Kereső toggle

Film az embermentés lélektanáról

Hétköznapok és kisemberek a náci Németországban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A könyvtolvaj nem háborús akciófilm, de nem is elvont példázat emberről az embertelenségben. Inkább filmbe oltott elbeszélő költemény egy nevelőszülőkhöz került kislány szemszögéből, érzelmi kölcsönhatásokról, az adott szó erejéről. És a csendes tisztességről, ami valójában csak éles helyzetekben látható. Mert „békeidőben” nem mindig világos, mit kell ez alatt értenünk.

A fiatal ausztrál író, Markus Zusak szép mondatokkal írt ifjúsági könyvéből készült film valahol a felnőtt- és a gyermekvilág határán egyensúlyoz. Ám ettől még nem felületes és korántsem gügyögő. Apró helyzeteken és amolyan „angolszász stílusú” sztorikon keresztül láttatja a Hitler-éra alatti németek helyzetét, a nem üldözött és nem is fanatikus, a rendszert csak valahogy túlélni akaró civileket. Hogy ők voltak-e a csendes többség, avagy a gyáva kisebbség – arról viták folynak szüntelen, de erről A könyvtolvaj nem foglal állást, nem is ez a dolga.

A film kezdetén egy (talán kommunista) anyától a náci állam nevelőszülőkhöz kényszeríti a főszereplőt, Lieselt. A kiskamasz lányt a Himmel (mennyország) utcában egy olyan házaspár fogadja be, ahol „Apa” és „Anya” csaknem mindenben ellentétet mutatnak. Az Anya egyenesen Móricz Árvácskájából idemásolt mostoha: merev és kategorikus. A néző szerencséjére csak a film feléig (másképp a főhős sajnálata kötné le minden figyelmünket), mert onnan egy titokzatos közös ügy hatására feltárulnak benne az igazi anyai vonások is.

Az Apa viszont kezdettől a napos oldalt jelenti. Humor, harmonikaszó és pajkos összekacsintások jellemzik, látjuk, nem is vitte sokra a felnőttvilágban (Geoffrey Rush játssza kiválóan, A király beszédének magántanára). Olyan bizalmat épít ki maga iránt – meg egy jótékony burát is Liesel körül –, hogy az minden lányos apának tanulságos lehet. Bár aggályos hűen másolni, hisz Hans képes akár havat hordani a pincébe, hogy hóembert építsenek és hócsatázzanak a bújtatott zsidó fiúval, aki évekig nem mehet ki az utcára. A fiú (Max) apja mentette meg annak idején a bohém gyámapa éle-tét, s most ők viszonozzák az életmentést, tudva, hogy a biztonságukat teszik ezzel kockára. A három ember, Hans, Max és Liesel valóságos bajtársi szövetségének alapja egy ma már mind ritkább vonzalom az írott szó, a könyvek világa felé. Rögtön az első napon, egy kiadós iskolai megalázás során derül fény ugyanis arra, hogy az új osztálytárs, Liesel analfabéta. A nevelőapának ez máris alkalom a sebek gyógyítására. A pincében olvasni tanítja a lányt, aki mind jobban megnyílik az írott szavak világa – egyben a világ értelmezésének vágya – felé. Hisz csupa különös dolog száguld körülötte, és mind kérdéseket szül: miért égetnek ünnepi módon könyveket a főtéren, hová terelik a sárga csillagosokat az utcán, egyáltalán miért verik a „papát” a gestapósok, amikor egy kedves ismerős elhurcolásakor tiltakozik – egyedül ő – ösztönszerűen. És mivel nemigen kap hiteles választ, innen-onnan könyveket csen el, hogy eligazodjon a képtelenségek között.

Az apró sztorik láncolatában felbukkan a berlini olimpia hőse, Jesse Owens alakja, aki miatt Rudy, a germánszőke szomszéd gyerek sárral keni össze magát, hogy ő is fekete sprinterként száguldjon a futópályán – nem kis botrányt kavarva. De a Kristályéjszaka pogromképei és az egyenruhás polgármester klasszikus náci szónoklata is elénk tárul, meg a szövetségesek bombázásai – mintegy ezekre válaszul. Szereti a film az ellentéteket. A rejtegetett zsidó fiú a horogkeresztes könyvecskébe applikál héber betűket; az óvóhelyen bombázás közben a cseppet sem tüchtig-német Hans a Kék Duna keringőt harmonikázza a halálfélelmeseknek.

Mindez egész jól összeáll, így a filmnek már a közepén saját hangulata lesz. Mégis akad egy furcsa, mondhatnánk morbid szereplője a mesének, az időnként búgó hangon megszólaló narrátor, akiről lassan kiderül, hogy maga a halál, aki „elhatározza”, hogy eljön az egyes szereplőkért, és ezt a nézővel is közli. Értjük persze, hogy ez egy írói eszköz (megszemélyesítés) annak nyomatékosítására, hogy mindenkinek egy élete van, azt kell bölcsen eltöltenie, és még itt a földön kell valamiféle lényeget összehoznia, mondjuk az embertársaira pozitív hatást gyakorolnia. Lieselnek ez úgy sikerült, hogy író lett belőle, és történeteinek „rengeteg ember lelkét sikerült megérintenie”. Az utolsó jelenetben az ő elárvult szobáját látjuk valahol Amerikában, már a mi jelen időnkben. John Williams megkapó zongorafutamai alatt a kamera egy hosszú snittben végigpásztázza mindazok bekeretezett képét vagy megmaradt tárgyait, akik a kislány életét így vagy úgy egyengették, neki bárhogy is, de jó dolgokat adtak. Ezekből az érzelmi mozaikokból, az írott szavak megtalált kulcsával indult útjára egy kreatív élet. Így lesz az egykori könyvtolvajból könyvek szerzője.

Olvasson tovább: