„Josht felhívta egy régi barátja, hogy hamarosan a városba érkezik. Josh meghívta őt, hogy töltse náluk a hétvégét. Este aztán szólt Lindának, hogy vendégük érkezik, és az első este kicsit kiruccannak majd, hogy beszélgessenek egy jót, mint a régi szép időkben. Linda azonban erre kiborult, ugyanis épp azon az estén ért volna haza egy hosszabb üzleti útról. Linda sohasem tervezne meg egy hétvégét vagy egy éjszakát anélkül, hogy ne egyeztetne Joshsal. Nem értette, a férje vajon miért nem tud ugyanennyi tiszteletet és figyelmességet tanúsítani iránta. De amikor hangot adott kifogásainak, Joshtól ezt a választ kapta: »Nem mondhattam a barátomnak, hogy bocs, de előbb engedélyt kell kérnem az asszonytól.« Josh számára a feleségével való előzetes egyeztetés azt jelentette volna, hogy engedélyért kell folyamodnia, nem cselekedhet szabadon. Linda számára azonban ennek semmi köze az engedély megadásához. Számára az a természetes, hogy a házastársak megbeszélik egymással a terveiket, mert életük összefonódott” – írja Deborah Tannen Pár-beszéd című könyvében.
Ilyen és ezekhez hasonló életszerű szituációkat és színes kutatási eredményeket vonultat fel Deborah Tannen nyelvészprofesszor Pár-beszéd – Miért hallgat a férfi? Miért beszél a nő? című világsikerű könyve, mely négy évig szerepelt a New York Times sikerlistáján, és nyolc hónapig állt az első helyen. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy miért érzik úgy a nők, hogy a férfiak nem mondanak el nekik semmit, és folyton csak kioktatják őket, és miért gondolják a férfiak, hogy a nők állandóan csak nyaggatják őket, és sosem térnek a lényegre.
A kutatás célját az írónő így fogalmazza meg: „Igenis vannak eltérések a különböző neműek beszédmódjában, és fel kell fednünk, meg kell értenünk ezeket a különbségeket. Máskülönben kénytelenek lennénk a félreértésekért magunkat vagy a másikat, esetleg magát a kapcsolatot okolni. A nemek közti különbségek semmibevétele nagy kockázattal jár. Ha valamit a szőnyeg alá söprünk, azzal nem szüntetjük meg a problémát, csak felbukunk benne, ha legközelebb át akarunk haladni a szobán.”
Státusz és kapcsolatok
Számos néprajzi, antropológiai, nyelvészeti kutatás alapján vonta le dr. Tannen azt a következtetését, hogy a férfiak hierarchikus világban élnek, és mint ilyenben, a beszéd az erőviszonyok felmérésének eszköze. Kulcsszó a státusz, amelyet a férfiak mindenképp igyekeznek megtartani, vagy a rendben feljebb helyezkedni. Ezzel szemben a nők a kapcsolatok sűrű és szövevényes hálózatrendszerében gondolkodnak, s a beszéd számukra a kötelékek ápolására való. Ebben a világban a hangsúly a közösségépítésen, a bensőséges légkör fenntartásán van. A megállapítások természetesen nem kizárólagosak, a különbségek a hangsúlyban és a fokozatokban mutatkoznak meg, ugyanakkor a kommunikáció kétségtelenül egy kötéltánc a bensőségesség és a függetlenség egymással ellentétesnek látszó szükségletei között.
„Alighanem a nők és a férfiak beszédmódja közösen alakította ki azt a sztereotípiát, hogy a nők nem hagyják élni a férfiakat. A helyzet ugyanis a következő: a legtöbb nő szívesen megteszi, amire kérik, míg a legtöbb férfiban a legenyhébb célzás is ellenérzést vált ki, ha úgy érzi, hogy valaki – különösen egy nő –, megmondja neki, hogy mit tegyen. Egy nő hajlamos megismételni a kérését, ha nem kap választ, mivel meg van győződve arról, hogy a férfi biztosan megteszi a kedvéért, ha megtudja, mennyire szeretné, hogy teljesüljön az óhaja. A férfi azonban el akarja kerülni, hogy azt érezze, parancsot teljesít, ezért inkább ösztönösen kivár, hogy azt képzelhesse, szabad akaratából cselekszik. Ez végül persze nyaggatáshoz vezet, mert valahányszor a nő megismétli a kérését, a férfi mindannyiszor későbbre halasztja annak teljesítését.”
A nők gyakran szeretnek panaszkodni, gondjaikat a legapróbb részletekig ecsetelik, akár több személynek is egymás után, mindig ugyanakkora beleéléssel. Ez egészen addig jól is megy, amíg más nőknek teszik ezt, hisz az a másik tudja, hogy odaadással kell hallgatni, és lehetőleg valami hasonló probléma megemlítésével biztosítani a panaszkodót, hogy nincs egyedül, és „tudom, hogy érzel”. Nem így akkor, ha a panaszos hölgy egy férfiba fut bele sérelmének ecsetelésével. A férfiak ugyanis problémamegoldó beállítottságúak, és azonnal rávágnak egy megoldást, és ezzel legjobb szándékuk ellenére is megbántják partnerüket, aki –számukra érthetetlen módon – nem megoldást várt, hanem megértést. A férfiak megközelítési módja az érzelmek lecsendesítése a kiváltó ok semlegesítésével, a nők azonban érzelmeik támogatását, megerősítését várják el.
„Miért nem beszélget velem?”
„Ha elmegyünk valahová, ő a társaság lelke. Ha másik szobában vagyok, akkor is csak az ő hangját hallom. De amikor otthon vagyunk, már egyből nincs olyan sok mondanivalója. Többnyire nekem kell beszélnem” – panaszolja a könyvben egy feleség. A „Ki beszél többet, a nők vagy a férfiak?” kérdésre is rendkívül szórakoztató történetekkel és érdekes eredményekkel keresi a választ a szerző. Kiderül, hogy nyilvánosság előtt igenis a férfiak beszélnek többet. Ők mesélnek vicces történeteket, ők telefonálnak be műsorokba, ők szólnak hozzá munkahelyi értekezleten, és kérdéseiket rendszerint megállapításokkal vezetik be. Otthon azonban egészen más a helyzet. Egy jellemző karikatúra egy férjet ábrázol, amint kinyitja az újságot, és azt kérdezi a nejétől: „Van valami, amit el szeretnél mondani, mielőtt elkezdenék olvasni?” Természetesen mi tudjuk, hogy abban a pillanatban biztosan nincs, de amint a férj lapozgatni kezd, valami úgyis eszébe fog jutni az asszonynak. A férj számára a beszéd az információ átadásának eszköze, ezért ha van valami, amiről tudnia kell, azt el lehet mondani újságolvasás előtt is. A nő számára azonban a beszéd a kapcsolatépítés eszköze, nem véletlen tehát, hogy akkor jut eszébe valami halaszthatatlan, amikor a férje olvas. Akkor érzi leginkább szükségesnek a verbális interakciót, amikor a párja (számára teljesen érthetetlen módon) az újságjába temetkezik ahelyett, hogy vele csevegne.
Egy klasszikus: A nő elmondja, mi jár a fejében, a férfi csöndben hallgatja, majd a nő megkérdezi: „És te mit gondolsz?” Hosszú szünet: „Nem tudom.” A feleség kifakad: „Most higgyem el, hogy nem gondolsz az égvilágon semmit?” A nő számára semmit nem mondani ugyanazt jelenti, mint semmit sem gondolni. A férfi azonban nem gondolja úgy, hogy tovatűnő gondolatai érdemesek lennének arra, hogy szavakba is öntse őket. Ahogy a nő természetes módon kimondja a gondolatait, úgy a férfi természetes módon lép túl rajtuk.
További tanulságokkal szolgál a könyv a pletyka, a félbeszakítás, a nők mint vezetők, az udvariasság és egyebek tárgykörében, mindvégig „aha-élményt” biztosítva.
„A nemekhez társított szerepek sohasem fognak eltűnni, hiszen ez egyike emberi mivoltunk legmélyebben gyökerező megkülönböztető jegyeinek. Mi magunk teremtjük meg a férfiasság és nőiesség kategóriáit, miközben végig azt hisszük, hogy mi csupán »természetes módon« viselkedünk.” Csakhogy más tűnik természetesnek a férfinak, és más a nőnek, magyarázza Tannen. „Felvetődik a kérdés, hogy meg lehet-e tanulni a másik nem nyelvén? Meg tudják-e változtatni az emberek a társalgási formáikat? Ám akik ezt a kérdést felteszik, ritkán akarnak a saját normáikon változtatni, rendszerint az jár a fejükben, hogy a partnerüket kellene elküldeni átalakításra. A másik nem nyelvváltozatának megértése azonban hasznára lehet a kapcsolatoknak, még akkor is, ha egyik fél sem változik.” A formabeli különbségek figyelmen kívül hagyásával a másik személyiségéről hamis következtetéseket vonhatunk le („logikátlan vagy”, „egocentrikus vagy”, „nem figyelsz rám”). Ha azonban megértjük a különbségeket, azzal hatástalanítjuk is őket. Sőt, még nevetni is tudunk rajtuk.
