Éjféli okfejtések Lengyel Lászlótól

Merthogy azok egyre jelentősebbek. Míg egy magasan képzett alkalmazotti és vállalkozói réteg – egyben a hagyományos értelmiségi elit tekintélyes társa is – vagy lassan emelkedik, vagy a szinten maradásért küzd, addig mintegy három és félmillió ember a tartós nyomorra rendezkedhet be a jövőben Magyarországon. Az a baj, szól a szakember, hogy ez a változás, s a vele járó "lélektani átrendeződés" hihetetlenül gyorsan, mindössze tíz év alatt ment végbe.
"Ez egy lemaradó, rossz hely – mondja Lengyel László a házigazda Debrecenről és az ország keleti régiójáról külön is egy-két keresetlen szót ejtve –, mely talán még húsz év múlva sem lesz képes eljutni a mai győri szintre."
Az biztos, hogy a kádári "életforma-nacionalizmus" – a "legvidámabb barakk" nemzeti önérzete – nem működik, periféria lettünk, s miközben akarva-akaratlan átlépünk a "hűtőláda-turizmus" korából a "pláza-lányok" világába, alapproblémánk marad a kérdés: miben különbözünk bármelyik szomszédos kelet-európai országtól? Így a médiapolitikát áthatja a dilemma, hogy vajon mivel lehetne "integrálni" a magyar társadalom zömét egy közös egységbe? A családdal, amely bizony már nem működik a hagyományos medrében? A történelmi egyházak értékrendszerével? Az ezeréves öntudat ébresztésével?
Lengyel László mindenesetre úgy véli: a nagy helyzetelemzési zavar közepette a hatalom a régi receptet vette elő. Eltérő retorikával, de újra a Kádár János-féle puha diktatúra médiapolitikájának sarokpontjai épülnek ki napjainkban, melyben a legfőbb szempont: "úgy menjünk át az egyharmados társadalomba, hogy közben még jól is érezzük magunkat". Ezt szolgálják a mai média-toposzok, mitológiák, az átlátszó bűnbakképzési ceremóniák, a szenzációs hírként tálalt nem-hírek, a filmek, a híradók, a magazinok.
A kádári rendszert stabilan uralta az az életforma-nacionalizmus, amely büszke volt arra, "hogy még az NDK-s csajok is ide járnak sétálni hozzánk", a legvidámabb barakkba, ahol már a farmernadrág is beszerezhető, s a nájlonszatyrokon Coca-Cola-embléma díszeleg. Lehetett dicsekedni a magyar jelennel, senkit sem érdekelt a magyar múlt.
Lengyel László szerint ennek a rendszernek stabil támasza volt a média. S nemcsak azzal, hogy a politikai közlés folyamatos csatornája volt, ez nem bizonyult volna elegendőnek. Kulcsszerepet kapott még a szórakoztatás mint alapm?faj, s ezen belül kitüntetett szerepet kapott a magyar kabaré. A kabaré, amely arról szólt, "hogy röhögjünk magunkon, tudjuk, hogy bunkók vagyunk, de legalább elsők vagyunk a blokkban". A kabaré létrehozott egy "nyelvet" is, egy olyan nyelvet, amelyet senki más nem engedhetett meg magának a kommunista országokban. Az egész nép "hofizott", és szilveszteri műsorról szilveszteri műsorra élt.
A kádári média utolsó jelentős sarokpontja az éjféli intellektuális vitaműsor volt, amelynek kedvéért mintegy kétszázezer ember virrasztott napról napra. "Éjfélkor gondolkodhattunk is" – fogalmazza Lengyel László.
A neves közgazdász szerint napjainkban ehhez a négy-alappilléres szisztémához tér vissza a média. Ma is a politikai közlésről szól elsősorban a legtöbb tudósítás. A szórakoztatás, amely azt üzeni, "nem érdekes, mit mondanak a politikai közlésben, túl vagy rajta, ha vesztes is vagy", "menj viszsza a fenébe, a magánéletedbe", "vedd észre, és nyugodj bele, hogy csak egy ápolónő vagy" stb. Újraéled a kabaré, a Heti Hetesek sorában megint együtt "hofizunk". S persze az arra igényt tartó éjfélkor intellektuálisan is kiélvezkedheti magát.
Lengyel László lesújtó kor- és médialeletében a "reménynek" épp csak a felvillantására vállalkozik: mint mondja, a sajtó szerencsére még nincs teljesen leuralva, s a "disznó vesztesek" is rendelkeznek még egy igen rettegett titkos fegyverrel: négyévente szavazhatnak!