Kereső toggle

A színház zsenije

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Leginkább angolnak vélhette volna valaki, londoni úrnak, de
nem amolyan keménykalapos, sötét öltönyös, esernyos
citybelinek, inkább világfi utazónak, az élet derus oldalán
járó, sziporkázó gentlemannek.

Az is volt. Derus, okos és végtelenül munkabíró.

Húsz éve már, hogy nincs itt, a magyar színházmuvészetben,
de ha hiányzik is lénye, ízlése, tudása, éleslátása,
szervezokészsége, azért zsenialitásának hatása még most,
annyi év után is jól érzodik. És ha elmegyek a Vígszínház
épülete elott, csakis Orá tudok gondolni: Várkonyi Zoltánra.

Várkonyira, a színészre, a színpadi és filmrendezore, színigazgatóra,
foiskolai tanárra, rektorra.

Nagyszeru pályát futott be a harmincas évek elejétol; játszott
és rendezett az ország legjelentosebb színházaiban, a
Nemzetiben, a Madáchban; a háború után létrehozta saját muhelyét,
a Muvész Színházat; aztán újra a Nemzeti következett, és
az igazi otthon: a Vígszínház.

Számtalan klasszikus és modern figurát keltett életre fanyar,
de mégis emberi melegséget sugárzó stílusával, s legalább
ugyanannyit teremtett meg rendezéseiben. A mai, fiatalabb nemzedék
már csak a hírét hallhatta muvészetének, és talán a televízióban
sugárzott filmjeit ismerheti. A színes, történelmi
kalandfilmeket a magyar historizmus múltjából, olyan remekléseket,
mint az Egri csillagok; vagy az emberi helytállás szép költeményét,
a Simon Menyhért születését. Ezek olykor feltunnek a képernyon.
De színházi szerepei és rendezései már csak a kortársak és
a tanítványok emlékezetében, vagy az egykori kritikákban élnek.

Most egy fényképrol néz rám, az imént akadt a kezembe egyéb
fotók és iratok keresgélése közben. Belenéz a lencsébe
kesernyés mosollyal, de ugyanakkor méltán magabiztos
tekintettel sötét keretes szemüvege mögül, mintha azt kérdezné,
na, mi újság manapság a színházi világban? Hiányzom
nektek, gyerekek? Komolyan veszitek a dolgotokat, vagy csak
bolondoztok?

O komolyan vette a munkát. Láttam rendezés közben, láttam,
milyen lázasan építgette fel a dráma minden kis részletét,
hogy adta fel a nézotérrol a színpadra a szellemesebbnél
szellemesebb instrukciókat, hogyan talált rá azonnal a legjobb
megoldásokra.

Aprólékosan dolgozott, de türelmetlenül. Nem szeretett elméletekrol
fecsegni. Koncepció?! - kérdezte megvetoen. - Az eredmény
legyen a koncepció!.

Ha beszélni akartam vele, legjobb volt estefelé telefonon felhívni
az otthonában, mert napközben állandóan rohant; a próbák
befejeztével is azonnal vagy a foiskolára, vagy a televízióba,
vagy valamelyik új filmjérol tárgyalni; annyira sietett, hogy
csak utána loholva lehetett kérdezgetni, és elkapni a válaszait.

A ritmus, a ritmus! Ezt követelte meg az eloadásban, és az életben
is.

De ugyanakkor olyan tudott lenni, mint a játékokért rajongó
gyermek. Örökösen tevékenykedett; berendezett magának egy
kis muhelyt esztergapaddal és más szerszámokkal: fúrt-faragott.

Tudtuk, hogy jól kiépített merklin-vasútvonala van; ha kedvébe
akartunk járni, vettünk neki ajándékba egy-egy kis
merklin-vagonocskát.

1970. május 22-én ott ültünk a Pesti Színház erkélyének lépcsojén,
és feszülten figyeltünk a színpadra meg a nézotérre.
Premier volt, az Adáshiba bemutatója. Az eloadás remekül gördült,
Páger, Bulla Elma, Tahi-Tóth László, Béres Ilona meg a többiek
magukkal ragadták a publikumot. Várkonyi idonként palástolatlan
izgalommal megszorította a karomat. Biztos volt a dolgában, de
most mégis örült, hogy nem tévedett. Egész lénye csupa
nyugtalanság volt, mégsem hagyta el a termet, mint más
esetekben, hogy odakinn gyors szippantásokkal elszívjon egy
Philip Morrist, látni, hallani akarta a sikert. Mintegy
karmesterként még ott, ültében is vezényelte sugalló erejével
az eloadást. A dialógusokat arcjátékkal kísérte, hol
elkomolyodott, hol mosolyra derült; aztán amikor legördült a
függöny, és kitört a taps, felrántott a lépcsorol. -
Gyere! Hát ez sikerült!.

És vitt a színpadra. Futott a színészeihez, alig bírtam követni.

Szentendrén, parasztházból átalakított nyaralójában töltötte
az évad utáni idoket. Feleségével, Szemere Verával és
Twist nevu kutyájukkal pihentek ott a nyári hónapokban.

Ott is a munka járt a fejében. A következo évad darabjai.

Egyszer elmondott ott nekem egy érdekes történetet. Kisfilmet
szeretett volna forgatni belole. Délután volt, nála jártam látogatóban,
ült a ház elott, babot fejtett a másnapi ebédhez. (Csak hogy
járjon a keze!)

- Egy sztori jár a fejemben - mondta. - Egy mulatságos,
ám mégis szomorú történet.

És elmesélte. Eleinte csak úgy babfejtés közben, aztán
elkapta a hév, a színészi meg a rendezoi, félretolta a
paszullyal teli kosarat, felállt, járkált, beleélte magát,
lejátszotta a helyzeteket. A figurákat. A jellemeket.

Azzal kezdte, hogy zsüritag volt, mint már nemegyszer,
valamelyik filmfesztiválon. A résztvevoket egyik nap külön
eloadásra invitálták, talán éppen a szállodájuk különtermébe.
Meroben más volt a téma, mint a szakmai tanácskozásokon. A
program egy feltaláló, egy kis, kezdo mérnök beszámolóját
ígérte a helyi, a hegyek közötti közlekedés problémáiról,
a drótkötélpályák korszerusítésérol, egy új, gazdaságos
módszerrol.

A rendezoség, vagy maga a mérnök úgy gondolhatta, hogy a
cannes-i fesztiválon részt vevo világnagyságok, befolyásos
személyiségek pártfogását megnyerve könnyebb lesz a helyi
hatóságokat jobb belátásra bírni a terv elfogadása,
kivitelezése érdekében.

Volt valami karitatív mellékzöngéje az egésznek; a fesztivál
nevesebbjei kötelességüknek érezték, hogy megjelenésükkel
a kezdo mérnök mellett tüntessenek.

Kora este volt, mindenki ráért, még nem kezdodtek a vetítések.
A teremben nem voltak székek, kisebb-nagyobb csoportokban álldogáltak
a vendégek. A fofalon egy hatalmas demonstrációs tábla függött
ábrákkal, számadatokkal, meg a környék domborzati rajzával.
Kis, szemüveges, tudósképu férfiú lépett a helyiségbe,
bemutatkozott, majd a tábla felé fordulva részletes tájékoztatásba
kezdett. Mutogatott a pálcájával, s közben hátra sem nézett;
egyre inkább belemélyedt a témába, lelkesen taglalva tervei
fontosságát. A tolmácsok halkan, folyamatosan fordították a
különbözo nyelvekre a szöveget. A jelenlévok bólogattak,
karba font kézzel figyeltek, elismeroen hümmögtek. Várkonyi
spontán remekléssel lejátszotta a polifóniát, a francia,
angol, olasz, spanyol, magyar, orosz tolmácsok dünnyögését,
majd - snitt! - bemutatta, hogyan nyíltak meg egyszer csak
az ajtók, s érkeztek a terembe halk léptu pincérek, hatalmas
tálcákon mindenféle finom itallal. Pisszegés hallatszott, aztán
mindenki újra az eloadóra figyelt. Illetve a tolmácsára. A
kis mérnök szakadatlan a tábla felé fordulva magyarázott és
magyarázott. A pincérek pedig nesztelenül siklottak a
csoportok között, s kínálták az italt.

Ez is vett, az is vett egy-egy pohárral, majd tekintetét a
demonstrációs táblára szegezte. Persze ivott is közben.
Kortyintott. Iszogatott.

A mérnök pedig beszélt.

S akkor újabb felszolgálók érkeztek - parányi
szendvicsekkel. Várkonyi Zoltán aprólékosan és érzékletesen
felsorolta a szendvicsestálak tartalmát. Le is játszotta,
hogyan kínálták suttogva, udvariasan a pincérek a finom
falatokat, miközben a tolmácsok szüntelenül duruzsolták az
eloadás szövegét.

Aztán a vendégek morajlani kezdtek. Elobb csak egy-két szó.
Aztán susmogások. Kis nevetések. Megjegyzés a kaviárról. A
lazacról. Hogy finom a libamájkrém. És van vörös bor is? Á,
remek ez a fehér. Olasz? Nem, magyar! Ó, magyar?! Én csak
juice-t kérek!. Nem, soha nem iszom szeszes italt! Csak
grape-fruit van! Nincs narancs? Nahát! Mindjárt hozunk, kérem!.

De akkorra már kis, forró húsgombócok is érkeztek. Olajbogyós
falatok. És megint italok. Sör is van? Ne, whiskyt nem! Van
tonicű.

Várkonyi pontosan és láttatóan lejátszotta, mint feledkeztek
bele egyre jobban az evésbe, ivásba, miként kezdtek kedélyes
társalgásba a résztvevok, hogyan hagyták abba lassanként a
tolmácsok a hiábavalónak tetszo fordítást, hogyan verodtek
traccskompániákká a csoportok, hátat fordítva a megállás nélkül
magyarázó kis mérnöknek.

A mérnöknek, aki élete nagy lehetoségének tartotta, hogy híres
emberek és mindenhatónak tuno nagyságok elott beszélhet
megvalósulásra szánt terveirol. Még nem fedezte fel, hogy
senki sem figyel rá többé; a gyönyöru tájat látta maga elott,
és a tájban az o újszeru, hegyközi felvonóit.

- Ez a terv, tisztelt hallgatóim, a lakosság és az idelátogatók
érdekeit egyaránt szolgálja, továbbá megkíméli a természetet,
gazdaságos, elonyös, szociális.

Ezzel megfordult; arcán mosoly és diadal - de meglátta a
rengeteg emberi hátat. Egy teremnyi hátat! Mind, mind a hátukat
mutatták neki; diskuráltak, faltak, kortyolgattak, vicceket meséltek,
hahotáztak, a férfiak a noknek udvaroltak, az asszonyok
kacagtak, zsibongott a terem.

A mérnök csak állt, állt döbbenten. Diadalmas arca
eltorzult, szeme könnybe lábadt, háta szinte meggörbedt. De
nem szólt, elakadt a hangja. Aztán szó nélkül letette a pálcáját,
és kiment a terembol.

Senki sem vette észre.

Senki sem vette észre, hogy megszakadt az eloadás, hogy a mérnök
eltunt a demonstrációs tábla elol.

Várkonyi lejátszotta a mérnök távozását is. Ahogy o, a
csalódott kis embert utánozva, meggörbedten, lesütött
szemmel, restelkedésében hol vörösen, hol sápadtan
lopakodott az ajtó felé, szinte láttam a dozsölo, hangoskodó,
mindenrol megfeledkezo nemzetközi társaságot.

Azt a sok közömbös alakot. Azt a sok emberi hátat.

Várkonyi a játéktól felhevülten ült vissza a kisszékre, s
vette újra ölébe a babos kosarat.

- Micsoda jó kis filmet csinálhatnék ebbol! De meg is csinálom!.

Csakhogy erre már nem futotta az idejébol. Súlyos beteg lett.
A tüdomutét után, amikor otthon lábadozott, még készültünk
egy közös munkára a televízióban. Telefonon beszéltünk
estelente.

- Már jobban vagyok, lázam is alig van - mondta.

Aztán egyszer csak kitették a fekete zászlót a Vígszínház
homlokzatára. 1979 tavaszán.

Pedig annak az évnek a januárjában még premierje volt a Pesti
Színházban.

Örkény darabját vitte színre, a Pisti a vérzivatarban címut.
Amiért sokáig harcolt, hogy bemutathassa.

A közönség még tapsolhatott a sikeres darabnak, de Várkonyi
Zoltán azt már nem hallhatta.

Olvasson tovább: