Kereső toggle

Monk

Epizódok Amerikáról egy nyomozó szemével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Adrian Monk, a megözvegyült exrendőr tucatnyi ismert és számos egyedi fóbia
birtokosa. Többek közt fél a tejtől és a széltől, retteg a liftektől és a
bohócoktól is. Kényszeresen és mindig takarít, egészségügyi okból pedig nem fog
kezet senkivel. Viszont aligha együttérzésből nézi kitartóan tévénézők hada a
róla szóló többszörös Emmy- és Golden Globe-díjas sorozatot – majd ötven
országban.

A tévésorozatok ma mindenekelőtt szórakoztatni akarnak. A túltelített piacon
csak az egészen különleges ötlet és a parádés szereposztás vegyítésével
remélhető figyelem. S talán siker is, ha a felépített projekt több részen át
egyedi tud maradni.

A Monk – Flúgos nyomozó epizódjaiban mindezt megkapjuk. A sorozatból hat évad
(92 rész) készült 2002 óta, s az igényes – sokszor nagyfilmminőségű –
párbeszédek, a finom jellem- és helyzetkomikum nem látszik kifulladni. A
címszereplő Tony Shalhoub (Háda János nagyszerű szinkronján) sajátos kéz- és
testmozdulatai, „Van egy kis gond…” – kezdetű szorongásos mondatai védjeggyé
váltak, kiszólásait rajongói klubokban listázzák. Az 55 éves, többgyermekes
színész játszott többek közt a Kémkölykökben, a Men in Black 2.-ben és Coenék
két filmjében is, ám – mai népszerűségéhez képest – ezekben mintha ott se lett
volna. „Etnikai külsőm miatt érzékenyebb vagyok másokra az amerikaiaktól a
zsidókig és a pakisztániaiakig” – vallja a libanoni szülőktől már Amerikában
született Shalhoub, akinek apja tízévesen menekült az Államokba. Talán arra
utal, hogy Monk előtt miért játszott sokszor közel-keleti és zsidó karaktereket
– meg persze rossz fiúkat is.

Odakint dzsungel van

Adrian Monk személyisége, egyedi nyomozati módszerei nem előzmény nélküliek.
Előbbi kissé Dustin Hoffman mozgását idézi az Esőemberből – utóbbi Columbo
hadnagynak, a tett helyszínén „még valamit” meglátó aprólékos nyomolvasataira
emlékeztet.

Nem is annyira a bűnügy a lényeg, hanem ahogyan Monk erre reagál. „Balesetet
szenvedtem, kilenc ujjam tört el” – sóhajtja valaki. „Az csaknem tíz”– válaszol
Monk őszintén sajnálkozva, hogy megint sérült a kerek számok világa. Első körben
tehát mulatunk. Az ultrafóbiás, ám zseniális elme steril honából (egy hajszál
nincs a földön) kilép a valóságba, hogy tanácsadóként segítse a nehéz ügyekben
elakadó San Fransiscó-i rendőrséget. Viszi persze az adott részben szerephez
jutó fóbiáját, seregnyi törlőkendőt váratlan kézfogások esetére és
asszisztensét, aki órabérben, s ha kell bébicsőszként óvja őt a
stresszhelyzetektől. Azokból pedig akad elég: tömeg az utcán, gyerekek,
fogorvosok és szagok közelsége. Meg az egész aszimmetrikus világ ferdén álló
képekkel, páratlan számú fánkokkal – melyek ügyeit mind helyre kell igazítani.
Krimibe oltott vígjátéknak nézzük a flúgos nyomozó kalandjait, ám rendre beúszik
a dráma is. Monk régen rendőr volt, felesége, az újságíró Trudy haláláig, aki
bérgyilkos áldozata lett.

A megbízót eddig nem sikerült megtalálni, bár néha feltűnik egy reményt keltő
nyom. Az autóbomba viszont Monk már-már normalitásba kanyarodó életének is véget
vetett. Valójában ez a legerősebb függősége; jobbik-szebbik fele (szavaival:

a nem érdemelt ajándék) elvesztésének nem múló fájdalma. „Ez vagyok én” –
mondja, és elzárja

a haldokló bérgyilkos ágyánál a morfiumadagolót. „És ez Trudy…” – teszi hozzá
mégis megnyitva

a csapot. E bús érzelmesség fontos hatáselem a sorozatban, és Monk önkéntes
száműzetésének – amire az Emmy-díjas főcímzene (It’s Jungle Out There) is utal –
a fő oka.

Nem kommunizmus – community

Monk mégsem magányos hős: toleráns kapcsolati hálóban mozog. Nálunk simán
kerülendő bolond lenne, itt idegesítő bogarai ellenére egy csapat része. Közös
dolgaik vannak, védik egymást, miközben szelíd iróniával fedik el a másik hibáit
és gyengeségeit. A nekünk szólamszerű nyitott társadalom érhető itt tetten, ahol
például a súlyos testi vagy szellemi fogyatékkal élőt sem rejtik feltétlenül
intézmények mélyére, hanem bevonják a nyilvános közösségbe, s közben nem
bámulják viszolyogva. (Az Emberi történetek c. dokumentumsorozat egy másik
csatornán megindító példákat mutat erre.)

Monk egykori főnöke, Stottlemeyer százados a szűkebb kör feje. Férfias, bár néha
indulatos jellem, eredeti WASP (fehér, angolszász, protestáns) típus. Tiszteli,
sőt a maga módján szereti Monkot. Hosszútűrését inkább az igen trendi és fafejű
Disher hadnagy (sok néző pártfogoltja) teszi próbára, aki a fogyasztói
társadalom bábujaként minden reklámozók álma. Okoskodásaiba rendre belezavarodik
a nézők nagy örömére, mert így kínosan vicces. Bár megsértődik, ha ezért gúny
éri. Nem hiányozhat az amerikai film szokott kelléke, a pszichiáter sem. Dr.
Kroger, Monk lelkének mankója, akinek vélt kegyeiért Adrian a hasonló tünetekkel
kezelt Harolddal komikus, ám véresen komoly párbajokat vív. Céljuk a doktor
kisajátítása a „Ki tud többet Dr. Krogerről?” versengésben – maga a díj
bosszúságára.

A sorozat módszeresen térképezi fel az amerikai társadalmat. Találkozunk
nagymenőkkel (médiasztár, űrhajós, politikus, rockzenész), akik a
siker-hatalom-pénz trióval szédítik – csak átmenetileg! – a Monk-kör egyes
tagjait. Monkot ez nem kísérti: ő a hétköznapok világába épülne be. Számunkra,
egyelőre vízumkötelesként, épp ez a legérdekesebb: a boltok és irodák, a
családok és az ünnepek légköre. Mert itt lelhető fel egy nagy nemzet valódi
arculata.

A humor, a krimi és a melodráma ügyes keveréke mellett a sorozat sikerét az
erkölcsileg sarkosan konzervatív Monk jelleme hozza. Megindító, ahogy a
magányából kitörni akaró lélek pici időre ugyan, de képes leküzdeni fóbiáit és
felülírni legmakacsabb mániáit is. A gördülékeny és szórakoztató tanmese – mely
még nem csúszik át nyögvenyelős pol-korrektségbe – a kiszolgáltatottak iránti
empátiáról szól valójában. Meg az egymás iránti felelősségről, ami sosem
működött az éppen ezt erőszakoló államkísérletekben, – csak szabad országokban.

Olvasson tovább: