Kereső toggle

Beszélni nehéz, inkább játszunk

Lugosi family a csodacsapat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Két hegedű, egy klarinét és egy zongora. Zenészcsalád, akik a hangszerek nyelvén mondják el a szavakkal kifejezhetetlent. Szeretetüket adják át zenéjükön keresztül, amivel sok embernek szereznek örömet. Az utóbbi három évben két instrumentális CD-jük jelent meg. Lugosi Kovács Ágnes zongorán kíséri három gyermekét: Veronikát, Zoltánt és Zsófiát. Az apuka, Lugosi László lapozza a kottát, szervezi körülöttük az életet, mert ha a családi zenekar elkezd próbálni, minden leáll... A hároméves Dániel Ali pedig a "csörgő tanszakon" túljutva játékain "ütőzik".

Történetük kezdete a kilencvenes évek elejére nyúlik vissza. A Szolnokon élő pedagógus házaspár 91 végén "kénytelen" volt felköltözni Budapestre, mert nagyobbik lányukat, Veronikát tízévesen felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia rendkívüli tehetségek osztályába. Felvételije után Tátrai Vilmos "téged az Isten is pódiumra teremtett" szavakkal gratulált. A szülők a kis Zsófit is elkezdték heged?órákra járatni. A hatéves kislány hegedűjátéka annyira megnyerte Dénes László szakfelügyelő tetszését, hogy "helyet szorított" neki. Pár év múlva már ő is zeneakadémistaként járt nővérével Kovács Dénes professzor óráira. Zoli a klarinétot választotta, és róla is hamarosan kiderült, hogy – Balogh József klarinétművész szavaival élve – "száz évben születik egy ilyen tehetség". Négy évig tanult a konzervatóriumban. A gyerekek számos helyen fordultak meg a világban (Japán, Kanada, Svájc), sok-sok rangos versenyt megnyertek. Vera a Magyar Köztársaság ösztöndíjasaként tanul az Akadémián, és bekerült a Magyar Rádió zenekarába is.

– Mennyire tudatosan készítettétek a gyerekeket a zenei pályára?

(Ági:) – Akkor kezdtünk el komolyabban foglalkozni velük, amikor megtudtuk róluk, hogy tehetségesek.

(Laci:) – Folyamatosan "komolyodott" a dolog, de meghagytuk a gyerekeknek a döntést. Vera és Zsófi a mai napig heged?művészi pályára készül, Zoli viszont nem a hivatásos zenélésből akar megélni. 

– Hogyan jött az ötlet, hogy családi együttesként zenéljetek?

(Ági:) – Kezdetben családi összejöveteleken játszottunk együtt. Az, hogy közösen is érdemes csinálni, akkor tudatosult bennünk, mikor felkértek 99-ben az első CD elkészítésére.

– Milyen stílusú zenéket játszotok?

(Ági:) – Örökzöld klasszikusokat, filmzenéket, musical részleteket, klezmert, szimfonikus praise-t. De a repertoárunkban szerepel néhány ragtime, ír, country és "dixis" dal is. 

– Hogyan állt össze az anyag?

(Zoli:) – Először magunk próbáltuk hangszerelni a dalokat, de hamar rájöttünk arra, hogy ez külön tehetséget igényel.

(Ági:) – Akkor megkértük Holló Miklós zeneszerző barátunkat, hogy segítsen. Ő ismerte a képességeinket, és ehhez mérten hangszerelte a dalokat. Amíg összeállt egy-egy dal, rengeteget kellett gyakorolnunk. Például nem kis gondot okoztak a ritmusváltások.

– Nektek, képzett komolyzenészeknek miben jelentett változást ez a könnyedebb stílus? 

(Zoli:) – Igényel szakmai tudást, de ha nincs benne egy könnyedség, egy feeling, unalmas lesz a darab. Feladatunknak érezzük azt is, hogy a hangszerek nyelvén próbáljuk meg elmondani a dalok szövegét. Ez még nagyobb érzékenységet követelt a hangszerjátékunktól.

(Veronika:) – Technikailag és zeneileg is kihívás volt számunkra. Én mindkét stílust nagyon szeretem, ugyanúgy meg tud érinteni egy Beethoven-szimfónia, mint egy musical.

(Zsófi:) – Nem könny? feladat erre a sokféle stílusra ráérezni.

(Ági): – Ez az, amit Miklóstól megtanultunk. 

– Milyen szereplési lehetőségeket hozott nektek a két CD megjelenése? 

(Ági:) – Hamar kiderült, hogy van kereslet erre a szimfonikus, ugyanakkor könnyedebb hangvétel? zenére, mert jöttek sorra a felkérések. Reprezentatív rendezvényeken, koncerteken, esküvőkön lépünk fel, és több televíziós felkérésnek is eleget tettünk.

– Miért játszotok?

(Zsófi:) – Mert a hangszerekkel könnyebb beszélni. 

(Veronika:) – Egy festő a képével, egy szabó a ruhával okoz örömet az embereknek, mi a zenénkkel igyekszünk ugyanezt megtenni. Meghatározó élmény volt a számomra, amikor egy akadémiai koncerten egy vak bácsit annyira megérintett az előadás, hogy meghatottan sírni kezdett.

(Laci:) – Kezdettől fogva azt mondtuk a gyerekeknek: ha csak egyetlenegy embernek örömet okoznak a játékukkal, már akkor megérte.

Olvasson tovább: