Kereső toggle

Magyar filmsiker előzi a hollywoodi műhelyeket

A nemzet zsiványa

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sejthető volt, hogy a Viszkis egyszer a mozivászonra lép. Bár a film fő célja a bevétel maximalizálása, a tömeglélektani és szociológiai tanulságok levonása sem lett volna érdektelen. De akkor ki vett volna mozijegyet Antal Nimród alkotására?

Mivel azonban az akcióra és az izgalomra került a hangsúly, a magyar filmek versenyében jókora „kasszát robbantott” A Viszkis. Sőt, olyan márkanevekkel felcímkézett premiermozikat utasított maga mögé, mint a DC-comics és a Pixar. A hazai „gigafilmek” amúgy mind tudatosabban a szélesebb nézőtábor felé fordulnak, s azt rendre sikerül is elérniük. Az év első nagy sikere, a Kincsem is ezt példázza – amelynek nyitóheti rekordját most éppen A Viszkis haladta meg. Élmény, hogy mind a százhuszonhat vetített perc üresjáratok és felesleges snittek nélküli: Antal Nimród elénk teríti mindazt, amit eddig tanult a szakmából, kezdve a kultfilm Kontrolltól az Amerikában forgatott munkáiig.

Ez a rutin most átjön: a fő karakterek és néhány erős jelenet láttán szenzoraink hiteles jellemábrázolást érzékelnek, az üldözős percek feszültségét (akárcsak a nagy előd Kontroll-ban) a vérnyomásunkkal együtt fémes-dübörgős zenék fokozzák, a kameramunka egyszerűen „nyugati” színvonalú. Vizualitásában is erős például, ahogy a főhős magát vonat alá szíjazva Magyarországra szökik át, sőt a Ceauşescu-diktatúra pillanatai is a félközeli plánokban meg az arcok játékában oly hitelesen nyomasztóak, mintha csak Dragomán György erdélyi születésű író világsikerű A fehér király-ába lapoznánk bele.

Nyilvánvaló, hogy A Viszkis nem művészfilm, de azért jóval több akciók laza halmazánál. A történet kerete egy a filmen végignyúló, időbeli visszaugrásokkal szaggatott párbeszéd Ambrus Attila (Szalay Bence) és kihallgatója között, ami egész nívósan mesél a kelet-európai kisemberek nyomorúságairól. Megvillan itt a székely életérzés mély fájdalma, a mindkét (román majd magyar) tájékon megélt elszigeteltség, de a kaffkai bürokrácia és a tenyeres-talpas korrupció is, melyek vaskos falat húznak a nem idevaló egyén beilleszkedési vágya elé. Még ha az magyarnak érzi is magát. Apró életképek sora vezeti fel, hogy végül miért a pénz, mégpedig a rengeteg pénz lesz az egyedüli eszköz, a kenőanyag a beilleszkedéshez. Ezen eszköz megszerzése (ahogy a filmben hangzik: elvétele), majd látványos eltapsolása teszi Ambrust egyre magabiztosabbá, barátai-barátnője pedig beveszik a medvebőrökkel való kereskedés gyógyszövegét.

A nézők számára lassan rokonszenvessé váló kalandort a film időnként szándékosan eltávolítja a hősi szereptől: a banki alkalmazottak rettegése átélhető empátiát kelt, a végig izzadva bagózó, dülledt, babakékszemű nyomozó (Schneider Zoltán parádés alakításában) pedig keserűen vágja az arcába, hogy amíg a rabolt pénzt szórva járta a világot, addig ő (és csomó más kisember) éppen az ügyei miatt szakadt el a normális élettől, például a családjától. Amikor viszont, mindezért besokallva végül a bosszúálló énje kerekedik felül, és egy gyilkossági kísérletet is rá akar varrni „ügyfelére” – mi, nézők bizony újra a Viszkisnek szurkolunk. Ekképp terelget minket a film és ez megint csak: ügyes…

Nem vonnánk meg e jelzőt a látványelemektől sem. Van ezek közt vélhetően parodikus jelenetsor, amolyan kikacsintásféle a klasszikus western vagy éppen a Guy Ritchie-filmekre. Hisz komolyan nem nézhető az a párbaj, ami a Viszkis és a pufók, zöldkabátos, MZ-motoros postás közt zajlik a panel kapualjak meg a neonfényes metróállomások között. Van viszont olyan is, ami megállná a helyét (ha a rendőrségi Opeleket becserélnénk) bármely James Bond filmben is – nagy lájkot érdemel a felelős hazai stáb szakértelme.

Talán egyedül az elharapott lezárás ad okot kifogásra. Az eddig pontos Schaffhausenként ketyegő dramaturgia hirtelen ütemét veszti és földre pottyan az utolsó pillanatokban. Tudjuk, még jönne egy fejezet a sztoriból Ambrus szökése után. Elképzeljük a torokban a szívdobbanásokat a zuglói rejtekhelyen, a mindent elöntő természetidegen csendet, amiből érzi a hétpróbás zsivány, hogy most tényleg vége a dalnak – ahogy mindezt a valódi Ambrus Attila elmesélte többször is.

Ehelyett korabeli tévébejátszásokat kapunk. Mintha a rendező-forgatókönyvíró nem tudná eldönteni: hősként, áldozatként, esetleg nagyravágyó, bukott suttyóként ábrázolja Ambrust a finisben. Ha így volt, nincs egyedül vele.

A Viszkis most már végleg beíródott a magyar folklórba.

Csélcsapok és vakmerők

A Viszkishez hasonló népi rablók, zsiványok és haramiák lelkületére talán ez, a Károli Gáspár Példabeszéd-fordításában fellelhető szókapcsolat – és főként annak eredeti értelme – illik kiválóan. Jellemző ez a kilencvenes évek betyárjára is. Ambrus Attila, a kőkemény diktatúrából átszökő erdélyi srác önmagát és álmait pénzintézetek megcsapolásával gondolta megvalósítani.
A sorozatban sikeres, ráadásul szemtelen stílusú bankrablások láttán Ambrust az éppen izmosodó bulvármédia kapta fel. Azért is lett kisemberek hőse, pólókra nyomott ikon, mert nálunk borsot törni a hivatalosságok-hatalmasok orra alá, nekik (főleg sutyiban) anyagi kárt okozni, jópofa vagányságnak számított. És talán a sokféle elnyomatás évei miatt jutalomfalatként hatnak az efféle fricskák. A sztár-státusz azonban már nem csak a bűntetteivel „hivatalból” foglalkozókat irritálta érthetően; jóval később, Ambrusnak a film kapcsán újraépülő celebsége is kicsapta a biztosítékot. Igaz, más médiumok inkább hasznot húznak belőle. Valóság- és talkshowkban szerepeltetik, az egyikben elmondja, hogy az őt elfogó símaszkos kommandósok a sikerük után fedetlen arccal szelfiztek vele, ami számára is meglepően jelezte, hogy a „rúzsasándoros”-fíling a pandúrok közé is befurakodott. Állítja, akarata ellenére.
Nem előzmények nélküli a szemtelenül ügyes bűnelkövető népszerűsége. A nagy vonatrablóként hírhedt Ronald Biggs, aki kalandos szökése után Brazíliában múlatta éveit, miközben punkegyüttesekkel készített közös dalt, lakásriasztót reklámozott és büszkén feszített a saját körözési fotójával. 15 tagú bandájának más tagjai is életrajzokat adtak ki, képüket (Bigs még Párizsban átszabatta az övét) bögrékre festették, s a tettükről készült filmben a zenész Phil Collins főszerepelt.
Bár Ambrus Attila sem utasítja el a kínálkozó médialehetőségeket, hősnek soha nem tekintette magát. Úgy érzi, megfizetett a tetteiért, megérdemel egy új esélyt. A börtönben kitanulta a keramikus szakmát, és vásárokba jár a portékájával. A honlapján fellelhető katalógusból cirmoscicás teásbögrét, mellé zöld mázas viszkis butéliát is rendelhetünk. Igaz, nem rögtön. Most hirtelen megsokasodtak a megrendelések, figyelmezteti „rajongóit” a tulajdonos üdvözlő szövege.

Olvasson tovább: