Pont olyan készlet, mint amilyet a gyerekek előző nap az előző mikulástól már megkaptak az óvodában. A hatalmas hipermarketben hat-hét vásárló tusakodik egymással a megmaradt három csomagért, miközben csendesen szól a Hull a pelyhes fehér hó instrumentális változata, s mindent elborít az ünnepi várakozás. A küzdelemben alulmaradt szülők csalódottan szemlélgetik az édességes polcokat, egyikük azonban élelmesebb, rögtön a játékosztály felé veszi az irányt, s nemsokára diadalmasan jön visszafelé a bevásárlókocsijába gyömöszölt óriási plüsstélapóval. Ez volt az utolsó darab, mondja sajnálkozva, majd megkönnyebbülten beáll a kaszszához. Csüggedésre azonban semmi ok, maradtak még ehető télapók szólóban is, például Milka óriásfigura ezerkétszáz forintért, az három gyereknek annyi mint háromezer-hatszáz, de ez önmagában még elég snassz ajándék, egy-egy mesekönyv is illene melléjük, szépen kijön végösszegnek az a hétezer forint. Aki pedig unja már az évenkénti tortúrát, annak ezúttal is segítségére van a m?anyagipar: átlátszó, piros nylon télapófigurák viszonylag olcsón kaphatók. Rondák, de elnyűhetetlenek. Egyik fő hátrányuk, hogy esetleges elterjedésük veszélyeztetné a nagy családi összefogást: a gyerek által összehordott irdatlan édességkészlet tavaszig tartó, komótos közös elfogyasztását. A régi mikulásünnepből már úgyis csak a nosztalgia maradt: nincs se narancs-, se sültalmaillat, a kicsik sem készítik ki az ablakba kifényesített cipőjüket, s nem várják izgatottan, virgács kerül-e belé, avagy játékos ajándék, dió, mogyoró, mazsola, valós csokoládé a képzeletbeli egyetlen Mikulástól. (Sz. J.)
2001. 11. 30. (V/48)
