Kereső toggle

A machiavellizmus újraéledése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Korszakváltás idején, a középkor és az újkor határmezsgyéjén született Machiavellinek a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szóló műve, a Fejedelem – s talán ezért is éled mindig újra a történelmi változások alkalmával, amikor a régi világ letűnőfélben van, de a társadalom a küszöbön álló megújulásból vajmi keveset érzékel. Már csak ezért sem tarthatjuk puszta véletlennek, hogy a rendszerváltás körülményei között nálunk is újraéledt, sőt, rendkívüli szívósságáról tanúbizonyságot téve napjaink politikai életében is erőteljesen jelen van.

Ha Machiavelli gondolkodásmódját meg akarjuk érteni, nemcsak a már említett Il Principe című közismert művét kell megvizsgálnunk, hanem a Discorsi címen emlegetett, Titus Livius első tíz könyvéről szóló munkáját is, mivel ez utóbbi a monarchikus hatalomfelfogással szemben a népuralom lehetőségével foglalkozik. De mielőtt erre rátérnénk, érdemes figyelmet fordítanunk a korszakváltásokhoz kötődő machiavellizmus sajátosságára. Válaszolnunk kell a kérdésre, miért éppen a történelmi változások teremtenek tág lehetőséget Machiavelli tanainak felélesztésére?

Korszak- vagy rendszerváltások idején a társadalmi normák meggyengülnek: a régiek már letűnőfélben vannak, de a még csak formálódó újak meggyökeresedése is éppen csak elkezdődött. Nem lehet tudni, mi marad meg a régiből, s még kevésbé, hogy a vadonatúj elképzelésekből mi válik valóra. A „már nem” és a „még nem” az a sokszor tartósan is létező állapot, amely lehetőséget teremt a politikában – de egyebütt is! – a helyzet képlékenységét kihasználó kalandorok fellépésére.

Mint annyiszor a történelemben, nem az új eszmék hirdetői, a megújulás apostolai és a szellem arisztokratái – Machiavelli szavával élve –, „a fegyvertelen próféták”  jutnak szóhoz (az ő gondolataik hamarosan porosodó fiókok mélyére kerülnek), hanem azok, akik elérkezettnek látják az időt, hogy a korábbi életútjuk során megszerzett tapasztalataikat, nevezetesen „a zavarosban való halászat” művészetét, most társadalmi méretekben hasznosítsák és politikai hatalomra tegyenek szert.

A ráció új szerepkörben

Az okosság erényének korábbi szoros kapcsolata a jósággal és az igazsággal Machiavellinél megszűnik, nála az okosság már nem erény, hanem a hatalom birtoklásának eszköze, mégpedig arra alkalmas instrumentum, hogy túljárjunk mások eszén. Az ember feladata nem a valóság megismerésére, hanem az emberek egymás közti viszonyára irányul: hogyan tudok embertársaimmal szemben behozhatatlan előnyre szert tenni. Föléjük kerekedve rábírni őket, hogy a hatalmamat szolgálják. „Az uralkodónak – írja –, aki nagy dolgokat akar véghezvinni, meg kell tanulnia a rászedés mesterségét.”

Korunknak a manipulációról szóló könyvtárnyi irodalma ezen, a Machiavelli által meghatározott nyomvonalon haladva formálódott. S ha a rendszerváltást követő évtizedek politikai eseményeit értékeljük, észre kell vennünk a manipuláció egyre nagyobb, sokszor a szembeötlő tények ellenére is érvényesülni tudó hatalmát. Mert igaz ugyan, hogy a diktatúra negyven éve alatt is meg lehetett tapasztalni a manipuláció erejét, de akkor még tudtunk a sorok között olvasni. Most a sorok közül legfeljebb saját alkalmatlanságunk vádja olvasható ki, mivel nem sikerült bejutnunk a hatalom haszonélvezőinek körébe. Így hát, ha egyáltalán még törekedhetünk valamire, akkor az nem az alkalmatlan politikai elit leváltása, hanem ellenkezőleg: részt kérve a kétes értékű sikerből a hatalomviselőkhöz akarunk minél közelebb kerülni.

Az úgynevezett szocialista diktatúra konszolidált arcot mutató hatalomgyakorlásával szemben lehetséges volt a passzív ellenállás, de kinek jutna eszébe a saját érvényesülési lehetőségének ellenállni idejét múlt lelkiismereti aggályaira hivatkozva? „Az az ember, aki mindig tisztán morálisan akar cselekedni egy olyan tömegben, ahol senki sem cselekszik így, előbb-utóbb tönkre- megy” – írja Machiavelli.

Erkölcsi aggályainkat levetkőzve inkább az emberismeret ügyes felhasználására kell törekednünk. Mivel az átmeneti korokban a külső normák bizonytalanok, a hatalom az emberi természetnek a változékony világban is időtálló gyengeségeire épül. Barátaink és ellenségeink gyengeségeire, mert a két kategória közti különbségtétel a hatalom szempontjából viszonylagos. Mégpedig annyira relatív, hogy a politikai életben a szerepcsere meglepően gyakran fordul elő: a megbízható barátokból engesztelhetetlen ellenségek, a korábbi ellenfelekből – ha a helyzet úgy kívánja – kompromisszumra kész szövetségesek lesznek.

A gondolatmenet végkövetkeztetése, hogy nincs is igazán megbízható barát. Valójában senkiben és semmiben sem lehet bízni. A bizalom, és minden érzelem, legfőképpen pedig a könyörület menthetetlenül kikerül a politika szótárából. Az irracionális érzelemvilág bizonytalansága helyett Machiavelli egy kikezdhetetlen bizonyosságot kínál: ha ismerjük az ember eredendő gyengeségeit, akkor uralkodni tudunk rajtuk. És mivel ez a machiavellizmus végső célja, nem is találhatunk ennél kézenfekvőbb kiindulópontot.

Rendszer- és köpönyegváltás

Ez a filozófia alapos paradigmaváltást eredményez az antropológiá-ban: az ember nagyra hivatottsága helyett az esendőségre, hibákra, a halandó megtéveszthetőségére alapozza a rendszerét. Visszavonhatatlanul elmúlt már az az idő, amikor az ember nyomorúsága ellenére sem mondott le eredendő és ha másutt nem, akkor a hozzá méltatlan világ elmúlását követő örökkévalóságban beteljesülő nagyságáról. S mivel megalázottságában is elvehetetlen közös küldetéstudat alapján köt barátságot, ezért a barátság fölmondását, az árulást a legsúlyosabb bűnnek tekintette. Nem véletlen, hogy Dante az árulókat a pokol legalsó körébe helyezi.

Machiavelli azonban éppen erre, a csalásra, csalárdságra, hazugságra és árulásra való hajlandóságunkra számít. Arra, hogy az ember nem tud ellenállni sem az anyagi, sem pedig a politikai hatalom kí-sértésének. Hogy egy bizonyos határon túl még a legmegbízhatóbbak és a legelkötelezettebbek is megrendíthetők. A kísértés mértéke mindig fölül tudja múlni az ellenállás mértékét. A mértékegységek volumenéről lehet vitatkozni, de a végeredményről a legkevésbé.

Ha a rendszerváltás időszakának köpönyegváltásaira gondolunk, avagy a megbízhatónak vélt politikusaink szegényedő országunkban zajló korlátlan vagyongyarapodására, a hatalommal való gátlástalan visszaélések sorozatára, akkor igazat kell adnunk Machiavellinek. Be kell vallanunk töredelmesen, hogy politikusaink túljártak az eszünkön. De ezzel nincs vége. Egy feltörekvő párt cuki-kampánya újfent, a már bevált módszerrel próbálkozik. Mert hiába jövünk rá korábbi tévedéseinkre, ha kihasználható gyengeségeinktől nem tudunk szabadulni.  

Almási Miklós Az értelem kalandjai című, még a rendszerváltás előtt megjelent könyvében külön fejezetet szentel Machiavellinek. A rendkívül figyelemre méltó elemzésben a következőket olvashatjuk:

„Machiavelli korszakalkotó felfedezése: minden elméleti tézise – a politikai antropológia, a hatalmi gyakorlat immorális jellegének leírása, a racionális-felvilágosult érdekelmélet (szemben a moralizáló, természetjogi rendszerekkel) – ennek a belátásnak a következménye. (…) a központi hatalom legyen az erőszak eszközeinek a birtokosa – és minden egyéb politikai intézmény csak látszathatalommal rendelkezzék. Azaz a politikai szféra elidegenedését nem fékezni kell – mint Savonarola hitte –, hanem még radikálisabban kiépíteni: meg kell teremteni a hatalom és erőszak gyakorlati monopóliumát – így lehetőség nyílik arra, hogy e hatalom az intézményeket hatékonyan működő látszatteremtő eszközökként használja. (…) Az új köztársasági rend ilyen radikális alapvetéséhez – a leromlott állapotok feljavításának átmeneti fázisában – diktatórikus hatalmi fókuszra van szüksége (a Hercegre), aki el tudja végezni ezt a „területtisztítást”, és ezzel új starthelyzetet teremt az új típusú köztársaság számára.”

A hatalomviselőknek a rendszerváltás megismétlésének szükségességéről és a centrális erőtérről szóló elképzeléseitől az ellensúlyt jelentő intézmények látszatteremtő eszközökké silányításáig, napjaink Magyarországában szinte minden visszaköszön, amiről Machiavelli írt. Ő ugyan még abban bízott, hogy a diktatúra visszafordítható a népuralom irányába, s talán ez elméletének az egyetlen naivitása, amire saját korának eseményei, s kiváltképp közelmúltunk diktatúrái alaposan rácáfoltak.

Kalandorok a politikában

A diktatúrák nem szoktak a saját jó szántukból megszűnni. Legfeljebb valamelyest konszolidálódnak. De ezt is csak jól felfogott érdekükben – fenntarthatóságukért – vállalják, s csakis akkor, amikor belső ellentmondásaik korlátaiba ütköznek. A diktatúrákat felváltó demokrácia pedig úgy tud értékrendjéhez méltón alakulni, ha következetesen felszámolja az önkényuralom továbbélő maradványait. Ha tisztán és világosan el tud határolódni a vele ellentétes előzményektől. Magyarország azonban még a legalapvetőbb követelmény tekintetében is adós maradt: a diktatúra ügynökeinek kilétét sem tisztázta. A cikkünk elején említett zavaros vízben való halászat szinte korlátlan lehetőséget teremtve meg az erkölcs tekintetében érzéketlen kalandoroknak.

Machiavelli még fontosnak tartotta az erkölcsi rendet, de meglehetős kétértelműséggel viszonyult hozzá. A hatalomviselő céljai megvalósítása érdekében megsértheti, de a szükséges rossz elkövetése után haladéktalanul gondoskodnia kell a visszaállításáról. A Romagnát meghódító Cesare Borgia vérengzése azért nyer bocsánatot a közvélekedésben, mert egyik alvezérét teszi meg bűnbakká, akit – igazságosztó mivolta igazolására – könyörtelenül ki is végeztet.

Nálunk, Magyarországon a Btk. megszigorítása van hivatva demonstrálni a regnáló hatalom rendíthetetlen igazságérzetét, miközben a kormányzati körökhöz köthető korrupció zavartalanul folytatódik. Bár az utóbbi időben a kezdeményezés minden ügyeskedésük ellenére egyre inkább kikerül a kezükből. Már jelentkeznek a rendszer korruptságának megszüntetésével házaló „ifjú törökök”: a társadalomnak diktatórikus módszerekkel történő megtisztítását ígérő Jobbik, amely a hatalom megszerzése érdekében mostanság konszolidált arculatot mutat. És az ember-ellenes bűnökből hősiességet barkácsoló téveszmék kedvező fogadtatásra lelnek.

Ha egyszer a politika – valamilyen magasabb értékre hivatkozva (ami persze sohasem magasabb) – igazolni tudja az erkölcsi rend megsértésének elkerülhetetlen szükségességét, akkor a megkezdett úton nincs megállás. Machiavelli igyekezett kiismerni az ember gyengéit, de ezzel a magától értetődő gyengeséggel nem számolt. Nem tanult semmit neves elődjétől és honfitársától, az ugyancsak firenzei születésű és hozzá hasonlóan száműzetésbe kényszerülő Dantétól, aki a Divina commedia címlapjára ezt írta önmagáról: „születésére nézve firenzei, erkölcseire nézve nem az”. Machiavelli nem akart különbségtételt tenni, hanem mindenáron vissza akart kerülni a számára az egyetlen szívet melegítő valóság, a város hatalmi centrumába. Ezért tudott a hatalomnak végső soron mindent megbocsátani.

A Gondviselés megóvta attól a fájdalmas felismeréstől, hogy szeretett városa, az akkor Európa kulturális központjának számító Firenze is a politikai hatalom pusztításának áldozata lett. A politikusok hatalmi ambícióinak, amelyeknek belső törvényszerűségeit példaadó pontossággal és egyetértéssel örökített meg műveiben.

Dante fegyvertelen próféta volt, s az ehhez hasonlókat Machiavelli lenézte. Csak a felfegyverzett prófétákban bízott. Nem vette észre, hogy a fegyverek nem illenek a prófétákhoz…

 

Olvasson tovább: