Kereső toggle

Történelmi hiányosságok és távlatok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha Habermas nyomán a politikát akaratképzésnek tekintjük, akkor aligha lepődhetünk meg azon, hogy a politikai marketing is alkalmazza a narrációt. A politikai üzenetek hatásossága azon mérhető le, hogy alkalmasak-e egymáshoz szervesen illeszkedve egységes történetet alkotni.

A történet, a narratívum közösségi jelenlétet igényel. Csak akkor születik meg és lép működésbe, ha a hallgatóság tagjai a reprezentálásra kerülő narrációhoz társítható előzetes tudással, élményszerű tapasztalattal rendelkeznek. Egy-egy közösség vagy nemzet történelme számos azonosulási támponttal szolgál. A politikai narráció számára kézenfekvő a történelem sorsfordító eseményeire való hivatkozás, különösképpen akkor, ha a politikus saját magát is a formálódó történelem fontos részének tekinti. A történet tehát nem ott indul, ahol a reprezentáció kezdődik: kell, hogy legyen a közelebbi, avagy a távolabbi múltból olyan történelmi előzmény, aminek a napi politikai narráció mintegy a folytatása, jobb esetben betetőzése. S ha egy nemzet történetében számtalan célkitűzés meghiúsult (például azért, mert forradalmait sorra leverték), akkor a regnáló hatalomnak úgy kell beszélnie önmagáról, mint a nemzeti forradalmak letéteményeséről, törekvéseit pedig – bármik legyenek is azok – ajánlatos szabadságharcosnak neveznie.

Ha nem állnak rendelkezésre megfelelő színskálájú és méretű történelmi előképek, akkor a politika boszorkánykonyhájában haladéktalanul elő kell állítani azokat – bízva abban, hogy a hallgatóság saját történelmét is csak igen hézagosan ismeri. De ha még ismerné is, akkor sem kell zavarba jönni, hiszen ott van a történelmet óriási szőttesnek tekintő Thornton Wildernek A teremtés nyolcadik napjában nemhogy a politikusokat, de még a történetírókat is érintő kritikája. Ezt írja: „A történetíró nehézkes ollója kivág néhány alakot, egy rövid időszakaszt a hatalmas szőttesből. A metszés fölött és alatt, jobbra és balra tőle az eltépett szálak tiltakoznak a jogtalanság, a turpisság ellen.” Természetesen a tárgyalt esemény minden lehetséges összefüggésére a legtisztességesebb történetíró sem lehet tekintettel, de Wildernek is igaza van, hogy a kiemelés akaratlanul is torzít és bizonyos összefüggések elhagyása végül is önkényes. S éppen a történelemszemléletnek ez a bizonytalansági zónája teremt lehetőséget a politikai indíttatású legendák elfogadtatására, ahol a képzelet a hatalom szolgálatába szegődik.

Miért is kellene megdöbbennünk azon, ha napjaink közéletének neves szereplői maguk is elkövetnek kisebb-nagyobb turpisságot, hogy mondandójuk szépen kozmetikázott történelmi távlatot nyerjen? Egyúttal azonban arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy ez a módszer – teljesen függetlenül az üzenet igazságtartalmától és a tények valódiságától – rendkívüli mértékben hozzájárul a kormányzati kommunikáció sikeréhez, annál is inkább, mivel az ellenzék ezzel versenyeztethető történelmi előzményekkel egyáltalán nem rendelkezik. Márpedig ha egy történetnek nincsenek patinás hősei, akkor csak kevés és egyre lanyhuló érdeklődésre számíthat. Nélkülük hiányzik az a pátosz, amely a magával ragadó lelkesedés szülőanyja.

Ezt azért is érdemes kritikusan szóvá tennünk, mert az ellenzéknek valójában lehetnének – turpisság nélkül is – történelmi, azaz a nemzetet megmozgatni képes előzményei, de ők csak a jobboldal által piedesztálra állítottak leleplezésére vállalkoznak, ami egyáltalán nem fölösleges, csak önmagában kevés. A saját politikai narrációjuk esélyeit nemigen javítja. Pozitív alternatívák fölállítása híján annak a jóindulatúnak egyáltalán nem nevezhető feltételezésnek is tápot ad, hogy a magyar történelem egészéről egyáltalán nincs, vagy ha mégis van, akkor csak rossz véleményük lehet. Mindkét feltételezést a jobboldali kommunikáció az „idegenszívűség” gyakori emlegetésével tartja életben. Az az alig leküzdhető látszat keletkezik, mintha a baloldal még mindig bűnös nemzetnek tartana minket, miközben a kormánykoalíció arra tanít, hogy a bűneinkről is bűntudat nélkül tudjunk beszélni. S ki az, aki nem akarna megszabadulni – ha nem is a bűneitől, de annál inkább – nyomasztó bűntudatától?

A narrációk jövőképe

Ha azt mondhattuk, hogy a politikai narráció nem a reprezentáció kezdetén indul, hanem jó esetben annál korábban, akkor legalább olyan bizonyossággal állíthatjuk, nem is ott és akkor kell befejeződnie, amikor a hallgatóság szétoszlik. Feltéve, ha megfelelő jövőképet tudott felrajzolni, amely a történelmi múltból a biztató jövőbe átívelő, nemzeti színű szivárvány. Ha az ellenzék jelen állapotra vonatkozó kritikái nem egészülnek ki biztató jövőképpel, akkor igazságtartalmuktól függetlenül a fölösleges okvetetlenkedés látszatát keltik. Ha csak rosszat tudnak mondani, de jobbat nem, akkor inkább hallgassanak.

A politikai narrációban a jövő nem puszta fikció, hanem a kritika alá vetett jelen szükségszerű következménye. Gondoljunk csak a Fidesz korábbi szlogenjére: „A jövő elkezdődött!” A véletlen és az esetlegesség bizonytalansága nélkül léptetett be az előrehaladó időbe, melynek diadalívén a saját neve díszelgett.

Hagyományos politikai jelenségek vizsgálatában iskolázott elemzők máig sem értik, hogyan lehetett a Fidesznek sikert elérnie a jövő szándékairól tényszerű támpontot nyújtó program nélkül. Erre azt lehet válaszolni, hogy a narráció olykor képes átvenni a pártprogram szerepét. Másrészt a jövő mindig meglepetéseket tartogat. Így aztán az is magától értetődő, hogy a kormányzati munka is számos meglepetéssel szolgál: az egyik meglepetésből a másikba esünk. Újabb és újabb időintervallumok kezdődnek, amelyek sohasem jutnak el a beteljesülésig. Az ígéretek betartása helyett újabb és újabb, az előzőeknél nagyobb és lelkesítőbb ígéreteket kapunk, mígnem a korábbiak feledésbe merülnek.   

S mivel a kormánykoalíció pártjai sohasem tartották magukra nézve kötelezőnek, amit másoktól követelőzve, fenyegetően elvártak, megfellebbezhetetlen próféciákat mondanak és annál jóval messzehatóbb döntéseket hoznak, mint ameddig a kormányzati ciklusuk tart – holott fordított esetben ellenzékként tiltakoztak, hogy az éppen regnáló kormányzat utolsó hónapjaiban bármi érdemi dolog történhessen. De ők már tudják, hogy a narráció minél távolabbi jövőbe ível, annál meggyőzőbb. És ők biztosak a dolgukban. Hogy mi lesz az ellenzékkel, arról nem szól a fáma. De ők biztosan itt lesznek. Vagy legelöl, vagy az elsőnek a nyakába lihegve. És ez a lehellet lefagyaszthatja alkotmányos passzusai, Alkotmánybírósága, Költségvetési Tanácsa vagy egyebei révén a következő kormányzatot. Az ellenzék kormányváltási törekvése csak ezzel a hendikeppel indulhat. Jobb volna ezt tudomásul venni, ami némi hősiességet is kölcsönözhet a történetnek, mint megvalósíthatatlan ábrándokkal kockáztatni a narráció hitelét. Tudomásul kell venni, hogy a Fidesz narrációjában már jó előre benne van ez az egész. Aki kevesebbre számít, hozzá se fogjon.

Az ellenzék narrációjának hibái

Az ellenzéki narrációk nincsenek szerves kapcsolatban az emberek napi gondjairól szóló történetekkel. Többnyire pártelnökök szólalnak meg, akik legfeljebb a többségében laikus hallgatóság számára nehezen követhető makrogazdasági problémákra hívják fel a figyelmet, s csak nagy általánosságban említik az emberek egyre növekvő elszegényedését. Az ellenzéknek a saját köreiben folytatott narrációinak pozitív értékelése azon a félreértésen alapul, hogy a már meglévő, a tényleges reprezentációt megelőző azonosulást a retorikai tudás eredményének tekinti. Hozzá kell tennünk, hogy ennek a félreértésnek sokszor a kormányoldal elemzői is áldozatul esnek, amikor saját vezető politikusaiknak szónoki teljesítményét méltatják. De mivel ezekben a körökben már kötetekre menő legendáriumok születtek, az ilyen öntömjénező tévedés fel sem tűnne, ha az ellenzéki oldalon nem volnának irigyei. Igazából azonban a politikai mezőny egyik oldalán sincs olyan személyiség, aki pusztán retorikai teljesítményével képes volna hallgatóságot toborozni a másik tábor elkötelezett híveiből. Ha mégis toboroz, akkor ezt más eszközökkel, s egyáltalán nem retorikai tehetségével éri el.   

De a narráció előadásmódjának problémáján túl, konkrét tematikai hiányosságok is mutatkoznak. Számos területhez mintha nem lenne hozzárendelve megfelelő szakpolitikus. Például tudják-e, tudhatják-e a potenciális választók, hogy ki az MSZP, az Együtt–PM vagy a DK egészségügyi szakpolitikusa?

A Fidesz ellenzéki időszakában szinte napi rendszerességgel gondoskodott arról, hogy a magyar egészségügy tarthatatlan helyzetéről minél szélesebb nyilvánosság előtt elmélkedjen. A sajtótájékoztatókon egymásnak adták a kilincset a szakpolitikusok. Egészségügyünk azonban a jelenlegi kormányzat alatt is katasztrofális állapotban van. De a miskolci kórház csecsemőhalandóságának az ügyét is csak néhány napig tartotta életben a sajtó. Holott a kórház higiénés állapota nemcsak a szülészeti osztályon, hanem egyebütt is komoly kívánnivalót hagy maga után. Nem egy lábadozó beteg saját felelősségére távozik ebből az egészségügyi intézményből, mert felgyógyulását a körülmények inkább csak hátráltatják. De mivel ez a kórház volt a Gyurcsány-kormány alatt a vizitdíjellenes mozgalom vezérhajója, a csecsemőhalandósággal kapcsolatos vizsgálatot idejekorán befejezték. És jónéhány budapesti közkórház sem marad el a miskolci állapotoktól.

Más szakterületekkel kapcsolatos ellenzéki kritikákkal – ha még oly találóak és kellően megalapozottak volnának is – az a legnagyobb baj, hogy nem állnak össze egységes történetté. Nincsenek igazi – mondhatnánk vérbeli – narrációik. Nem képesek olyan eseményeket megjeleníteni, amelyekben az emberek sokasága felfedezheti a saját, mással össze nem cserélhető sorsát és a magára vonatkoztatható feladatot, miközben abban a felejthetetlen élményben részesül, hogy ezt hozzá hasonló gonddal-reménnyel élő emberek közösségében valósíthatja meg. Ilyenkor ugyanis a narráció már nemcsak egy jól megírt-megfogalmazott történetet jelent, hanem maga is esemény lesz. Már nemcsak beszél valamiről, hanem maga is belép egy másik, szerteágazó történetbe, azokon keresztül, akik kisebb-nagyobb termekben vagy tereken összegyűltek, hogy véleményt cseréljenek egymással a közállapotokról, azaz a közösen megélt állapotunkról.

 Az ellenzék kritikái olyanok, mint a világítótornyok fel-felvillanó fényei, amelyek viharban vitathatatlanul létfontosságúak. Csak az a baj, hogy több kisebb-nagyobb torony van, ugyanazzal a jelzéssel, nevezetesen, hogy a kormányt le kell váltani. Ámde a horizont más-más pontjáról üzennek. Így aztán a leglényegesebb információ tekintetében marad bizonytalanságban a kikötni szándékozó: nem tudja meg, hogy hol a part. Hol van a kikötésre alkalmas partszakasz, ahol magányos és céltalan hánykolódás után végre horgonyt vethet.

Olvasson tovább: