A film közepén az idillt lassanként egy borzalmas összeesküvés részletei váltják fel. Az asszonyok valami ősi szerrel "étetik" férjurukat, a horgásztó mélyén bóklászó harcsák a horgász hulláját kerülgetik. A film innentől thrillerként is nézhető. A csapzott hajú körzeti megbízott gyanakszik, az okot inkább a néző sejti: stikli a pénzzel érkező postás(nő) és az asszonyok között.
Ettől lesz kellemetlen "természetfilm" a Hukkle. Nyomaszt, ám némely kísérleti filmtől eltérve azért nem kínál meg depreszszióval. Valamit elkap a hagyományos magyar valóból, s az nem a "füttyös gyümölcsös", a "messzeringó gyerekkor világa"; sem a Menzel-féle Én kis falum. Még kevésbé a Váratlan utazás idillje. Ezekben a filmekben a közösség – marakodásokkal együtt – mégiscsak oázis a túl nagy világ zajában. Itt meg ősi színjátékkal (látszatra férfijogú, valójában matriarchális) kulcsra zárt rezervátum, ahová ritkán jön látogató. A városi rokonok Kaszás Attila és Ónodi Eszter alakításában csak epizodisták, a falusiaké a főszerep, akik élnek, mint egyébkor, csak most kamera előtt. A varroda gépei zakatolnak, a rabsic (orvhalász) büszkén viszi haza a zsákmányolt halat. És amit már a filmes ír hozzá: eközben hullanak a férfiak, mint a legyek. A kocsmakertben végül egyetlen, mutatóba maradt kuglizó cipeli a fagolyót a gurítóhelyre.
Ez hát a mi küldöttünk a világversenyre. A magyar tarka. Országimázs. Váratlan utazás
a farmra, ahol élünk. (Pálfy Gyula)
2002. 11. 29. (VI/48)
