Kereső toggle

Szupermenek háborúja

Hol van az emberi teljesítőképesség felső határa?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világrekordok megdöntésének tendenciáját figyelembe véve a 100 métert több mint ezer év múlva, 3268-ban 0 másodperc alatt fogják lefutni - állapítja meg a tudományos kutatás. Ahhoz, hogy ez valósággá váljon, alapvető változásokra lenne szükség az emberi fizikumban - mindenesetre a statisztikák fontos kérdésre irányítják rá a figyelmet: hol lehet az emberi teljesítőképesség felső határa?

Amíg 1896-ban az amerikai Tom Burke 11,8 másodperces idővel állította fel a 100 méteres síkfutás első olimpiai rekordját, addig a jamaicai Usain Bolt jelenleg 9,58 másodperccel tartja a világrekordot. Ez a 2009-es eredmény 0,11 másodperc javulást jelentett a korábbi világrekordhoz képest, amelyet szintén ő állított be Pekingben. Londonban nem tudta magát felülmúlni, de így is nyert - viszont van még hová fejlődnie. Legalábbis ezt állítja Mark Denny, a Stanford Egyetem professzora, aki szerint az emberi teljesítőképesség határa a 100 méteres sprintnél 9,48 másodperc.

Más kutatások szerint azonban még ez is túlszárnyalható. Peter Weyand, a texasi Southern Methodist University munkatársa kimutatta, hogy az az erő, amivel az atléták egy lábon ugrálnak olyan gyorsan, ahogyan csak tudnak, durván kétszer olyan nagy, mint amikor csúcssebességgel futnak a pályán. Ezért szerinte az emberi izmok elméletileg képesek Bolt rekordját annak egyharmadával megdönteni. A gond csak az, hogy a normál, két lábbal történő futás során a láb körülbelül a másodperc tizedrészéig érinti a talajt, ami 0,05 másodperccel kevesebb annál, mint amikor valaki ugrál. Tehát az izmoknak nincs elég idejük kifejteni teljes potenciáljukat.

Az eredmények azonban nemcsak az izmoktól függnek, hanem például a körülményektől is. 1968-ban, a mexikóvárosi olimpián a 100 méteres síkfutásban több atléta is sokkal jobban teljesített az átlagnál. Egy tudományos magyarázat szerint azért, mert a tengerszint feletti 2240 méteres magasságban a levegő ötször olyan ritka, mint a tengerszinten, ami 20 százalékkal  csökkentette a légellenállást - miközben a sprintszámoknál a kevesebb oxigén nem befolyásolja érdemben a teljesítményt. A ritkább levegő valószínűleg Bob Beamonnak is segített, aki 8,9 méterrel nyert távolugrásban, 55 centiméterrel megjavítva a világrekordot. Ezt az eredményt csak 1991-ben tudta megdönteni Mike Powell, ő is „csak" 5 centiméterrel.

A tudományos kutatások szerint az atléták csúcsteljesítményeinek alakulását egy S alakú grafikonnal lehet leírni: e szerint a rekordok száma először relatíve alacsony szinten maradt, majd következett egy gyors fejlődés, mivel egyre többen versenyeztek, és az edzésmódszerek is rohamosan fejlődtek. Az utolsó szakaszban - ami, úgy tűnik, mostanában zajlik - a rekordok újra kezdenek elmaradozni, mivel a sportolók elérik az emberi szervezet teljesítőképességének határait.

2010-ben a Francia Nemzeti Sportintézet munkatársa, Geoffrey Berthelot tanulmányában 34 úszásnemben tudott fejlődést kimutatni 2000 óta. Ehhez azonban hozzájárult az is, hogy az olimpiai úszómedencék mélyebbek lettek, tíz sáv van a nyolc helyett és hullámelnyelő sávelválasztó köteleket használnak. A 2008-as szuperdresszt két év után betiltották, de ez alatt az idő alatt 255 világrekordot döntöttek meg benne. A gyártók azért nem hagyták abba a munkát, és a Fastskin3 nevű új dressz - amelyet Londonban is láthatunk - jelentősen javítja az úszó gazdaságos oxigénfelvételét, miközben csökkenti a közegellenállást.

A fejlődéshez hozzájárul az is, hogy egyre több nemzet egyre több sportolója vesz részt a versenyeken, és így mind több, speciális tulajdonságokkal rendelkező atléta tűnik fel. Sőt, elképzelhető, hogy a jövőben mesterségesen is „elő lehet idézni" különleges képességeket: a doppingmódszerek következő generációja lehet a génterápia.

A téma kapcsán több szakértő is megemlíti, hogy a csodaúszó Michael Phelps emberfeletti teljesítményéhez is valószínűleg hozzájárul egy ritka genetikai betegség, az úgynevezett Marfan-szindróma. Az érintettek testalkata nyúlánkabb az átlagnál, végtagjaik hosszabbak, és ízületeik hajlékonyabbak. Általában súlyos egészségügyi problémák is társulnak ehhez a betegséghez, mint például szív- és érrendszeri megbetegedések, de - az elmélet szerint - Phelpset ez elkerülte. Az 1964-es téli olimpia aranyérmes sífutójáról, Eero Mäntyrantáról is 1993-ban derült ki, hogy szervezete az átlagnál több oxigénszállító vörösvérsejtet állít elő, ami nagyobb teljesítmények elérésére tette képessé. Ha mindezt mesterségesen is elő lehetne idézni, akkor valóban elkezdődhetne a szupermenek háborúja - ugyanakkor időszerűvé válna egy „retró" olimpia meghirdetése régivágású földi halandók számára.

Olvasson tovább: