Kereső toggle

A Kódjátszma és a melegek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A második világháború harmadik évében járunk. Hitler sikeres hadjáratokat vív keleten és nyugaton egyaránt. A szövetségesek hajóit rendre megtorpedózzák a német tengeralattjárók. Rádiójeleiket hiába fogják el az angol rádiósok, semmit sem tudnak kezdeni a kódolt üzenetekkel. Sikerként könyvelik el, amikor sikerül egy német tengeralattjárót elfogni, fedélzetén egy Engima kódológéppel, azonban kiderül, a megoldáshoz semmivel nem jutottak közelebb, hiszen ismerni kellene a naponta módosuló kódot, aminek segítségével az üzeneteket értelmezni lehetne.

Ekkor lép színre egy fiatal, bogaras, cambridge-i matematikaprofesszor, Alan Turing, aki két évi megfeszített munkával kis csapata segítségével összeállít egy olyan számítógépszerű szerkezetet, aminek segítségével sikerül a németek kódját feltörni. Ezután jön az emberpróbáló kihívás: a megfejtett üzeneteket úgy kell felhasználniuk a szövetségeseknek, hogy a németek meg ne sejtsék, hogy ellenfeleik a kód birtokában vannak. Nem háríthatnak tehát ez alapján el minden támadást, csupán annyit, hogy az véletlenszerűnek tűnjék, és ugyanakkor a szövetségesek győzelmét is garantálja. Úgy tűnik, céljukat elérték, hiszen Dönitz admirális így nyilatkozott: „Egyetlen magyarázat van, miszerint az ellenség légi radarjai segítségével szerez tudomást felvonulási területeinkről, ám ez nehezen elfogadható.

Az viszont még kevésbé tűnik valószínűnek, hogy megfejtették a kódrendszerünket...”

A főszereplő (Benedict Cumberbatch) sikerrel debütált már olyan történelmi feldolgozásban, mint például A szabadság himnusza (William Pitts szerepében), így a néző azzal a várakozással ülhet be a moziba, hogy egy angol humorral fűszerezett, a hollywoodi filmektől megszokottnál némileg intellektuálisabb filmet fog látni. Az első félórában úgy tűnik, nem is fog csalódni. A film három idősíkon indul egyszerre: megismerjük a matematikazseni gyötrelmes gyermekkorát, ami autista mivoltának tudható be: a napi kínzásoktól csupán hasonló érdeklődésű osztálytársának barátsága menti meg ideig-óráig a bentlakásos iskolában. Az 1940-ben játszódó, központi idősíkon fellép a csetlő-botló, a humort nem ismerő – és emiatt humoros jelenetekre okot adó –, a dolgokat és embereket mindig nevén nevező, emiatt nem túl szimpatikus ifjú professzor, aki bekerül az Enigma feltörésére létrehozott szigorúan titkos munkacsoportba az MI6 védőszárnyai alatt. Végül pedig belecsöppenünk egy 1952-ben zajló nyomozásba is, amikor is a katedrára visszatért professzor lakásában ismeretlen tettes betörést követ el.

A fő idősíkban először úgy tűnik, a matematikus autisztikus megnyilvánulásaira fognak kiéleződni a konfliktusok. Egy gyermekkori jelenet, a jó barátnak kódoltan megfogalmazott szerelmes levél sejteti először, hogy mást választott a rendező. Turing homoszexuális, és ezt környezetében mindenki a legnagyobb megértéssel fogadja, még menyasszonya is, aki ezek szerint egy előre megjósolhatóan nyitott házasságra is kész volna vele lépni. Mert a női szereplő természetesen ebből a filmből sem hiányozhat: fellép Joan, aki a Turing által verbuvált kódfeltörő csapatba úgy kerül be, hogy egy rejtvényt még a professzornál is gyorsabban meg tud oldani. Kár, hogy a kiválasztott karakter (Keira Knightley) sehogyan sem illik a matekzseni szerephez: még szerencse, hogy ott van a sokkal jobban passzoló bárbeli jelenet, ahol a hősnő kedvére asszisztálhat minden kalandra kész barátnőjének flörtöléséhez. Ez az a pillanat egyébként, ahol a csapat tagjai végre rájönnek, hogyan küldik a németek a napi kódot, aminek segítségével aztán a nap során a további üzeneteket desifrírozni lehet. Kár, hogy annyira hihetetlen. Valóban két év, valamint egy morzejeleket lehallgató telefonos kisasszony csacsogása kellett ahhoz, hogy rájöjjenek: a reggel hatkor napi rendszerességgel kiküldött időjárásjelentés a kulcs? De hát kell a feszültség a filmbe: a monumentális géphez visszarohanó dekódolók ekkor döbbennek rá, hogy nem menthetnek meg minden emberéletet, dönteniük kell, melyik üzenetet használják fel, és melyiket nem.

Mégsem az unalom győz a nézőn a film végére, hanem a felháborodás: valóban Alan Turing fordította meg egyes-egyedül a világháború menetét, mégpedig olyan módon, hogy a vezérkar, a miniszterek vagy az uralkodó nem is tudhatott tevékenységéről, csak a titkosszolgálat? Ahogy a film végén elhangzik a főszereplő szájából – csak hogy tudjuk –,  nem Isten avatkozott be, valamint nyilván a radaroknak, a tehetséges parancsnokoknak és a katonák ezreinek sem volt semmi köze a győzelemhez. Azonban feltétlenül szükséges ennyire az egekbe magasztalni ennek a valóban zseniális embernek a teljesítményét, hiszen így érhető el a végcél: felháborítani a nézőt, aki megtudja, ezt a majdhogynem istennek tekinthető embert hét évvel később homoszexuális kapcsolatért ítélték el, és tették ezzel tönkre a karrierjét. Sőt, kergették öngyilkosságba is, hiszen két évvel később holtan találtak rá a dolgozószobájában. Kár, hogy nem hangzik el: valódi nyomozás ebben az ügyben soha nem történt, így nem zárható ki, hogy a titkosszolgálat végzett az emberi kapcsolataiban mindvégig kiszámíthatatlan emberrel. 

Azt gondolhatnánk: egy ilyen gyengén megalkotott mű nem túl hatásos fegyver a meleglobbi kezében, de a kommenteket olvasva úgy tűnik, tévedünk. Az egyik kommentelő például így ír: „kifacsarja a szívet rendesen”. Mi inkább máson szeretnénk sírni.

Olvasson tovább: