Kereső toggle

Olvasói levél

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ember gyanútlanul sétálgat a könyvesboltban, és valamiért hívogatni kezdi az egyik polcról egy könyv. Simán ellen lehet állni a kísértésnek, hiszen rengeteg könyv figyel még a polcokon, lehetne akármelyik másikat is választani. De nem, a könyv rövid ismerkedés után a kosárba kerül, és hamarosan otthon várja a megfelelő alkalmat a „támadásra”.

Ki ne akarná érteni, milyen családba született, kik és hogyan éltek előtte, mit csináltak, miért csinálták, és ebből mi következik a most élők számára? Sokan vagyunk, akik a „Nicht vor dem Kind” légkörében nőttünk fel, „csak ne a gyerek előtt”, vagy-is első kézből szinte lehetetlen akár csak vázlatosan is megérteni a saját múltunkat. Pedig távolról sem mindegy, hogy a nagyapánk, apánk jobbról vagy éppen balról mutatja előnyösebb arcát, és hogy kell-e értük, helyettük bocsánatot kérni, vagy éppen hogy egyenesebben járhatunk nekik köszönhetően? „A történetiség rendjei egyszerre épülnek fel kimondásokból, szavakból és elhallgatásokból, és ezeknek az aránya változik. Magyarországon a történelmi tudatot inkább a közös elhallgatások tartják össze” – fogalmazott a Heteknek György Péter, az Apám helyett című könyv szerzője. A szándéka elsősorban az volt, hogy az apja története a helyére kerüljön. Olyan sok oldalról sikerült azonban megvilágítania a történelmi szövegkörnyezetet, hogy akaratlanul is mindannyiunk története belekerült. A közös elhallgatások rendjét egy idő óta egyéni megszólalások törik meg, lásd Vámos Miklós, Esterházy Péter, Gárdos Péter családtörténete. Ezek a személyes vallomások már kikerültek az olvasói körnek egy ellenőrizhetetlen szférájába, hiszen a pénztárnál senki sem kérdezheti meg tőlük, hogy baloldali vagy jobboldali olvasásra lesz-e a könyv, és a műveltségüket sem firtathatják. El kell ismerni, nehéz olvasni György Péter mondatait, súlyosak és tele vannak a hallgatás utáni kimondás eksztázisával, vagyis kellőképpen meg vannak terhelve jelentéstartalommal ahhoz, hogy egy levegőre minden mögöttes értelme átlátható legyen. De nem baj, megéri. Mert megértjük belőle a hallgatások különféle miértjeit, és az árat, amit fizettek, fizetünk érte. „A Horthy-rendszer túlélői nyilván féltek a kommunistáktól, az utóbbiak pedig megvetették a volt rendszer kiváltságos rétegéhez tartozókat. Ugyanazokon az utcákon jártak, ugyanabban az időben használták ugyanazt a várost, egymás közvetlen közelében, mégis beláthatatlan távolságokra éltek egymástól” – írja a szerző arról a látszategyenlőségről, amellyel a Kádár-rezsim feloldani kívánta a háború előtti, alatti traumákat, és amelyhez az apja olyan nagy reményeket fűzött. Ezért nem eshetett szó arról, hogy György Lajost a már akkor is elit- gimnáziumnak számító Eötvös József Gimnáziumból az 1944-es érettségi vizsgája után Borba, illetve Laznicába vitték munkaszolgálatra. A hazatérő ifjú „sem szemtanú, sem túlélő, sem áldozat, ellenben a zsidósága nélkül élő, a jövőt uraló, tervező modern ember, tehát igazi, felfedező kedvű humanista, azaz kommunista akart lenni”. A túlélés, az élet lehetőségének ára a hallgatás volt, miközben a valódi eseményekről is készített feljegyzéseket, és azokat gondosan meg is őrizte, noha nem kívánta még a szűkebb nyilvánosság, vagyis a családja elé sem tárni. A könyvből kiderül, mennyire nem volt egyedül azzal a vágyával, hogy a múltat végképp eltörölje. „A felelős magyar értelmiség nagy része is zokszó nélkül követte Kádárt az általa felkínált boldog felejtésbe. Hosszú éveken át nem volt senki, aki ne azt remélte volna, hogy a trauma nyomai végleg eltűnnek. A hiány eltűnése volt a Kádár-kori nyugalom alapja, a remény és az ígéret egyben. S mintha az amúgy jeles gondolkozók javarészt fel sem fogták volna, hogy a szégyentől való olcsó megszabadulás, a felejtés nem más, mint közös bűn azzal a hatalommal, amelytől egyébként akár nyíltan is undorodtak” – olvassuk.  György Péter elismeri, hogy „Trianont és a holokausztot együtt lenyelni nagyon nehéz egy országnak. Ráadásul a kettőt nem kéne egymás ellen kijátszani”. Egyetemi tanárként azt is kénytelen látni, hogy a tisztázatlan nemzeti emlékezet miatt a fiatalok sem mentesek a múltból származó anomáliáktól. Az elmúlt több mint húsz év is odázással telt, a rendszerváltástól mindenki elsősorban azt várta, hogy végre utazhasson, végre boldog lehessen, így aztán a magyar társadalom „még mindig nem jutott hozzá a saját múltjához, amelyhez csak a gyászon, majd a katarzison át vezethet az út” – olvassuk egy másik helyen a könyvben. A szerző a Heteknek még hozzátette: „Az önismeret hiánya gyakorlatilag lehetetlenné teszi az életet hosszú távon.” Ennek az ismeretnek a megszerzése azonban kemény munka, hiszen „be kell hajtani a múltat”. És ez a feladat vár a fiatalokra is, állítja az egyetemi tanár-szerző, mert rajtuk végképp felfedezhető az önbecsülés, a konszenzusos nemzeti hősök, egy magyar „panteon” hiányából fakadó bizonytalanság. György Péter azért írta a könyvét, mondja, hogy hozzátegyen az igazsághoz. Az őszinte szembenézés lehet az az út, amiből kialakulhat a nemzeti önbecsülés, nem jobbról, nem balról, hanem szemtől szembe.

Olvasson tovább: