December 30-án, húsz év „különélés” után újra együtt lépett színpadra egy igazi szupergroup. A V’Moto-Rock 1977-ben alakult, tizenkét éves fennállása alatt 7 nagylemezt készített, melyből az egyik angol nyelven jelent meg. Európa számos országában számtalan sláger fűződik a nevükhöz, ezek közül a Várj, míg felkel majd a nap hónapokig vezette a slágerlistát. Az együttes alapítóját nemcsak a régi szép időkről, hanem a jelenről és a jövőről is kérdeztük.
Honnan jött az ötlet, hogy ennyi év után újra összeálljon a V’Moto-Rock?
– Az igazság az, hogy húsz évvel ezelőtt olyan hirtelen váltunk szét, hogy el sem tudtunk búcsúzni a közönségünktől. 1988-ban a Novotelben egy kiadós vita végeztével felálltunk az asztal mellől, és a szó szoros értelmében mindenki elindult a saját feje után. Szétmentünk, de ezt nem követte sem hivatalos bejelentés, sem búcsúkoncert. Én hamarosan elkészítettem a Szabadság vándorai című lemezemet és Lerch Pisti is inkább a szólókarrierjén munkálkodott. Úgyhogy a búcsúkoncertre most kerül sor. Hogy frappáns legyek, hadd idézzem az egyik lemezcímemet: Ezzel még tartozom.
De hát két évvel ezelőtt láttalak benneteket együtt zenélni a Sportarénában, éppen a te bulidon, a Demjén 60-on.
– Az számomra is meglepetés volt. A producerem, Rózsa István hozta össze a bulit, de nekem nem árulták el, hogy kik lesznek a vendégek. Csak ott szembesültem a fellépőkkel. A koncert utáni partyn tényleg szóba került, hogy mi lenne, ha… A csapat gyorsan összeállt, nagyjából a dalokat is tudjuk. Talán a legnehezebb feladat jelenleg mind a négyünk számára, hogy visszahozzuk azt a hangulatot, azokat az érzéseket, amiket akkor éreztünk.
Te alapítottad a zenekart. Hogyan választottad ki a zenésztársakat?
– Amikor kiléptem a Bergendyből, megkerestem Menyust, (Menyhárt Jánost – a szerk.) ő volt az első, utána megtaláltam a Lerch Pistit, ő pedig hozta Herpait. Így jött össze a banda, ami V’Moto-Rock néven valami vadonatúj feelinget képviselt. Az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy nagyon jól fogunk tudni együtt dolgozni. Éveken keresztül sikert sikerre halmoztunk. Játszottunk az összes kelet-európai országban, már ahová elengedtek. Jártunk Kanadában és Szibériában is. Zenéltünk mi szinte mindenhol, aztán valahogy lassan kifulladt a dolog, vagy az is lehet, hogy mi magunk fulladtunk ki, nem tudom. Talán az volt a baj, hogy sokkal többet akartunk, mint amit akkoriban megtehettünk.
Külföldi útjaitok során egyszer sem merült fel benned, hogy mi lenne, ha kint maradnál?
– Soha nem akartam kint maradni és most sem tenném. Tudod, én ezen a nyelven beszélek, ezen énekelek és ebben az országban szeretnék még letenni valamit az asztalra. Azt szoktam mondani, hogy „itthon vagyok otthon”. Máskülönben, pedig a gyomrom sem bírja a külföldi kaját. Odakint mindig borzasztóan rossz az étvágyam.
A szövegeidben mennyire igyekeztél üzenni az akkori rendszernek?
– Most mondjam azt, hogy 1946-ban születtem, 1956-ban tízéves voltam? Nagyjából mindent tudok arról a világról, amiben élnünk kellett, és azokról a dolgokról, amiket át kellett élnünk. Tudom, mi az, ami mindig is hiányzott, vagy ami sosem volt a helyén, és még most sincs. A dalszövegeim többnyire burkolt kritikát jelentettek akár még szerelmes dalokba ágyazva is. Fontos volt nagy publicitást teremteni a másfajta gondolatiságnak, még akkor is, ha az úgynevezett sanzonbizottság agyonkritizálta és darabokra szedte a dalainkat. Engem ez nem érdekelt. Kicseréltem egy-egy szót anélkül, hogy visszavettem volna a progresszivitásból, és már át is engedték a nótákat a rostán. Az üzeneteimet valahogy mindig el tudtam juttatni az akkori magyar társadalomnak. A dalainkból ma is üzennek azok a mondatok, amelyek a nyolcvanas évek végéig aktuálisak voltak.
Szerinted miért nem tudtak hozzátok hasonló „héroszok” felnőni a 70-es évek óta a magyar zenei palettán?
– A rendszerváltás előtti érában a zene és a sport egyfelől társadalmi szelepként működött, másfelől pedig egy kitörési pontot jelentett. Mivel rendelkeztünk egyfajta zenei előképzettséggel, mi is megláttuk a zenében a kitörési pontot. De ez ma már nem releváns, mert ezek már nem a kommunizmus évei, hanem a piacgazdaságé. Egy-egy karrier összejöhet, de szervezett formában, mondhatnám életformában – ahogy anno mi is éltünk, nem beszélve az anyagi előnyök mellett járó népszerűségről – ez már egyáltalán nem létezik.
Mit gondolsz a mai tehetségkutató versenyekről?
– Egyiket sem nevezném tehetségkutatónak, inkább csak egy egyszerű karaokénak. Az egész nem más, mint egy trükkös médiafogás. A mai sztárkeresőknek semmi köze a régi nagy táncdalfesztiválokhoz, még akkor is, ha azok ma már kissé szocreálnak tűnnek. Oda mindig új dalokat kellett írni, amit aztán a saját műfajodban kellett előadni. Nem áll szándékomban senkit megsérteni, csak sajnálom, hogy sok fiatalemberrel elhitetik, hogy milyen tehetséges, miközben nem az. Sajnos nem járják végig a szamárlétrát, sem igazi nagy pofonokba, sem pedig igazi nagy sikerbe nem szaladnak bele a saját erejükből. Aki tehetséges, az mindig fanatikus. És az ilyen fanatikus embereknek van nagy lehetőségük, mert ők tényleg „igazi” zenészek, nem pedig a bulvármédia által felfújt lufiemberek. A lufi ugyanis előbb vagy utóbb kipukkad.
Talán nem titok, hogy nagy bulizós voltál. Mikor jött el az életedben az a pillanat, amikor eleged lett a duhajkodásból, és elkezdett hiányozni az igazi családi otthon melege?
– Rám az volt a jellemző életem legduhajabb időszakaiban is, hogy képtelen voltam egyedül élni. Mindig is pontosan tudtam, hogy milyen fontos az otthon, a család, de valahogy nem tudtam kiszakadni a jól megszokott önző életmódomból. Általában a zenészek, művészek, médiaszereplők egy elég terhelt közeget alkotnak, és a legritkább esetben alkalmasak hosszú távú párkapcsolatokra. Ahhoz egy másfajta világképre van szükség.
Most ünnepled a 62. születésnapodat. Hogy érzed magad?
– Azt gondolom, Isten a tenyerén hordoz. Sok mindent megúsztam már. Szeretnék még jó néhány dolgot letenni az asztalra. Remélem, lesz rá időm!
