Kereső toggle

Jean Valjean dalra fakad

Monumentális eposz helyett operettszínház

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világirodalom hatalmas tablóképei nem mennek ki a divatból. A nagy klasszikusok között rendre a Nyomorultak is előkerül, ezúttal a világsikerű musicalváltozat került filmvászonra. Victor Hugo nagyívű regényének e zenés feldolgozása igazi sztárparádé. Ám a reményt keltő csomagolásban a történet legnagyobb üzeneteinek kevés hely jutott.

Pedig a számos feldolgozást látott regény a legnagyobb élménye sok olvasónak. A nagy francia költő és író, a nemzet ünnepelt lelkiismerete a bűnös léleknek a megtisztulás felé vezető, egész életen át tartó útján tűnődik – másfél ezer oldalon át. Rögös ez az út persze, de Jean Valjean, az egykori fegyenc végül is győztesként ér a célba. Minden akadály és visszahúzó erő dacára igaz emberként tér haza Teremtőjéhez. Valamikor régen egyetlen – emberi mércével irreális – jótett irtotta ki belőle a gonoszt. Amikor mindenki  eltaszította és megvetette, valaki a házába fogadta. Sőt, még akkor sem tagadta meg, mikor cserébe rosszal fizetett: kifosztotta szállásadóját.

A „kétszeres” gaztett után még két ezüst gyertyatartót is kap ráadásként az áldozatától, amelyek így a mindent  felülíró kegyelem jelképei lesznek. Jól láthatóak minden filmes feldolgozásban is, melyek száma meghaladja a húszat (!). Mi lehet a klasszikus romantika e csúcstermékének a titka? Miért képes a mai, morális ügyekben megosztott világban is jól csengő márkanévként hatni?

Sajnos ez a majd’ háromórás filmidő alatt kevésbé derül ki. Persze vonzerő a Claude-Michel Schönberg-féle 1980-as francia musical diadalmenete, amelyet vagy hatvanmillióan láttak világszerte. Dalai nem koptak; egyet közülük (I Drea-med a Dream) maga Susan Boyle vitt diadalra karrierje látványos nyitányaként.

Egy színpadi darabot megfilmesíteni akkor érdemes, ha a rendező tudatosan épít a kamerák és fények, a beállítások és vágások kínálta minden lehetőségre, ami a mozgóképet jellemzi. Itt látunk egy szinte szürreális, de hatásos kezdőképet – a hajóvontató  fegyencek döbbenetes jelenetét –, aztán egyéb igazán „filmes” megoldást nemigen. A dalok java része énekbe szedett monológ, ahol a szereplő amerikai plánban (az arc és a test felső harmada látszik) szembenéz velünk valami semleges háttérrel. És ez percekig így marad. Lehetne mondjuk néhány vágókép, visszaemlékezésekkel, pár természeti szimbólum – sokszor így jelzik hatásosan a lelkiállapotokat –, a film ettől az, ami, egyebek mellett. Most viszont színházba ültetnek át minket a moziban, de annak előnyei nélkül. Hisz nincsenek élő szereplők, színpadi fények, sem a teátrumra annyira jellemző „itt és most” atmoszféra sem.

A két jó kvalitású főszereplő tisztes erőfeszítést nyújt – főleg, hogy éneklés közben még nem láttuk őket, s hangjukat élőben, a helyszíneken vették fel. Hugh Jackman (X-men, Kate és Leopold) Valjeanja a film elején, a fegyenc pálfordulása előtt erős igazán. Igaz, a világirodalom egyik legjobb emberét nehéz játszani, igazolják ezt az elődök, Jean Gabin, Liam Neeson, Gerard Depardieu alakításai is ebben a szerepben.

Az ellenpólust, a bűn nyomában lihegő Javert felügyelőt viszont többen pazarul hozták, többek között John Malkovich a hatórás tévéfilmváltozatban. Az élő klasszikus, Russel Crowe láthatóan feszeng a bukott emberi természet specialistájaként. Felvesz egy közepesen komor ábrázatot, majd nemigen árnyal rajta. Talán többet nyújtott Valjean szerepében, amihez alkatilag is jobban illik.

A máris több Golden Globe-díjra jelölt szuperprodukcióban az eredetileg mellékszálnak írt szerelmi vonal nagyobb hangsúlyt kap a mindenen átívelő morális üzenetnél.

Persze tudjuk, musicalről van szó, ahol jól fest a forradalom (általános) felmagasztalása, a romantikus duettek, valamint a mozgalmas tömeg kar-énekei. De az kevéssé katartikus, mikor a küldetését bevégző igaz ember szelleme nem a mennybe, hanem egy gigantikus barikád felé távozik a történetből. Ahol vörös és francia zászlókat lengetnek tán valami ökumenikus, de mindenképpen fiatalos szabadság jegyében. Pedig Jean Valjean sorsa és az embert változásra egyedül indító kegyelem természetrajza máig hiteles, nemzedékek sorát megindító, a világirodalomban ritka, szinte evangéliumi példázat. Amit most kissé felvizeztek, de a történet azért így sem hatás nélküli.

Olvasson tovább: