Kereső toggle

Vércseppek a mesevilágban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Balkán szó hallatán máris sok mindenre gondolunk. Fügefák a kertekben,
sült hal illata és fehér márványköves sikátor. Szikrázó Adria, korrupt rendőrök
és lusta hivatalnokok. Lüktető zene, vérpezsdítő körtánc és szétbombázott házak
az út mentén. Bárányhús zamata és egy adag hepatitis vírus. Az ellentmondások
földjéhez hiteles útikönyvet az egyéni átélés képes adni. Mégis erre tesznek
kísérletet a térség filmjei, melyek az itteni sorsokba a majdnem kockázatmentes
bepillantás esélyét nyújtják.

Megértjük, hogy a szomszédban pusztító háborút kötelezően érintik a kortárs
délszláv filmek.

A bosnyák Jasmila Zbanic első filmje, a sokfelé díjazott Szerelmem, Szarajevó
sem csak egy anya-lány kapcsolat, sokkal inkább a túlélő város jelene és a nagy
traumakor született, mára kamaszkorú nemzedék drámája. Szarajevó súlyos jelkép:
innen indult az első világháború, és itt zajlott a múlt század utolsó európai
emberirtása. Errefelé megeshet, hogy áldozat, mészáros meg a nyugati
békefenntartó egy kocsmában, egy italgőzben próbál felejteni. Mégis, még így is,
élni kell tovább. Hasonló, de kegyetlenebb filmes látlelet az évtizeddel korábbi
Lőporos hordó, ahol a háborút záró daytoni béke éjszakáján látjuk az akkori
Belgrád haláltáncát, torzult emberi viszonyait. Megoldás nincs,
kiengesztelődésnek még az esélye se.

A balkáni gordiuszi csomó kívülről – a koprodukciós filmek szerint – talán még
kuszább. A Nyugat tehetetlenségét a média világán át jól láthattuk a Welcome to
Sarajevo című filmben, a szállodába szorult nemzetközi tudósítók naiv vagy
cinikus, néhol pedig elborzadó nézőpontjából. Aztán jött egy akciófilm, a
Peacemaker, melyben a boszniai válsággóc ábrázolása meglepően, a műfajt
meghaladóan árnyalt. Borzongató előjel a filmben az innét, a Balkán keserű
bugyrából a Nyugat szívére, (New York, ENSZ-palota) irányuló bosszú-terrorcsapás
fikciója is (évekkel 2001 szeptembere előtt voltunk még!).

A régióra a Senkiföldje nemzetközi sikere nyomán irányult ismét figyelem,
melyben egy szerb és egy bosnyák katona kerül egyazon lövészárokba a tűzvonal
közepén. Csaknem szót értenek… aztán mégis ölés és pusztulás jön, miközben az
európai kéksisakosok megint képtelenek bármiféle megoldásra.

Mindezek dacára a balkáni atmoszféra derűsebb, groteszk humorral átjárt arcképét
is jól ismeri a külvilág. Az első emlékezetes (tévés) alak, aki ily módon elénk
lépett, a kockás kalapos Surda volt, a nagydumás, munkaholizmustól szabad
szocreál kisember, Svejk és Pelikán József helybéli metszete. Igen ismertek Emir
Kusturica filmjeinek tipikus, képregényszerű, mégis hús-vér alakjai, szlogenként
idézett párbeszédei, a Cigányok ideje vagy a Macskajaj jeleneteiből. A
jugoszláv, majd nemzetközi rendező előbb a Tito-korszak képmutatásaival, majd a
mesterkélt államalakulat bomlásával foglalkozott. Ilyen az Underground című
alkotása is, ahol az utóbbi negyven év teljessége vonul fel – sokféle
konklúzióval együtt. A búvóhelyről évtizedek után feljövő partizánok példának
okáért megint háborút találnak (csak egy másikat). Mintha megállt volna az idő…

Olvasson tovább: