Kereső toggle

A velencei lagúnák legendás szigetvilága

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy észak-olaszországi nyaralás során általában nem hagyjuk ki a romantika fővárosának tartott Velencét – amely kétségkívül a Föld egyik legszebb városa –, ám a lagúnák jóval csendesebb szigetei is felfedezésre méltók: Muranón üvegfúvó mesterek látványos munkáival ismerkedhetünk, míg a festői színekben pompázó Burano ódon házai között a híres csipke készítésébe nyerhetünk bepillantást. Hemingway régi kedvenc búvóhelye, Torcello pedig még ezeknél is nyugisabb sziget. Ráadásul itt a Lido is! Ami biztos: nincs túl messze (6-7 órás autóút), kulturális látnivalókban gazdag, természeti szépségekkel áldott, klasszak a strandok, sőt a kulináris élvezetek is adottak.

Jesolótól Chioggia-ig tart a Velencei lagúnák megkapó szigetvilága: keletről az Adriai-tenger határolja, nyugatról a Sile, a Brenta és a Pó folyók táplálják. Az 550 négyzetkilométernyi vízfelület bővelkedik élővilágban, és igen kedvelt hajózási térség. A közlekedés a kis szigetek között rendszeres: akár a Dózse-palota közelében lévő Ponta della Pagliánál is hajóra szállhatunk. A turistákat helyi idegenvezetők kísérik, akik tetszés szerint angol, francia vagy spanyol nyelven ismertetik a látványosságokat. A hajózható útvonalakat a vízben faoszlopok, oszlopcsoportok jelzik, ez az útvonal 15 kilométer széles, de van olyan pont, ahol az 50 kilométert is eléri a vízi út átmérője.

Murano, az „üvegváros”

Az olaszosan élénk vízi forgalomban száguldó vaporettók (vízibuszok) és vízitaxik hullámverése közepette hajózunk be a Velencétől mindössze egy kilométerre fekvő Muranóra, melyet a főcsatorna (Canal Grande) és a három kisebb csatorna öt kis szigetre tagolt. A szigetnek mintegy hatezer lakosa van, akik elsősorban az üvegművességből élnek, persze ez nem volt mindig így. Idegenvezetőnk elmondása alapján: első lakói Padovából menekültek, és többnyire halászatból éltek. Később a velencei patríciusok előszeretettel építettek elegáns villákat és palotákat, így a sziget gyorsan a nemesség közkedvelt nyaralóhelyévé vált.
A 13. század környékén telepítették ide az üvegipart Velencéből, ennek köszönhetően fejlődött jelentős lagúnavárossá. A 14. században kezdődött el az üvegtermékek exportja, a sziget eleinte tükreinek és üveggyöngyeinek köszönhetően vált világhírűvé, később viszont a csillárok váltak a leghíresebb termékévé. Az évszázadok során többféle üvegtípust is kidolgoztak: kedvelt volt a kristályüveg, a zománcozott smalto, a tejüveg, a sokszínű millefiori, illetve a különféle drágakövek üvegből készült utánzatai. Bár a középkorban halállal büntették mindazokat, akik az üveggyártás technikájának titkait kifecsegték, szerencsére ma a legnagyobb élményt mégiscsak az a néhány még működő üvegfúvó műhely jelenti, ahol még meg lehet csodálni a szorgalmas mesterembereket munka közben. Rendkívül érdekes látnivaló, ahogy a szemünk előtt percek alatt születik meg egy-egy gyönyörű, csillogó üvegcsoda. Egyébként rengeteg üzlet van, ahol szuvenírt is lehet vásárolni: a különböző méretű tükröktől kezdve a lámpákon át az ékszerekig.
A világ legnagyobb, mintegy négyezer darabból álló üveggyűjteményét a Museo Vetrarióban csodáljuk meg. A sziget egyéb látnivalóit – az egykori pompájukat mára ódon patinára cserélő palotákat, a sziget délkeleti részén felállított 35 méter magas világítótornyot, valamint a Campo Santo Stefanon álló 19. századi óratornyot –pár órás, kellemes sétával járjuk végig. Útközben a tereken méteres színes üvegcsodák, üvegvirágok szolgálnak állandó háttérdíszletül a szelfikhez.

Burano, a „csipkeváros”

Már útközben a hajóról is felsejlenek a szivárvány minden színében pompázó kis házak sziluettjei. Az Itáliába érkező turisták másik legnagyobb kedvence felé tartunk. Burano, a „meseváros” hét kilométerre fekszik Velencétől. Hét szigetre tagolódik, amelyeket hidak kötnek össze. Lakossága mintegy háromezer fő.
A hajóról kiszállva mintha egy mesebeli világba csöppennénk: az élénk színűre pingált házak előtt az öbölben néhány művész békésen festeget. Egyből feltűnik, hogy Velencével ellentétben a turistáktól kellemesen barangolni és fotózni is lehet. Bőven van is mit, hisz minden ház tarka-barka, amire a helyiek még rátesznek egy lapáttal: kint száradó ruhák, lógó esernyők, cserepes virágok mindenütt, vödrök, székek, asztalok – naná, hogy ezek is mind színesek! A legenda úgy tartja, hogy azért ennyire cifrák a házak, hogy a téli ködben vagy az esti szürkületben hazatérő halász könnyebben felismerje az otthonát. Kiderül: a középkor óta máig a helyi önkormányzat adja ki az engedélyt bizonyos városrészeken a házak színére. Ennek köszönheti a sziget a legváltozatosabb pasztellszínek egyvelegében pompázó utcaképét.
A história szerint Burano már a római korban is lakott volt, a 6. században a hunok fosztogatásai elől menekültek ide Altinum város lakói. Akkoriban halászatból és csónakkészítésből éltek. Napjainkban mindössze 450 halász dolgozik a szigeten, akik friss és ízletes halaikat a velencei Rialto piacon értékesítik. De Burano a hajókészítéséről is nevezetes.
A sziget jelentősége csak a 16. században kezdett növekedni: ekkor terjedt el a csipkeverés művészete az asszonyok között, akik ezt társadalmi rangtól, státusztól függetlenül művelték. Idővel kialakult a csipkekészítés sajátos, Buranóra jellemző technikája, a reticella. A különleges, kézzel készített csipke hamarosan egész Európában keresett portéka lett, mi több: luxuscikknek számított (és számít még ma is). Azonban a 18. század végétől ez a rendkívül drága és időigényes kézimunkaipar hanyatlásnak indult, mígnem egy asszony, Francesca Memo maradt csak, aki még ismerte a technikát. Ezért nyitotta meg a kapuit 1872-ben az első csipkekészítő iskola a szigeten, és az 1960-as évekig folyamatosan üzemelt is. Így maradt fent a buranoi csipkekészítés művészete, habár manapság sajnos nagyon kevesen művelik – ezért is igen borsos az ára.

Torcello, a „romantika szigete”

Aki pedig még nyugisabb szigetre vágyik, annak itt a Burano mögötti romantikus hangulatú Torcello, amelynek a középkorban ugyan tízezer lakosa volt, a századok során azonban mocsárláz miatt elnéptelenedett: ma csupán néhány tucat ház emelkedik a békés szigeten.
Egy ligetes parton kötünk ki: kicsiny ültetvények, ligetek, zöldellő rétek, virágzó borókabokrok fogadnak. A türkizzöld csatorna partján szalmakalapos, csíkos trikós gondtalan gondolások várják, hogy a sziget szívébe vigyenek, és persze vissza a korba, amikor nem csupán húsz lakó éldegélt itt. Állításuk szerint a gondola szó nyájat jelent, és az üzlet többnyire még ma is apáról fiúra száll. Noha a gondola jóval drágább, mint a vaporetto, de alkudni is lehet, és egyszer megéri kipróbálni, mert ringatózás mellett sokszor énekelnek is a vidám gondolások – nekünk épp az O sole mio csendül fel, – tehát felejthetetlenül romantikus élményben lesz részünk!
Kiszállás után a hely különleges atmoszféráján gondolkodunk, elvégre a sziget félreeső magánya és elmélkedésre buzdító légköre Ernest Hemingwayt is megihlette, aki itt, a híres Locanda Cipriani fogadóban szállt meg 1948-ban, és itt írta meg A folyón át a fák közé című regényének egyes fejezeteit. Hamingway látogatásának köszönhetően a háború utáni időszakban Torcello számos külföldi híresség úticélja lett.

Lido di Venezia, az Arany sziget

A Velencéhez legközelebbi strand 15 perc alatt érhető el vaporettóval a Szent Márk térről. A népszerű nyaralóhely, olaszul Lido di Venezia vagy egyszerűen csak Lido a legnagyobb, fél kilométer széles és 12 kilométer hosszan elnyúló sziget Velence partja előtt, közel 20 ezer lakossal. Az Arany szigetnek is becézett Lido kompon is megközelíthető. Egyébként ez az egyik olyan sziget a lagúnákban, ahol közúti közlekedés zajlik, a másik Pellestrina.
Már a 19. század elején Európa divatos fürdőhelyeként ismerték Lidót – nevét a világon számos fürdőhely átvette. A sziget elegáns szállodái rengeteg hírességet, írót, költőt, filmsztárt és művészt csábítottak ide. Például Thomas Mann híres művének, a Halál Velencében című novellának a főhőse a Grand Hotel des Bains-ben lakott, ahol a mű cselekményének egyes részletei is játszódtak.
Lágy, homokos strandjai kék zászlósak. A vízi élmények mellett bringát is bérelhetünk, hogy végigtekerjünk a lagúna teljes hosszán, akár a kis halászfaluig, a Velence kistestvéreként emlegetett, szintén cölöpökre épült Chioggiáig, amely – többek egybehangzó véleménye szerint – még Velencénél is elbűvölőbb hangulatot áraszt! Érdemes felkeresni Pellestrina egyik legszebb partvidékét, a Lido di Ca’ Roman természetvédelmi területét: homokdűnéiről, madárvilágáról és fenyőfáiról nevezetes.

A lagúnák ízvilága

Az olasz konyhán belül a velenceinek megvannak a maga specialitásai. Az ételeik alapvetően egyszerűek, egészségesek: zöldségek és saláták minden mennyiségben. Ezen a környéken elterjedt a tartalmas levesek fogyasztása: híres a minestrone (zöldségleves), amit reszelt sajttal bolondítanak, és a brodo (húsleves). Szintén híres a radicchio saláta, a spárga és persze az Adriai-tenger gyümölcsei. Míg a finom húsok, sajtok és borok Venetóból, addig a gombák és a vadhúsok a hegyekből érkeznek.
Mivel Velence tengeri kereskedelme nagyon jelentős volt, innen terjedt el az Európában megjelenő kukorica népélelmezési cikként. Így a közkedvelt kukoricalisztből készült puliszka (polenta) – főve, sütve, grillezve – még ma is fontos szerepet tölt be: sajtokkal és vadhúsokkal az igazi! Másik alapélelmezési cikkük a rizs, tésztát viszont kevesebbet fogyasztanak ezen a vidéken.
Az édességeket tekintve az első helyen a gelati, a világ leginkább tejszínszerű fagylaltja áll, melyet jobb gelateriában, mint trattoriában elnyalni. Emellett a profitterol, a panna cotta és a tiramisu szerepel leggyakrabban Velence turistacsalogató éttermeinek étlapjain. A tiramisu azt jelenti: dobjál fel! És valóban fel is dobódunk, főleg miután elkortyolgatunk még egy káprázatosan üdítő hatású gyümölcsös granitáriát és egy tökéletes, habos espressót, hogy végül a fények városától méltóképpen, az esti víztükörből visszaverődő fényeknél búcsúzzunk.

Olvasson tovább: