Kereső toggle

Ilyen hokist még nem láttak

A 20 éves Galló Illés Kanadában is a csúcsra segítette csapatát

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Első kanadai szezonjában - térdsérülése ellenére - évtizedek óta nem látott sikerre vezette a Sturgeon Falls Lumberjacks junior jégkorongcsapatát a 20 éves Galló Illés. A kiváló magyar hokis fiatal kora ellenére már számos sikert ért el. Legfőbb álma, hogy az NHL-ben szerepeljen - és hogy Istent szolgálja.

Miért éppen a jégkorong?

- A nővérem műkorcsolyázott, én pedig már négyévesen lejártam hozzá az edzésre, és a pálya szélén korizgattam. Aztán az óvodai csoporttal elvittek bennünket korcsolyázni a budapesti Pólus Centerbe, ahol egy hokioktató felfigyelt rám, és elhívott az esti edzéseikre, amit ugyanazon a pályán tartottak. Tulajdonképpen az Újpest utánpótlását építették ott, én pedig bekerültem a klub szupermini csapatába. Később, 2001-ben több lelkes szülő összefogásával megalakult a Budapest Stars, 8-tól 12 éves koromig ott játszottam. Rengeteg kupát és bajnoki címet nyertünk.

Ha nem kezdted volna el ilyen fiatalon a korcsolyázást, illetve a hokit, az nagy hátrányt jelentene?

- A jégkorongot 7 éves korig kell elkezdeni, de igazából már az is késő egy kicsit, mert sokaknak 3 éves koruktól korcsolya van a lábukon. Nekem óriási szerencsém volt, hogy a szüleim önfeláldozóan támogattak, nagyon hálás vagyok nekik ezért.

A te választásod volt a jégkorong, vagy a szüleid szorgalmazták, mert látták benned a tehetséget?

- A kezdetektől nagyon megtetszett ez a sport, és amióta az eszemet tudom, az az álmom, hogy egyszer az NHL-ben (Észak-Amerikai Jégkorong Liga - a szerk.) szerepelhessek. Később az is egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy mindezzel Istent szeretném szolgálni - ez szerintem elengedhetetlen a kiteljesedett élethez, a sikerek önmagukban nem elegendőek. Meglehet, hogy ez másoknak furcsa, mindenesetre a családomban és a Hit Gyülekezetében, ahová tartozunk, ezt láttam, tapasztaltam.

Amikor idehaza először lehetett rólad mint ifjú tehetségről hallani, akkor már Oroszországban játszottál, meglehetősen fiatalon. Hogyan jött ez a lehetőség?

- A Budapest Starsszal voltunk kint egy németországi tornán, ahol a döntőben egy nagyon erős orosz csapattal, a Belije Medvegyivel játszottunk - ki is kaptunk. Nagyon jól ment a játék - öt meccs alatt több mint húsz gólt ütöttem és több mint tíz gólpasszt adtam -, ezért az oroszok klubigazgatója meghívott próbajátékra Moszkvába. Ott egyből az első sorban adtak lehetőséget, és az első meccsen mesterhármast szereztem. Következő nyártól már ott folytattam.

Akkor még csak 12 éves voltál - idegen környezetben egyedül. Nem lehetett könnyű...

- Az egyértelmű volt, hogy ha az álmomat meg akarom valósítani, akkor ez egy kiváló lehetőség az oda vezető úton. Egyébként pedig máson nem is volt nagyon időm gondolkodni. A felkészülési edzőtábor egy katonai bázison volt, és ennek megfelelő volt a program is. Reggel négy kilométer futással kezdtünk, és volt napi három szárazedzésünk. Két hét múlva kezdődtek csak a jeges edzések, akkor is a háromból csak egy volt ilyen. A nap végére remegett a lábam, felállni sem bírtam. Közben viszont nagyon kedvesek voltak velem, érződött, hogy valóban megkedveltek, nem csak színlelik.

Jöttek az eredmények is?

- Az orosz utánpótlási rendszerben 12-től 17 éves korig évenként külön korosztályok vannak. Az öt év alatt négyszer nyertük meg az elsőosztályú moszkvai bajnokságot - ilyen még nem volt az orosz utánpótlás történetében. Ennek ellenére a klubnál nem csaptak nagy ünneplést a győzelmek után, nem akartak elkapatni bennünket. Ezen kívül szerepeltünk az összorosz döntőben is, ahol háromszor voltunk másodikak és egyszer harmadikak - nem véletlen, hogy a csapat- és sporttársaim már a világ legerősebb klubjaiban játszanak a felnőttek között. Ami a saját teljesítményemet illeti, az egyéni pontversenyben négyszer voltam negyedik.

Mit gondolsz, mik a fő erősségeid mint jégkorongozó?

- Elég jól tudom teljesíteni azt, amit az edző mond. Ezenkívül előre ki tudom kalkulálni a játék menetét, tudom, mikor, ki, hol lesz a pályán, ezért gólpasszokban az oroszoknál és Kanadában is a legjobbak között voltam. Persze többnyire akkor sem hibázok, ha én kerülök a kapu elé. Nagyon szeretek gólt lőni.

Amikor öt év múltán hazajöttél, a Fradinál folytattad, majd Nyugatnak vetted az irányt. Miért?

- A Fradiban egy évet játszottam, ami nagyon hasznos volt. Úgy voltam vele, hogy inkább magyar közegben tapasztaljam meg azt, hogy milyen egy felnőtt bajnokságban játszani. Közben adódott egy újabb lehetőség, hogy Kanadában, a Greater Metro Hockey League elnevezésű junior bajnokságban szereplő Sturgeon Falls Lumberjacksnél folytassam. Bár ez nem felnőtt bajnokság, de csak néhány lépcsőfokra van az NHL-től.

Itt is egyből történelmi sikerben tudtál közreműködni...

- Várakozáson felül jól sikerült az első szezon, hiszen megnyertük a bajnokságot, amire 1973 óta nem volt példa. Az egész város megmozdult, a tavaszi idényben mindig telt ház előtt játszottunk. Az alapszakaszban második voltam a bajnokság pontlistáján a 42 meccs összesítése alapján, a rájátszást pedig megnyertem gólban és gólpasszban is. Mindezt úgy, hogy az utolsó meccseken már térdsérüléssel bajlódtam.

42 mérkőzést említettél? Az rengeteg...

- Közben voltak különféle tornák is, így a szezonban - szeptembertől márciusig - 75-80 meccsen léptem pályára.

Mennyi edzésetek volt?

- Itt nem olyan sűrű a program, mint Oroszországban, ezért a szabadidőmben önállóan is edzek. Egy svéd csapattársammal naponta futunk és kondizunk - igazából a túlterhelés miatt sérült meg a térdem is, de rendbe fog jönni.

Hogyan tovább?

- A meccseken voltak megfigyelők, és már több ajánlatot is kaptam, de még nem tudom, mi lesz a következő lépés.

Úgy tudom, az öcséd, Vilmos is nagy hokis tehetség.

- Igen, ő most 15 éves és Svédországban légióskodik. A csapatán belül idén megnyerte a pontversenyt, pedig három évvel idősebbekkel játszik együtt.

Korábban említetted a hitedet. Ez mit jelent neked a sportban?

- Sokat szoktam gondolkozni azon, hogy mi köze Istennek a sporthoz, néha le is írom a gondolataimat. Arra jöttem rá, hogy Isten szereti a sportot, de nem dolgozik helyettünk. Támogat ugyan, de a munkát így is, úgy is el kell végeznünk, és ennek arányában jön a siker. Persze a hit és a reménység ebben sokat segít, de azt is megfigyeltem, hogy amikor nagyon görcsösen hittem a sikerben, akkor nem jött össze, amikor viszont ráhagyatkoztam Istenre, akkor megnyugodtam, hogy sikerülni fog, és tényleg úgy is lett.

Mit szólnak a csapattársaid ahhoz, hogy hívő vagy?

- Meglepő volt, hogy Oroszországban nagyon tiszteltek emiatt, egyáltalán nem szóltak meg, amikor látták, hogy olvasom a Bibliát. Kanadában először kinevettek, amikor azt mondtam, hogy pásztor szeretnék lenni - nem tudtam máshogy kifejezni, hogy az Igét szeretném hirdetni -, mondták, hogy ilyen hokissal még nem találkoztak. Viszont azóta ők is tisztelik a hitemet, rájöttek, hogy ez távolról sem azt jelenti, hogy egy unalmas srác vagyok. Nemcsak a pályán, az öltözőben is nagyon jól kijövünk egymással.

Olvasson tovább: