Kereső toggle

Több,mint mese

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A gyermekekkel foglalkozó szakemberek gyakran hangsúlyozzák, hogy a játék
komoly dolog. Ezzel szorosan összefügg, hogy a mese, a mesélés fontos szerepet kap a
gyerekek életében. Nem mindegy, hogy miből, hogyan mesélünk.

Vegyük például a mesekönyveket. Az elmúlt években a könyvesboltok polcait
elárasztották a Walt Disney-kultúra termékei, miközben a hagyományos gyerekkönyvek
szinte teljesen eltűntek. A mesék szövegét háttérbe szorította a rikító
képanyag. Ezekből a kiadványokból a klasszikus meséket a gyerekek csak
leegyszerűsített, rövidített változatban ismerhetik meg.

A készen kapott "klisék" áradata, a képi kultúra nagyfokú előrenyomulása
köztudottan korunk jellemző tünete. A szakemberek régóta figyelmeztetnek arra, hogy a
számítógép, a tévé, a video térhódítása többek között egy nagyon fontos
élménytől fosztja meg a fiatalokat: az olvasás örömétől. Hol vannak manapság azok
a kamaszok, akik rongyosra olvassák Konrad Lorenz, Erich Kästner, Gárdonyi Géza
regényeit vagy a Világutazók sorozatának köteteit? A szülői generációk az őket
körülvevő világot nem a tévéből, hanem leginkább könyvekből, a képzelőerejük
segítségével ismerték meg. A mai tizenévesek ellenben egész kiskoruktól fogva a
képernyőn közvetített, "előre gyártott" képi világban gondolkodnak, amihez nem
kell különösebben megerőltetni a fantáziájukat. Ezért (is) jelent számukra sokszor
óriási erőfeszítést egy-egy hosszabb jellemábrázolás vagy tájleírás
végigolvasása. (Nem beszélve arról, hogy sokan közülük elemi olvasási
problémákkal küzdenek.) A könyv, mint az ismeretterjesztés hagyományos eszköze
napjainkban annyira háttérbe szorul, hogy sok helyütt felmerül a kérdés:
egyáltalán meddig és milyen formában lesz még szükség könyvekre.

Mindeközben a gyermekpszichológusok nem győzik hangoztatni, milyen fontos lenne, hogy a
gyermekek egészen kicsi, 1-2 éves koruktól kezdve rendszeresen halljanak meséket
otthon a szüleiktől. Ezt nem pótolja sem a tévémaci, sem a video. A szülő-gyerek
kapcsolatot rendkívüli módon erősíti a naponkénti "élő" mese, különösen, ha
azt fejből mondja el a felnőtt – akármilyen egyszerűre is sikerül így a
történet. Vekerdy Tamás a Kicsikről nagyoknak cím? könyvében (Minerva,1996.),
például azt állítja, hogy a kisgyermek természetes szorongását az őt körülvevő,
jórészt még ismeretlen világtól az otthon kapott szeretet, érzelmi biztonság tudja
csak feloldani. Mi szülők pedig a szeretetünket – a gyermek számára megfogható és
feldolgozható módon – mesével és játszással tudjuk hatékonyan közvetíteni. A
kisgyerekek a meséken és a játszás tevékenységén keresztül ismerik meg és
értelmezik a környező valóságot, elég csak a különböző szerepjátékokra
gondolnunk. A pszichológus nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a meséhez elég
mindössze egy-két igényesen kidolgozott illusztráció. A mesélésben ugyanis a két
legfontosabb tényező egyrészt a gyerek (bele-)képzelőereje, másrészt maga a mese. A
képanyag másodrendű. Tény, hogy óriási a gyerekek képigénye, de fantáziájuk, a
"belső" képteremtő tevékenységre való igényük, ha lehet, még nagyobb – ez
játszás közben is jól megfigyelhető. Ezt a belső képéhséget nem lehet
kielégíteni, és nem is jó passzivitásba kényszeríteni azzal, hogy a képernyő elé
ültetjük őket. Gyakran előfordul, hogy a kicsit nem lehet elvonszolni a tévé elől,
pedig csak egyre idegesebb, fáradtabb, nyugtalanabb lesz tőle – mert "eleven"
mesére, játékra van szüksége. A kisgyermekkortól végighallgatott, majd
végigolvasott mesék nagyon nagy szerepet kapnak a gyerekek szókincsének, különböző
képességeinek, sőt egész értékrendjének kialakulásában.

Az elmondottakat figyelembe véve csak örülhetünk annak, hogy a könyvesboltokban az
utóbbi időkben újból megjelentek a már-már elfeledettnek hitt, "régi jó"
mesekönyvek. Csak néhány példát említve – a teljesség igénye nélkül – az
egyre terebélyesedő kínálatból: Tersánszky J. Jenő: Misi Mókus kalandjai, Móra
Ferenc: Dióbél királyfi, Kormos István: Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról
vagy Fedor Ágnes: Állatóvoda cím? könyve. Ezek alighanem méltán tarthatnak számot
a gyerekek, és nem utolsó sorban a szülők érdeklődésére.

Olvasson tovább: