Kereső toggle

Bajnokok receptje

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kemény munka, magas fájdalomküszöb, ers lélek és hŐség – elengedhetetlen „összetevk” az olimpiai bajnoki cím receptjében. Összeállításunkban a lapzártánking Londonban aranyérmet szerzett magyar olimpikonok eddigi pályafutását foglaltuk össze. Tanulságok – nem csak sportolóknak.

Pars Krisztián
A kalapácsvető sikerének egyik kovácsa a három éve elhunyt Németh Pál, akinek a fényképét Pars a győzelmét követően elővette. Az 1937-es születésű Pali bá’ fiatal korában röp- és kosárlabdázott, a gimnázium után útépítőnek tanult. 1956-ban disszidált Angliába, de honvágya miatt 1958-ban amnesztiával visszatért Magyarországra. Festőművész akart lenni, de priusza miatt nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Az ecset helyett a dobóatlétikával kezdett foglalkozni huszonnégy évesen. (Bosszúból tizenhat évig nem festett képeket). A versenyzést követően Szombathelyen egy olyan sportiskolát és műhelyt hozott létre, amelynek következtében a magyar dobóatlétika fellegvárává tette a vasi megyeszékhelyet. Így született az a mondása, hogy »a festők között én vagyok a legjobb edző, az edzők között a legjobb festő«”.
Parsról már ifjúkorában azt állította az edzője, hogy olimpiai bajnok lesz. Németh Pál titkának azt tartották a tanítványai, hogy nem elégedett meg a középszerű színvonallal. Minden esetben, amikor már mindenki elégedett volt önmagával, tovább motiválta a sportolókat, hogy ne elégedjenek meg a „provinciális, helyi” színvonallal, hanem nemzetközi léptékkel gondolkozzanak. Magyarul: képes volt 150 százalékos teljesítményre ösztönözni a „gyermekeit”. Emellett nagyon tudatosan a nemzetközi dobóatlétika trendjeit is beépítette edzésprogramjaiba. A sikernek köszönhetően Szombathelyen és környékén menő dolog lett a dobóatlétika, tucatjával járnak fiatalok edzésre, aminek köszönhetően olimpikonok sorát tudta kinevelni. Mottója az volt: „A munkát nem lehet helyettesíteni semmivel.” Igaz, saját maga is úgy beszélt magáról, mint „nehéz” emberről. Nem is volt konfliktusmentes az élete. 
Bár tekintélyelvű, kemény edző volt, mégis Pars fontosnak tartotta, hogy az olimpiai döntő megnyerésekor a fénykép elővételével tisztelegjen egykori mestere előtt. Fontos momentum ez, hisz Pali bá’ feladata éppen az volt, hogy nagyon keményen, fizikai fájdalmak között meghajtsa Parsot, és rávegye az extra teljesítményre. 
Érdemes tudni azt is, hogy a kalapácsvetés a legnehezebb dobószám. A majd’ nyolckilós dobóeszköz a bepörgetéskor közel 400 kilónyi erővel húzza, rántja, szakítja az atléta kezét és karját. A sportolónak az erős fizikum és a robbanékonyság mellett remek egyensúlyérzékének és mozgáskoordinációjának kell lennie ahhoz, hogy minél tökéletesebb technikával a lehető legmesszebbre képes legyen elvetni a kalapácsot. Ráadásul nagyon jól kell tudni koncentrálnia, mert az egész gyakorlat mindössze pár másodperc. 
Pars középiskolásként azért kezdett atletizálni, mert földije, a szintén szentgotthárdi Gécsek Tibor sikereket ért el kalapácsvetésben. Pár év múlva már ifjúsági világbajnok volt. A pekingi olimpián ugyan csak negyedik lett, de kiderült, hogy az előtte levő sportolók közül ketten is doppingvétséget követtek el. Többéves procedúrát követően végül a sportszövetség elállt attól, hogy Pars megkapja olimpiai ezüstjét, akinek a remek londoni szerepléséhez arra is szüksége volt, hogy letegyen pekingi igazának megtalálásáról.
Érdekes, hogy sikerének egyik okát az atléta az alázatban látta. Versenytársai nem mentek el kisebb versenyekre, mondván, hogy ők csak az olimpiával foglalkoznak. Pars viszont, ahol tudott, versenyzett. Dolgozott. Így nagy rutinnal, biztosan dobta az előfutamokban a döntőbe jutáshoz szükséges távolságot, miközben az egyik – nagyképűnek tartott – riválisa nem tudott kellően koncentrálni, ezért megremegett a keze az előfutamban. Nem is jutott be a döntőbe, ahol Parsot végül meg sem tudták szorítani.

Berki Krisztián  
„Mi régen egy négyemeletes tömbházban laktunk Zuglóban. Volt ott egy szőnyegporolónk lent az udvaron, és nagyon sokat játszottam rajta, forogtam, lógtam, ahogy csak tudtam.  Ahogy ott mozogtam, akkor látott meg az első edzőm. Ő akkor már régóta a KSI-ben dolgozott, és az lett a vége, hogy feljött hozzánk, és végül is abban maradtunk, hogy lemegyek a sportiskolába” – mesélte Berki Krisztián nyolc éve a Heteknek, mikor először Európa-bajnok lett, és a tornászok között mindenki biztos volt abban, hogy egyszer olimpiai bajnok lesz a sportolóból (Próbálok a mának élni, de mindig a jövőbe tekintek. Hetek, 2005. június 17.).
Berki az esetleges olimpiai győzelemről akkor nagyon szemérmesen beszélt. Mint fogalmazott: „A kvalifikációnk nem olyan egyszerű, és ezért lehet, hogy ez csak egy álom marad számomra.” Négy éve hiába volt a szer királya, már akkor is ez a bonyolult kvalifikáció fogott ki rajta. Hiába lett második a vb-n, a kvalifikációs rendszerben csak az első hely ért olimpiai részvételt. Nem lehetett ott Pekingben. Berki túltette magát ezen a fiaskón, de Londonba is éppen hogy meg tudta váltani a jegyét. Elképesztő koncentrációs képességről tett tanúbizonyságot, mert a világbajnoki döntőben utolsó versenyzőként hibátlanul hozta a gyakorlatát. Csak így juthatott ki Londonba. Egyetlenegy fogáson múlt minden.   
Berki eredményességének a titka – mint általában a sportolóknál – egyebek mellett a munkához való hozzáállása, a fájdalomtűrése és edzőjének a tisztelete, régies kifejezéssel a tekintélyelvűség. Berki ugyanis számtalanszor nyilatkozta, hogy az edzője az egyik kulcsa sikerének. Mint a már említett interjúban magyarázta kollégánknak: „Reggel ötkor felkelek, mert már két éve vidéken, Kókán lakom. Hatkor indulok Pestre. A KSI-ben kilenctől kezdődik az edzésem. Mindent Kovács Istvánnal csinálok, ő az én személyi edzőm, akivel kilenc éve dolgozom együtt. Ha ő nem lenne ott mindennap, és nem hajtana, akkor nem biztos, hogy ilyen sikeres lennék. Ha ő azt mondja, hogy menjek oda a szerre, akkor egyből ugrok. Sose kért tőlem olyat, ami rossz lett volna nekem, mindig csak annyit, amit az adott felkészülési időszak megenged.” 
A fájdalom elviselése pedig kiemelten fontos a lólengésben, ahol a sportolók csuklója elképesztő terhelésnek van kitéve a gyakorlat közben. Berki nem véletlenül mondta a győzelmét követően, hogy hatvanévesek az ízületei, műteni kell a kezét. A „lólengők” csuklóízületei ugyanis elkopnak a használattól, az edzések során pedig hozzászoknak a fájdalomhoz. Ha „bedurvul” a kezük, akkor jönnek a fájdalomcsillapítók és gyulladáscsökkentők. 
A londoni siker kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a selejtezőben hibázott, így csak az ötödik helyen jutott a fináléba. A két verseny közötti napokban Lénárt Ágota sportpszichológus segített neki, hogy ez a hiba „ne égjen be” végletesen a lelkébe. A szakember a Heteknek elárulta: a döntő reggelén Berki kicsattanó magabiztossággal állította neki, hogy minden rendben, sikerülni fog. Ez a kisugárzás is közrejátszhatott abban, hogy a pontazonosság ellenére ne brit ellenfelét, hanem őt hozzák ki győztesnek a pontozók.

Gyurta Dániel
„Az úszás monoton sportág. Az edzéseken a fizikai fájdalmat egy idő után meg lehet szokni. Fejben kell nagyon bírni, meg lélekben, ott kell nagynak lenni” – nyilatkozta Gyurta Dani a Heteknek még tizenöt évesen, az athéni meglepetés-ezüstérme után. Most, nyolc évvel később, a világrekorddal megszerzett olimpiai bajnoki címe előtt egy rádióinterjúban szintén a kemény munkáról beszélt, és arról, hogy a hajnali öt órai kelések, a napi többórás edzések az átlagosan tizenkilenc kilométeres úszótávokkal gyakorlatilag az életmódjává vált. Olyannyira, hogy a nyári két hónapos pihenők alatt „szenvedek, nem tudok magammal mit kezdeni”.
A klasszis úszó pályafutása ennek ellenére nem volt mentes a nagy tanulsággal szolgáló hullámvölgytől. „Sokan felsimertek, élménybeszámolókra hívtak, nagyon sok barátom lett akkor, fel kellett dolgoznom a sikert” – utalt az interjúban az athéni ezüst utáni időszakra. Akkoriban eredményei annyira leromlottak, hogy a 2005-ös világbajnokságon nem is indult. Általános vélemény volt, hogy a médiaszereplések (még a Barátok Köztben is felbukkant), a haverok és a bulik nyomán következett be a formaromlás. Ezt ő igyekezett árnyalni: „Mondogatták, hogy idementem, meg odamentem, de az igazság az, hogy az edzésmunkát ugyanúgy elvégeztem, mint korábban.” Három edzője közül az egyik, Kovácshegyi Ferenc azonban a Heteknek most elmondta, hogy Dani valóban ugyanannyit edzett, mint korábban, a koncentrációja azonban gyengült. „Nem tudott annyira a feladatra összpontosítani. Már valaki volt, és ennek a terhe megnyomta. Utólagos értékelésünk szerint túl korán érte a nagy siker” – magyarázta az edző. Hozzátette: Gyurta mindig rendkívül tudatos volt, és ezt a helyzetet is hamar feldolgozta, mégpedig úgy, hogy nem másokat hibáztatott, hanem magában kereste a megoldást. 2006-ban pedig a rövidpályás EB-n országos csúccsal aranyérmes lett 200 méter mellen.
Azt, hogy tudatossága és érettsége nagyban hozzájárult a sikereihez, egy másik történet is bizonyítja.
A hullámvölgy idején a sportági szakvezetés részéről az az elhatározás született, hogy Danit a Széles–Kovácshegyi–Virth-triótól más edzők kezei alá viszik át. „Egy nyáron keresztül gyakorlatilag mindennap próbálták befolyásolni a szülein keresztül, és több ajánlatot kapott külföldről is. Ő viszont mindegyikre nemet mondott, és kijelentette, hogy velünk akar tovább dolgozni” – idézte fel az edző. Emlékezetes pillanat volt, amikor másik mesterének, Széles Sándornak azt mondta: „Sanyi bácsi, nem magával van baj, hanem velem.” Kovácshegyi Ferenc szerint pontosan ez volt a kulcs, mármint, hogy nem egymást kezdték elhibáztatni, hanem a külső befolyások ellenére megmaradt a kölcsönös bizalom.
A hűség meghozta a gyümölcsét, 2006 vége óta Gyurta Dániel pályája egyenesen felfelé ívelt, egészen a londoni dicsőségig.
Egyébként neki is óriási segítséget jelentett Lénárt Ágota sportpszichológus, akit Gyurta „pótmamájaként” aposztrofál. Ez szakmai értelemben igaz is: a szokásos közös munka mellett az olimpiai aranydöntő előtt napi szinten dolgoztak azon, hogy bármi történik a medencében, Dani mentálisan erős maradjon. Erre rendkívül nagy szükség volt, hiszen a hazai pályán versenyző Jamieson az utolsó métereken majdnem lehajrázta.  

Szilágyi Áron
A 22 éves Szilágyi Áron olimpia aranyának egyik oka lehet, hogy a sportoló jó matematikusként (e „szer” specialistájának számító Fazekas Gimnáziumba járt középiskolába, matematikából országos versenyeken ért el kiemelkedő eredményeket) kizárt minden lehetőséget, ami elterelhette volna a figyelmét a célról. A lehető legkésőbb érkezett meg az olimpiai faluba, nem tekintette meg még a grandiózus megnyitót sem. Győzelméig egy percet sem nézett a tévén sportot. Csak a feladatára, a vívásra koncentrált. Még mások vívását sem követte figyelemmel, bár edzőjével (laptopon) minden ellenfelére videofelvételek segítségével alaposan felkészült. Másrészt sportpszichológusának tanácsára igyekezett azt tudatosítani, hogy nem neki kell megváltania a magyar vívósportot, amely az elmúlt években rendre leszerepelt a világversenyeken. (Mindössze hárman képviselték ezt a Magyarországon nagy múltú sportágat Londonban.) Az asszók alatt igyekezett arra koncentrálni, hogy az eredménytől függetlenül mindig a következő pontot kell megszereznie, hogy se akkor ne bízza el magát, ha vezet, se akkor ne omoljon össze, ha vesztésre áll. Emellett arra is figyelt, hogy semmi, még az ellenfél színészkedése se terelje el a figyelmét attól a céljától, hogy győzni jött az olimpiára.

Olvasson tovább: