Kereső toggle

Újrahasznosítás a filmvásznon

Függetlenség napja – Feltámadás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ma már nem lepődünk meg, ha Hollywoodban fognak egy egykori sikerfilmet és újjáélesztik. A régi történetet ilyenkor vagy elölről kezdik (újra elkészítik ugyanazt a filmet, csak modern technikával, új színészekkel); vagy azt tárgyalják, hogy mi is történt az eredeti történet előtt; vagy nemes egyszerűséggel ott folytatják, ahol az eredeti szál abbamaradt.

A Függetlenség napja – Feltámadás a három opció közül a legegyszerűbb megoldással folytatja ott, ahol az eredeti 1996-os film abbahagyja: a Föld túléli az idegenek támadását, a főhősök élvezik a bolygónkra köszöntött globális békét, hiszen az emberiség talált egy közös ellenséget, amely ellen egyesülhetett.
A szerkezet szempontjából a film kissé eltér az eredetitől, a bevezető nem sikerült hosszúra. Az első negyed óra alatt megismerjük a főszereplőket, megtudjuk, hogy mi az aktuális helyzet a Földön – és azt is, hogy Will Smith-t miért nem láthatjuk a filmben. Ezt követően kiderül – ami talán senkit sem lep meg –, hogy az ufók visszatérnek. A nézők mellett ez a földlakókat sem éri váratlanul, ám az idegenek mégis kemény diónak bizonyulnak. Van egy-két csavar a filmben, viszont ezek vagy kiszámíthatóak, vagy teljesen random, váratlan események. Bár a földönkívülieket újra sikerült hazaküldeni, a történet nem zárul le egyértelműen (lehetőséget hagyva a folytatásra). A szereplők szempontjából nézve: felbukkannak régi arcok is az újak mellett. Jeff Goldblum (Levinson professzor) hozza a ’96-os filmbeli formáját, az intelligens, befelé forduló, szkeptikus kutatót, Bill Pullmann pedig egy megbolondult, ámde hazafias elnököt alakít.
Az ifjú titánok a 21. századi sablonkaraktereket játsszák: a sármos, cinikus „rosszfiú” és egykori barátja, akivel a múltban összevesztek (ez a szál szinte kellemetlenül erőltetett volt); egy másik haver, aki nem tud a nőkkel bánni, ám mégis sikerrel jár; és végül a sármos,
cinikus huligán barátnője. Talán a film javára vált volna, ha kihagynak belőle egy-két, lassan már futószalagon gyártott „fazont”, és inkább a minőségi karakterfejlődésre koncentrálnak.
Összességében ez a film azoknak való, akik szeretik a katasztrófafilmeket, kisebb mértékben azoknak, akik szeretik a sci-fiket – a tudományos fantasztikum nem az erős oldala a produkciónak. Az viszont látszik, hogy Hollywood kiválóan ért az újrahasznosításhoz.