Eredeti római jellemek

A Gladiátor cím? filmben rögtön két effélét is találunk, melyek más összefüggések
miatt, de rászolgálnak e jelzőre. Az egyik a család- és hazaszerető, tekintélytisztelő
(ebben a sorrendben), bátor hadvezér rokonszenvesen egyenes jelleme. Ő Maximus, Marcus
Aurelius hadvezére. A másik Commodus, az uralkodó vér szerinti örököse, szintúgy
"római" típus, de hedonizmusa és hatalmi vágya miatt az. Felséges atyja jól látja,
hogy bármiféle nemesség teljes hiánya miatt alkalmatlan a régi római erények helyreállítására.

Az exhadvezér gladiátor a római arénában. Vér, könnyek és izzadtság
   

Ez ugyanis az elmélkedéseiről híres filozófus és császár – filmbeli – végakarata,
a köztársaság visszaállítása, mondván: "…Egész uralkodása merő hadakozás
volt, s mit ért el?" Ezért választja inkább Maximust utódjának, a puritán
paraszthadvezért, aki a germánok legyőzése – két hosszú év – után a családjához
szeretne visszatérni.

Neki kell uralkodnia, "hogy azé legyen a hatalom, aki ennyire nem vágyik rá…"

Érdekes, ahogy az amerikaiak történelmi filmet csinálnak. Egyrészt van elég pénzük
arra, hogy a látvány grandiózus legyen (Quo vadis, Ben Hur), másrészt "nem átallják"
a történetet (európai szemmel nézve) roppant nyílt erkölcsi tanulsággal és erős
érzelmekkel fűszerezni. Ráadásul lépten-nyomon beleviszik saját eszményeiket is. A
család és a szabadság szeretetéről például állítják: értük akár meghalni sem
túlzás. Kedvelt a hatalom és az erény kapcsolatának vizsgálata is. E filmben és számos
korábbiban (A vasálarcos, A rettenthetetlen) a nemes, vezetésre termett uralkodó az
eszmény, őt szívesen szolgálnák a szereplők, akár királycsere árán is. Ez jócskán
"amerikaias" motívum, az első számú szimbolikus személy, a "jó elnök" (egyáltalán
az elnök) nagyfokú tisztelete, mely – tán egészen Clintonig – jellemezte az Államokat.


Mindez benne van a Gladiátorban. Ahogy egy nagyon mai jelenség is: a közvélemény formálása,
a manipuláció. Maximus helyett ugyanis, gyilkosságok árán, Commodus kezd uralkodni.
Igazi führerje a népnek, kenyér- és cirkuszosztogató, akit idegesít a szenátus –
s aki a valóságban egész komolyan Herkulesnek képzelte magát. Maximus viszont
rabszolgává lesz egy távoli provinciában, akinek – mint Ben Hurnak annak idején –
a bosszú ad életerőt, bár gazdája szerint halálával kellene szórakoztatnia a jónépet.


Így lesz sztárgladiátor, méltó a Colosseum (ügyes számítógép-grafika) homokjához.
Haragosa, a császár már nem sújthat le rá, mert a "spanyol" maga is él a tömegmanipuláció
fegyverével – rajonganak érte, és életben tartják: a hüvelykujjak rendre felfelé
fordulnak.

Ám végül meg kell küzdeniük egymással férfi módra. A meccs szokott kimenetelű.
Nem is ez, hanem a két kiváló főszereplő játéka látványos. Maximus alakítója,
Russel Crowe (A bennfentes) "bejátszotta magát a legnagyobb sztárok közé" – véli
a Pesti Est is.

Az értékelést helybenhagyhatjuk. Igen kifogásolható viszont, hogy a katartikus, a főhőssel
azonosuló hangulat egy füst alatt szinte rokonszenvessé teszi – némi kelta jelleg?
zenei aláfestéssel – azt a pogány túlvilágot, ahová Maximus többször is indulni
kész, majd ahová átúszik halálakor, hogy találkozzék szeretteivel. A filmkészítők
felfogása szerint a békés és idillikus hangulatú édeni táj Róma isteneinek közvetítésével
(is) elérhető. Ám oda egyedül Ben Hur választása vezet.