A két Pulitzer-díjas újságíró több száz interjúból, tengernyi nyilvános és
elrejtett adatból gyúrt össze az eseményeket percről-percre követő
dokumentumregényt. Munkájuk nem mozgósító kiáltvány, sem bravúros vádbeszéd.
Emlékirat a túlélőkről és az elveszettekről. Pátosz nélküli tisztelgés az
életért vívott hősies, sokszor ösztönös erőfeszítések előtt, amiben a hosszan
sorolt családtagok, túlélők emlékei (és a tornyokból nekik küldött e-mailek,
SMS-ek) is ott vannak.
Szimbólum ez a 102 perc. Az első repülő becsapódásától a második torony
leomlásáig tartó szűk mozifilmnyi időszakasz elegendő volt egy világfordulathoz.
Kevés viszont a tizennégyezerből annak a kétezernyolcszáz embernek a
túléléséhez, akik a lángok vagy a kellő információk hiánya miatt nem tudtak
kijutni. Az áldozatok most arcot és nevet kapnak. A tolószékes Ed Beyea és
ortodox barátja, Abe Zelmanovitz, Frank Demartini, aki több tucat életet mentett
meg, vagy az Oliver Stone filmjében szereplő két rendőr, Jimeno és McLoughlin:
mind „emberek, olyanok, mint mi”.
Maga a WTC is többszörös jelkép. Építésekor méreteit és modernségét
magasztalták, mint a Titanicét annak idején. És újra a menekülést korlátozta
(itt a kevesebb lépcsőház miatt) az emberi alkotásban bízó büszkeség. A nevek
sokféle hangzásából pedig – mint Brad Vadas vagy George Nemeth – felsejlik némi
Bábel-párhuzam.
Példázat ez a könyv Amerikáról is. A bajban zsoltárt éneklő biztonsági őrről,
válságos percekben a versenyszellem átalakulásáról tragikus rivalizálássá a
rendőrség és a tűzoltóság között. A látszat szerint laza, mégis a szabályokban,
hatóságokban megbízó („hisz értünk vannak, nem?”) amerikaiakról. A profitéhség
dacára létező és tőlünk nézve alig hihető, mélyen közösségi gesztusokról, ami a
köznapi életet a két toronyban is oly vonzóvá tette. Ha csak időlegesen is.
(Jim Dwyer – Kevin Flynn: 102 perc; Palatinus Kiadó)
2006. 11. 17. (X/46)
