Kereső toggle

Mozinéző

Kígyó a tojásban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nehéz Adolf Hitlerről emberként beszélni. Mindaz a rettenet, ami e névhez tapad, joggal fedi el a személyiséget a nagyobb nyilvánosság elől. Talán ezért utasította el a fiatalkori Hitlerről szóló Max cím? film rendezését Spielberg, bár a forgatókönyv minőségét elismerte. Aztán maga az író, Menno Meyjes készítette el, többek között számos magyar színész és még több filmes szakember segítségével. Egyfajta hallgatólagos tabut döntöttek le az alkotással: Hitlert – főszereplőként – nemigen ábrázolták játékfilmen.



Max Rothman, a galériás szerepében John Cusack 

A múlt századelős Münchent a mai Budapest (Margitsziget, Óbuda, régi gyártelepek) egész jól alakítja. Hasonlóan hiteles Noah Taylor, a Shine emlékezetes zongoristájának játéka, aki a különc szokásai és vágyai között őrlődő Hitler tizedest játssza (nem szívesen írnánk, hogy "életre kelti"). 

A vesztes háború utáni Németországban kelendő cikk a jövőbelátás. Némelyek, mint a címszereplő hadirokkant műkereskedő, Max Rothman, a művészet megtisztító szerepében látják a kiutat a jelenkori rosszból. Merész tárlatokra járnak, avantgárdba és futurizmusba menekülnek, polgárt pukkasztanak. Felrúgják a régit, akárcsak a "mi" vadóc alternatívjaink a nyolcvanas évek derekán. De akkor még a képzőművészet, és nem a zene volt a lázadás eszköze. 

Max egyes fronttársai másképp bontanak formát, politizálásra adják fejüket. A film szerint ez is futurizmus, a tömegek mozgatásának művészete: manipuláció és propaganda. A nagy paletta a sérült lelk? nép, rajta vad eszmék a színek – köztük a régi "paca", új árnyalat a "tőrdöfés-elmélet". Ecsetnek marokra fogható a keser? indulat, s máris a nácizmus rajtvonalához jutunk. 

Hitler, a taszítóan beteges kinézet? festőjelölt egyelőre a kétféle jövőmánia között ingázik. Ágrólszakadt veteránként vágyja a Max-féle könnyed, bőségtől övezett nagypolgári miliőt, ugyanakkor taszítja a modernitást m?élvezetben és erkölcsi téren gátlások nélkül megélő világfi zabolátlan szabadságeszménye. A művészet erejébe gondolt képzetei miatt – a film szerint – még Rothmann zsidóságát is hajlandó elnézni a holnap szörnyetege, bár sűrűn szónokol egyes gyűlöletpártocskák hordóira állva. Max, a m?értő mecénás valamiféle ízlésficamos alkotói allűrnek látja e kocapolitzálást, s a vakvágányról eredetibb, "mélyebb" festészet felé terelné az egyre taszítóbb figurát, akit ő szánalomra méltó kisembernek lát. És ez lesz személyes tragédiája. Mert a lenézett Hitler a filmben is felvillanó démoni énjét energizálva merőben újat alkot a szemünk előtt: a politikát az erő művészetévé avatja. És hogy ezek után miért Max – és nem Adolf – a film címe? Talán azért, mert ez a toleráns, ultraliberális, a gonoszság lényegét nem látó szemlélettípus azóta is rendre besétál a fel-feltörő eszmei sötétségek csapdájába… 

A nemzetközi vállalkozásban készült film kissé lassú folyamú, de "rákészülve" igazán élvezhető. Szabó István utóbbi munkájához, a Szembesítéshez hasonlóan itt sem a cselekmény, az akció, hanem a párbeszédek és a gesztusok öntik formába azt, amiről a Maxot játszó John Cusack beszél: "… a film a gonosz természetrajzát próbálja feltárni, a művészet és a politika világával a háttérben." E célt sikerült – legalább megközelíteni.

Olvasson tovább: