Kereső toggle

Keresztapa pápai tiarában

Három évadnyi tévéfilm a római egyház legsötétebb korszakáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Borgia családnév ma is az erkölcsnélküliség, a kegyetlenség és a hatalmi praktikák „márkaneve”. A nagy figyelmet keltő sorozat a klasszikus bölcsész szemlélettől elütő, ám annál valósabb módon ábrázolja a reneszánsz ember életmódját.

Zavarba ejtő, ahogy a „szentatya” kifejezés elhangzik a képernyőn gyilkosságra bujtás, cselszövés és bujaság közben (házasságtörésről római egyházfőnél ugye nem beszélhetünk). De hát ilyen volt a reneszánsz pápaság légköre, s ebbe futott bele a fiatal Luther is a római utazásán. Hogy aztán, ennek hatására egészen más irányt vegyen a történelem…

Az epizódokban mindenesetre nincs konkrét erkölcsi ítélettétel, netán teológiai kritika.  Jeremy Irons VI. Sándor pápát tűnődve és mélázva játssza a Dallas-beli Jockey és az Al Pacino alakította Keresztapa „rokonszenves gazember” stílusában. Elképesztő bűnöket generál környezetében, előre megfontoltan vagy ösztönösen, minden isteni és emberi etikára fittyet hány: mégsem egy visszataszító alak. Inkább bohém életművész, rafinált válságmenedzser, aki sorra megoldja a problémákat – igaz sajátos eszközökkel.

Az HBO-gyártású sorozat nagy sikerrel indult az Egyesült Államokban, s a harmadik évad után rendezője, Neil Jordan látványos mozifilmben tetőzné be a projektet, melyben, szavai szerint:  „ a pápa végre borzalmas kínok közt meghalhat”.

Addig azonban az elmúlt hetekben a szélesebb nyilvánosság az M1-en, a késő esti órákban is találkozhatott a szakrális háttérbe helyezett, néhol igencsak meghökkentő jelenetekkel. A vallásos közeg helyenként gyomorforgató, máskor paródikusan könnyed ábrázolása inkább eszköz a hatalom igézetét és az emberi test mohóságát ábrázoló sorozatban, mely inkább bemutat és nem moralizál.

Ez talán a mai filmes eszköztárban nem férne el. Hisz a nyugati kultúrkörben már nem ildomos sarkosan fogalmazni erkölcsi kérdésekben; az igazán nívós alkotások is inkább a képekkel, a beállításokkal mondanak egyfajta (inkább sejthető) véleményt a dolgok állásáról.

Az ír–kanadai–magyar produkció stábja nagyrészt Magyarországon vette fel a jeleneteket, a stáb nyolcvan százaléka magyar volt, ám nem a kulcsemberek. A sokoldalú médiaszemélyiség, Árpa Attila egy bérgyilkos szerepét eljátszva a főszereplő Jeremy Ironst a forgatás szüneteiben korát meghazudtoló „huszonkét éves, szingli egyetemistának” látta, aki „szereti a bulit, szeret táncolni, szereti a szép csajokat …”

A pápaság leghírhedtebb alakja, Rodrigo Borgia spanyol földről került a katolikus egyházfő közelébe, s mint pénzügyi tehetség szép sikerrel gyarapította az egyházi kincstárat – és saját vagyonát is. Az így szerzett tőkét a következő pápaválasztás egyik esélyeseként fektette be. Ez akkoriban a bíborosok masszív megvesztegetését jelentette – volt, aki több öszvérnyi ezüstért adta szavazatát, volt, akit fenyegetés győzött meg. Borgia immár VI. Sándor pápaként élvhajhász életmódját, ha lehet (és lehetett!), még nagyobb fordulatszámon pörgette. Különböző ágyasaitól születetett gyermekeit (köztük a filmben kiemelt Juant, Cesarét és Lucreziát) bábjátékosként mozgatta hatalmi sakkjátszmáiban. A pápai állam nevében többfelé is hadat viselt, nagy terve Itália egyesítése volt. Ha ezt nézzük és a populista, Róma köznépének kedvező tetteit (építkezések, közbiztonság) egész modern államférfi, sőt itáliai hazafi volt.

A pápa Cesare nevű fiát a harc éltette, hiába csinált már ifjúként bíborost belőle az apja. Ő szervezte a pápa híres svájci testőrségét, seregében maga Leonardo is megfordult, harci gépezeteinek rajzai máig közismertek. A kanadai Francois Arnaud igényes alakításában Cesare a sorozat „elsőtisztje”, aki bőven bejátssza a neki hagyott teret. Ha kell, kommandós parancsnok a betörő franciák ellen, majd kínvallatások mestere, aztán testvérgyilkos, ismét máskor – a papi ruhát visszavéve – buzgó apologéta, aki tőrbe csalja és vadállatként ketrecben viteti Rómába (majd a máglyára) Savonarolát, a korabeli pápai fertő egyetlen igazán veszélyes kritikusát. És közben folyamatosan asszonyok, lányok csábítója, aki időnként mindezt meggyónja a felséges papának. A pápának, aki pontosan ugyanezeket műveli…

Savonarola, az eretnekké nyilvánított firenzei szerzetes ábrázolása egyébként érdekes mellékvonala a történetnek. Az egész Itáliát, s közte Rómát mélyen átjáró bűnök ellen a kárhozattal fenyegetve valóságos orwelli diktatúrát hoz létre városában. Hisztérikus népítéletekre gerjeszti híveit, gyerekkatonái házról-házra járva követelik a hívságokat, majd a könyveket, bútorokat, festményeket őrjöngve vetik máglyára – köztük Boticelli képeit. Egy másik történelmi alak, a képernyőn szintén felbukkanó Machiavelli a nézőnek ismerős jelenetet látva a kultúra múlandóságáról tesz egy fanyar megjegyzést. Többször is találkozik a filmben a „pápai fattyúval”, akiről a politikai hatalom cinikus – vagy inkább szókimondó – kézikönyvét (A Fejedelem) mintázta.     

A Borgia család szemefénye, Lucrezia is nagy szerepet játszik a produkcióban. Bár az utókor méregkeverő feketeözvegynek tartotta, a filmben előbb romantikára éhes kislánynak látjuk, akiből lassanként csalárd és képmutató asszony lesz, mert apja hol kiházasítja, hol elválasztja aktuális férjeitől – a családi politika változó érdekeiben. Ami persze nyomot hagy a jellemében is.  A korabeli klánok és nagycsaládok, a firenzei Mediciek, a milánói Sforzák, az Orsinik játszmái egyébiránt a Keresztapa írója, Mario Puzo figyelmét is felkeltették, akinek utolsó könyve (A család) éppen róluk és a Borgiákról szól.

S hogy mindez miért aktuális? VI. Sándort modern, kevert lelkű figuraként látjuk, aki tipikus „Korunk hőse” –  a filmen kívüli jelen időben is. Bár történelmi a keret, az egész filmsorozat néhol brutálisan, máskor elmélkedve azt írja le, milyen a levegő egy társadalomban, ahol létezik valamiféle közös ideológia, mégis a nemiség gátak nélkülisége lesz az elfogadott norma. Az élvezetek hajszolása pedig a köznapi életmód. Valahol Európában.

Olvasson tovább: