Az „aranylábú fiúkból” már csak ketten élnek közöttünk: Grosics Gyula és Ön. Idén mindketten a Nemzet Sportolói lettek. De kezdjük az elején: mikor fedezte fel a futball örömeit?
– Az igazi focista már a mamája hasában elkezdi a dolgokat. Mióta az eszemet tudom, focista szerettem volna lenni. Az iskolában heti öt nap volt testnevelés. Rongylabdával kezdtük a focizást. 1938-ban igazolt le a Dombóvári Vasutas Sportegyesület kölyökcsapata. Számomra a labda jelentette az ünnepet, mindent, én arra mentem, amerre az pattant. 1945-ben elvégeztem a MÁV budapesti tisztiképző tanfolyamát, utána Pécsre vezényeltek. Itt a VSK-ban jól ment a játék, és bekerültem Délnyugat-Magyarország válogatottjába, ahol már gólkirály voltam. Ám az edzőm, Szabó Péter, Dorogra költözött, és hívó szavára 1947-től a bányász színeiben rúgtam a bőrt. Ugyanekkor vettem feleségül Csapó Mária Lenkét, aki immár hatvannégy éve hűséges társam.
A fociban a gólrúgás a legszebb: csatárként kezdte, de aztán hátvéd lett. Miért?
– A dorogi sikersorozat kapcsán figyelt fel rám Sebes Gusztáv, a válogatott akkori szövetségi kapitánya. A kettes számú mezt húztam magamra, és hat évig abban is aludtam, nehogy ellopják tőlem. Egyedüli vidéki fazon voltam köztük: nem lehetett akkor vitatkozni, mert ha én ragaszkodom a csatársághoz, akkor ma nem ülnék itt, nem értem volna el ezt az eredményt. És talán azért is voltam sikeresebb hátvédként, mert tudtam csatárfejjel is gondolkodni, és ki tudtam szolgálni őket.
Stabil technikai és korszerű taktikai tudása mellett gyorsasága miatt is dicsérik a korabeli híradások. Ez minek köszönhető?
– Mondhatom azt, hogy a leggyorsabb voltam az Aranycsapatban. 17 éves koromban minden reggel két és fél kilométert gyalogoltam a gimnáziumig és vissza, ezen kívül szerettünk futni tornaórák előtt is: két-háromszázas versenyeket. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy a későbbiekben ebből majd mennyi hasznom fog származni. Minél többet találkozunk a labdával, annál szelídebb jószág az.
Mit jelentett akkoriban a foci?
– Óriási hatást fejtett ki, üzenetértéke volt, miközben igazi örömöt adott az embereknek. Például a vasárnap az azért volt vasárnap, mert futballmeccsre készült a falu apraja-nagyja. A pap még a litániát is más időpontra tette. Különösen sokat jelentett ez az „internacionalista korszakban”: erőt, felszabadulást és nemzeti öntudatot adott. Leírhatatlan érzés címeres mezben képviselni az országot, és hallani a vérpezsdítő biztatást a szurkolók tömegeitől. A magyar labdarúgás legfényesebb időszakában miattunk kereste sok ember a térképen: hol is van ez a kis ország? Ám az eredményekért nagyon meg kellett dolgoznunk. Nálunk nem a pénz dominált, hanem a futball szeretete.
Ez a siker évtizedek múltával is tart, még ma is a legváratlanabb helyeken fújják az emberek az Aranycsapat összeállítását. Miben rejlett a világverő magyar válogatott hőseinek a titka?
– Világviszonylatban is ritka, hogy egyszerre ennyi jó játékos jöjjön össze. Nagyon szerettük a focit, állandóan kerestük az újdonságokat. Mikor felfedeztem egy új technikát, vagy épp egy új mozdulatsort láttam, addig nem tudtam nyugodni, amíg el nem sajátítottam. Ezzel együtt bennünk még megvolt az őszinte tisztelet az idősebbek, a tapasztaltabbak és az ellenfeleink felé is. A mi időnkben elképzelhetetlen volt ennyi szabálytalanság, durvaság vagy bundák.
Missziójának tekinti a fiatalok nevelését…
– Mindenekelőtt emberré kell nevelni őket, de fontos, hogy legyen bennük tűrőképesség, elszántság, kurázsi, mert a siker érdekében rengeteg dologról le kell tudni mondani. 1943-ban például, amikor tüdőgyulladást kaptam, azt mondta az orvosom: vagy dohányzom, vagy focizom. Azóta eszembe sem jut, hogy cigarettázzak, de kocsmázás sem volt ám. A sport nem önmagáért van, az tehetség, istenadta lehetőség, amivel élni kell, és nem visszaélni. Ha például egy szombati buli fontosabb a játékosnak a másnapi meccsnél, az megbosszulja magát. A fizikai erő mellett a lelki erő, motiváció is fontos, amely a holtpontokon átsegíti a sportolót.
Lesz még valaha Aranycsapatunk?
– Nem tudom. Reméljük, előbb-utóbb feltámad a magyar futball. Nem a közönség viszi a futballt a stadionba, hanem fordítva. A sikereket nem adják ingyen. Értékvesztett világunkban csak a szorgalmas, következetes munkavégzésnek van jövője – e nélkül sportsikerek is elérhetetlenek. Nekünk a meccs előtti Himnusz belső motivációt adott, ma pedig azt látom, hogy a fél csapat még a szövegét sem tudja. Nem vagyok biztos benne, hogy sokan átérzik azt, milyen több millió embernek játszani, egy országnak örömet szerezni. Ha majd ezt átérzik, akkor lesz előrelépés. Büszkeséggel tölt el, hogy 49 válogatott meccsemen csak háromszor szenvedtünk vereséget. Kívánom a mai fiataloknak, hogy übereljenek bennünket!
2011. 04. 22. (XV/16)
