Kereső toggle

Pokolgép a lélek mélyén

A „csendes agresszió” ábrázolása az irodalomban és a filmeken

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sokáig visszhangzik még a szavakkal le nem írható szörnyűség, ami az Alpokban lezuhant gép utasaival történt. A pszichiátria, a kriminológia jelesei próbálják azóta is legfeljebb közelíteni a történtek mozgatóit. Az irodalom és a film viszont régóta „belülről” vizsgálja azt a mentális lavinát, ahogy a csendes, ártalmatlannak tűnő búskomorságból hirtelen „bekattanás”, majd tragédia történik. Megoldást e történetekben sem nagyon találunk, ám arra több példát is, hogyan jut el a belső káosz a gyilkos tettekig.

A légikatasztrófa merőben új félelmet ültetett a nyugati világ nyakára. A „fehér ember” irigyelt jómódját és szabadságait, az egész komfortzónáját csak az utóbbi évben egyre több veszély fenyegeti. Nem utazhat már a jóléti turista „csak úgy” egzotikus – és neki filléres – tájakra, hiszen közben vad népek háborújába sodródhat (például Ukrajna fölött), a színhelyen gyilkos kór törhet rá (Ebola), vagy a helyiek elrabolhatják, sőt kivégezhetik (Iszlám Állam) egy olyan civilizációs harag miatt, amit nem is ért pontosan. Sőt, a vész akár helybe is jöhet (párizsi mészárlások), hogy a szabadságszerető polgár vérét ontsa. Most itt a legújabb: a belül lakozó alattomos vadállat fenyegetése. A „mi” kultúránkban született, tanult ember, aki a nyomorúsága miatt nemcsak magát, de másokat is kész elpusztítani. Ez már tényleg az utolsó lehulló vakolatdarab a maradék biztonságérzet romjain.

A sebzett lélek kitörésének leghíresebb korai példája Hamlet, a dán királyfi. A magas szinten elmélkedő búskomor ifjú végül őrjöngő gyilkossá lesz, de a tettéig vezető emésztődés – ahogy azt Shakespeare leírja – a világirodalom gyöngyszemévé emelkedett. Már itt is megjelenik a költészetre hajló finom bölcsész és a kardjával kaszaboló bosszúálló drámai ellentéte. Még erősebb lesz a „sötét” és a „világos” oldalak küzdelme pár száz évre rá Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetében. A kincses szigetet is író R. Louis Stevenson művében a joviális doktor egy furcsa önkísérlettel időnként felszabadítja énjének gonosz oldalát – Mr. Hyde-ot. A kívülállók két külön embert látnak „bennük”, hisz ilyenkor a doktor arca eltorzul, hangja és tettei radikálisan megváltoznak, s bár a hatás múltával szégyelli, amiket a romlott Hyde-ként tett, valami mégis vonzza a sötétség felé. Végül a jó eltűnik belőle, és Mr. Hyde, maga a gonosz veszi át a hatalmat pszichéjében.

Az 1886-ban megjelent sztori félelmetes előérzete a „huszadik századi ember”-nek, ahol majd az atomfegyvernél nagyobb pusztítást végez az, ami a lélekből tör elő. Hiszen számos olyan eszmét, ötletet vettek véresen komolyan, amelyet Stevenson kortársai vetettek papírra (persze előtte nem próbálták ki…). A szintén a századfordulón születő mélylélektan e szempontból kivétel, mivel Freud maga is praktizált. Hatása pedig – tengernyi más példa közt – már Kosztolányi Édes Anna (1926) regényében is kimutatható. A gazdáit álmukban lemészárló cselédlány jó ideig engedelmes háztartási robotként viselkedik, miközben az „ösztönénjében” egyre nő a feszültség az őt embernek alig tekintő környezete miatt.

Témájában és igényességében hasonló Ken Kesey híres könyve, az 1962-ben megjelent Száll a kakukk fészkére, ami az elnyomás és manipuláció elképesztően pontos természetrajza egy teljes társadalmi modellként működő pszichiátriai osztályon belül. Itt a hatalmas indián főhős szemszögéből, belső monológot olvasva még pontosabban értjük meg az egykedvűségtől a nyílt agresszióhoz vezető utat, melynek végén Bromden „főnök” nemcsak embert öl, hanem egy emberfeletti fizikai akcióval kitör a szabad világba. Mindkét regény igényes filmes változataiban is közismert. Fábri Zoltán rendezésében a fiatal Törőcsik Mari (1958) játszott címszerepet nagyszerűen, míg Milos Forman hatalmi parabolája először állított be rekordot: mind az öt fő kategóriában Oscart ért.

Ezután is főképp a megnyomorított lélek kitörése, az idealizált „szabadság” vagy „igazságteremtés” lesz a hasonló témájú filmek vezérvonala. A mozgókép korlátai miatt kevésbé a lélek lassú analízisén, mint inkább a hősöket érő erős ingerek során lesz a hangsúly, ami végül a kitörési (pusztítási) pontjuk felé hajszolja őket. Közös vonás a magány és/vagy a rossz családi kapcsolatok, valamint az, hogy a környezet „elszámoltatása” után mindig az öngyilkosság (vagy a kísérlete) következik. E zsáner alapja Scorsese klasszikusa, a Taxisofőr (1976), ahol egy sérült lelkű vietnami veterán (Robert de Niro) sokall be az éjszaki élet mocska, a politikai képmutatás, meg általában a nagyvárosi értékvesztés miatt, hogy fegyveres ámokfutóként rontson a tényleg nem túl vonzó társadalomra. Érdekes, hogy az első igazi magyar akciófilmként elhíresült Dögkeselyű (1982) szintúgy taxis hőse (Cserhalmi György) hasonló motívumokból lesz ámokfutó a létező szocializmus kockaladás valóságából kitörve, végül öngyújtót kattintva a gázzal elárasztott fakalyibában.

Kicsivel többet tudunk a lecsúszás lélektanáról két középosztálybeli amerikai drámája miatt. Az Összeomlás (1993) Michael Douglas, a Richard Nixon-merénylet (2004) pedig Sean Penn jutalomjátéka a fogyasztói társadalom kellős közepén kikattant tisztes adófizető példájára. Mindkettőjük szeretetre méltó, ám azt már nem kapó „lúzer”, szétesett családdal, elvesztett avagy zsarnoki  munkahellyel és leszakadás miatti nagy adag kétségbeeséssel. Az Összeomlás egykor mérnök hőse egy forró napon a dugóban „akad ki”. Otthagyja kocsiját a sávban, és fehér ingben, nyakkendősen lát neki a rendcsinálásnak. Hamar az egész „rendszer” lesz az ellensége: a koreai boltos rosszkedve, a hamburgeres fiú műmosolya épp úgy, mint a mexikói bandatagok és a golfozó kőgazdag nyugdíjasok. Végül szándékosan lelöveti magát a mólón, mert még az (ex)családja sem érti, hogy végig egyet akart: hazamenni hozzájuk.

A Richard Nixon-merénylet bútorbolti eladója annyira szerencsétlen, hogy szegényt sajnáljuk, mikor semmi sem sikerül neki, és végképp lemarad a kemény piaci versenyben. Ám van ellentétre is példa a hasonló helyzet megoldására. Csupa kudarc történik a Will Smith játszotta kisgyerekes apával (A boldogság nyomában) is, aki viszont a mélyponton, egy metróvécében éjszakázva sem lesz ön- és közveszélyes, nem adja fel, már a fia miatt sem. Átjutva a nyomorúságon, nem mást okolva a bajokért, végül sikerül boldogulnia, míg a bútorboltos az összes kudarcát egyetlen személyre vetíti ki, az elnökre, akit a széttört amerikai álom miatt el akar pusztítani. Kiemelendő: mindkét film igaz történetből készült, és íme, ellentétes következtetésre jut.

A „bekattanás” témájú alkotások egy része a közvetlen (vagy annak vélt) elnyomó megsemmisítését ábrázolja lélektani háttérrel. Míg az Acéllövedék (Stanley Kubrick, 1987) egy mellékszálában a tengerészgyalogos lövi le saját embertelen kiképzőjét, majd önmagát, Az osztály (2007) című megrázó észt filmben egy egész közösséget irtanak ki az elkövetők, mert osztálytársaik oly brutálisan alázzák folyamatosan őket, hogy még a néző (!) is alig bírja sírva kirohanás nélkül.  A jelenség joggal került vászonra, hiszen a legismertebb  (Columbine, 1999) és más, még több áldozattal járó iskolai tömegvérengzések – egy részének – okaként kimutatható volt a gyilkosok előzetes iskolai zaklatása (szaknyelven: bullying). Azonban, ahogy a Princeton egyetem kutatása az összes amerikai iskolai lövöldözést vizsgálva megállapította: korántsem mindegyiknél! Az elkövetők egy része jómódban élt, mások egyszülős családban. Kisebb számban voltak köztük magányosak, mint ahányukat baráti kapcsolatok vettek körül. Az egyik kutató, Alan Lipman szerint az iskolás gyilkosok soha nem hirtelen cselekedtek, hanem megfontoltan, előre megtervezték tettüket. Tehát az összes lelki nyomást zárójelbe teszi a személyes felelősség és a szabad döntés kérdése.

Egyetértve a kutatóval el kell ismernünk, hogy az említett irodalmi vagy filmes példák egyike sem képes árnyalni, pláne megértetni a mostani szörnyűséget. Bár nyilván voltak sérülések a tömeggyilkos pilóta lelkében, tán átélt kisebb-nagyobb sérelmeket másoktól, mégis amit tett, túlnő minden korábbi öngyilkos hajlamú lélek szörnytettén. Ott és akkor az emberi léptéket meghaladó gonoszság működött benne.