsolatot. „Tisztában vagyok vele, hogy forradalmi gondolatról van szó - ismerte el a sziklarajzok kutatására szakosodott professzor. - Nem csupán a helyszínt változtatom meg, de ráadásul áthelyezem Izraelbe, ami minden bizonnyal ki fogja váltani az egyiptomiak haragját. Izraelnek azonban büszkének kellene rá lennie. A Negevben nincsen semmi, fejlesztésre szorul."

Anati múlt pénteken az északkelet-itáliai kisváros, Vicenza Teológiai Szemináriumán jelentette be könyvének megjelenését, és hozzátette: „Tulajdonképpen már el is fogadták az elméletemet. A zarándokutakat is szervezik. Találkozókat egyeztettem teológusokkal és másokkal, beleértve a vatikáni zarándokhivatalt is. Már a következő évtől indítani szeretnék a Karkom-hegyre a zarándokutakat." Anati szerint sok évbe telt, míg érveivel meggyőzte a katolikus egyházat, és az elfogadás lassú folyamatnak bizonyult. „Körülbelül három és fél évvel ezelőtt kaptam egy telefonhívást a Vatikánból, hogy egy magas rangú pap akar velem találkozni, aki egy sofőrrel érkezett hozzám. 500 kilométerre lakom Rómától; egy egész napon át üldögélt velem, és rengeteg kérdést tett fel - idézi fel a történteket Anati. - Azután eltűnt, majd egy év elteltével katolikus teológusok csoportja jelent meg, akik még mélyebben utána akartak járni a dolognak. Hét teológus ült itt velem egy napon át; később még négy alkalommal találkoztam velük. Hat hónappal ezelőtt négy napot töltöttek velem a Karkom-hegyen, majd ennek eredményeképpen a vatikáni könyvkiadó részéről felkérés érkezett, hogy részletesen dolgozzam ki a nézeteimet."

Exodus-történet: hol és mikor?

A Biblia szövegében több helyütt is találunk pontos idő- és helymeghatározásokat, így a zsidók Egyiptomból történt szabadulását illetően is. A Királyok első könyve szerint az Exodus 480 évvel az első jeruzsálemi Szentély felépítése előtt ment végbe, vagyis ha a Templom építését körülbelül Kr. e. 950-re tesszük, akkor a kivonulás időpontja Kr. e. 1430 körülre jön ki, Mózes éle-tét pedig körülbelül Kr. e. 1510-1390 közöttre datálhatjuk. Izrael fiai az Egyiptomból történt szabadulás után három hónappal - a hagyomány szerint ötven nappal - érkeztek a Szináj (Sínai) pusztájába: „És táborba szállottak a pusztában, a heggyel átellenben. Mózes pedig felment az Istenhez, és szólt hozzá az Úr a hegyről" - olvasható a Kivonulás könyvében. A hegy köré védőkerítést húztak, hogy se állatok, se emberek ne mehessenek közel hozzá. Mózes pedig - miután leírta a kőtáblákra „az Úrnak minden beszédét" - oltárt épített a hegy alatt, és tizenkét oszlopot állított fel Izrael tizenkét nemzetségének megfelelően.

Anatinak azonban kezdettől fogva kételyei vannak a bibliai elbeszélés hitelességét illetően, miközben saját verzióját az egyedül üdvözítő megoldásként tartja számon. „A Kivonulás időpontját is mintegy ezer évvel korábbra teszem az eddig elfogadotthoz képest - nyilatkozta a sajtónak. - Tudom, hogy ez mindenkit meg fog őrjíteni. Viszont igazam van. Biztos vagyok benne" - hangzik a nem éppen meggyőző bizonyítás. A professzor azzal érvel, hogy ha az Exodus leírása történelmileg valóban megbízható, akkor azt - elsősorban klimatológiai okokból - az időszámítás előtti harmadik évezredbe, még pontosabban a 2200 és 2000 közé eső periódusba kell helyeznünk. Anati szerint régészeti leletek sokasága bizonyítja, hogy a Karkom-hegy az összes sivatagi nép számára szent helynek számított, nem csupán a zsidóknak. Beszámolója szerint a helyszínen több mint 1200 lelet - köztük szentélyek, oltárok, sziklarajzok és egy Tízparancsolatra emlékeztető nagy tábla - jelzi, hogy a középső bronzkorban (vagyis ezer évvel a Kivonulás előtt - a szerk.) szent hegynek tekintették. Ehhez járul a fennsík topográfiája, amely tökéletesen megfelel a bibliai Sínai-hegy leírásának. „Amikor Izrael fiai elhagyták Egyiptomot, megérkeztek az Arabához. Nem lehettek volna a Szent Katalin kolostor helyén, hiszen a Bibliában az áll, hogy elérték Cin folyóját (Nahal Cin), majd Hebron felé haladtak tovább." Anati szerint „a Tóra átvételéről szóló egész történet a Negevben játszódott le, Izrael fiai északon vándoroltak, nem pedig délen; a Negevben, nem pedig a Sínain".

Mint Anati mondja, tisztában van vele, hogy vannak ellenfelei, elsősorban az izraeli régészek között, akik közül többen elutasították az ő teóriáját. „Tudom, hogy mindenféle emberek, köztük professzorok is elutasítják az elméletemet, és természetes, hogy így van - nyilatkozta. - Arra kérem őket, hogy olvassák el a könyvemet, és tanulmányozzák a bizonyítékokat, mielőtt kritizálnak engem." A Tel Aviv-i Egyetem professzora, Israel Finkelstein, a téma világhírű szakértője azt nyilatkozta, hogy nem tudja elfogadni Anati hipotézisét. „Semmiféle kapcsolatot nem látok a Har Karkom-i, Kr. e. 3. évezredi leletek, illetve a Kivonulás-történet között"- nyilatkozta Finkelstein a Jerusalem Postnak.

Amatőr régészek kalandjai

„Igazam van, igazam van, igazam van" - hajtogatja Anati, miközben alapvetően kérdőjelezi meg a bibliai leírás hitelességét, csak azért, hogy saját elméletét igazolja. Nemcsak az időrenddel van alapvető probléma (a bibliai elbeszélést nem lehetséges csak úgy ezer évvel előre vagy hátra tologatni, hiszen ezek az események történeti események hálójába vannak beleszőve, amelynek minden szála egy másik szálhoz kapcsolódik), hanem Anati bibliaértelmezésével is. Cin folyó például egyáltalán nem szerepel a héber Bibliában, és a zsidók sem Hebron, hanem Kádes Barnea környékén vándoroltak, miután elhagyták a Sínai-hegyet.

A legrégibb és legelterjedtebb hagyomány eddig a Sínai-félsziget déli csücskénél található Dzsebel Musza (arabul „Mózes-hegy") nevű heggyel azonosította a törvényadás helyét. Ennek története egészen Nagy Konstantin koráig (Kr. u. 4. század) nyomozható vissza, amikor Heléna császárnő - aki módfelett érdeklődött a Szentföld vallási jelentőséggel bíró helyszínei iránt - 330 körül a hegy lábához telepített egy monostort, hogy az ott tanyázó szerzeteseket megvédelmezze a nomádok támadásaitól. Justinianus császár később megerősítette a kis kolostort, amely a középkorban felvette Alexandriai Szent Katalin nevét. Fontos megjegyeznünk, hogy egészen a 19. század közepéig kizárólag a Dzsebel Muszával azonosították a Sínai-hegyet. De a hegy azonosítása nem csak a keresztény tradícióban szerepel. Már a tannaita korban (Kr. u. 2-3. század) keletkezett rabbinikus iratok 36 mérföldben határozták meg a Párán pusztája és a Szináj közötti távolságot, amely pontosan egyezik egy 4. századi gall szerzetesnő, Egeria útibeszámolójának adatával. Arra is vannak bizonyítékaink, hogy már az 1. század végén zsidó zarándokok is felkeresték a törvényadás helyének tartott Dzsebel Muszát. Az azonosítás további érveként szolgál, hogy a Sínai-félsziget déli részén, Serabit el Kadem környékén a 19. század első negyedében az egyiptológia úttörője, William Flinders Petrie ókori rézbányákat fedezett fel. A bánya falán megtalálták a kanaániták és zsidók által használt legősibb betűírás maradványait is, amelyeket a Kr. e. 15. századra kelteznek. A rézbányák jelenléte egyezik azzal a biblikus hagyománnyal, hogy Mózes rokonai, a kéniták/keneusok (kovácsok) ebben a térségben laktak, mielőtt - a Bírák könyve szerint - beolvadtak volna Izrael közösségébe.

A 20. század elején egyes teológusok a Sínai-félsziget északi részén is keresték az igazi Sínai-hegyet. A nyolcvanas években egy másik alternatíva is előkerült: a Szaúd-Arábia északnyugati csücskében, az Akabai-öböllel átellenben lévő vulkanikus terület. Egy Robert Cornuke nevű nyugdíjas amerikai rendőrtiszt eljutott a Dzsebel al-Lóz nevű hegyhez, amelyről - Anatihoz hasonlóan - azt állítja, hogy az ott talált bizonyítékok (elszenesedett földfelszín, sziklarajzok, kőépítmények) meggyőzték arról, hogy ez az igazi Sínai. Cornuke elmélete - amellett, hogy szintén szemben áll a bibliai elbeszéléssel - természetesen kisebb vihart kavart a médiában, mivel Szaúd-Arábia a turisták, s főként a zsidó vagy keresztény vallási turisták elől szigorúan elzárt terület.

Végül is a katolikus egyház mind a mai napig nem adott ki hivatalos állásfoglalást arról, elfogadja-e a Sínai-hegy Anati-féle változatát, és valóban „zarándokok millióit" indítja útnak Izraelbe. Mindenesetre, ha a professzor elmélete ösztönzést ad a kivonulás történetének újabb, elmélyült kutatásához, már megérte. Mert elméletek jönnek és mennek, de egyvalami nem változik: és ez maga a bibliai történet, amelynek értelmezése minden nemzedék számára újabb kihívást jelent. (A szerző történész.)

Régészeti szenzációk és a Biblia

Hetek Online — Sat, 20 Mar 2010 11:19:19 +0100

Szinte nem múlik el hét, hogy újabb szenzációkkal ne szolgálnának az Izraelben kutató régészek. A tavaly nyáron Khirbet Qeiyafában talált írott cserépdarab — valószínűleg a legősibb héber írás — megfejtése; a jeruzsálemi Jaffa-kapunál végzett leletmentő ásatások, amelyek során megtalálták a város bizánci főutcáját és az úgynevezett magas vízvezeték egy szakaszát; valamint az a bejelentés, amely szerint előkerült Jeruzsálem Salamon által épített kőfala vagy kapuja — nos, ezek voltak a vezető régészeti hírek 2010 első negyedében.

Ki gondolná, hogy egy háromezer évvel ezelőtt elhajított cserépdarab, amit valaki - minden bizonnyal egy írnok - íráspróbaként használt, korunk számára értékes történelmi bizonyíték lehet? Márpedig ez a helyzet: valamikor a Kr. e. 10. századi Júdeában, egy Elah erődjében működő írástudó öt sornyi héber szöveget „vetett cserépre", a sorokat egymástól gondosan egy vonallal elválasztva. A trapéz alakú, tizenötször tizenhat és fél centiméteres cserépdarab 2008 szeptemberében került elő a mai arab nevén Khirbet Qeiyafának nevezett romtelepülésen, ahol a jeruzsálemi Héber Egyetem kutatói végeztek ásatásokat. A cserépdarabról (tudományos nevén osztrakonról) már akkoriban is úgy beszéltek, mint amely talán a héber nyelv legősibb emléke lehet, megelőzve a Kr. e. 10. századra datált Gezeri kalendáriumot.

A szöveg megfejtésével viszonylag hamar, 2010 januárjában rukkolt elő Gershon Galil, a Haifai Egyetem Bibliai Tudományok Tanszékének professzora. Galil a szöveg keletkezését Dávid király uralkodásának idejére teszi. A kutató szerint „a szöveg a rabszolgákkal, özvegyekkel és árvákkal kapcsolatos társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Olyan igéket használ, amelyek a héberben találhatók meg, például asah (tette) és avad (csinálta), ezeket a szavakat csak elvétve találjuk meg a környező népek nyelveiben. A szövegben előforduló egyes szavak, mint például az almana (özvegy) szintén nem jellemzőek más helyi sémi nyelvekre. A héber társadalmat kivéve a szöveg tartalma is idegen a környező kultúráktól: a felirat olyan rétegekkel foglalkozik, amelyekkel a bibliai próféták; míg más kultúrák prófétái isteneik dicsőítésével és természetes szükségleteikkel voltak elfoglalva." Amennyiben Galil megfejtését tudós körökben is elfogadják, az elahi osztrakon nemcsak a legkorábbi héber nyelvemlék lesz, hanem olyan bizonyíték is, amely egyértelműen alátámasztja, hogy a héber Bibliát (illetve annak bizonyos részeit) már a Kr. e. 10. században ismerték. A megfejtés hozzávetőleges magyar fordításban így szól: „Ezt ne tedd, hanem tiszteld az [Urat], / ítéld a szolgát és az özvegyet, / ítéld az árvát, / [és] az idegent. Védelmezd a gyermeket, / védelmezd a [szegényt és] / az özvegyet, állítsd helyre [a szegényt] a király keze által, / védd a szeg[ényt és] a szolgát / [támo]gasd az idegent." A megfejtő azt is hozzátette, hogy a feliratot egy eldugott júdeai kisvárosban találták meg, s ha itt éltek írnokok, mennyivel inkább lehettek ilyenek a központi régióban és Jeruzsálemben?! „Most már joggal feltételezhetjük, hogy nagyon is valószínű; a Kr. e. 10. században, Dávid király uralkodása alatt éltek olyan írnokok Izraelben, akik képesek lehettek irodalmi szövegek és más összetett történeti művek írására, olyanokéra, mint a Bírák vagy Sámuel könyve." Galil azt is hozzáfűzte, hogy a szöveg komplexitása, valamint Elah masszív erődítményrendszere cáfolja azokat az elméleteket, amelyek szerint Izrael királysága nem létezett ebben a korban.

A római Jeruzsálem

A sűrűn lakott Jeruzsálem belterületén bizony nem könnyű régészeti kutatásokat végezni. Erre jószerével csak akkor nyílik lehetőség, ha építkezéseket folytatnak, vagy felújításokat végeznek. Most is ez történik az Óváros arab és örmény negyedére nyíló Jaffa-kapunál. Ofer Sion, az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) ásatásvezetője már korábban is feltételezte a Kr. u. 6-7. századi Madaba-mozaiktérkép alapján, hogy Jeruzsálem kelet-nyugati főutcája, az úgynevezett decumanus a Jaffa-kapu közelében található, éppen ott, ahol most a munkálatok folynak. „És valóban, miután számos ásatási réteget eltávolítottunk, a mai utcaszint alatt körülbelül 4,5 méterrel legnagyobb örömünkre a szemünk elé tárultak az utcát borító hatalmas járdakövek." A több mint egy méter hosszú kövek megrepedeztek az évszázados terhektől. Egy kőalapzat is napvilágra került az utca mellett, melyen egy járda és egy még feltáratlan oszlopsor ismerhető fel. „Fantasztikus látni, hogy a Dávid utca, amelyen ma zajlik az élet, gyakorlatilag megőrizte az 1500 évvel ezelőtti nyüzsgő utca útvonalát" - nyilatkozta a régész. A előkerült leletek között található rengeteg cserépedény és pénzérme, valamint öt szögletes bronzsúly, amelyeket a kereskedők nemesfémek mérésekor használtak. A középkor folyamán egy utcára néző hatalmas épületet emeltek a bizánci kori kőalapzaton. A mameluk korban (Kr. u. 13-14. század) meghosszabbított helyiségek épültek ezen a struktúrán belül, némelyikük boltozatos; nyilvánvalóan üzletekként és raktárhelyiségekként szolgáltak. Az is kiderült, hogy az épület alatt, közvetlenül a Dávid-torony és a Dávid utca között haladó és az örmény negyedbe vezető utca alatt egy óriási, nyolcszor tizenkét méteres, öt méter mély ciszterna található, amely az itt lakókat látta el vízzel.

A vízellátás mindig is neuralgikus pontnak számított Jeruzsálem és általában az ókori városok életében. A Kr. e. 2-1. században Jeruzsálem hagyományos víznyerőhelye, a Gihon-forrás már nem biztosított elegendő vizet a megnövekedett lakosság számára. Az állandó vízhiány vezetett arra, hogy a Hasmóneus királyok idején, majd Heródes királysága alatt több vezetéket is kezdtek építeni. Az izraeli régészek a múlt század hatvanas éveiben térképezték fel a Jeruzsálem vízellátását szolgáló vezetékrendszer maradványait, aminek során kiderült, hogy a római korban legalább öt aquaeductus létezett Jeruzsálemben: az úgynevezett „alacsony" és „magas", valamint az Arrub-, Bijar- és Heródes-vezeték. Érdekesség, hogy ezek némelyikét - természetesen modernizálva - mind a mai napig használják. Valamennyi eddig azonosított vízvezeték a Jeruzsálemtől délre fekvő dombvidéktől, Hebron és Betlehem környékéről szállította a vizet. Az IAA szakemberei most a Dávid Tornya Múzeum közelében (újra) megtalálták a „magas" vízvezeték maradványait. Ofer Sion régész így nyilatkozott a sajtónak: „Az ásatások során felfedeztük a vízvezeték oldalfalát. Mikor elmozdítottuk a köveket, és bepillantottunk a csatornába, egy gyönyörűen épült aquaeductust láttunk, amit kőlapokkal fedtek. A csatornában akár negyven métert is megtehet guggolva az ember. Izgalmas dolog egy olyan helyen járni, ahová több száz év óta ember nem tette a lábát." A régész elmondása szerint „a jeles 19. századi német mérnök-tudós, Conrad Shick már leírta az aquaeductus egy részét, amelyet 1898-ban, egy itteni épület alapozásánál fedezett fel; ezt az épületet ma Imperial Hotel néven ismerjük. Shick pontos mérnöki dokumentációja adott kulcsot a kezünkbe, amely végül a vízvezeték feltárásához vezetett".

Salamon városfalai

A legnagyobb szenzáció bejelentésére azonban február végén került sor. A Dávid városában több mint egy évtizede ásatásokat végző Eilat Mazar, a Héber Egyetem professzornője azzal lepte meg a bibliai régiségek iránt érdeklődő közönséget, hogy megtalálta Jeruzsálem Salamon korában épült városfalának maradványait az egyik városkapuval együtt. A Templom-hegytől délre, az úgynevezett Ofelen feltárt falszakasz hetven méter hosszú és hat méter magas, vastagságáról egyelőre nincsenek adataink. Mazar „nagy valószínűséggel" a Kr. e. 10. századra teszi keletkezését, részben más városok falaival összehasonlítva, részben az itt talált kerámialeletek alapján. Egy hatalmas „négykamrás" kaput is találtak ugyanitt, amely erősen emlékeztetett a korábban Megiddóban, Gezerben, Beersebában, Asdódban és Hacórban talált „hatkamrás" kapukra; ennek magassága hat méter. A kapu mellett egy körülbelül huszonnégyszer tizennyolc méter alapméretű kaputorony alapfalai is előkerültek. Mazar nyilatkozata szerint bizonyos új feliratokat is találtak, amelyek megerősítik a 10. századi keltezést, ám a régésznő egyelőre nem részletezte ezeknek mibenlétét.

Eilat Mazar 1986 és 87 között már ásott ezen a területen, melynek feltárását még nagyapja, Benjamin Mazar (1906-1995) régész kezdte el a hetvenes években. A régésznő egyébként már ekkor is azt állította, hogy megtalált egy, a vaskor IIA periódusba (vagyis az egységes királyság idejére) datálható kapuzatot, amely mellett nagy tárolóedényeket (pithoszokat) is találtak. Ezt a kutató akkor a Nehemiás könyvében szereplő Vízi-kapuval azonosította (lásd Neh 3:26), amely közvetlenül a királyi palotához csatlakozott. Feltehető, hogy a mostani ásatások a nyolcvanas években elvégzett munkálatokat újították fel, és a leletek egy része is akkor került elő, de csak most (remélhetőleg hamarosan) hozzák őket nyilvánosságra. Az Ofelen feltárt C és D épület padlójában olyan építési áldozatokra bukkantak, amelyek Mazar értelmezése szerint a 10. századi keletkezést támasztják alá: „ez egyezik azzal a bibliai megjegyzéssel, miszerint Salamon király egy védőfalat épített Jeruzsálem köré. Nincs okunk azt feltételezni, hogy valaki más, mint Salamon építhette vagy restaurálhatta az Ofel védelmi rendszerét, valamikor a 10-9. században." Úgy tűnik, hogy a régésznő a jelenleg folyó ásatásokon új bizonyítékokat is talált, amelyek a Salamon kori datálást erősítik. (a szerző történész)

Messiásvárás az ókorban

Hetek Online — Thu, 24 Dec 2009 13:20:20 +0100

A rendelkezésünkre álló történelmi források viszonylag csekély száma ellenére is bátran kijelenthetjük, hogy a Názáreti Jézus születésének időszakában nemcsak a zsidó, hanem a görög–római világot is lázas messiásvárás jellemezte. A Római Birodalomban immár több mint két évtizede csaknem teljes béke honolt, köszönhetően Augustus uralkodásának, akit alattvalói valóságos földre szállt istenként ünnepeltek.

Kétezer év távlatából nézve is sokkoló az a tény, hogy Augustust, a Római Birodalom első számú vezetőjét a Názáreti Jézus születésének évében (i. e. 8/7.) ezekkel a szavakkal jellemezte Kis-Ázsia tartományi tanácsa: „...az istenség (vagyis Augustus) születésének napja az egész világegyetem számára az evangéliumok kezdetét jelentette." Aligha véletlen, hogy az ószövetségi próféták által megígért Messiás (a Masíah héber szó jelentése: 'Felkent', görögül Khrisztosz) születését ugyancsak az euangelion (jó hír, örömhír, győzelmi hír) szóval adja vissza az Újszövetség. A Messiás megjelenéséről az Ószövetség lapjain progresszíven kibontakozó kijelentéseket olvashatunk: már a mózesi Törvénykönyvből kiderül származása; a babiloni fogság előtti és utáni próféták pedig szinte minden apró részletet megjövendölnek róla: születésének helyétől és körülményeitől kezdve lakóhelyén keresztül egészen haláláig és feltámadásáig.

De mikor kellett a Messiásnak megjelennie? Erre vonatkozóan Dániel könyve adott pontos felvilágosítást, amelyről a bibliatudósok nagy része mindmáig úgy tartja, hogy a Makkabeus korban (i. e. 2. század közepe) keletkezett, vagyis ez az Ószövetség időben legutolsó könyve. Érdekes, hogy ezt a teóriát legelőször az ókorban, az i. sz. 2. század közepén élt Porphüriosz nevű görög filozófus fogalmazta meg. A sztoikus bölcselő abból az előfeltevésből indult ki, hogy a jövőt pontosan előrejelző (prediktív) próféciák márpedig nem léteznek! Porphüriosz elképzelni sem tudta, hogy a Dániel könyve 11. fejezetében a Ptolemaida és Szeleukida uralkodók háborúskodásait leíró részeket több száz évvel azok megtörténte előtt valaki hajszálpontosan előre jelezhette! Porphüriosz és kései követői azonban tévedtek és mindmáig tévednek ezzel az axiomatikusnak tekintett előfeltevéssel kapcsolatban. És éppen Dániel könyve az, amelynek alapján egyértelműen bizonyítható, hogy „próféciák márpedig vannak"!

Dániel 9. fejezete - az a rész, amelyikben a próféta előre jelzi a Messiás eljövetelét (25. vers) és „kivágatását" (26a vers) - a jeruzsálemi Templom pusztulására vonatkozó próféciát is tartalmazza (26b vers). A zsidóság minden évben felidézi hanuka ünnepén és Áb hó 9-én, hogy a Második Templomot, amelyet i. e. 168-ban IV. Antiokhosz Epiphanész megszentségtelenített, végül i. sz. 70-ben a rómaiak pusztították el. Az idézett bibliai szövegrész szó szerint azt mondja: „És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe" - ami tehát csakis a 70-es pusztításra vonatkozhat. Ezek szerint, ha valóban nem létezne prófécia, Dániel könyvét csakis i. sz. 70. után írhatták volna! Ez azonban kizárt. Dániel könyvét ugyanis - beleértve a fentiekben hivatkozott 9. és 11. fejezetet is - a Holt-tenger melléki Qumrán messiásváró zsidó közösségének tagjai is buzgón olvasták. A bibliai könyvnek nyolc másolata maradt fenn barlangkönyvtáraikban, köztük olyanok is, amelyeket bizonyíthatóan az i. e. 2. század végén vagy az i. e. 1. század elején másoltak. De minthogy a qumráni közösség telephelyét legkésőbb a jeruzsálemi Templommal együtt a rómaiak elpusztították, nem lehetséges, hogy a templompusztulásra (hurbán) vonatkozó próféciát ezen időpont után írták volna.

Dániel könyve a Messiás halálának időpontját is egész pontosan meghatározta: „A Jeruzsálem újjáépítése felől támadt szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van hátra... hatvankét hét múlva pedig kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz." A hagyományos zsidó bibliaértelmezés nem hagy kétséget afelől, hogy a „hatvankilenc hét" évheteket jelent, holdhónapban számolva. Jeruzsálem újjáépítését Artaxerxész (a Bibliában Ahasvérus) perzsa király engedélyezte i. e. 445/444-ben. Ha ehhez hozzáadjuk a hatvankilencszer hét holdévet, s azt átszámítjuk napévekre, a mai időszámításunk szerinti 32/33-as évet kapjuk. Ez pedig tökéletesen megfelel Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának újszövetségi -főként Lukács és János evangélisták művei alapján összállítható - dátumával.

De vajon a Messiás eljövetelével, annak származásával és megjelenésének időpontjával csak a zsidók lehettek tisztában? Máté evangéliumának 2. fejezetében olvasható a köznyelvben csak „három királyokként" aposztrofált történet, amelyben - az Újszövetség eredeti görög szövege alapján - sem királyok nem szerepelnek, sem a számuk nem stimmel. A Biblia egyszerűen magoszokról beszél, többes számban; vagyis minimum kettő volt belőlük, de lehettek akár százan is. (A különböző számokról lásd keretes szövegünket.) A magosz perzsa eredetű vándorszó, amit nem adhatunk vissza egyszerűen a „mágus" kifejezéssel (amely ma egyértelműen „csaló, szemfényvesztő, sarlatán" mellékértelmet hordoz), mivel ezek a „tudósok" vagy „bölcsek" a keleti udvarokban magas tisztviselői posztokat is betöltöttek. A magoszok tudománya kiterjedt az ősi írások ismeretére, különös tekintettel a vallási szövegekre; továbbá az asztrológiára is, amelyhez igen magas szintű matematikai és csillagászati ismeretekre volt szükségük. Itt kell megemlítenünk, hogy a keleti magoszok több forrásból is tudhattak a zsidó Messiás eljöveteléről: Dániel könyvének több fejezete arámiul íródott, amely az ókori Közel-Kelet összekötő nyelve volt; de akár olvashatták az Ószövetség görög fordítását is (Szeptuaginta); vagy éppen a másfél ezer évvel korábban élt pogány próféta, Bálám jövendöléseit, aki szintén előre jelezte, hogy „csillag fog származni Jákobból".

De mit is láthattak a „napkeleti bölcsek" közelebbről meg nem határozott hazájukban, ami miatt hosszú karavánutakon nekiindultak, hogy Júdeában köszöntsék a zsidó messiáskirály megszületését? A modern csillagászatban úttörő jelentőségű Johannes Kepler fogalmazta meg először azt a tézist, hogy a keleti bölcsek egy különleges bolygóegyüttállást észleltek. Ugyancsak megdöbbentő, hogy i. e. 8/7-ből - Jézus egyéb adatok alapján valószínűsíthető születési évéből - maradt fenn egy olyan ékírásos babilóniai csillagászati szöveg, amely egy rendkívül ritka konstellációt örökített meg: a Szaturnusz és Jupiter együttállását a Halak csillagképben. Számos tudós úgy ünnepelte ezt a felfedezést, mint amely bizonyítja Kepler tézisét. Máté evangéliumának szövege azonban egyértelműen cáfolja, hogy a keleti bölcsek valamiféle bolygóegyüttállást láttak volna. Mikor a magoszok eljöttek Heródes királytól, aki titokban magához hívatta őket, és kérdezősködött a csillag megjelenésének időpontjáról, ugyancsak furcsa jelenségnek lehettek tanúi: „a csillag, amelyet keleten láttak, vezette őket, amíg meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt". Ugyan miféle bolygóegyüttállás képes arra, hogy keletről nyugatra vándoroljon, és megnyugodjon egy adott hely fölött? Számos bibliamagyarázó azon a véleményen van, hogy ez a különleges csillag (asztér) valamilyen természetfeletti jelenség lehetett. Ha ugyanis például egy üstökös tűnt volna fel az égbolton, azt minden ember láthatta volna, nem csak néhány, komoly csillagászati tudással és vallási ismeretekkel rendelkező tudós. A „csillag" egyébként a Bibliában több helyütt is kifejezetten szellemi lényekre vonatkozik (a legismertebb példa talán Lucifer, a „fényes csillag" az Ézsaiás 14-ben).

Heródes, aki maga is szeretett volna a Messiás helyére pályázni (egyes magyarázók szerint az Újszövetségben szereplő „heródiánusok" alatt azokat kell értenünk, akik e messiási pretenciót támogatták), álnok módon megparancsolta a magoszoknak, hogy miután Betlehemben lerótták tiszteletüket a Felkent előtt, térjenek vissza hozzá, és számoljanak be tapasztalataikról. A bölcsek azonban nem ezt tették. „Miután álomban azt a figyelmeztetést kapták, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más útvonalon tértek haza." Ezt a kijelentést már az ókeresztény szerző, Tertullianus is úgy értelmezte, hogy a keleti bölcsek, akik valóban királyi ajándékokkal (arany, tömjén, mirha), leborulva fejezték ki imádatukat a csecsemő Krisztus iránt, más emberként tértek vissza hazájukba. A féltékeny Heródest csak még jobban felbőszítette, hogy a magoszok becsapták. A kegyetlen uralkodó megparancsolta katonáinak, hogy Betlehemben és környékén minden két év alatti fiúgyermeket öljenek meg. A katonák a parancsot kíméletlenül végre is hajtották. A szörnyűséges gyermekmészárlás híre Rómáig is eljutott: a 4. században élt pogány szerző, Macrobius írja, hogy Augustus császár maga is elszörnyedt e kegyetlenség hallatán. A magoszok további sorsáról nem tudunk, a csecsemő Jézust és szüleit az egyiptomi zsidó diaszpóra fogadta be, míg Heródes földi pályafutása bevégeztetett (i. e. 4.).
(a szerző történész)

Gáspár, Menyhért, Boldizsár

Arra, hogy a „napkeleti bölcsek” hárman voltak, először a 2. századi egyházatya, Órigenész utalt. A 3. században a „háromkirályok” képi ábrázolásain (például a gazdagon díszített szarkofágokon) számuk még a kettő és nyolc között mozgott, sőt egy 5. századi ariánus legenda — valamint a későbbi szír hagyomány — tizenkét mágust sorol fel név szerint. A képi ábrázolásokon a 4. századtól egyre gyakoribbá válik, vagy kizárólagossá lesz a három személy ábrázolása, akik ekkor még nem viselnek koronát. Az 550 körül készült ismert ravennai mozaikon (San Apollinare Nuovo) a három keleti bölcs még keleties frígiai sapkát visel: egyikük idős, a másik középkorú, a harmadik fiatal. A legelső koronás ábrázolás egy vatikáni görög kódexben maradt fenn a 10. századból. Arra, hogy a bölcsek (magoi) királyok lehettek, elsőként a 2–3. századi egyházatya, Tertullianus utalt, mégpedig a zsoltárvers alapján: „Hajoljanak meg előtte mind a királyok, és minden nemzet szolgáljon neki” (72:11). A 4. században keletkezett nesztoriánus szír legendagyűjtemény, a Kincsesbarlang még nevüket is tudja: a mahózdíi Hórmízdád, Perzsia királya; Jazdigerd, Szaba királya; valamint Péróz, Sába királya. A ma ismert nevekkel, magyaros formában Gáspárral, Menyérttel és Boldizsárral elsőként egy 6. századi, görögbôl fordított latin egyházi műben találkozhatunk, de ez szerepel a már említett ravennai mozaikon is (Melchior, Caspar, Balthasar alakban). E nevek babilóniai és perzsa származásra utalnak. (A Kincsesbarlangban felsorolt nevek is valamennyien a szászánida idôszakból ismert perzsa személynevek.) Több példát is hozhatnánk arra, hogy a nálunk bevett Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevek még a legújabb korban sem számítottak „kanonikusnak”, egyes népek és szerzők akaratuk szerint szabadon alkothattak különféle mágus- és királyneveket (pl. az örményeknél: Kagpha, Badadilma, Badadacharida; az etiópoknál: Kesád, Albetár, Aunoson; a grúzoknál: Viscara, Melikona, Valastar stb.). (Németh György tanulmánya alapján: Vallástudományi Szemle 2008/4. szám.)

József vagy Juszúf: Ki volt a fáraó csúcsminisztere?

Hetek Online — Thu, 15 Oct 2009 16:29:18 +0200

Napjainkban nemcsak a Közel-Kelet politikai, gazdasági és katonai vonatkozású hírei, hanem a történeti és régészeti felfedezések is a világsajtó úgynevezett „kemény hírei” közé számítanak. Szeptember utolsó hetében a tekintélyes New York-i tőzsdelap, a The Wall Street Journal közölte a Palesztin Hatóság egyik vezető emberének nyilatkozatát, aki szerint „a zsidóknak nincs történelmük Jeruzsálemben”. Néhány napra rá a vezető egyiptomi napilap, az Al-Ahram tudósított arról, hogy „József arcképével ellátott óegyiptomi pénzvereteket” találtak a Kairói Múzeum pincéiben, amivel közvetve alátámaszthatják a Korán Józsefről szóló elbeszélését. Hogyan függ össze ez a két, egymástól látszólag távol eső hír?

Tajszír Radzab Tamimi sejk, a Palesztin Hatóság muzulmán főbírája szó szerint a következő kijelentést tette: „A zsidóknak nincs történelmük Jeruzsálemben. Soha nem éltek itt, a Templom soha nem létezett, és az izraeli régészek be is vallották ezt. Azok, akik mindezt tagadják, egyszerűen hazudnak." Csábító lenne egy kézlegyintéssel elintézni ezeket a mondatokat, ha ez a vélemény nem lenne általános a muzulmán arabok, különösen a palesztinok körében. Tamimi sejk csupán szócsöve azoknak a millióknak, akik komolyan azt hiszik és vallják, hogy Jeruzsálem „egy arab és iszlám város, ahogyan mindig is az volt". Samekh Alavneh, a jeruzsálemi arab Al-Kudsz Egyetem modern történelem professzora egy augusztus 11-én elhangzott rádióadásban, melynek címe: „Jeruzsálem: történelem és kultúra" volt, amellett érvelt, hogy a zsidók kapcsolata Jeruzsálemmel csupán kitaláció. „Nincsenek történelmi gyökereik" - jelentette ki Alavneh, hozzátéve, hogy a zsidók „támadást intéznek a történelem ellen, ellopják a kultúrát, meghamisítják a tényeket, eltörlik az igazságot, és judaizálják a várost".

Akié a múlt, azé a jövő?

E szavaknak különös jelentőséget ad, hogy Barack Obama elnök és stábja épp ezekben a hetekben készíti elő az új közel-keleti béketervet. Az elmúlt évtizedek hasonló kísérletei rendre-sorra épp Jeruzsálem státusának kérdésén véreztek el. Az izraeliek ugyanis kijelentették, hogy soha nem fogják elfogadni a nemcsak Izrael Állam fővárosának, hanem a judaizmus (és nem mellesleg: az evangéliumi kereszténység) legfőbb szellemi központjának számító Jeruzsálem megosztását. Vagyis a tulajdonképpeni vita nem történelemről és régészetről szól - ezekről aligha lehet vitatkozni, olyan egyértelműen a zsidóság igazát támasztják alá -, hanem hatalomról és politikáról. De azért nem árt felfrissíteni emlékezetünket: a héber Biblia (a keresztény Ószövetség) több mint 600 alkalommal említi Jeruzsálemet, mint amely Dávid király (kb. Kr. e. 1000) óta Izrael fővárosa volt. A hívő zsidók naponta háromszor imádkoznak Jeruzsálem felé fordulva, ami azt jelzi, hogy a világ bármely részén éljenek is, ezt a várost tekintik szellemi központjuknak. A hívő zsidók a házasságkötésekkor - a világ bármely részén keljenek is egybe - egy poharat törnek össze a padlón, hogy ezzel is emlékeztessenek arra: Jeruzsálem megváltása még nem történt meg, és a 137. zsoltár híressé vált szavait is felolvassák: „Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!"

Tamimit, Alavnehet és a hozzájuk hasonló elszánt történelemhamisítókat természetesen sosem győzik meg a történelmi tények, vagyis azok az írott és tárgyi dokumentumok, amelyek tízezer számra állnak rendelkezésre Jeruzsálem és a zsidóság szétválaszthatatlan történelmi összetartozásának bizonyítására. Sőt még saját szent könyvük, a Korán sem győzi meg őket állításaik valótlanságáról. Az iszlám szent könyvében ugyanis számos ószövetségi szereplő található: közöttük Dávid és Salamon is. A Biblia szerint ez utóbbi építette a Templomot, amelyre a Korán is mint „az ima magasztos helyére" utal, sőt az első muzulmánok Jeruzsálemet „a Templom városaként" emlegették. Érdekes, hogy az iszlám érzékenységét 1924-ben - vagyis 24 évvel Izrael Állam kikiáltása előtt -egyáltalán nem sértette, hogy a Muszlim Legfelsőbb Tanács elismerte: az Al-Harám Al-Saríf (a Nemes Szentély) „a Templom-hegy arab neve, amelyen jelenleg a Szikla-mecset és az Al-Aksza-mecset található... A hely a földön található legősibb történelmi helyek egyike. Szentsége a legkorábbi (valószínűleg történelem előtti) időkből datálódik. Azonossága Salamon templomának helyével minden kétségen felül áll". Ezek a mondatok nem egy cionista brosúrából, hanem a muszlim hatóság által kiadott turistakalauzból származnak! A szerzők állításuk alátámasztására ráadásul a héber Bibliát és Flavius Josephus műveit is idézték.

Az elmondottak is alátámasztják, hogy az iszlamizmus legfőbb célja valójában Izrael Állam történelmi alapjainak megkérdőjelezése a nemzetközi közvélemény előtt. Csak emlékeztetőül: Izrael 1967-ben, a hatnapos háború alatt foglalta el teljes egészében Jeruzsálemet (beleértve a Templom-hegyet is), s azt 1980-ban az állam „egységes, oszthatatlan fővárosának" nyilvánította. (Igaz, az ENSZ 478-as határozatában rögvest a „nemzetközi joggal ellentétesnek" nyilvánította Izrael döntését, ami egy független tagállam belügyeibe való s a nemzetközi jogban valóban példátlan beavatkozás volt.)

A palesztin vezetők azóta, vagyis az utóbbi harminc évben mindent megtesznek azért, hogy - Alavneh saját szavait parafrazeálva - „támadást intézzenek a történelem ellen, ellopják a kultúrát, meghamisítsák a tényeket, eltöröljék az igazságot, és iszlamizálják a várost." Mindeközben az izraeli politika és a tudóstársadalom egyetlen percre sem tagadta, hogy Jeruzsálem Kr. u. 638 után - hosszabb-rövidebb megszakításokkal - az iszlám uralma alatt állt. A zsidó régészek nem pusztítják el az iszlám régészeti maradványokat, vagy ha ezek elbontására tudományos célból mégis szükség van, részletes dokumentációt készítenek, és nem félnek azt a világ elé tárni. Egyébként a fentebb idézett 1980-as „Jeruzsálem-törvény" az iszlám és keresztény szent helyek szabadságát is garantálja.

Juszuf, a pénzverő?

Az Al-Ahram nevű egyiptomi napilap október 24-én röpítette világgá azt a hírt, amely rögtön felkavarta a világsajtót, mitöbb, még a Magyar Távirati Iroda „ingerküszöbét" is átlépte. Egyiptomi régészek bejelentették, hogy a kairói Egyiptomi Múzeum pincéiben eddig beleltározatlan tárgyak között olyan fáraó kori pénzekre bukkantak, amelyek a bibliai József nevét és képmását viselik, ráadásul pontos dátumozás is található rajtuk. Mint az közismert, a Biblia szerint József - miután kikerült a börtönből, és megfejtette a fáraó álmát - Cofnath-Paneakh néven Egyiptom második embere, egyúttal legfőbb „gazdasági minisztere" lett. Az Al-Ahram persze nem a Bibliára, hanem a Koránra hivatkozik, amelyben szintén szerepel a József-történet (12. szúra), megtoldva azzal a megjegyzéssel, hogy József idejében vert pénzt is használtak Egyiptomban.

A kutatócsoport vezetője, Dr. Said Muhammad Thabet kijelentette, hogy a „Juszúf próféta" (ez a bibliai József bevett iszlám megnevezése) után folytatott régészeti kutatásai során fedezte fel az Egyiptomi Régészeti Hatóság és a Nemzeti Múzeum pincéiben különféle korokból ott őrzött amuletteket, közöttük egy olyat is, amely Józsefnek, az egyiptomi fáraó udvarában működő gazdasági miniszternek az arcképét viselte. József neve kétféle változatban szerepel a pénzen, hieroglifákkal írva, az egyik eredeti neve: Juszúf, a másik egyiptomi neve: Szaba Szabáni, amelyet a fáraótól kapott, amikor annak kincstárnoka lett. Ezen egy kép is látható Juszúfról, aki ebben az időben az egyiptomi adminisztráció tagja volt. Az állítólagos pénzek feliratos oldalán Egyiptom neve, egy dátum és egy értékmegjelölés is olvasható. A másik beszédes tény - Thabet szerint -, hogy a pénzek különböző méretűek és különféle anyagból készültek, egyebek mellett elefántcsontból, drágakövekből, rézből, ezüstből és aranyból.

Az egyiptomi régész állítása nemcsak a bibliai történetnek, hanem a - kellően megalapozott - tudományos felfogásnak is ellentmond. A pénzverés (vagyis az egyforma kinézetű és súlyú, nemesfémből vagy rézből vert pénzek készítése) csak a Kr. e. 7. század második felében kezdődött el a kis-ázsiai Lüdiában.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy pénzhelyettesítőt ne használtak volna már a pénzverést megelőző korban. Józsefet - a Károli fordítással ellentétben - nem húsz „ezüstpénzen", hanem húsz ezüstön (keszef) adták el testvérei. Ebben az időben ugyanis babszem nagyságú (innen a géra elnevezés) tört ezüstöt vagy aranyat használtak, amelynek bizonyos mértékét hívták sékelnek (Károlinál: siklus). Ezeken a nemesfémdarabokon persze nemhogy arckép vagy írás, de még pecsét sem szerepelt. Tudomásunk szerint csak a hellenisztikus korban (a Kr. e. 3. század) jelentek meg arcképek a vert pénzeken. Az ókori Egyiptomban is csak Nektannébó idején jelennek meg a vert pénzek (Kr. e. 4. század eleje). Ugyancsak teljességgel kizárt, hogy a cikkben felsorolt anyagokból (pl. elefántcsont) az egyiptomiak pénzt gyártottak volna. Az internetre feltett kis felbontású kép alapján meg lehet állapítani, hogy az állítólagos pénzveretek nem mások, mint úgynevezett skarabeuszok, amelyeket amulett vagy pecsét céljából használtak.

A József korabeli pénzek „felfedezése" tehát legjobb esetben is csak áltudományos kacsának nevezhető. Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni a mellett a jelenség mellett, hogy miközben az iszlám tudósok egyfelől mindenáron hitelteleníteni akarják a Biblia történeti vonatkozásait (különösen Izraellel és Jeruzsálemmel kapcsolatban), másfelől tudatosan építik fel saját szent könyvük, a Korán történeti hitelességének imázsát. Nem kell prófétikus képesség ahhoz, hogy belássuk: a filozófiai és történeti bibliakritka több évszázados hagyománya, az Európában ugyancsak mély gyökerű antiszemitizmus és anticionizmus, plusz az iszlám kulturális előretörés nemsokára olyan helyzetet teremthet, hogy József helyett csak a Juszuf, Jeruzsálem helyett csak az Al-Kudsz, Templom-hegy helyett csak a Harám kifejezések használata lesz „politikailag korrekt". Ám addig is ragaszkodjunk a valóságos tényekhez. (A szerző történész)