Az már más kérdés, hogy amikor vége lesz, ahogy már vége is van, a külföldiek hazamennek, a metróban már nem mondják be angolul a megállókat, az utcák nem úgy lesznek tiszták, ahogy eddig, és a magánszolgáltatók sem annyit kapnak majd, mint ebben a pár hétben. Kijevben ezekben a hetekben mindent meg lehetett vásárolni valamennyiért, meg a valamennyi tízszereséért is. Volt két napra szállás ugyanolyan körülmények között száznegyven és ezerötszáz euróért is. Egy rövidebb taxi út háromszáz hrivnyáért (ez a helyi pénz), majd egy jóval hosszabb százért. És volt befelé határátlépés húsz perc alatt, majd kifelé ugyanez három órát tartott. A kettősség végigkísérte a napjainkat: szebb és modernebb lakótelepek például a Dnyeper folyó jobb partján, oda nem illő terepjárókkal – és ugyanott kóbor kutyák, lépten-nyomon. Vagy, jómagam soha nem láttam még országot, ahol ekkora különbség volt nők és férfiak öltözködése között. A gyengébbik nem a legelegánsabb ruhákban, magas sarkú cipőkben, tökéletes frizurával. Az erősebbik igénytelenebbül, magára oda nem figyelve. Mindezeknek bizonyára szociológiai okai vannak, jó lenne egyszer meg is érteni őket, nem csak szemlélni.
Térjünk vissza azonban a focihoz: nyertek a spanyolok, akik megtanították Európának, hogy az előkészítőre legalább annyi figyelmet kell szentelni, mint a góllövőre. Ahogy ez az Eb-döntő (is) világossá tette, hogy a Nap a fontos, ami hajnaltól éjszakáig tart, és abban csak egy elem – talán nem is a legfontosabb – maga a mérkőzés. Előtte az éneklő, előző este a főtéren már együtt bulizó, várost járó csoportok megmutatják Európa legszebb arcát: a népek barátságát. Legalábbis, amit látni szeretnénk Európából. Német drukkerek hívják sörözni az angolokat. Horvátok ölelgetnek ukrán színekbe borult lányokat. És, persze ott vannak a főszereplők, a spanyolok és az olaszok. Ahogy szembe mennek egymással, teljes harci díszben, mosolyogva pacsiznak egymással, koccintanak, a kezükbe ki tudja hol került italokkal. Majd a meccs végén boldog spanyol szurkolók vigasztalnak szomorú olaszokat. Ez lenne Európa igazi arca. Beárnyékolja azonban a tudat, hogy két olyan ország játszotta a döntőt, amelyek gazdasága igen gyorsan bedöntheti egész Európát, egy olyan országban, ahol a korábbi miniszterelnök, Julia Timosenko börtönben ül. A másik rendezőnél pedig, a lengyel oldalon, a csoportselejtezők alatt összeverekedtek a házigazdák az oroszokkal.
Európa lehet ilyen is, és olyan is. Ha barátkozunk egymással, akkor tanulunk is egymástól. Ha bezárkózunk, akkor soha nem fogjuk megérteni, mekkora értéke van az előkészítésnek, annak érdekében, hogy a végén be tudjuk rúgni a gólt. Akár a fociról, akár a gazdaságról, akár a politikáról beszélünk…
2012. 07. 05. (XVI/27)
