Kereső toggle

Charlie, a rockveterán

Van még mondanivalóm

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



"Harmincöt éve
zenélek"

– Minden koncertedet, sőt még a lemezeidet is áthatja
egyfajta mélyről jövő magány. Ez a kilencvenes évek
elsivárosodott, elmagányosodott életérzése vagy pedig egy
privát, személyes magány, ami erőteljesen átjön a
rivaldán?


– Érdekes, nem az első ember vagy, aki mostanában ezt mondja
nekem. Ha őszintén nézem magam, azt kell hogy mondjam: én
valóban egy magányos pasas vagyok. Az elmúlt évtizedekben a
félvilágot bejártam, a vendéglátóiparban zenéltem, távol
a feleségemtől, fiamtól. Ez egy elég magányos helyzet, még
akkor is, ha mindig zenekarral voltam. Megszoktam azt, hogy
készülődöm estéről estére a fellépésekre, akár kis
helyen, akár nagy helyen. Bepakolja az ember a saját kis
cuccait, és levezet 1000-2000 kilométert, hétről hétre
különböző helyekre. Megszoktam egyedül lenni, és valahogy
el tudom tölteni az időt, még tartalmasan is. Vannak
pillanataim persze, amikor szeretek kimozdulni és társaságban
lenni, de alapvetően nem vagyok egy társasági fazon. Ha régi
gyerekkori barátaimmal vagyok, akikkel nagyon jól ismerjük
egymást, akkor fel tudok szabadulni és nagyon jól tudom
érezni magam. De ha már van egy-két ismeretlen arc a
társaságban, akkor visszahúzódom, valahogy van bennem akkor
valami szorongás. De ez a visszafogottság valahol nyugalmat is
ad. Hát ez egy ilyen történet. Azt viszont nagyon nem
szeretem, ha odajön hozzám egy fiatal srác, jól hátba vág
és azt mondja nekem: hello Charlie, cső, szia! Bocsánatot
kérek, de én nem vagyok egy ilyen vagány fiú, mint ahogy ő
gondolja. Nem sértődöm meg, ha valaki ismeretlenül hátba
vág, de azonnal három lépésre el is lépek tőle.

– Mi az, ami feltölt, ami erőt ad?

– Nagyon szeretek zenét hallgatni, de olyan igazi zenét. Én
azt hívom igazi zenének, amiben lélek van, amiben szív van.
Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, meg ezek. Finom, szellős,
meghangszerelt, megkomponált zenék, amiken átjön a lélek.
Ezekből a zenékből sokszor ötleteket is kapok, amiket a
következő koncerten megpróbálok megvalósítani, és ez néha
sikerül is. Nagyon sokszor van úgy, hogy előadás előtt
felrakok valami finom lemezt magamnak – ez is nagyon tud
inspirálni. Koncerteken, amikor már majdnem összeesem, akkor
valaki a zenekarból egy ihletett pillanatában valami
csodálatosat játszik, ez engem nagyon előrevisz, s úgy
feltölt, mint egy akkumulátort.

– Ennek a nagy népszerűségednek és sikerednek – úgy
a szakma, mint a közönség körében – szerinted mi a titka?


– Nézd, én harmincöt éve zenélek. Hosszú éveket
játszottam különböző csapatokkal Közel-Keleten, Afrikában,
Távol-Keleten, Svájcban, Amerikában, Skandináviában. Majdnem
az egész világot bejártam és végigzenéltem. Elképesztően
sok tapasztalatra tettem szert, sok mindent átéltem, iszonyú
mennyiség? problémán, nehézségeken mentem keresztül. Úgy
érzem, a gesztusaim, a mondataim, a lépéseim a színpadon
mostanra megteltek tartalommal. Talán most már – bocsánat,
hogy ezt mondom – érzem a színpadot, a közönséget. Talán
meg tudok szólalni hitelesen. Sokszor külföldön, még
mielőtt színpadra léptünk, át kellett még mindenféle
problémákat és dolgokat élni, malomkerékbe kerültünk, és
hát próbálgattuk magunkat a színpadon. A sok ezer
fellépésem alatt csak eldőlt az, hogy mi az a póz vagy hogyan
kell megállni a színpadon, ami hiteles, amiről látom, hogy a
közönség is elfogadja, tehát lassan-lassan ki tudtam magam
alakítani. A másik dolog az, hogy olyan zenésztársakat
találtam, akikkel kölcsönösen becsüljük egymást és
hiszünk egymásban. Sikerült úgy kiválasztanom az embereket,
hogy úgy istenigazából zenészek legyenek. Tehát nem az
imidzsre van kitalálva a történet, hogy itt most milyen ruhát
vegyünk fel, meg minden, hanem ezek tényleg kipróbált
zenészek, mindenki ebből élt, ugyanúgy, mint én, és így
vagy úgy mindnyájan megküzdöttek ezért a dologért. Mindig
hittem abban, amit csináltam. Sokan azok közül a
zenészbarátaim, kollégáim közül, akikkel annak idején
együtt kezdtem, már rég kidőltek a sorból, mert nagyon
korán feladták. Aztán az is kellett a sikerhez, hogy 1993-ban
egy szerencsés véletlen folytán összeakadjak Rózsa Pistivel,
aki tulajdonképpen felvállalta ezt a dolgot. Felvállalta, mint
kiadó, producer, mint menedzser. Aztán kellett a sikerhez az a
háttérbázis, nyugalmi bázis, amit a családom nyújtott és
nyújt. Ha ők nem lennének mellettem, nemhogy alkotni, de még
normálisan gondolkodni sem tudnék.

Különben borzasztó lelkiismeretes vagyok a munkában. Gyermeki
szorongással készülök minden egyes koncertemre, mintha a
legelső lenne. Ilyen szempontból szinte olyan vagyok, mint egy
amatőr. Sokat várok minden fellépéstől, soha nem tudom
rutinból vagy csípőből csinálni. Ennek nagyon örülök. De
még ez a felfokozott lelkesedésem is olyan, mint egy amatőr
kisgyerek lelkesedése. Mindezek után azért azt kell mondjam
neked – mert ugye, azt kérdezted, hogy mi a sikerem titka –,
hogy nem tudom. Tehát, hogy 1994-ben az első szólóalbum
mitől durrant ilyen nagyot, fogalmam sincs. Hogy valami hirtelen
miért robban be, és valami miért nem, egy bizonyos pont után
ezeket már természetes emberi szinten nem lehet kibogozni.

– Hogy érzed vagy hogy tervezed, hány jó éved lesz
még?


– Úgy érzem, jó passzban vagyok. Tele vagyok erővel és
bírom energiával, és ami a legfontosabb: sok dolog van még
bennem, és van még mondanivalóm is. Ha továbbra is
egészséges maradok – és ha a családom is akarja –, akkor
még bőven csinálom. De ha hirtelen valami miatt abba kéne
hagynom, akkor sem lennék frusztrált, szép volt, jó volt,
ennyi volt a történet.

– Mit csinálsz a következő hónapokban?

– Most a programom úgy néz ki, hogy áprilisban négy vidéki
sportcsarnokban fogunk fellépni, aztán jön a május elseje és
a Tabán. Tavaly ez a tabános történet óriásit szólt,
körülbelül hatvanezer ember előtt csináltunk egy csodálatos
koncertet.

– Kik lesznek a vendégeid a műsorban?

– Délután fél ötkor Török Ádám és a Mini fognak
kezdeni. Fel fog még lépni a Somló, Demjén Rózsi, aztán
lesz ugye a Charlie-program, időben ez a rész lesz a
leghosszabb. És lesz egy igazi meglepetés is. A Mándoki
Laciékkal el fog jönni a Toto volt sztárja,
zeneszerző-énekese, Bobby Kimball. Aztán rögtön utána lesz
még egy-két tévés fellépésem, majd ezután, május 9-én
Birminghamben az Eurovíziós nemzetközi versenyen én fogom
képviselni Magyarországot. Ilyen szituációban, ami egy igazi
versenyt jelent, ahol van második helyezett, harmadik helyezett
meg igazi győztes is, még soha nem voltam. Ez azért érdekes,
mert őszintén szólva én az a pacák vagyok, aki még iskolai
versenyeken sem vettem részt soha. Emiatt már most óriási
súlyt és terhet érzek magamon, tudniillik mindenki azt várja
tőlem, hogy bocsánat, de én hozzam el az első helyezést. Ez
főleg azért nehéz, mert maximum három perced van. Tehát itt
az fog nyerni, aki abban a három percben úgy tudja hozni magát
a képernyőn, és abban a három percben valami olyan
történik, amire mindenki felkapja a fejét.

Három percben egyébként nagyon nehéz dalt írni, főleg úgy,
hogy legyen eleje, közepe és a végére meg csúcsosodjon ki az
egész. Kétszer kinyitod a szád, és vége is van a három
percnek. Meg hát a kultúrpolitika... Különben már kész is
van a dal, és nagyon szépre sikeredett.

– Mikor lesz ez a fesztivál?

– Május 9-én. Ez egy háromórás élőadás lesz és a
Magyar Televízió is közvetíti.

– Milyen szándékkal, milyen céllal fogsz kiutazni –
úgy, hogy megnyered?


– Hát... Igen, úgy.

– Mondd, Charlie, mit jelent és mit ad számodra a
szeretet?


– Azt hiszem, szeretet nélkül nem működik az élet. Se a
magánéletem, se a színpadi élet, se semmilyen élet. Azt
hiszem, megfulladnék. Azt azért hadd mondjam el neked, én nem
csupán a magam jószántából éltem és zenéltem a
vendéglátóiparban külföldön, sokszor félelmetesen messze
az otthonomtól. Konkrét emberek konkrétan becsukták előttem
az ajtókat. Mindenhol kiosztották a szerepeket, és engem
minden szereposztásból kihagytak. És most én ezeket az
embereket nem hogy nem utálom, de még csak neheztelni sem tudok
rájuk, sőt, talán még szeretem is őket, persze csak
távolról. Ez azért nagy dolog. Nagyon tudok lubickolni a
szeretetben, akkor is, ha felém irányul és akkor is, ha én
adom. Aztán itt van a feleségem, a 19 éves fiam. Olyan jó azt
mondani a fiamnak, hogy papa – mert így becézem –, mi
nagyon szeretünk téged, bárhogyan is csinálod a dolgaidat, ha
gondod van, gyere. S ez a fontos. Lehet, hogy a legfontosabb.

Olvasson tovább: