Kereső toggle

Kegyetlen játékok

Iskolai bántalmazás modern módra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sok ezer gyerek indul el naponta félelmekkel telve az iskolába, mert annyira tart zaklatóitól, akik az udvaron, a folyosón vagy az öltözőben csak arra várnak, hogy őt elkaphassák. A 25 éves Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetőjével, Csekeő Borbálával beszélgettünk a kortárs bántalmazásról. 

Sok félreértés van a „bullying” szó körül, segítene tisztázni, hogy pontosan mit értünk rajta?

– A bullying tulajdonképpen egyfajta bántás, bántalmazás. Két alapvető jellemzője van: egyrészt mindig van benne egy szándékosság; másrészt mindig egy folyamat, nem csak egy egyszeri, indulatból okozott károkozás. Lehet verbális, fizikai, történhet az offline vagy az online térben, lehet olyan dinamikája, hogy egy ember bántalmaz egy másikat, de lehet csoportos is.

A csúfolódás, cikizés, lekicsinylés akár mindennaposak is lehetnek egy iskolai közösségben, gyakori, hogy ezért ezeket a közösségi lét természetes velejárójának tekintik. Mit gondol erről?

– Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de mégis igaz, hogy bizonyos szavak jobban fájhatnak, mint egy pofon vagy egy ütés. Nem olyan nehéz belátni azt, hogy a verbális megalázás vagy csúfolás milyen nagy, akár életre szóló károkat is okozhat a másikban. A bántalmazás fő célja ilyenkor az áldozat önbecsülésének és pozitív énképének a lerombolása. Nagyon komolyan kell venni, annál is inkább, mert a fizikai, érzelmi, verbális megalázások sokszor együttesen jelentkeznek. Ha egy bántalmazó nem kap egyértelmű visszajelzést arra vonatkozóan, hogy még csak szavakkal sem bánthatja a másikat, akkor nagyon könnyen megy tovább másfajta bántalmazás irányába.

A verbálison túl milyen fajta zaklatásokat érdemes még megemlíteni?

– Nagyon gyakori az is, hogy különböző tettekkel, gesztusokkal bántják egymást a gyerekek. A kiközösítés, az ignorálás, a másik levegőnek tekintése is ide tartozik. Ebben nincs semmilyen verbalitás, mégis ugyanolyan érzelmi bántalmazásnak számít.

Min múlik az, hogy egyes gyerekek könnyedén, mások nehezebben viselnek el egy ilyen helyzetet?

– Bárki lehet a bullying áldozata – bárki, akit kiválasztott egy közösség arra, hogy megalázzák, zsarnokoskodjanak fölötte vagy kiközösítsék. Az, hogy ki milyen károkat szenved, mikor tud segítséget kérni, hogyan tud ebből kilépni mások segítségével, nagyon különböző. Nagymértékben függ attól, hogy kinek milyen az érzelmi bázisa, és milyen tapasztalatai vannak, számíthat-e támogatókra akár a családban vagy a kortárs közegben. Akinek az önbizalma nem annyira erős, vagy korábban is megtapasztalt már bántalmazást, az sokkal nehezebben fogja ezt viselni. 

Mire figyeljenek a felnőttek, hogyan lehet észrevenni akár pedagógusként, akár szülőként, hogy bántalmazás áldozata egy gyerek?

– A látványos viselkedésváltozás például lehet egy tünete ennek. Kamaszkorban elég nehéz azonosítani, mert eleve része ez az életkori sajátosságoknak, és ilyenkor egy nem bántalmazott serdülő sem feltétlenül tűnik kiegyensúlyozottnak. A túlzott agresszivitás vagy tartós magába fordulás viszont nagy valószínűséggel jelezheti azt, hogy bullying áll a háttérben. A kortárs bántalmazás, csúfolódás, kiközösítés már az ovisok közt és kisiskoláskorban is nagyon fájó sebeket tud okozni. Ebben a korosztályban a gyerekek gyakran szomatikus tünetekkel reagálnak a megnövekedett stresszre. Ha egy gyereknek rendszeresen hasi fájdalmakkal indul a nap, fejfájásra panaszkodik, gyakrabban válik beteggé, akkor ezt is kezeljük fontos jelzésként.

Sokszor nagyon nehéz a gyerekektől megtudni azt, hogy mi történik az iskolában, hogyan lehet ezt szülőként vagy pedagógusként mégis elérni?

– Azt gondolom, hogy a faggatózás vagy a titkok után való kutakodás nem célravezető. Sokkal fontosabb, hogy egy gyerek kapjon olyan megerősítő gesztusokat a szülőtől, amik azt közvetítik felé, hogy „én itt vagyok és segítek neked, ha kell”. Ezenkívül kell, hogy legyen arra lehetőség, hogy közösségben is tudjanak lenni egymással a gyerekek és a szülők, és törekedni kell arra, hogy  legyen olyan védett idő és tér, amikor a gyerek elmondhatja azt, ami neki fáj. Az a tapasztalat, hogy annak sikerül ezt a bizalmat megőriznie serdülőkorban is a gyerekével, aki a gyereke felé is mer bizalmat adni.

Mindezek ellenére mégis előfordulhat, hogy a gyerekek esetleg annyira félnek, hogy sem otthon, sem az iskolában nem mernek beszélni arról, hogy mi érte őket. Mi lehet ennek az oka?

– Ebben nagyon nagy a pedagógusok, sőt azt mondanám, hogy az egész iskola felelőssége, hogy mennyire veszélyes segítséget kérni egy közösségben. Sajnos a segítségkérés után sokszor előfordulhat, hogy azzal kell az áldozatnak szembesülnie, hogy „elmondtam, ami történt, de védelmet nem kapok, segítséget nem kapok, ellenben a kortársaim szemében most már nemcsak a béna és a lúzer vagyok, hanem a spicli és az áruló is”. Ezt pedig közösségi szinten lehet csak kezelni. Ezért fontos, hogy a pedagógusok ne csak abban gondolkodjanak, hogy mit lehet tenni, amikor már baj van, hanem prevenciós szemléletre törekedjenek, aminek központi eleme, hogy figyeljünk egymásra, és ne csak akkor kérjünk segítséget, ha az minket érint, hanem akkor is álljunk ki a másik mellett, amikor azt látjuk, hogy ő kerül bajba. Egy egymást védő, egymást figyelő attitűd kell, hogy kialakuljon egy közösségben. 

A gyakorlatban hogyan tudja megvalósítani egy iskola, hogy ilyen légkör alakuljon ki?

– Nagyon fontos, hogy milyen mintát adnak erről a tanárok. Ha például egy tanár egy másik tanárt leminősít a gyerekek előtt az órán, akkor ez egy minta, hogy ezt meg lehet tenni. Még súlyosabb, ha azt látják a gyerekek, hogy vannak társaik, akiket a felnőttek megalázhatnak vagy megszégyeníthetnek mások előtt. Egy-egy ilyen gesztus mélyen alááshatja azt a törekvést, hogy egy elfogadó és egymást segítő légkör tudjon kialakulni az iskolában. Rengeteg közösségépítő játék és gyakorlat is van, de igazából minden közösségi élmény segít ebben. Az osztályfőnöki és etika órák nagyon jó lehetőséget biztosítanak az ilyen kérdések megbeszélésére, ilyenkor lehet toleranciáról, elfogadásról, egymás segítéséről vagy akár a zaklatásról is beszélgetni. Ezenkívül vannak kifejezetten olyan programok, amelyek a segítést célozzák, például a Kék Vonalnak is van egy olyan pedagógus-továbbképzési programja, ami mentor tanárokat képez, akik aztán segítő csoportokat alakíthatnak ki az iskolákban.

Vannak iskolák, ahol zéró toleranciát vezetnek be a bullyinggal szemben. Mit jelent ez, mennyire megvalósítható egy ilyen program?

– Ennek a megvalósíthatósága azon múlik, hogy van-e a felnőttekben elég önreflexiós képesség és önfejlesztésre való motiváció, vagyis nyitottak-e arra, hogy ezt először magukon kezdjék el. Ez akkor lesz nemcsak egy díszes felirat az iskolai folyosón, ha a gyerekek napi szinten azt tapasztalják a pedagógus–szülő, pedagógus–pedagógus, pedagógus–diák közötti viszonyrendszerben, hogy lehetséges a konfliktusokat erőszakmentesen rendezni, és van egy kölcsönös tisztelet, ami életkortól és pozíciótól függetlenül mindenkinek jár. Ekkor tud a gyerekek közti interakciókban is megvalósulni a zéró tolerancia. Azt is látni kell, hogy a gyerekeknek számtalan szorongást keltő szituációval kell megküzdeniük nap mint nap az iskolában. Olyan társakkal vannak összezárva napi nyolc órában, akiket nem ők választottak, folyamatosan magas szinten kell teljesíteniük az órákon, meg kell tanulniuk egyedül rendezni a konfliktusaikat, és mindez rengeteg erőfeszítést kíván tőlük. Ezért fontos kérdés, hogy az ebből adódó feszültséget és frusztrációt a gyerekek mikor és hol tudják levezetni. Van-e elég lehetőségük sportolni, játszani, pihenni, sikerélményeket szerezni, vagy egyszerűen csak tombolni, például spontán kiabálni. 

Hogyan lehet kezelni azokat a helyzeteket, amikor már felmerül a gyanú, hogy egy közösségben bullying zajlik? Mit lehet ilyenkor tenni pedagógusként, szülőként, hogy lehet egy ilyen helyzetet helyreállítani?

– Sokkal könnyebb kideríteni valamit, és megnyerni a gyerekeket a feltárásra, együttműködésre, ha van egy átlátható következményrendszer, ahol mindenki tudja, hogy miért keressük a bűnöst, és mi történik akkor, ha kiderül valami. Tudják, hogy nem a büntetésen vagy a megtorláson van a hangsúly, hanem a közös gondolkodáson, jóvátételen és helyreállításon. Ekkor az egész procedúra már nem lesz olyan ijesztő a számukra.

Sokszor előfordul, hogy jeleznek a gyerekek, akár többször is, de mintha a felnőttek nem hallanák meg ezeket a segélykiáltásokat. Mi lehet ennek az oka?

– Ez lehet önvédelem is a felnőttek részéről. Ha nem tudom, hogy milyen eszközök állnak a rendelkezésemre, nem tudom, hogy mit csináljak egy ilyen helyzetben, akkor inkább elhitetem magammal azt, hogy igazából nincs is olyan nagy gond. Felnőtt korunkra sajnos hajlamosak vagyunk már elfelejteni azt, hogy milyen rossz érzés volt, amikor kisgyerekként kicsúfoltak vagy kiközösítettek minket.

Mi lehet a következménye annak, ha van jelzés, de nem sikerül a felderítés, nincs jóvátétel, és a gyerekek ott maradnak egy megoldatlan helyzetben?

– Ha egy közösség nem állítja le a saját belső normarendszere alapján a bántalmazást, a bántalmazót, akkor ez egy tünet is arról, hogy a tágabb közösség nem működik jól. Egy tünetet le lehet tagadni vagy figyelmen kívül lehet hagyni, de ha az alap normarendszer nincs a helyén, és a gyerekek azt veszik észre, hogy annak nincs különösebb következménye, ha csúnyán beszélnek a másikkal, akkor legközelebb majd el is fogják gáncsolni a másikat. Ha nincs következménye annak, hogy megverik a másikat, akkor legközelebb majd ki is rabolják.

Olyan is előfordulhat, hogy kezelnek egy problémát, de csak a felszínen. Az intézményeknek ugyanis sokszor az az érdeke, hogy minél hamarabb normalizálódjon egy helyzet. Lehet, hogy adnak ilyenkor egy igazgatói figyelmeztetést, vagy van valamilyen látványos akció, egy megnyugtató szülői vagy tanári értekezlet, de ha ilyenkor nem mernek mélyebbre menni, és megvizsgálni, hogy mi is történt valójában, és mit kell tenni azért, hogy ez ne ismétlődjön meg, akkor nem lehet tartós változásra számítani.

Mi tartja vissza az intézményeket attól, hogy mélyre menjenek egy ilyen helyzetben, és szembenézzenek a valósággal?

– Sok olyan felelősségi és jogosultsági kérdés van, amiről jó lenne, ha a pedagógusok tudnának együtt gondolkodni a pedagógusképzés vagy továbbképzés során. Sokszor nem egyértelmű egy tanárnak, hogy mennyire az ő feladata az iskolába járó gyerekek értékrendjébe, normáiba vagy viselkedésébe beleszólni. Az egyik szélsőség, amikor a pedagógus a társadalom és a család ellenében szeretné a gyerekeket megnevelni, a másik pedig az, amikor valaki csak a tananyagot akarja leadni, de az már nem érdekli, hogy a szünetben mi történik. A kettő között keresi sokszor egy tanár, tanári kar vagy közösség a maga szerepét és válaszát arra a kérdésre, hogy meddig és milyen eszközökkel szólhat bele a kortárs kapcsolatokba. Sokszor az ilyen helyzetek nagyon sok plusz energiát és extra munkaidőt igénylő feladatokat is jelentenek, amire sok esetben nincs már kapacitása a pedagógusoknak.

Tudna esetleg jó és rossz példát említeni a gyakorlatból a bullying kezelésére?

– Rossz példát nagyon sokat tudnék mondani, hiszen a Kék Vonal segélyvonalára szinte minden nap több olyan történet érkezik be, amikor egy gyerek arról számol be, hogy őt bántják, kiközösítik vagy esetleg megverik a társai. Nem ritka az sem, hogy kiderül, hogy a gyerek ezt jelezte már a tanárnak, vagy biztos benne, hogy látják a tanárok, hogy mi történik, de még sincs változás. A tapasztalat az, hogy nagyon magas az az ingerküszöb, mire a tanárok úgy érzik, hogy eljött az ideje annak, hogy beavatkozzanak, és megvédjenek valakit a társaitól. Ugyanakkor többször előfordult, ha egy-egy ilyen eset mögé néztünk, és felhívtuk az iskolát, hogy kiderült, hogy közben a háttérben már elkezdődött egy közös gondolkodás, és vannak próbálkozások. Sok pedagógus kifejezetten hálás azért, ha kap egy ilyen telefonbeszélgetésben lehetőséget arra, hogy közösen gondolkodjunk, és nézzünk meg más nézőpontokat is. Sokszor a bántalmazó gyereknél az egész családnak szüksége lenne segítségre, és általában felszabadító a pedagógus számára az, hogy ennek van egy olyan dimenziója, ami már nem az ő felelőssége. A Kék Vonalnál vállaljuk azt is, akár gyerek, akár felnőtt hív föl minket, hogy a különböző szereplők között – családsegítő, szülők, iskolapszichológus, osztályfőnök – a kapcsolatfelvételt megkönnyítjük, közvetítünk, és akár esetfeltáró konferenciabeszélgetést is szervezünk.

Mi a tapasztalata, van különbség a különböző társadalmak között abban, hogy jól vagy rosszul kezelik a bullyingot az iskolákban?

– Részt vettünk olyan projektben, ahol nyugat-európai és kelet-európai országokból is voltak projekttagok. Ennek kapcsán nagyon sok olyan oktatási eszköz és anyag eljutott hozzánk, amiket ezekben az országokban alkalmaznak. Amiben biztos, hogy van különbség, az az iskolák hozzáállása, és persze a lehetőségük, hogy mennyire szánnak, illetve szánhatnak erre plusz időt, delegálhatnak erre plusz munkatársat, mennyire része ez a pedagógusképzésnek, és mennyire fektetnek hangsúlyt a közösségépítésre mint külön feladatra.

 

Olvasson tovább: