Benke László

Darwin a Vatikánban

Hetek Online — Sat, 21 Feb 2009 12:19:39 +0100

A 2009-es Darwin-év alkalmából március első hetében a Vatikánban nemzetközi konferenciára kerül sor, melynek célkitűzése, hogy megvizsgálja Darwin munkásságát, és feloldja a darwinizmus és a teológia közötti „félreértéseket”. A katolikus egyház képviselői nem látnak alapvető összeférhetetlenséget a tudományos evolúcióelmélet, a bibliai tanítások és a teológia között.

Biológiai evolúció: tények és elméletek. Kritikus értékelés 150 évvel A fajok eredete megjelenése után – e címmel kerül megrendezésre a rangos értekezlet, amelyen a világ minden részéről érkező természettudósok, filozófusok, katolikus és protestáns teológusok vesznek majd részt, hogy szembesítsék nézeteiket az evolúciós elméletekről. A tudományos találkozó alaptémáját – amelyet tavaly jelentett be, és a múlt héten részletesen ismertetett Gianfranco Ravasi érsek, a konferencia védnöki tisztét ellátó Kultúra Pápai Tanácsának elnöke – a hit és az evolúcióelmélet egymáshoz való viszonyának kérdése, azon belül is az evolúció- és a teremtéselmélet közötti vita adja. Az érsek nyilatkozatában reményét fejezte ki, hogy a találkozóval új ösztönzést kap a természettudomány, a filozófia és a hit közötti párbeszéd. „A 21. század elején egyre sürgetőbben vetődik föl az evolúcióelmélet és a teológia találkozásának szükségessége, amelynek le kell győznie a kölcsönös félreértéseket” – szögezte le Ravasi.

A konferencia a jelek szerint nem fogja igazolni az úgynevezett „teremtéstudomány” és a különösen Amerikában népszerű „intelligens tervezés” képviselőinek várakozásait, akik XVI. Benedek és más egyházi méltóságok korábbi nyilatkozatai alapján arra számítottak, hogy a jelenlegi egyházfő helyt ad az evolúcióelmélet bírálatának. A XVI. Benedek pápához ideológiailag igen közel álló Christoph Schönborn, Bécs bíboros érseke ugyanis 2005-ben a New York Times által publikált cikkében megkérdőjelezte az évek óta elfogadott egyházi álláspontot, amely szerint a katolicizmus és az evolucionizmus nem szükségképpen ellentétesek egymással. Állítása szerint: „Az evolúció tana a közös őstől való származás értelmében talán helyes, de a neodarwinista értelemben vett evolúció, amely az evolúciót a véletlenszerű kiválasztódás és a természetes szelekció irányítás és tervezés nélküli folyamataként fogja fel, semmiképpen sem az.” Az ember „nem az evolúció valamiféle véletlenszerű és céltalan terméke” – nyilatkozta az újonnan beiktatott pápa szintén 2005-ben, majd még ugyanabban az évben az univerzum teremtését nevezte az egyházfő „intelligens projektnek”. A fenti kijelentések természetesen nagy bátorítást jelentettek az intelligens tervezés kutatóinak, jóllehet Schönborn kardinális azóta módosított korábban képviselt álláspontján, több riportban is hangsúlyozva, hogy korábbi kijelentése nem az evolúció elméletének tudományosságát kérdőjelezte meg, csupán azt a fajta evolucionizmust kritizálta, mely megkísérli figyelmen kívül hagyni Istennek a teremtésben játszott szerepét.

Külső elemzők némi meglepetéssel vették tudomásul, hogy a márciusi konferencia előkészítő munkája során több egyházi szaktekintély nemcsak a „tudománytalan és tarthatatlan kreacionizmustól” határolódott el, hanem az értelmes tervezéstől is, mely szerint a valóságot, s azon belül is a biológiai életet egy újra és újra beavatkozó teremtő – vagy értelmes rendezőelv – alakítja. Marc Leclerc jezsuita filozófus, a római Pápai Egyetem professzora például teljességgel elfogadhatatlannak nevezte az elgondolást: Isten nem avatkozik be, hogy kiegészítse a tudományos elméletek magyarázati réseit. Leclerc atya szerint az intelligens tervezés elmélete – különösen az Egyesült Államokban – hozzájárult a jelenlegi „zűrzavarhoz”, mivel „megpróbálja kiaknázni a neodarwinista elmélet gyenge pontjait azzal a céllal, hogy saját magát ugyanolyan értékű alternatív magyarázatként állítsa be”. Az evolúciós elmélet összeegyeztethető a hittel és az isteni teremtéssel – állítja Leclerc –, arra azonban ügyelni kell, hogy ne úgy tekintsük, mint a valóság magyarázatának az egyetlen lehetséges módját.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Egység itt, sértés ott

Hetek Online — Sat, 31 Jan 2009 17:00:49 +0100

Az idei „keresztény egységhéten” XVI. Benedek nem csupán imádkozott az egységért, hanem egy konkrét intézkedésével – katolikus források szerint – közelebb hozta „a legfrissebb egyházszakadás megszüntetését”: feloldotta az ultrakonzervatív Szent X. Piusz Papi Testvérület négy püspökének kiközösítését. Az egyházfő döntésén sokan azért ütköztek meg, mert az egyik rehabilitált püspök nemrég holokauszttagadó kijelentései révén híresült el.

A kiközösítés több mint húsz évvel ezelőtt, 1988-ban lépett életbe, egy nappal azt követően, hogy a II. vatikáni zsinat reformjait ellenző Marcel Lefebvre érsek Róma engedélye nélkül felszentelte két francia, egy brit és egy argentin püspökét, köztük mai utódját, Bernard Fellayt. Lefebvre és az általa vezetett Szent X. Piusz Papi Testvérület (a szervezet az archaikus névhasználattal is jelzi a tradíciók iránti vonzalmát) a nyolcvanas évek végén hosszas tárgyalásokat folytatott a Joseph Ratzinger által vezetett Hittani Kongregációval.

1988-ban viszont az utolsó pillanatban meghiúsult a „tridentista” csoport és a Szentszék megállapodása, ezért Lefebvre érsek a szervezet folytonosságának biztosítása érdekében, önhatalmúlag elhatározta, hogy saját püspököket szentel fel. Ratzinger bíboros az utolsó pillanatig hiába próbálta visszatartani; a pápai engedély nélkül végzett püspökszentelés ugyanis lényegében egyházszakadást jelent, aminek kánonjogi következménye az automatikus kiközösítés, ami a szentelőt és a felszentelt püspököket egyaránt sújtja (a kiközösítés tényét aztán a Szentszék megfelelő formában ki is nyilvánította).

Most ezt a kiközösítést szüntette meg a Szentszék, az egyedüli egyházi hatóság, amelynek az ilyen esetekben hatalma van. Az sem a véletlen műve, hogy a gesztust XVI. Benedek éppen a II. vatikáni zsinat összehívásának 50. évfordulójára időzítette, hiszen a Lefebvre-féle szakadás elsősorban a II. vatikáni zsinat értelmezésének kérdésével áll összefüggésben. Jóllehet maga a szakadár érsek (aki 1991-ben elhunyt) a zsinat dokumentumait aláírta – amint azt nemrég a Vatikáni Levéltárban meg is mutatták a sajtónak, ezt követően a liturgikus reform és a „zsinat szelleme” kapcsán összeütközésbe került a Szentszékkel. Lefebvre és követői ugyanis a reformált liturgiát nem voltak hajlandók elfogadni, de az ökumenizmus és a vallásszabadság kérdésében is eltérő véleményen voltak – s jórészt vannak még ma is.

XVI. Benedek kezdettől fogva egyértelművé tette, hogy szándékában áll visszafogadni a csoportot az egyház kebelébe. Beiktatása után alig néhány hónappal, 2005 nyarán már kihallgatáson fogadta Bernard Fellayt, a Szent X. Piusz Papi Testvérület elöljáróját. Ezt követően, egy 2007-es apostoli levelében pedig nagyobb szabadságot adott az úgynevezett „tridenti mise” végzéséhez, amely a római katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja előtt általánosan érvényben volt (s amely egyébként teljes egészében latin nyelven folyik, az olvasmányok kivételével, amelyek népnyelven is elhangozhatnak). E dokumentumban is kiemelte az „Egyházon belüli kiengesztelődés” fontosságát, és rámutatott: korábban az a vélekedés uralkodott az egyházban, hogy a tridenti liturgia iránti vonzalom eltűnik majd azzal az idősebb generációval együtt, amely még ebben a vallásgyakorlatban nőtt fel – ám ezzel szemben „a fiatalok is felfedezték maguknak, megérezték a benne rejlő vonzerőt”.

A pápa gesztusa természetesen főként az elszakadtaknak szól. „A hagyományokhoz ragaszkodó katolikusoknak immár nem kell alaptalanul megbélyegzetten élniük, csak azért, mert megőrizték atyáik hitét” – értékelte a döntést Fellay püspök körlevelében. Katolikus elemzők szerint az egyházfői rehabilitáció emellett a többi keresztény felekezetnek szól, és tanúsítja a pápa egységtörekvési szándékainak komolyságát.

Kétséges, hogy más egyházak kedvezően értékelnék a „tridentista” püspökök visszafogadását, különösen annak fényében, hogy egyikük, az angol Richard Williamson ellen nemrégiben vizsgálatot rendeltek el Németországban, ahol a holokauszttagadás bűncselekménynek minősül. A „rehabilitáció” kapcsán több tévécsatorna is levetítette a püspök nyilatkozatát, melyben egyebek mellett elhangzik: „Úgy gondolom, hogy 200-300 ezer zsidó halt meg a náci koncentrációs táborokban, de egyikük sem gázkamrákban.”

Zsidó jogvédő szervezetek figyelmeztettek, hogy a pápa döntése súlyosan megnehezíti a katolikus–zsidó párbeszédet, és ellehetetleníti a pápa ez évre tervezett szentföldi látogatását. „Nem hinném, hogy ezek után minden mehetne tovább a megszokott kerékvágásban” – vélekedett David Rosen rabbi, a jeruzsálemi központú Amerikai Zsidó Bizottság vallásközi kapcsolatokért felelős vezetője, aki a múltban rendszeresen tárgyalt a Szentszékkel. Rosen egyben felszólította a pápát, hogy „világosan határolódjon el” a holokauszttagadóktól. Elie Wiesel Nobel-díjas író szerint elképzelhetetlen, hogy a Vatikán ne tudott volna a püspök múltjáról és nézeteiről.
A tiltakozásokra Federico Lombardi vatikáni szóvivő válaszolt. Mint mondta, Williamson püspök kijelentéseire ugyan nincs mentség, de azok csupán a püspök személyes meggyőződését tükrözik. XVI. Benedek a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából kifejezte, hogy „teljes mértékben és megkérdőjelezhetetlenül” szolidáris a zsidósággal, de a rehabilitált püspökről nem beszélt nyilatkozatában.

Média és politika

root — Wed, 29 Oct 2008 14:56:52 +0100

„A tettek embere, aki jóváteszi a tisztességtelen kommunisták okozta károkat” – e sorok írója ilyen méltánylásokat hallott az elmúlt hetekben Észak-Olaszországban, amikor az államfőre terelődött a szó. A negyedik miniszterelnökségét töltő Silvio Berlusconi, aki nemrég ünnepelte 72. születésnapját, soha nem látott népszerűségnek örvend: felmérések szerint kormányzati munkájával az olaszok 67 százaléka elégedett. A vállalkozó-médiaguru-politikus külhoni megítélése ezzel éppen ellentétes.

Silvio Berlusconi Milánóban, középosztálybeli családban nevelkedett. Egy szerzetesek által fenntartott középiskolában végzett, majd a milánói egyetemen tanult jogot. 1965-ben kötött első házasságából két gyermeke született. Később egy színésznővel alakult ki tartós viszonya, aki három gyermekkel ajándékozta meg. Első feleségétől utóbb elvált, és elvette addigi szeretőjét, aki mellett máig kitart.
Apjának egy élet munkájába telt, hogy banki tisztviselőből a bank igazgatójává lépjen elő. Ehhez képest az ifjú Silvio vállalkozói, majd politikusi előmenetele viharos gyorsaságúnak mondható. Üzleti pályafutása az 1960-as évek végén ingatlanépítéssel kezdődött Milánó keleti külvárosában, a Linate repülőtér mellett.
A járatokat később más repülőtérre irányították, és ingatlanjainak értéke megugrott. A média világába 1973-ban lépett be a Telemilano kábeltelevízió-állomás létrehozásával, amelyet eredetileg az általa építtetett lakópark kiszolgálására tervezett.
1978-ban megalapított médiacége, a Fininvest öt év alatt 113 milliárd lírát (1997-es árfolyamon számolva 260 millió eurót) hozott. Az alaptőke forrása máig ismeretlen, a különböző holdingok bonyolult rendszere ugyanis szinte kibogozhatatlan, jóllehet több ügyészi vizsgálat is zajlott a cégcsoport körül. A Berlusconi-féle ügyletekben érintve voltak olyan bankok is, amelyek később gyanús kapcsolatba kerültek maffiakörökkel. A cég országos hálózatot alakított ki helyi televíziókból, amelyek ugyanazt az adást adták, s így tulajdonképpen országos tévéállomásként működtek, jóllehet az olasz jog a nemzeti tévéadást a RAI köztévé monopóliumának hagyta meg. Ekkoriban egyes városokban a bíróság elítélte Berlusconit az országos adásokat korlátozó jogszabály alapján, az adókat lefoglalták, és beszüntették működésüket. A médiaguru azonban jó kapcsolatokat ápolt Bettino Craxival, az akkori szocialista miniszterelnökkel, aki törvényt hozatott a Berlusconi-féle adások legalizálásáról. 1980-ban megalapította Olaszország első országos adású magántelevízióját, amelyet pár éven belül további két csatorna követett.
Pályafutásának talán a leginkább ellentmondásos vonása az egy kézben összpontosuló médiatulajdon és a politikai hatalom. Jelenleg tulajdonosa a három televíziós csatornával és így a nézők nagyjából felével rendelkező Mediaset cégcsoportnak, egy piacvezető hirdetési ügynökségnek és a Mondadori kiadóháznak, amely szintén a legnagyobb Olaszországban. Érdekeltségei vannak a mozi- és a videóforgalmazási üzletben, a bank- és biztosítási szférában is. Több jobbközép napilap és az egyik legnépszerűbb hírmagazin családjának tulajdonában áll. 1986 óta elnöke az AC Milan labdarúgóklubnak, amely sokak szerint fontos tényező a népszerűségében. A Mediaset mérvadó vélemények szerint döntő szerepet játszott politikai sikereiben: híradói és más információs műsorai gyakran tartalmaztak burkolt vagy nyílt politikai propagandát.
A kérdés mindmáig megosztja az országot; a baloldal Berlusconit az állami RAI televízióra gyakorolt befolyásának kihasználásával is rendre megvádolja. Külföldi értékelések pedig a baloldal bírálatait támasztják alá. Berlusconi kiterjedt befolyása miatt az amerikai Freedom House 2004-es jelentésében Olaszország minősítését „szabadról” „részben szabad” besorolásra rontotta le (ezzel a félsziget hasonló megítélés alá jutott, mint Törökország).
Berlusconi a kritikusai szerint pusztán önérdekből lépett politikai pályára, közvetlen szövetségesei előtt több ízben is kijelentette: ha nem kezd el politizálni, börtönbe és csődbe jutott volna. Támogatói szerint azonban Berlusconi elég gazdag, hogy ne kelljen további harácsolásra használnia a politikát – a bírósági eljárásokat tehát csak politikai ellenlábasai akarták a nyakába akasztani, hogy megszabaduljanak tőle.
Történt ugyanis, hogy az 1990-es évek elején Olaszország két legnagyobb politikai tömörülésével – a kereszténydemokratákkal és a szocialistákkal – szemben csökkent a választók bizalma, miután a pártok számos frontembere ellen indultak bírósági vizsgálatok. A közelgő választások előtt általában a korábbi kommunista Baloldali Demokratákat tartották esélyesnek. Ezzel szemben kínált alternatívát a „kommunizmus legyőzése” érdekében létrejött jobbközép koalíció, amelynek 1994-ben Silvio Berlusconi állt az élére, s amely sikerrel töltötte be a két történelmi párt összeomlása után keletkezett politikai vákuumot. A kenőpénzügyek nyomozói állítólag épp kinevezése idején jutottak közel ahhoz, hogy elegendő bizonyítékot találjanak Berlusconi és cégvezető társai őrizetbe vételéhez.
Berlusconi általában showmanként, bohóckodásaival sikeresen leköti a nemzetközi sajtó figyelmét, érdemes azonban tisztázni: nem fasiszta, nem maffiózó, és nem is ostoba marionettbábu. Ellenfelei szerint persze rosszabb mindezeknél, de nekik mégsem sikerült soha ezt a látszólag kormányozhatatlan nemzetet ilyen példátlan egységbe kovácsolni. Gazdaságpolitikáját tekintve Berlusconi leginkább a nyolcvanas évek szocialista miniszterelnöke, Bettino Craxi egyenes ági örököse: az öntudatára ébredő, jómódú középosztály szószólója, aki az egyenlőségpárti eszméket félretéve ultraliberális gazdasági programjával, adócsökkentésével a középosztály népes táborát, főként a vállalkozókat és kereskedőket juttatja előnyös helyzetbe. „Bár társadalmi bázisa számára Berlusconi eljátssza a nagy idealista szerepét, híveit nem érdeklik az eszmék – írja Valerio Evangelisti olasz publicista –, nekik elég, ha a pénzmozgás útjából minden akadályt elhárítanak. Berlusconi egyre inkább összeurópai jelenség.”

Pio atya biztos üzlet

root — Wed, 07 May 2008 12:27:13 +0200

Negyven évvel halála után egy kristálykoporsóban közszemlére tették a legnépszerűbb olasz szent, Pio atya földi maradványait. Bár az exhumálást és főként a kapucinus szerzetes körül kialakult ereklye- és bóvlibizniszt a hívek jelentős csoportjai rosszallják, San Giovanni Rotondo falucska – az egykori pap plébániája – már jó ideje Európa egyik legnépszerűbb zarándokhelye.

Az egyházi tisztségviselők Padre Pio halálának negyvenedik évfordulója alkalmából még március elején nyitották fel a sírt, hogy meggyőződjenek a holttest állapotáról, s a zarándokok közvetlenül imádkozhassanak hozzá. A holttestet az elmúlt két hónap során készítették fel a mostani bemutatásra.
„A lélegzetem is elakadt – ismerte el tévériportereknek egy hatvanas hölgy. – Pontosan olyan, mint amilyennek emlékeztem rá.” Márpedig Padre Pio testét nem tartósították különleges eljárással: testébe formalint fecskendeztek, hogy a temetéséig megőrződjön, amíg a hívők leróják előtte kegyeletüket. A tetem a fejet kivéve viszonylag jól megőrződött, Pio atya erősen bomlásnak indult arcát azonban egy élethű szilikonmaszk pótolja – a világhírű londoni Madame Tussaud Panoptikum szakembereinek bizonyára jólesett az elragadtatott hívők elismerése. Pio atya egykor sokat csodált tenyereit – akárcsak éltében – ujjatlan kesztyűk takarják (ezek másolatai a templom körül kétezer forintos áron kaphatók, a feleennyit kóstáló Padre Pio-hógömbök mellett). A kihantolás szemtanúi szerint a holttesten nincs nyoma a stigmáknak, azok ugyanis röviddel Pio atya halála előtt nyomtalanul eltűntek.
Az 1887-ben született Francesco Forgione már pásztorfiúként látomásokat tapasztalt meg, melyek hatására 1903-ban szerzetesi csuhát öltött. Hét évvel később pappá szentelték, majd 1916-ban San Giovanni da Rotondóba helyezték, ahol haláláig élt. A fiatal, rendkívül ájtatos papnak 1911-től újabb különös megtapasztalásai támadtak. „A múlt éjjel történt valami, amit nem tudok megmagyarázni, és nem is értek – írta egyik barátjának –, a tenyerem közepén egy pénzérme méretű vörös folt jelent meg, és heves fájdalmakat okoz.” Stigmáinak – amelyek a lábaira és egyik oldalára is átterjedtek – hamarosan hírük kelt, és számos zarándokot vonzottak. Mi több, Pio atya állítólag levitációra és bilokációra is képes volt – vagyis hatalmában állt, hogy felemelkedjen a földről, s akár egyidejűleg két helyen is megjelenjen –, emellett magával az ördöggel is birkózott cellájában, a vezeklőknek pedig alkalomadtán még a gyónás előtt felsorolta bűneiket. Szentté avatásánál azonban mindennél többet nyomott a latba a több mint ezer csodás gyógyulás, amelyet a szerzetesnek tulajdonítanak.
A néhai Pio atya tehát nem ok nélkül a legnépszerűbb szent Olaszországban. A Famiglia Cristiana című katolikus lap felmérése szerint Olaszországban többen imádkoznak hozzá, mint bárki máshoz az égiek közül – beleértve Szűz Máriát és Jézust is. Közvélemény-kutatási eredmények szerint minden második olasz a kapucinus szerzeteshez fordulna, ha természetfölötti segítségre szorulna.
A Vatikánban azonban hosszú időn keresztül ambivalens módon ítélték meg a pap-barátot, és sokan kétségbe vonták sebeinek és misztikus elhivatottságának valódiságát. Maga XXIII. János például szenzációhajhász szemfényvesztőnek és szoknyavadásznak tekintette. Az egyik vatikáni orvosszakértő is hasonló látleletet adott: „elvakult, öncsonkító lelkibeteg, aki kihasználja az emberek hiszékenységét” (lásd keretes írásunkat). A minden más pápánál több szentet avató II. János Pál pápa azonban (akit még 1940-ben a stigmatizált szerzetes meggyóntatott és megáldoztatott) merőben más véleményen volt, és az 1968-ban, nyolcvanegy éves korában elhunyt Pio atyát 2002-ben szentté avatta. A Szentszék a modern korban – II. János Pál pápa előtt – erős gyanakvással tekintett a csodákra és a csodatevőkre, XVI. Benedek személyében pedig – úgy tűnik – ismét „racionálisabb” pápa ül Péter trónján; legalábbis az egyházmegye érseke mindeddig hiába kérlelte, hogy keresse fel a zarándokhelyet, a Vatikán közölte: egyelőre nincs tervbe véve pápai látogatás a szent koporsójához.
A szent kihantolásának ellenzői a helybéli érsek szemére vetik, hogy csupán marketingfogásról van szó. A közszemlére tételt élesen bírálta a Pro Padre Pio Egyesület, amely a múlt hónapban halottgyalázás és kegyeletsértés miatt bírósághoz is fordult. San Giovanni Rotondo és a környező települések önkormányzatai nem is rejtik véka alá, hogy reményeik szerint Padre Pio teste hívők tömegeit vonzza majd – no és a pénztárcájukat.
San Giovanni Rotondo bevételeinek több mint ötven százaléka ugyanis Pio atya kultuszának köszönhető: a foglalkoztatottaknak körülbelül a fele közvetlenül vagy közvetve a szentnek köszönheti megélhetését. A környéken több mint száz szálloda, ugyanennyi étterem és több tucat nagy területű parkolóhely található, a faluba egy-egy jól sikerült hétvégén akár ötszáz autóbusz is érkezik. Az utóbbi években azonban a Padre Pio iránti érdeklődés egyre lanyhult.
„Dél-Itália Las Vegasa válságban van” – kommentálta a helyzetet az olasz média, miután több szálloda és szuvenírüzlet is kénytelen volt bezárni. Az üvegkoporsó bemutatása óta azonban mintegy 750 ezren foglaltak szállást a környéken, a teljes évben pedig már hatmillió látogatóra lehet számítani. S ha a forgalmat sikerül fenntartani, a falu a közszemlére tétel hat hónapja után is a világ egyik legjelentősebb búcsújáróhelye maradhat.

Savval a szentek közé?

Sergio Luzzatto olasz történész tavaly kiadott Pio atya, csodák és politika a 20. századi Olaszországban című könyvében amellett érvel, hogy az atya karbolsavval állította elő a stigmáit.

Luzzatto a Vatikáni Levéltárban talált olyan dokumentumokra, amelyek bizonyítják, hogy az ifjú Padre Pio 1919-ben titokban nagy mennyiségű karbolsavat vásárolt egy helybéli gyógyszerésztől. „Padre Pio teljes titoktartás mellett magához hívatott – szólt a gyógyszerész visszaemlékezése –, és azt kérte, hogy találkozásunkat ne említsem a szerzetestársainak. Saját kezűleg adott át nekem egy üres fiolát, amit tiszta karbolsavval kellett visszajuttatnom hozzá.” Luzzatto szerint Pio nem csinált volna ebből titkot, ha – állításának megfelelően – csakugyan sterilizálásra használta volna a savat. A vallomást eredetileg az akkori helybéli érsek terjesztette a Vatikán elé, aki aggódott, hogy Pio körül irányíthatatlan kultusz alakul ki.
A Vatikán a sebeket is megvizsgáltatta egy orvossal, aki megállapította, hogy azokat mesterséges úton okozták és tartották fenn. Mi több, a Szentszék által megrendelt jelentések szerint az atya rendszeresen korbácsolta magát, és hetente kétszer együtt hált egy nővel. Az atyát ezt követően évekre eltiltották attól, hogy tömegek előtt hirdesse nézeteit. A jelentéseket a Szentszék a boldoggá avatási eljárás alatt megvizsgálta, és – láthatóan – elvetette.

Nehéz útra indult a pápa

root — Wed, 23 Apr 2008 12:15:40 +0200

XVI. Benedek kedden megkezdett ötnapos, egyesült államokbeli látogatásán sűrű munkarendet tart: találkozik Bush elnökkel, és misét celebrál egyebek mellett a washingtoni baseball-arénában; majd New Yorkban felkeresi a Világkereskedelmi Központ helyét, beszédet mond az ENSZ közgyűlése előtt, és egy manhattani zsinagógába is ellátogat.

Mindazáltal a pápa nem „teljesítménytúrára” készül: míg elődje, II. János Pál első látogatásán, 1979-ben ugyanennyi idő alatt hét várost járt be, és hatvanhárom felszólalást tartott; a kevésbé mozgékony Joseph Ratzinger útja csak két helyszínt érint, Washingtont és New Yorkot, ahol mindössze tizenegyszer szólal fel. A legnagyobb várakozás – a lapzártánk után – a világ vallásainak képviselői, illetve az ENSZ közgyűlése előtt tartott beszédeit kíséri. A pápalátogatás több jeles dátummal is egybeesik: az egyházfő az út alatt ünnepli 81. születésnapját, és pápaságának harmadik évfordulóját; az Egyesült Államok pedig – a mostani, kilencedik egyházfői vizittel – a pápalátogatások számát tekintve is világelső lett.
A világ vezető szuperhatalmának és legnagyobb vallásfelekezetének vezetője közötti találkozó alkalmával többen is rámutatnak, hogy az utóbbi időben – különösen Joseph Ratzinger megválasztása óta – az Egyesült Államok vatikáni megítélése kedvezőbb lett, párhuzamosan Európa egyre borúlátóbb értékelésével. Pár évtizede ugyanis az Egyesült Államok még leginkább a kálvinista kapitalizmus, a fogyasztói társadalom, a társadalmi darwinizmus, a villamosszék és a meggondolatlan katonai fellépések hazájaként jelent meg a szentszéki retorikában; az ellenérzések azonban mára sokat csillapodtak. A Vatikán például tiltakozott ugyan az Irak elleni háború megindításakor, ma azonban XVI. Benedek nem sürgeti az amerikai hadsereg kivonását, sőt fontosnak tartja, hogy az – a keresztény kisebbségek védelme érdekében is – „békemisszón” továbbra is Irakban állomásozzon.
XVI. Benedek az Egyesült Államokat – elsősorban a vallásnak a társadalomban betöltött hangsúlyos szerepe és közéleti súlya miatt – különösen a katolikus Európa számára példaértékűnek tartja. Ahogy tavaly az Egyesült Államok újonnan kinevezett szentszéki nagykövete, a Harvard Egyetem katolikus hitre tért feminista jogászprofesszora, Mary Ann Glendon fogadásán hangsúlyozta: csodálja „az amerikai népet, amiért hagyományosan nagy jelentőséget tulajdonít a vallásnak a közbeszéd alakításában”; míg a vallás és az élet értékének hagyományos kérdéseit másutt (értsd: Európában) „a politikai életről alkotott szűk látókörű megközelítés jegyében” kiszorítják a közéletből.

Megfiatalodott, latinos egyház

Az amerikaiak 24 százaléka mondja magát katolikusnak, szemben a protestánsokkal, akik a társadalom több mint felét teszik ki. Mindazáltal – az ezernyi felekezetre tagozódó protestánsokkal szemben – viszonylag egységes csoportjuk egyes kérdésekben rendkívül hatékony fellépésre képes. A felmérések szerint a 2004-es elnökválasztásban a katolikusoknak is jelentős szerepük volt George W. Bush újbóli megválasztásában, annak ellenére, hogy a püspöki kar nem adott hivatalos nyilatkozatban útmutatást a hívőknek – a papság a mostani kampány idején is csak elégedettségének adott hangot, amiért mindegyik jelölt kiemelt fontosságot tulajdonít a vallásügyi kérdéseknek.
Túl azon, hogy az Egyesült Államokban (ahol az ateisták csak a lakosság 1,6 százalékát teszik ki) a vallás a közéletben és a mindennapokban számottevően hangsúlyosabb helyen áll, mint Európában, az amerikaiak abban is egyedülállóak, hogy vallásos elkötelezettségük a legkevésbé stabil: a keresztény felekezetek az egész világon itt a leginkább átjárhatóak. Nincs még egy olyan ország, ahol a vallási „piac” ennyire élénk, és a verseny ilyen kiélezett lenne. A vallási és társadalmi kérdések vizsgálatára szakosodott Pew Forum kimutatása szerint a felnőtt korú lakosok 44 százaléka már többször is felekezetet váltott; hitre jutott vagy éppen „hitet hagyott”.
A fluktuáció a katolikus egyházat alapvetően kedvezőtlenül érte: az elmúlt évtizedben az amerikai katolikus egyház hagyományos – olasz, lengyel és ír – közösségeinek létszáma jelentősen, körülbelül egyharmadával csökkent. John Allen, a National Catholic Reporter főszerkesztője szerint „az amerikai egy vallási szempontból nagyon dinamikus társadalom. A vallási és spirituális támogatást kereső emberek sok lehetőség közül választhatnak. Ha elalszunk, jönnek a vetélytársak, és elcsenik a piaci részesedésünket”. Ráadásul a legnagyobb növekedésen a protestáns, evangéliumi közösségek mentek át, amelyek csak a melegházasság- és abortuszellenes küzdelemben eszmei szövetségesei a katolikus egyháznak, máskülönben némelyikük „keményvonalas” antipápista, mint például a neves texasi lelkész, John Hagee, aki a katolicizmust nyilvánosan „Nagy Paráznának” és „aposztata egyháznak” nevezte.
Az elmúlt években a papság köreiben kirobbant pedofilbotrányok sok hívőt elbizonytalanítottak, és többen XVI. Benedeket személyesen is felelőssé teszik a válság elmérgesedéséért. „Nincsenek biztonságban a gyermekek a katolikus egyházban, mindaddig, míg a pápa nem vonja felelősségre az érintett püspököket – háborog Mark Serrano, a Papi Erőszak Túlélői szervezet vezetője. – Sajnos ezt Benedek pápa a mai napig nem tette meg, sőt kardinálisként húsz éven keresztül mentegette őket. A pápa maga is a probléma része.” Az amerikai katolikus vezetők szerint viszont megkezdődött a sebek begyógyítása. Úton Amerikába a pápa újságíróknak kijelentette: „Teljességgel ki fogjuk zárni a pedofilokat a szent hivatásból. Mélyen szégyenkezünk , és mindent meg fogunk tenni, hogy ez ne történjen meg később.”
A „fehér” katolikusok elvándorlását azonban nagyrészt ellensúlyozták a latin-amerikai bevándorlók, akiknek köszönhetően a nemzeti egyház teljes arculatváltáson ment keresztül. Ezzel Rómában is tisztában vannak: 2007 végén XVI. Benedek bíborossá kreálta a houstoni érseket: az egyházmegyében ugyanis – amely élén korábban sohasem állt bíboros – a katolikus hívők létszáma szédületes növekedésen ment át.
Ugyanez játszódik le a bevándorlás célpontjául szolgáló más déli – főként texasi – egyházmegyékben is: Dallasban például húsz éve 200 ezer katolikus élt, ma pedig több mint egymillió, akik legtöbbje mexikói származású. S miután egész Latin-Amerikát tekintve a fiatalok Mexikóban a legvallásosabbak – a papi hivatás is itt a legnépszerűbb pálya –, a bevándorlásnak köszönhetően az amerikai egyház jelentősen megfiatalodott, az egyházi élet pedig fölpezsdült.
Az Egyesült Államokban negyvenéves kor alatt már minden második katolikus hívő latin-amerikai; egy ilyen összetételű és aktivitású egyházban a hívőkre egy pápalátogatás is maradandóbb hatást gyakorolhat, mint valamelyik hagyományosan katolikus európai országban.
Megfigyelők emlékeztetnek, hogy a denveri egyházmegye például az 1993-as Ifjúsági Napon kétezer megtérőt toborzott, és nyolcszázalékos növekedést regisztrált a templomba járók között. „Van mit tanulnia a megfáradt katolikus Európának” – vélekedik a LEspresso című olasz hetilap vallásügyi elemzője.

Felmérés: ki mit gondol Izralelről?

Amerikai keresztények körében készíttetett felmérést a Washingtonban működő Joshua Fund nevű non-profit szervezet arról, milyen mértékben támogatják a hívők Izraelt napjainkban.

Az Amerikai keresztények hozzáállása Izraelhez és a Közel-Kelethez című felmérés eredményei szerint a zsidó állam legerőteljesebb támogatói az evangéliumi keresztények, de az összes kulcsfontosságú felekezetnél érzékelhető az Izrael-pártiság. Az amerikai keresztények több mint 80 százaléka állítja, hogy „morális és bibliai” kötelezettségének tekinti Izrael államának támogatását, és a Jeruzsálem békéjéért való imádkozást. Ezen belül ezekkel az állításokkal a protestánsok 85 százaléka értett egyet, míg a katolikusoknak csak 76 százaléka. A megkérdezettek fele ellenzi Jeruzsálem felosztását, 33 százaléka nem biztos benne, hogy melyik megoldás lenne jobb, 17 százalék viszont úgy véli, fel kell osztani a zsidó fővárost. A protestánsoknak 53 százaléka, a katolikusoknak pedig 44 százaléka támogatja az oszthatatlan Jeruzsálemet. Leginkább az evangéliumi keresztények támogatják az egységes Jeruzsálemet. Amerikában az evangéliumi keresztények száma egyébként 50-60 millióra tehető. A megkérdezett keresztények 44 százaléka nem tudja, hogy egy létrehozandó Palesztin állam békés demokrácia lenne-e vagy inkább terrorista állam: 32 százalékuk szerint inkább terrorista állam, és 24 százalék szerint inkább békés demokrácia lenne. A protestánsok nagyobb valószínűséggel állítják, hogy egy palesztin állam terrorista állam lenne, ezen belül is a republikánus és konzervatív evangéliumiak között a legerősebb ez a meggyőződés. A megkérdezettek fele állította, hogy szívesen ellátogatna Izraelbe, de majdnem ugyanennyien jelezték, hogy nem érdeklődnek egy izraeli út iránt. A keresztények 45 százaléka preferálna egy olyan amerikai elnökjelöltet, aki megvédi Amerikát az iszlám terrorizmustól, Izraelt megóvja egy iráni atomtámadástól, ellenzi Jeruzsálem felosztását és nem hajlandó Izraelre nyomást gyakorolni, hogy az tegyen engedményeket. A megkérdezettek 29 százaléka mondta azt, hogy ezek a tényezők nem befolyásolnák a választásban, és 9 százalékuk jelezte, hogy nem támogatna egy ilyen jelöltet. A telefonos felmérés során ezer keresztényt kérdeztek meg.

Busa Viola

A Lovag visszatér

root — Wed, 16 Apr 2008 12:11:35 +0200

Olaszország teljes gőzzel (értsd: politikusai egyre durvább hangnemű összeszólalkozásaival) készül a vasárnap és hétfőn tartandó előrehozott választásokra. Ha minden akadály elhárul az útból, és a szavazásra csakugyan sor kerül – egyesek formális okokból még szűk egy héttel a kitűzött időpont előtt is a választások elhalasztását szorgalmazzák –, a köz várhatóan visszatapsolja Silvio Berlusconit.

E sorok írójának bőven van oka a Lovag győzelméért izgulni, Berlusconi ugyanis kijelentette, hogy ha nem ő nyeri a választásokat, visszavonul, de akkor az olasz és külföldi újságíróknak nem lesz többé kiről írniuk, s így munkanélkülivé válnak. Úgy tűnik, Olaszország leggazdagabb embere addig is minden tőle telhetőt megtesz, hogy a tudósítóknak kenyeret adjon: szinte napról napra hangzatosabban bókol önnön nagyságának, vagy bombasztikus és megbotránkoztató kijelentéseivel élénkíti az általa unalmasnak tartott kampányt.
Egyebek mellett „Olaszország francia gyarmatosításával” riogatott arra az esetre, ha a baloldal győzne a választásokon, miután Romano Prodi kormánya támogatja, hogy az Air France-KLM megvásárolja az Alitalia légitársaságot. Majd az egyik televíziós műsorban egy fiatal, diplomás nő anyagi problémáira annyit válaszolt: „Fogjon egy gazdag férjet. A mai gazdasági helyzetben egy képzett nő másképp nem boldogulhat.” Egy gazdák előtt tartott kampányrendezvényen pedig rosszullétet színlelt, miután lenyelt egy falat mozzarellát: a tréfával a Nápolyhoz közeli tejgyárakban talált nagy mennyiségű, dioxinnal szennyezett mozzarella körüli botrányon élcelődött (képünkön). Majd a showman-politikus segítséget kért, hogy az asztalról eltávolíthasson egy tekintélyes méretű mortadellát: miután a mortadella Romano Prodi gúnyneve, Berlusconi hívei persze azonnal vették a lapot (a Prodi-kormány bukásához vezető januári bizalmi szavazás után a parlamenti ülésterem asztalain is előkerült a szeletelt mortadella, amit az ellenzéki szenátorok pezsgővel öblítettek le). A jobboldal vezére végül latintudásával hencegett – talán az egyetlen kvalitásával, amiről eddig nem tudtunk –; mint mondta, a latint olyan kiválóan beszéli, hogy „akár Julius Caesarral is együtt ebédelhetne”.
A közvélemény-kutatások egyértelműen Silvio Berlusconi győzelmét jósolják, aki a biztos szavazók körében mintegy tíz ponttal vezet ellenfele, Róma korábbi polgármestere, Walter Veltroni előtt. Nem is véletlen, hogy a 71 éves politikus nyilatkozataiból a biztos győzelem tudata sugárzik. Jóllehet „a történelembe már eddig is beírta a nevét”, biztosította az őt „pótolhatatlannak tekintő” politikai táborát, kész „viselni a keresztet”, és irányítani az újonnan létrejövő kormányt. „Nem elég a győzelem, jelentős többséggel akarok miniszterelnök lenni” – tette hozzá, immár abban a biztos tudatban, hogy a jogászok sem fogják megzavarni a kormányváltásban: időközben ugyanis a választások utánra halasztották a perét, amelyen többek között adócsalással is vádolják.
A választások formális lebonyolítása egyébként eddig is rendkívül ellentmondásosra sikerült. Egy kereszténydemokrata minipárt például, amelyet kezdetben kizártak a választásokból, utóbb a bíróságon bizonyította, hogy jogosult a részvételre. Egy ideig úgy tűnt, emiatt elhalasztják a voksolást, ám Giuseppe Pizza pártvezér végül elállt ebbéli követelésétől, és már csak ahhoz ragaszkodik, hogy logója felkerüljön a szavazócédulákra: úgy hírlik, hogy a nagyvonalú gesztusért cserébe Pizzát legalább egy államtitkári szék várja majd a következő kormányban, legyen az akár bal-, akár jobboldali.
Persze az sem biztos, hogy a 35 millió, napilap nagyságú szavazócédulát pár nap alatt sikerül újranyomtatni. A jobboldal ugyanis kifogásolta, hogy a közös listát állító pártok logóit szorosan egymás mellé nyomtatták, viszont a polgárnak csak egyiküket szabad beikszelnie; ha véletlen a két logót tartalmazó kocka egészére rajzol keresztet, a szavazata érvénytelennek számít. Az érintett pártok láthatóan attól tartanak, hogy átlagos szavazójukon kifognak az efféle fejtörők: Umberto Bossi, az Északi Liga vezetője például egyenesen azzal fenyegetőzött, hogy akár „fegyvert is ragadhatnának” a voksolást ellehetetlenítő „római gazfickók” ellen.

Életveszélyes Hittérítés

root — Wed, 02 Apr 2008 12:59:13 +0200

XVI. Benedek húsvétkor egy ismert olaszországi muszlim közéleti személyiséget keresztelt meg. A nagy sajtóvisszhangot kiváltó áttérés ráirányította a figyelmet az európai muszlim közösséget elhagyó „aposztaták” viszontagságos sorsára.

Olaszország egyik legismertebb muszlim újságírója, az egyiptomi származású Magdi Allam katolikus hitre tért, és a pápa által lefolytatott egyik húsvéti szertartáson hajolt a keresztvíz alá. A Corriere della Sera című napilap helyettes szerkesztőjeként általában muszlim és arab külpolitikai témákban cikkező Allam csak „hivatalosan” volt muszlim, vallását nem gyakorolta; sőt korábban Izraelt támogató nyilatkozataival magára is haragította hittestvéreit. Miután egyik 2003-as írásában élesen bírálta a palesztin öngyilkos merényleteket – valamint azok pártolása miatt az olaszországi muszlim közösséget –, a Hamasz életveszélyesen megfenyegette, olyannyira, hogy az olasz állam fegyveres testőrséget rendelt ki védelmére. Allam azonban nem riadt meg, és ezt követően Viva Israel (Éljen Izrael) címmel jelentetett meg könyvet a közel-keleti helyzetről. 2006-ban pedig „a kultúrák közötti megértés és tolerancia előmozdítására tett fáradhatatlan munkásságáért” elnyerte az izraeli Dan David-díjat és az azzal járó egymillió dollárt. „Miután halálra ítéltek, sokat elmélkedtem az élet értékéről. És rájöttem, hogy a gyűlölet, erőszak és halál ideológiájának egyik forrása az Izrael elleni diszkrimináció. Mindenkinek joga van létezni, kivéve a zsidó államnak és lakosainak – nyilatkozott decemberben egy olasz lapnak. – Ma Izrael mintát ad az élethez való jogról.”
Allam áttérése bizonyosan nem javítja XVI. Benedek megítélését a fanatikus muszlimok köreiben – Oszama bin Laden alig egy hete jelentkezett új hangfelvétellel, mely szerint a dán Mohamed-karikatúrák újraközlése az iszlám elleni „új keresztes háború” része, amelyben a római katolikus egyházfő is „jelentős” szerepet játszik. Ez évi legelső üzenetében a terroristavezér az európaiakat fenyegeti: „Próbára teszitek a musz-limokat. [] Anyáink veszejtsenek el bennünket, ha nem kelünk fel az Allah üzenetét közvetítő [Mohamed próféta] védelmében.” Federico Lombardi szentszéki szóvivő visszautasítja az egyházfőt ért vádakat: mint kifejtette, Benedek pápa több ízben is bírálta a Mohamed-karikatúrákat, bin Laden vádaskodása tehát alaptalan.
Mint emlékezetes, XVI. Benedek leginkább 2006 szeptemberében váltotta ki a bin Laden-féle iszlamisták haragját. A pápa ugyanis – nem sokkal törökországi látogatása előtt – egy egyetemi előadásában egy bizánci császárt idézett: „Nézd meg, mi újat hozott Mohamed a világra, és csak gonosz, embertelen dolgokat fogsz látni, egy olyan hitet, melyet karddal terjesztenek követői.” A pápa utólag hiába hangsúlyozta, hogy az idézettel mindössze filozofikus eszmefuttatását kívánta alátámasztani – szavai óriási felháborodást keltettek a muzulmán világban, az al-Kaida pedig a pápa meggyilkolására szólított fel.
Az aposztaták kezelésére nincs az iszlámnak egységes, átfogó útmutatása. A leginkább elterjedt értelmezés szerint a muszlim vallásjog, a sarija – a Korán és az iszlám hagyomány más forrásai alapján – megköveteli, hogy az aposztaták halállal lakoljanak; nem véletlen tehát, hogy ma a világ ötvenhét muszlim országából hét törvényben halálbüntetést helyez kilátásba az aposztatákkal szemben, Pakisztán pedig éppen most készül elfogadni egy törvényt, amellyel nyolcadikként csatlakozik a „klubhoz”. A „népi hitbuzgalom” szintjén pedig a gyakorlat még több országban létezik; Törökországban például ez év elején két embert öltek meg, amiért elfordultak az iszlámtól.
Hivatalos körökben (például nemrégiben a Brit Muszlim Tanács szóvivője vagy Egyiptom legfőbb vallási tekintélye, Ali Gomaa főmufti) általában elítélik a kitérőkkel való leszámolást, mivel „a hitehagyottaknak nem evilági, hanem túlvilági büntetéssel kell meglakolniuk”; magától a sarijától azonban, amely a fizikai leszámolást előírja, természetesen a vallási vezetők egyike sem határolódik el. A brit mohamedánok egy jelentős hányada azonban úgy tartja, hogy az efféle leszámolás nem csupán helyes, hanem egyenesen kötelező: egy közelmúltbeli felmérés szerint a fiatal muszlimok 36 százaléka szerint méltó a halálra, aki elhagyja az iszlámot. A Daily Telegraph a felméréshez kapcsolódó cikkében keresztény hitre tért exmuszlimokat szólaltatott meg, köztük egy fiatal nőt, akit saját – mindaddig mérsékelten vallásosnak mutatkozó – apja fenyegetett meg. A brit napilap szerint az efféle vallási üldöztetés egyre elterjedtebb a szigetországban, és a vallásos buzgalom ilyen esetben a családi köteléket is „felülírja”. Az érintettek tényleges számáról nincs pontos adat, hiszen a rettegésben tartott áldozatoknak csak egy kis hányada tesz feljelentést a rendőrségen, vagy kér segítséget emberi jogi szervezetektől.
A brit lap rámutat, hogy hasonló esetek még mérsékeltnek hitt családokban is előfordulnak, ahol egyébként a szülők nem ragaszkodtak például a hagyományos öltözethez vagy más vallási előírások megtartásához: nemrégiben egy ilyen esetben egy kamaszlány azért vált családja ellenségévé, mert Bibliát rejtegetett a szobájában. „A megfélemlítés rendkívül elterjedt és meglehetősen hatékony” – nyilatkozott Maryam Namazie, a nagy-britanniai Exmuszlimok Tanácsának szóvivője, aki szerint a „becsületbeli leszámolásoknak” főként az iszlámot elhagyó aposztaták esnek áldozatul. – „Magam is folyamatosan kapok fenyegetéseket e-mailen, levélben, telefonon. Amikor ma délután hazaértem, az üzenetrögzítőmön egy halálos fenyegetés fogadott.” Namazie rámutat, hogy a hollandiai és németországi hasonló szervezetek vezetői állandó rendőri védőőrizet alatt állnak, decemberben pedig egy angliai imám lányát helyezték védelem alá, miután hitehagyásáért saját családja fogadott vérbosszút ellene.

Purimi bomba

Purimi ajándékcsomagnak álcázott bomba robbant fel egy izraeli fiú kezében. A 15 éves Ami Ortiz, egy keresztény misszionárius házaspár gyermeke a nappaliban bontotta ki a csomagot, amelybe ismeretlenek cukorkák közé robbanószert rejtettek el. Ortiz életéért 24 órát küzdöttek az orvosok, de látását és egyik kezét valószínűleg így sem tudták megmenteni. Az izraeli hatóságok két körben keresik a merénylőket. David Ortiz lelkészként muzulmánok és zsidók között is nyert meg keresztény hívőket, ezért a rendőrség vizsgálja, hogy radikális dzsihádisták vagy a keresztény missziókat hevesen ellenző szélsőséges zsidó csoportok állnak-e a terrortámadás mögött. Izraelben 15 ezer kereszténnyé áttért zsidó él, és számuk 1967 óta folyamatosan növekszik.

Luthernek igaza volt – vélik egyre többen a Vatikánban is

root — Wed, 19 Mar 2008 11:47:05 +0100

Luther Márton kapcsán tollharcba került a brit Financial Times és a Vatikán: a brit lap bejelentése szerint ugyanis a Vatikán rehabilitálni szándékozik a reformátort. A találgatásokra az olasz sajtó közlése szolgáltatott alapot, mely szerint XVI. Benedek árnyalni szeretné az egyházban Lutherről kialakult képet, akiről ezért Castel Gandolfó-i nyári rezidenciáján egykori teológiahallgatóival zárt kapuk mögött tart majd tanácskozást.

A londoni napilap a Luther Márton szerepének esetleges átgondolásáról kiszivárgott értesülések alapján múlt pénteken kész tényként közölte a német reformátor katolikus „rehabilitációját”. A Szerkesztői vélemények rovatban megjelent csipkelődés a reformátor felmentését – mivel „mit sem változtat majd a dogmatizmuson” – „kozmetikai műtétnek” nevezte, és egy lapon említette a Vatikánnak azzal a „másik különös döntésével”, hogy a városállamban szobrot állítanak Galileinek. A szerző elmerengett, hogy a két „nagy lázadó” átértékelése után az egyház következő lépése vajon a „tévelygő juh” VIII. Henrik visszafogadása lesz-e. „Ezek a kezdeményezések arra szolgálnak, hogy megvillantsák Benedek pápa engedékenyebb arcát, aki rossz hírét egyedül magának köszönheti” – vont mérleget a gúnyos közlemény, amire a Szentszék azonnal replikázott: az értesülés minden alapot nélkülöz, a Vatikán ugyanis nem készül Luther rehabilitálására.
„Ratzinger tanár úr” évről évre összeül egykori bonni, tübingeni, regensburgi és münsteri hallgatóival – köztük például Christoph Schönborn bécsi érsekkel. Az „öregdiák-találkozót” sem müncheni érseki kinevezése, sem a Hittani Kongregáció elnöklése, sem a 2005-ös pápaválasztás nem szakíthatta meg. Az előző évek „nyári egyetemein” az evolúciótannal foglalkozott a tekintélyes tanulókör, az idei találkozó kutatási projektje azonban a német Ágoston-rendi szerzetes lesz, aki a 16. században kettészakította a nyugati kereszténységet. A La Stampa értesülései szerint a „professzor pápa” és öregdiákjai azzal a munkahipotézissel néznek az augusztusi ülésszak elébe, hogy Luther eszmeisége „katolikusabb” volt, mint amennyire azt az egyháztörténet-írás az évszázadok során sejteni engedte.

A látszattal és a brit sajtóban megjelent értesülésekkel ellentétben azonban az augusztus végén kezdődő pár hetes tudományos találkozó csakugyan mindössze az ökumenikus kapcsolódási pontok megerősítésére, a reformált egyházakkal folytatott párbeszéd előmozdítására szolgálhat. „Luther Márton kiközösítését az egyház sohasem vonta vissza, és most sem fogja visszavonni – nyilatkozott a Messaggero című lap által megszólaltatott vatikáni bennfentes. – Lehetséges, hogy a pápa így kíván hidat verni a reformált egyházak felé, a meglévő közös pontok, vagyis a Biblia és az egyéni hit fontosságának hangsúlyozásával.”
„Az idei témaválasztás kedvező jel a protestánsokkal való párbeszédre nézve – vélekedett Walter Kasper, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke is. – Luthertől sokat tanulhatunk, kezdve az Isten beszédének fontosságával. A Szentatya egykori diákjainak szemináriuma kedvezőbb értékítéletet hirdethet, árnyaltabb meglátást adhat Lutherről. Az Ágoston-rendi szerzetes ugyanis „olyan nézeteket előlegezett meg, amelyeket az egyház idővel újra felfedezett és meghonosított”. Kasper bíboros szerint a reformáció atyja például „joggal ragaszkodott a Szentírás fontosságához”.
Ratzingernek az eretnek szerzetes átértékelésére tett tapogatózásai nem újkeletűek. Már bíborosként kezdeményezte, hogy „mélyen” át kell gondolni a „nagy felforgató” megítélését, és „megmenteni, ami nagy horderejű a teológiájában”. Emellett az általa testközelből ismert németországi helyzet kapcsán hangsúlyozta, hogy „barátja az igazán szellemi protestánsoknak”, közeledését pedig kölcsönösnek érezte: „Protestáns oldalról újkeletű érdeklődés tapasztalható a katolikus valóság alapvető elemei iránt.”

Ahol a párhuzamosok találkoznak

Eltekintve attól, hogy a Financial Times álhíren alapuló, gúnyos szurkapiszkája teljesen indokolatlan volt, és méltatlan a lap híréhez, a nyugat-európai gyakorlat csakugyan azt igazolja, hogy a természetes szövetségesekként egymásra talált egyházak ma már kevésbé érzik taktikusnak a széthúzást és különbségeik hangsúlyozását, ami bizonyos mértékben kölcsönös hasonuláshoz is vezet. Egy olyan Nyugat-Európában, ahol a szekularista „túlerővel” szemben még a muszlim kisebbségekkel való szorosabb összefogás lehetősége is felmerült (különösen a franciaországi tapasztalatok alapján, ahol a laikus állammal szemben a vallási szimbólumokért folytatott harcban a helyi katolicizmus és az iszlám közös platformra került – lásd: Ratzinger bíboros szövetségeseket keres. Hetek, 2004. november 26.), parokiális szinten a keresztény közösségek egységfrontja jóformán magától értetődőnek számít. Ha tehát a nyugati keresztény egyházak jelenlegi közös – illetve közeledő – pontjait egy képzeletbeli egyenes mentén összekötjük, és a távoli jövőbe vetítjük, láthatjuk, ahogy a katolikus egyház teljesen utoléri Luthert, akit lassacskán elfoglalt újabb álláspontjából utólagosan pápistának nyilvánít. S talán viszont: a reformált felekezetek egyre időszerűtlenebbnek érzik a wittenbergi pontokat, ahogy önmaguk tükörképét ismerik fel a római testvéregyházban, és „katolikus hitújítókként” rehabilitálják a tridenti pápákat.
„A szekularizáció viharos tengerén egy hajóban evezünk – jellemezte Lukas Vischer svájci kálvinista teológus az evangélikus–református kapcsolatok helyzetét 2002-ben. – Krisztus népe mindenütt észreveszi ezt az új helyzetet. Ez összeköti sorsunkat, és tapasztaljuk, hogy a 16–17. századi hitvallási irataink hátterében egyszerűen még nem volt jelen az általános szekularizáció.” Helyzetértékelése egyre inkább a szélesebb keresztény világra illeszkedik; annyi bizonyos, hogy veszélyérzetében osztozik XVI. Benedek, aki egyik legutóbbi nyilatkozatában is az elvilágiasodás ellen figyelmeztetett, „amely a mindennapi élet összes területét áthatja”.

Index és gettó

root — Wed, 12 Mar 2008 11:41:08 +0100

Ritkák és értékesek címmel nyílt kiállítás Rómában a Szent Hivatal újkori irataiból. A Vittoriano Múzeum tárlatának internetes oldala alapján a közszemlére tárt dokumentumok közül a Tiltott könyvek jegyzékének egy korai szövege, illetve a Pápai Állam városainak gettósítási tervrajzai a leginkább figyelemreméltóak.

A merész képzettársításokra hajlamos szemlélő több párhuzamot is felállíthat a magyar titkosszolgálatok és a katolikus inkvizíció archívumai között: teljes egészében egyelőre gyakorlatilag mindkettő hozzáférhetetlen; apró részletekben kerülnek napvilágra, és mindkettőt bizonyos mértékben a titkolózás és bűntudat légköre lengi körül. Persze, míg az előbbi érintettjei köztünk élnek, az inkvizíció iratkötegeiben szereplő nevek és ügyek már rég a múltéi, s csak – a pár évszázaddal megkésett, inkább belső reflexiónak vagy elhatárolódási rituálénak számító – pápai bocsánatkérésekben aktualizálódnak. Az egykor életbevágó, ma már csak „ritka és értékes” dokumentumrégiségeket pedig múzeumban csodálhatjuk meg, ahol a feljelentőleveleket vagy a könyvek előzéklapjain szereplő cenzori jegyzeteket talán a gubacstinta-kutatók bogarásszák a legodaadóbb figyelemmel.

Biblia a máglyán és a „gettók kora”

Egyházi elöljárók rendre az olasz lakosság szemére hányják, mennyire járatlan a Bibliában, pedig ezért a népnyelvi Bibliák 1596-os betiltása a felelős, amely másfél évszázadig változatlan formában érvényben volt – állítja Gigliola Fragnito 1997-ben, az olaszországi „Biblia évében” megjelent La Bibbia al rogo (A Biblia a máglyán: az egyházi cenzúra és a népnyelvi bibliafordítások, 1471–1605) című könyvében. A Pármai Egyetem munkatársa rámutat arra, hogy az ellenreformációs pápai Indexek tették a legtöbbet honfitársai biblikus műveletlenségéért, hiszen a bibliafordításokat e tilalmak nyomán sorolta a közgondolkodás az „eretnek” iratok közé, amelyekkel a 16. századtól állított máglyákon együtt semmisültek meg. A határozatnak egy jelentős népnyelvi bibliakultúra felszámolásán túl a szerzőnő szerint a katolikus Európa déli és északi területei közötti különbségek elmélyítésében is jelentős része volt.
Az ellenreformációt megelőző időszakban a katolikus egyház országonként eltérően ítélte meg a köznyelvi bibliafordításokat, és általában türelmesnek bizonyult. Nem létezett egységes, központilag meghatározott álláspont: az eretnekgyanús kezdeményezések ellen az egyházi elöljárók felléptek, a belső felhasználást azonban nem tiltották. Így történhetett, hogy Itáliában (mint ahogy német és lengyel nyelvterületen is) főpapi jóváhagyással, egyházi rendek munkájából készültek el az első nyomtatott köznyelvi Bibliák. Mindehhez hozzájárult, hogy az ihletettnek tartott latin Vulgatának a szövegromlás miatt ekkorra már számtalan szövegváltozata létezett, tehát nem is igazán lehetett volna egyetlen megbízható Biblia alapján felülbírálni a sokféle fordítást. (Később a tridenti zsinat egyik feladata pontosan abban állt, hogy kezdjen el rendet tenni a Jeromos-féle szöveg körüli káoszban: kellemetlen volt, hogy a betiltott fordításokat nincs mivel felváltani.)

Eretnekekre vonatkozó pápai dokumentum

Az ellenreformációs gépezet tehát – Fragnito és más kutatók szerint – a „bibliás” reformátorokkal szembeni fellépésével a katolikus területek köznyelvi Biblia-kultúráját is eltiporta. IV. Pál 1557-es római Indexétől persze rögös út vezetett VIII. Kelemen „végleges” Indexéig (a tridenti zsinat által felállított Index Kongregációja és az inkvizíció; a pápák és püspökök; a „nemzeti” és a római inkvizíciók közötti tekintélyharcok több Index elvetéléséhez, illetve egymásnak ellentmondó vagy homályosan fogalmazó jegyzékekhez vezettek). Tény azonban, hogy 1596-tal megkezdődött a bibliafordítások módszeres elkobzása és megsemmisítése, a rendelet szigorát pedig csak 1758-ban, XIV. Benedek enyhítette.
A reneszánsz pápaság türelmes zsidópolitikája is az ellenreformáció hatására változott elnyomóvá, ahogy azt a római kiállítás egy másik különleges eleme, egy gettóalaprajz is szemlélteti. A 16. század kiútkereső zűrzavarában a Talmud-égető és az engedékeny pápák egymásnak adták a tiarát, mégis a már említett IV. Pálnak a római gettót megalakító bullájától fogva általánossá vált az itáliai városokban, hogy a zsidókat őrzött, éjszakánként zárt kényszerlakhelyen tartsák: a Nyugat-Európában ekkoriban létrejött gettók közül utolsóként éppen a rómait számolták föl, 1883-ban. A két esemény között eltelt időszakot az itáliai zsidó történelem kutatói a „gettók korának” nevezik.

Tágra zárt levéltárak

Isten malmai lassan őrölnek – a Vatikán az inkvizíció Galilei ellen hozott 1633-as ítéletét csak 1992-ben semmisítette meg, a Szent Hivatal archívumát pedig csak 1998-ban tette hivatalosan hozzáférhetővé. Ez utóbbi feldolgozása azóta is ólomcipőben halad, aminek a külső szemlélő két közvetlen eredményét látja: egyfelől időnként kiállítások, sajtótájékoztatók és más hírverések „fedik fel” az eretnekség ellen létrehozott, „rettegett intézmény” néhány titkát – vagyis a római kúria ijesztő örökségéről több felvonásban rángatgatják le a leplet. (Jóllehet az anyag már a történelmi kutatásra tartozik, mégis felmerül a kérdés, hogy az eljárás mennyire ízléses, tekintve, hogy az inkvizíció tényleg sokak életét követelte, és még többeket nyomorított meg.) Másfelől széles teret enged a megalapozatlan találgatásoknak: Angelo Amato, a Hittani Kongregáció titkára például kijelentette, hogy a katolikus egyház nem félemlítette meg Galileit, s a történészek csak a kegyetlen népbutító szerepében akarják feltüntetni a pápaságot, azért hordanak össze hetet-havat a Galilei-per kapcsán, a csillagász ugyanis nem a Szent Hivataltól, hanem a pokoltól való félelmében tagadta meg téziseit.
A legtöbb vitát a Vatikáni Titkos Levéltár fokozatos, vontatott kutathatóvá tétele váltja ki. A levéltár 1922–1939 közötti szekciójában például 2006 szeptembere óta a müncheni és a berlini nunciatúra anyagai már kutathatók, de az 1939 utáni időszakból már azok sem. Az intézmény ma is inkább az állománya zárolására szolgál, semmint megosztására, és abban is egyedülálló a világon, hogy még a Jad Vasem Intézet történészei számára sem hozzáférhető. Egyelőre tehát XII. Piusnak a holokausztról szerzett értesülései sem ismerhetők – erről talán csak a Titkos Levéltár halogató és takargató technikája szolgálhat közvetett felvilágosítással.

Adóprés alatt a Vatikán

root — Wed, 19 Sep 2007 07:57:15 +0200

Olaszországban belpolitikai vihart kavart, hogy az Európai Bizottság (EB)„kotorászni” kezdett a katolikus egyház intézményeinek adókedvezmények formájában juttatott állami támogatások ügyében.

Az EB továbbra is mérlegeli, hogy alapos vizsgálat alá vegye-e az olasz állam részéről a katolikus egyháznak – még az utolsó Berlusconi-kabinet idején – jóváhagyott adótámogatást. Miután Brüsszel augusztus végén beharangozta kutakodási szándékát, egyelőre még az adatlekérdezésnél tart az olasz hatóságokkal való egyeztetésben. A vizsgálatok az „üzleti tevékenységet folytató” egyházi tulajdonú intézmények – főként iskolák, kórházak, szállodák, üdülők, bankok, mozik – kommunális, ingatlan- és társasági adókedvezményeire vonatkoznak, amelyek ügyében az EB-nek ugyanúgy kötelessége vizsgálatot indítania, mint ahogy tenné ezt bármely egyéb jogtalan állami segítségnyújtás gyanúja esetén. Olaszországban ugyanis – a legfelsőbb bíróság korábbi döntésével ellentétesen – az állammal szerződést kötött egyházak mentesülnek az ingatlanadó fizetése alól, emellett ötven százalékos adókedvezményt élvez az egyházak kereskedelmi tevékenysége. Az érintett intézmények száma eléri a százezret. Amennyiben az EB úgy találja, hogy az adókedvezmény sérti az uniós előírásokat, az olasz egyháznak vissza kell fizetnie az olasz államkincstártól jogtalanul kapott jövedelemadó-kedvezményt, aminek évenkénti összege vatikáni és olasz számítások szerint is megközelíti az 1,3 milliárd eurót.

Jonathan Todd, az EB versenyügyekben illetékes szóvivője elismerte a – bejelentések alapján indított – eljárás újszerűségét: ha ugyanis a vizsgálat megindul, az az első olyan EU-ellenőrzés lesz, mely a római katolikus egyház pénzügyeivel kapcsolatos. Ami azonban hasonló eljárások sora előtt nyithatja meg az utat: Todd elárulta, hogy EU-s részről hasonló jogvita indulhat a spanyol katolikus egyháznak nyújtott adómentességek és a belga egyház áfa-viszszaigényléseinek ügyében is.
Az olasz jobboldal bosszúsan fogadta – és alapvetően a szélsőbal EU-s aknamunkájának tulajdonítja –, ahogy az EU belekapirgál a helyi egyházfinanszírozási rendszerbe. Roberto Formigoni, Lombardia tartomány elnöke szerint „az EU bebizonyította, hogy nincs tisztában a saját hatáskörével (), és engedett az olasz állam és egyház kapcsolatáról forgalomban lévő legszélsőségesebb eszméknek”. „Maga a gondolat, hogy az EB vizsgálatot indítson az olasz állam ellen a vallási intézményeknek juttatott pénzügyi támogatásáért, súlyos érzéketlenségről tanúskodik hazánk vallásos kultúrája iránt” – háborgott Gianni Alemanno, a konzervatív Nemzeti Liga (AN) politikusa. Míg Gianfranco Rotondi jobboldali pártelnök szerint „nem ez az első eset, hogy az EU felől keresztényellenes szél fúj”, némelyik jobbközép képviselő Prodit is felszólította, hogy „kokettálás” helyett határolódjon el az olasz szélsőséges antiklerikális csoportoktól és „az EU-ban újabban domináló radikális szabadkőműves köröktől”.
Az adóreformot és az államháztartási hiány felszámolását ígérő Prodi balközép kabinetjének tagjai azonban a laikus államra és az egyenlő bánásmód elvére hivatkoznak, a zöldpárti Paolo Cento pénzügyminiszter pedig bejelentette, hogy kormánya a 2008. évi állami költségvetés megvitatásával együtt erre a kérdésre is pontot fog tenni.
Bár az olasz egyházvezetés úgy véli, az egyháznak nincs mitől tartania, mert fontos közhasznú és szociális szerepet tölt be az olasz társadalomban, és az adókedvezményeket az állam és az egyház közötti szerződés szabályozza, időközben – Brüszszel és az olasz baloldal nyomására – a politikusok értésére adta, hogy fejet hajt a jelenlegi adóügyi szabályozás felülvizsgálata előtt. Giuseppe Betori püspök, az Olasz Püspökkari Konferencia főtitkára ugyanis az Avvenire katolikus napilap hasábjain elismerte, hogy a vitatott adókedvezmények nem képezik részét a konkordátumokban rögzített megállapodásoknak, és csak az államnak a nonprofit szektort segíteni kívánó rendelkezéséről van szó. A „Cor Unum” Pápai Tanács titkára, Karel Kasteel pedig – a pénzügyminiszter nyilatkozatát követő egy héten belül – a La Stampának adott interjúban nyilvánította ki egyháza hajlandóságát az olasz egyháztámogatást szabályozó 1984-es „konkordátum korszerűsítésére és az adókérdés felülvizsgálatára”.