Kereső toggle

Amikor a civilizációk összecsapnak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Samuel P. Huntington amerikai politikatudós, a Harvard Egyetem egykori professzora, 1993-ban a Foreign Affairs című lap egyik számában közölte a civilizációk összecsapásáról szóló írását, melyet 1996-ban politikafilozófiai könyv formájában is publikált A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címmel. Dr. Bill Warner egyetemi professzor pedig – aki az iszlámot csaknem harminc éve tanulmányozza, és annak értelmezését a Saría törvény című könyvében foglalta össze – a World Trade Center tragédiáját megelőzően megjósolta az iszlám és Amerika, illetve a nyugati civilizáció közti harcot.

Samuel P. Huntington könyvének fő témája az amerikai nemzet, illetve a nyugati társadalmak sorsának alakulása a hidegháború utáni időszakban, valamint a kultúrák közti egyre markánsabb ellentétek kiéleződése. A politikatudós szerint a hidegháború utáni világ szabályait már a kulturális identitások adják, az emberek ugyanis a politikát nemcsak érdekeik előmozdítására, hanem saját identitásuk meghatározására is használják. A professzor nézete szerint a politikai ideológiák civilizációkon belüli összecsapását felváltja a vallás és a kultúra civilizációk közötti összecsapása. Véleménye szerint globális civilizáció nem fog kialakulni, a modernizáció ugyanis nem eredményez „nyugatosodást”. Új, eltérő civilizációkon alapuló világrend alakul ki, ahol a Nyugat mindinkább konfliktusba kerül más civilizációkkal, amelyek között az erőegyensúly módosul, a Nyugat hanyatlani kezd, az ázsiai civilizációk pedig drasztikusan erősödni kezdenek demográfiailag, gazdaságilag és katonailag is. El kell fogadni, hogy a nyugati civilizáció nem egyetemes, és ha ez a világ talpon akar maradni, meg kell újulnia, ez pedig államainak összefogásán múlik.

Szintén demográfiai hullám tapasztalható az iszlám világban is, amelynek komoly következményei lesznek és már vannak is folyamatosan. A nem nyugati civilizációk ugyanis sokkal határozottabban kiállnak saját kultúrájuk megőrzése mellett, mint a nyugatiak. A fő konfliktusforrás tehát nem a szegények és a gazdagok közötti különbségben, nem is az „osztályok” között, hanem a kulturális identitásban keresendő. A kulturális identitás ugyanakkor nagyban kihat a politikai berendezkedésre is: az iszlám gyakorlatilag lehetetlenné teszi a muszlim többségű országok demokratizálását, mivel az iszlámnak nem csupán vallási, hanem politikai dimenziója is van, ami voltaképpen Allahot jelöli meg a muszlimok által lakott államok uralkodójának. A saría kijelöli egy kafír nemzetbe történő bevándorlás teljes folyamatát és stratégiáját, továbbá azt, hogy mit tegyenek annak érdekében, hogy iszlamizálják a társadalmakat.

A saría törvény

Dr. Bill Warner egyetemi professzor a World Trade Center elleni terrortámadás után döntötte el, hogy tanulmányozni fogja az iszlám kultúrát, a forrásokat, és mindezt elérhetővé teszi az átlagolvasók számára is. A politikai követelések nagy része (a Korán szövegének 64 százaléka) ugyanis rólunk, „kafírokról” szól. A kafír – a szó eredeti jelentése szerint – olyan ember, aki elfedi vagy elrejti az ismert tudást. A kafír tehát tudja, hogy a Korán tartalmazza az igazságot, de tagadja ezt. A Korán azt mondja, hogy a kafírt be lehet csapni, terveket lehet szőni ellene, lehet gyűlölni, rabszolgává tenni, kigúnyolni, megkínozni stb. A szót gyakran „hitetlennek” fordítják, de ez a fordítás rossz, mivel logikailag és érzelmileg semleges, míg a muszlimok szótárában a kafír a legsértőbb, legelfogultabb és leggyűlöletesebb meghatározás.

A nem muzulmán társadalmaknak meg kell tanulniuk különbséget tenni a vallás és a politika között. A Világkereskedelmi Központ elleni támadás egy vallási motivációval végrehajtott politikai cselekedet volt. Vagy például amikor a muszlimok imádkozás céljából lefoglalják az utcákat, az imádkozás lehet vallásos, de hogy mindez megtörténjen, az politikai lépéseket és támogatást igényel az állam részéről. Olyan követelésekkel állnak tehát elő, amelyeknek az a célja, hogy a nemzetet alávessék egy olyan ideológiának, amely alapvetően ellentétes az amerikai, illetve nyugat-európai törvényekkel, kultúrával és hagyománnyal.

„Sajnos a legtöbb kafír vezető nem tud semmit az iszlámról és a saría törvényekről, a kettős etikáról vagy a politikai behódolásról. A kafír vezetőknek az a programjuk, hogy ha kedvesek vagyunk, akkor a muszlimok majd látják, milyen jók is vagyunk, és meg fogják reformálni az iszlámot – de a saríát nem lehet megreformálni” – állítja Dr. Bill Warner.

A saría az iszlám jogrendszere, ez az alapja a muszlimok minden, társadalmukat érintő követelésének. A történelemből láthatjuk, hogy az iszlám egyre több helyen üti fel a fejét, egyre több a muzulmán bevándorló, ami önmagában nem lenne probléma akkor, ha integrálódnának a nyugati kultúrába. De sajnos egyre több társadalmat sikerült már az iszlámnak térdre kényszerítenie. Ennek folyamata rendkívül tanulságos és ezt a megfigyelését is közölte Dr. Warner a könyvében.

A behódoltatást a radikális muzulmánok kezdetben észrevétlenül hajtják végre, mintha békés szándékkal jönnének. Warner úgy fogalmaz: „Amikor a muszlimok először megérkeznek, elfogadják az új otthonukat. Az első lépés az, hogy bejelentik, hogy az iszlám a kereszténység és a judaizmus testvérvallása. Párbeszédre törekszenek, »hídépítő« kurzusokat tartanak a médiának és a kafír közösségnek… Miután ezek az állítások a helyükre kerültek és elfogadottakká válnak, jönnek a követelések arra vonatkozóan, hogy min változtasson a kafír nemzet.”

Azokat, akik ellenállnak a változásnak, bigottnak, iszlamofóbnak és rasszistának nevezik, annak ellenére, hogy soha nem teszik világossá, a politikai iszlámmal szemben történő ellenállásnak mi köze van a rasszhoz.

Az iszlám kultúra a saríán alapszik. Amikor az iskolákat arra kérik, hogy biztosítsanak helyet iszlám imádkozásra, akkor valójában arra kérnek bennünket, hogy alkalmazzuk a saría törvényét. Amikor egy muszlim fejkendőt visel, az a saría iránti engedelmesség. Amikor az amerikai újságok nem tették (tehették) közzé a dán Mohamed-karikatúrákat, a sajtó valójában a saría jog követeléseinek engedelmeskedett. Amerikában manapság ellenőriztetni kell a tankönyveket muszlim szervezetekkel, mielőtt használni kezdik őket az iskolákban, ilyenkor szintén a saría törvényének tesznek eleget. És ezeket mind a „jogaikért való küzdelemnek” állítják be, holott Mohamed engedélyezte nekik, hogy amikor nehezek a körülmények, és a saría törvények nincsenek érvényben, akkor lehet enyhíteni a muszlimok terhein. Ez azt jelenti, hogy ha például olyan helyen vannak, ahol nem tudnak imádkozni – iskolában, munkahelyen –, akkor egy muzulmán elhalaszthatja az imádkozást, majd később pótolhatja.

Az iszlám szervezetek követelései tehát a kívánságokról, nem pedig a szükségletekről szólnak. A saría törvények betiltásával nem sérülnek a muszlim szükségletek. Amikor például nemet mondunk az iskolai imára, nem korlátozzuk a vallásszabadságot, hanem a kafír polgárokat védjük az iszlám politikai követeléseivel szemben. Ha egy muszlim nem tud imádkozni a kijelölt időpontban, a saría megengedi, hogy később imádkozzon, ezzel pedig senkit sem ér sérelem. Mindebből az következik, hogy az iszlám összes politikai követelésére politikai válasszal kell reagálni.