Kereső toggle

Oscar-díjas a Mindenki

Kicsi filmnek a legnagyobb szobor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kettőből kettő. Tavaly ilyenkor még csak álmodozhattunk arról, hogy a Saul fia után jön majd egy újabb magyar alkotás, amelynek köszönhetően 2017 kora tavaszán ismét virraszthat az ország. És tessék! Deák Kristóf szűk félórás filmjének elképesztő sikere nemcsak azért fantasztikus, mert ilyen rövid időn belül ismét hazai művészekhez került egy aranyszobor – hanem azért is, mert a film, amely kapta, csodaszép üzenetet közvetít a világ felé.

A Mindenki a Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával készült, tízmillió forintból. Természetesen rettenetesen fontos, hogy állami pénzből kisjátékfilmek (is) foroghatnak, de ami ebben az esetben még inkább örvendetes, hogy Deák filmje olyan műfajt képvisel, amely az utóbbi évtizedekben nem igazán találja a hangját és érvényesülési felületeit. A rövidfilmes fesztiválok ugyan egyre népszerűbbek – a Mindenki is a budapesti Friss Húson mutatkozott be 2016 tavaszán – ám a klasszikus vonalvezetésű, szívmelengető tanulságra épülő, igényesen kivitelezett ifjúsági filmek a kilencvenes évek végéig még csak-csak elkészültek (akkor már leginkább a televíziónak), azóta azonban nagyon résen kell lennie annak, aki ilyen produkciókat szeretne látni.

A Mindenki épp egyszerűségével, s persze a katartikus csattanóval fogja meg a nézőt. Két kislány barátságáról, a közösség empátiájának erejéről szól, mely az igen hatásos finálé legutolsó pillanataival lesz igazán hatásos. A történet taglalása minden bizonnyal felesleges. Aki esetleg eddig nem látta a filmet, az gyorsan pótolja, aki viszont már megnézte, pontosan tudja, hogy nagyon fontos benne a zene és a gyerekszereplők természetessége (Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya alakítása igazi főnyeremény).

Deák Kristóf egy ismerősétől hallotta a sztorit, melynek váza tehát a való életben is megtörtént – eredetileg Svédországban esett meg, de a direktornak aligha volt nehéz a kilencvenes évek magyar iskolai viszonyaira adaptálni a cselekményt. Már csak azért sem, mert a Mindenki vállaltan idealizált képet mutat a közösségről, ami esetében azért nem tűnik hamisnak, mert a gyerekek összetartását, józanságát erőteljesen ellenpontozza a kórusvezető sikerhajhászó hozzáállása. Erika néni egyértelműen a történet „főgonosza”, de Szamosi Zsófia alakításában legalább annyira esendően emberi a karakter, mint amennyire értelemszerűen ellenszenves.

E diadalmenet azt is szépen példázza, hogy nem elég elkészíteni valamit, tudni kell azt menedzselni is a világ felé. Deák eddig még nem készített nagyfilmet, de roppant tudatos alkotó. Számos elismerést gyűjtött a Mindenkivel, az összes olyan helyre nevezett vele, ahol kisfilmek versenyeznek. A lehető legnagyobb nyilvánosságra törekedett – s azzal együtt, hogy az Oscarhoz persze kellett nem kis szerencse is, példás az a munka, amit ebbe belefektetett. Persze, azok az érvek is megállnak, hogy azért is nyerhetett az Amerikai Filmakadémiánál, mert az ilyen pozitív, optimista rövidfilmek ritkán jutnak be az ötbe – de végeredményben teljesen felesleges ilyesmin gondolkodni, hiszen a film nem az Oscarra, sokkal inkább szívből, hittel és lelkesedésből készült, s ez minden kockáján érezhető.

Miután magyar idő szerint hétfő hajnali öt óra előtt nem sokkal a legjobb rövid játékfilm kategória díjátadói, Salma Hayek és David Oyelowo átadták Deák Kristófnak és a film producerének, Udvardy Annának az Oscarokat, rövid köszönőbeszédében a rendező pontosan azt fogalmazta meg frappánsan, amiért a Mindenkit (a film angol címe: Sing) tényleg nagyon lehet szeretni: „…A stáb és a szereplők nevében is ajánlom ezt a díjat azoknak, akik egyedüliként képesek jobbá tenni ezt a világot: a gyerekeknek. Próbáljuk őket jól nevelni, olyan módon, hogy büszkék lehessünk rájuk.”

Amikor ezek a szavak elhangzottak, már örömmámorban úszott az ország: a legnagyobb ünneplés természetesen a Bakáts téri általános iskolában zajlott, ahol azok az iskolások nézték a gálát, akik részt vettek a film elkészítésében. Tündéri módon készültek a nagy eseményre: erre az éjszakára rendhagyó pizsamapartit tartottak a suliban, a gyerekek egy teremben aludtak, aztán amikor már közel volt a Mindenki kategóriája, a tanár néni felébresztette őket, hogy együtt izgulhassanak a győzelemért. A boríték felbontása után persze szinte felrobbant az iskola a hangorkántól, tortával is készültek a pedagógusok, a srácok pedig büszkén nyilatkoztak a televíziónak. Meg kellett őket zabálni.

Mindeközben Los Angelesben folytatódott a show, a színfalak mögött Deák Kristóf és a stáb a kameráknak pózolt, a gála után a főszereplő kislányok a legnagyobb hollywoodi sztárokkal szelfiztek – vagyis élvezték a megérdemelt sikert. Mi pedig boldogan nyugtázhattuk a tényt, hogy nem csak egy újabb Oscar-díjjal lettünk gazdagabbak, de ismét olyan alkotásért ismerték el az országot, amelyre nemcsak filmként, hanem morális állásfoglalásként is nagyon, nagyon büszkék lehetünk.