Véljük ezt viszonylag távol állva a bölcsész szubkultúra ízlésvilágától,
osztva a nézetet, mely szerint az úgynevezett tömegfilm kategóriában is fellelhető
időnként a minőség, a tisztes szakmai tudás, mi több, kiváló színészi teljesítményekre
is ráakadhatunk.
Ám a sorban tizenkilencedik Bond e jegyekből csak igen apró morzsákat vet a néző elé.
S hogy akkor miért beszélünk róla?
Mert kulturális alapjelenségről van szó. Egy tételről, amely masszívan, kiradírozhatatlanul
beépült a jelenkor nagy mítoszai közé, s foglal helyet olyan népmesék között,
mint a Batman vagy a Csillagok háborúja. Annak ellenére, hogy felelősséggel
kijelenthető: nemigen akad oly motívum, ötlet a filmben, amit valahol már ne láttunk
volna.
A film kezdetén egy King nev? olajbáró robban fel: hiába védte Bond anyacége, az
MI6 (a brit CIA). Leánya, Elektra folytatja életművét, s építi tovább a Nyugatot
majdan az arab világ olajától végre függetlenítő, Kazahsztánból induló csővezetéket.
Belép e képbe egy gonosz – s persze orosz – anarchista, aki némi lopott plutónium
és egy tengeralattjáró atomhajtóművéből összegyúrt bombával kívánja eltörölni
a Nyugat és a Kelet alapvonásait szimbolikusan egyesítő Isztambul városát.
Habár a Bond-mozik jó ideje feszegetik a brit Ian Flaming Doktor No cím? regényéből
kiinduló filmek licenc-szabályait, néhány klasszikus alapelem nélkül ma sem lehet
meg a 007-es sztorija. Ilyen a lángtengerből, víz alól, tetőről lezuhanás után
egyaránt kifogástalan öltönyben előbukkanó figura; az MI6 kellő iróniával
bemutatott műszaki és személyzeti háttere, ahol hűvös és józan emberek "angolkodnak"
(brit filmben hallottuk) fejcsóválva Bond körül. Folyton korholják, de persze előkészítik
a terepet – ami maga az egész világ –, hogy a királynő legvitézebb kalóza hatni
tudjon; az egyik közkedvelt motívum szerint például a cég műhelyében sorra
megismertetik vele a legújabb kémtechnikákat – ami nem mellesleg a film szponzorainak
(Nokia, BMW) termékbemutatójára is alkalmat ad.
És sajnos ilyen a főhős és a különböző, menet közben felbukkanó nők
tartalmatlan és minden dramaturgiai szerep nélkül részletezett viszonya is.
Ami ezen túl van, az lenne az igazán izgalmas, a napi aktualitás. Mert az is a Bond-széria
sajátja, hogy a bonyodalom a mindenkori évad legforróbb témájára utal; a hosszú
hidegháború idején a kommunisták, a nemzetközi terroristák és az őrülten zseniális
tudósok (lásd: elszabadult tudomány) váltották egymást. A kettővel ezelőtti Golden
Eye cím? rész óta – mely az új főszereplő és a legmodernebb csúcstechnológia
segítségével megint emelte a sorozat népszerűségét – viszont már az egypólusúvá
vált világ káosz- és szorongásérzete uralja a Bond-filmeket. Legsikerültebb talán
az eggyel korábbi A holnap markában című, ahol a szörnyeteggé növő szupermédiából
lesz közellenség, amely a híreket nem csupán bemutatni, hanem legyártani és
forgalmazni is akarja...
A végidők-hangulatra időközben más közönségfilmgyártók is ráálltak. Az orosz
anarchiát kihasználó atomterrorizmus, valamint a történelmileg rokkant régiók és a
világot épphogy, hajszálhíján megmenteni tudó Nyugat konfliktusát példának okáért
egész jól ábrázolja a Peacemaker; a Falomlás után lézengő, céljukat vesztett
szuperkémek világát a Ronin cím? alkotás. Mikor tehát a mostani Bond is e motívumokhoz
nyúl, már csak a gyenge visszhangra képes.
Baktérium, internet, millenniumi időbomba és az ufók – mind viselték már az ellenség
gúnyáját a vásznon. Elismerjük, nehéz újat hozni a piacra.
1999. 12. 18. (III/50)
