Kereső toggle

Fejben is kell edzeni

Interjú Lénárt Ágota sportpszichológussal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nemcsak a kudarc, hanem a győzelem is olyan teherként nehezedhet egy sportolóra, ami akár a magánéletét is tönkreteheti - mondta lapunknak Lénárt Ágota, a Semmelweis Egyetem tanszékvezetője, akivel a gondolatok erejéről és a szakma kulisszatitkairól beszélgettünk.

Négy éve, a pekingi olimpia vártnál gyengébb magyar eredményei kapcsán azt panaszolta a Heteknek, hogy mindössze „másfél" sportpszichológus volt kint a sportolóinkkal, ami a nemzetközi trendeket tekintve versenyhátrányt jelent. Londonban mennyivel lesz jobb a helyzet?

- Most hat pszichológus lesz kint a magyar csapattal: a csoport vezetőjeként én végig, a többi kolléga egy-egy hétig. Emellett az is előrelépésként értékelhető, hogy hárman közülünk kifejezetten sportpszichológusok. A sportnemzetekhez képest azonban még van hová fejlődni.

Ön és kollégái rendszeresen hangsúlyozzák, hogy a fizikai felkészülés mellett a lelki „edzés" is legalább olyan fontos. Meg lehet-e határozni, hogy egy-egy sportoló teljesítménye, eredményessége mennyit javul a pszichológus segítsége nyomán?

- Objektív mérőszámok híján erre csak a sportolók visszajelzéseiből tudunk következtetni, amikor elmondják, hogy az ő teljesítményüket hogyan befolyásolta a közös munka. Reméljük, hogy ezek a visszajelzések - amelyekről a most megjelent, Fejben dől el című könyvünkben bőven írunk - bátorítani fognak másokat is, hogy belevágjanak a sportpszichológiai felkészítésbe.

Jellemzően milyen problémákkal fordulnak Önökhöz a sportolók?

- Tipikus panasz, hogy „a versenyen nem megy annyira, mint edzésen", de gyakran találkozunk szorongással, rajtlázzal és hasonló érzelmi problémákkal. Szintén sok munkát ad, amikor az elszenvedett kudarcon valaki nem tud túllépni, és ez végigkíséri a pályafutását. A múlt meghatározó élményei beépülnek a gondolatainkba, és óriási befolyást gyakorolnak ránk, ami egy sportoló esetében a győzelembe is kerülhet. Természetesen nem tudjuk meg nem történtté tenni az adott kudarcot, de egy „korrekciós élmény" fejben való lejátszásával el tudjuk halványítani, hogy ne ez határozza meg a következő verseny eredményét.

A panaszok között találjuk az edző és a sportoló közötti konfliktusokat is, valamint a csapattagok közötti diszharmónia kérdését. A csapat ugyanis olyan, mint egy szövedék, ahol a tagok között előfordulhatnak nézeteltérések, viták, amelyeket nem tudnak kibeszélni, hiszen sem az edzések, sem a mérkőzések nem alkalmasak erre - a csoportfoglalkozások viszont igen.

Mindezeken kívül számtalan egyéni probléma adódhat, amiket meg kell oldanunk.

Alapvetően milyen módszereket használnak?

- A nemzetközi szakirodalomnak megfelelően négy nagy módszercsoportot szokás kiemelni. Az elsőbe tartoznak az úgynevezett relaxációs technikák, amelyekkel a sportoló megtanítja saját magának, hogy miként tud átkapcsolni „nyugalmi állapotra". Így programozni tudja saját regenerálódását. A második csoport a mentáltréning, ami többek között lehetővé teszi a mozgások fejben történő lefuttatását. Ez használható a helyes mozgássorok gyakorlására, a hibák kijavítására vagy akár a kieső edzés pótlására is.

Lehet fejben edzeni?

- Erre jó példa, hogy amikor Egerszegi Krisztináék egy uszodai fertőzés miatt nem tudtak edzeni, akkor fejben úsztak. Ez ugyanolyan idegimpulzusokat eredményez, mint a valóban végrehajtott mozgások. A különböző gondolatok különböző élettani folyamatokat indítanak el bennünk. Figyeljük meg, hogy milyen reakciókat vált ki bennünk, amikor visszaemlékezünk, hogy mennyire jó volt a nyaralás, és milyet, amikor bevillan, hogy holnap a főnökünk előtt kell beszámolnunk.

A mentáltréninggel úgynevezett modellezett helyzeteket, valamint taktikai elemeket is lehet gyakorolni, például, hogy miként fogok reagálni, ha a másik jobban rajtol vagy előnyre tesz szert, mikor kell robbantanom, hogy beérjem.

A harmadik nagy csoport a figyelem- fókuszálási tréning, mivel a sportolók számára a teljesítmény szempontjából meghatározó, hogy megmaradjanak az „itt és most"-ban, és csak a feladatra koncentráljanak.

A negyedik csoportba a gondolkodási stratégiák, az úgynevezett kognitív módszerek tartoznak. Fontosak a pozitív célformulák, ezek lélektani alapállások, amelyekhez a sportoló vissza tudja állítani a gondolatait, ha azok eltekeregnének.

Gondolom, itt nem azt kell mondogatni, hogy én vagyok a legjobb.

- Vannak olyan sportolók, akik már bátran használhatják ezt a célformulát is. Ha viszont ennek nincs meg a reális alapja, akkor ez egy hibás célállításnak minősül. A legjobb, ha nem magát az eredményt helyezzük a fókuszba, hanem azt, hogy mindent megtegyünk a jó felkészülés és a sikeres szereplés érdekében.

Ezekkel a technikákkal a magyar olimpikonoknak mekkora hányada találkozott már?

- Körülbelül az ötven százalékuk, ami óriási előrelépés Pekinghez képest. Persze a találkozás szintje sem mindegy: van, aki volt már egyszer-kétszer pszichológusnál, más viszont három éve heti rendszerességgel jár hozzá, és aktívan gyakorolja mindazt, amiről beszélünk.

Az edzők mennyire partnerek ebben?

- Vannak, akik remekül felismerték az ebben rejlő lehetőséget. Természetesen ők maguktól is nagyon sok sportpedagógiai és sportpszichológiai módszert alkalmaznak. Ugyanakkor a nemzetközi trendek abba az irányba mutatnak, hogy stábban érdemes dolgozni. Ennek a csapatnak tagja az edző, az orvos, a gyúró, a gyógytornász, a dietetikus, és jó esetben a sportpszichológus is, az ő munkájukat kell összehangolni - ez a jövő útja.

Érdekes, hogy sokszor az is munkát ad a pszichológusnak, ha egy sportoló sikert ér el: létezik a nikefóbia, vagyis a győzelemtől való félelem. Miről van szó pontosan?

- A sportolók többsége csak odáig szokta végiggondolni a pályafutását, hogy elérjen egy bizonyos célt. Ezt követően viszont azzal szembesül, hogy az élete egy magasabb szintre került, újabb és nagyobb kihívások elé kell néznie. Vagy rászakad az a kérdés, hogy mit kezdjen az életével, akar-e tovább sportolni, egyáltalán mi az értelme ennek az egésznek. Az élsportolók között vannak, akik ilyenkor arra a következtetésre jutnak, hogy az ő küldetésük az aranyérmek megszerzésén túl az, hogy másoknak tudjanak segíteni. Az a tapasztalatom, hogy ők sokkal érettebben, megalapozottabban tudnak versenyezni, bátrabbak, magabiztosabbak lesznek.

Mások viszont, mintha légüres térbe kerülnének, és még a magánéletük is tönkremegy...

- Alapvetően kétféle vákuumról beszélhetünk. Az egyik a jól végzett munka utáni fáradtsággal kapcsolatos - ebből a sportolók pár hét vagy pár hónap alatt kijönnek. A másik eset az, amikor a győzelem megszerzésével együtt eltűnnek azok a célok, amelyek addig motivációt jelentettek a számukra, hogy napról napra verejtékes munkát végezzenek. Ilyenkor újra kell strukturálni a sportoló egész életét, új célokra, új motivációkra van szükség.

Ha valaki nem éri el a kitűzött célt, és depresszióba zuhan, akkor hogyan lehet „felmosni"?

- Végig kell gondolni, hogy ennyi befektetéssel ezt az eredményt tudtam elérni. Ha ez nem tetszik, akkor ki kell találni, hogy mit kell másként csinálni, és lehet, hogy az egész rendszert újra kell építeni. Szerencsés, ha a sikert és a kudarcot nem végeredményként értelmezzük. Mi például az eredményeket nem is így „címkézzük", hanem a fejlődés egy-egy állomásának tekintjük: jelzésnek arra vonatkozóan, hogy jó irányba haladunk-e, vagy módosítani kell valamit a munkánkban.

Azok a sportolók, akik mindezt gyakorolják, a mindennapi életben is sikeresebbek lesznek?

- Természetesen. Nem véletlen, hogy egyre többen keresnek meg bennünket azzal, hogy „civilek" számára tartsunk előadást. Ez azért is érdekes, mert az ötvenes-hatvanas években sok minden a munkapszichológiából szivárgott át a sportpszichológiába, most viszont megfordult ez a folyamat, a mi szakmánk tapasztalatai hatnak termékenyítőleg az élet más területein.

Olvasson tovább: