Kereső toggle

Elátkozott olimpia

Gyászhangulat és egymásra mutogatás Vancouverben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Versenyszánkópályát neveznek el hazájában Nodar Kumaritasviliről, az elmúlt héten versenybalesetben meghalt grúz szánkósról. Bár a sportoló tragédiáját követően a téli olimpia szervezői és a pálya építői kétségbeesetten próbálták a felelősséget elhárítani, mégis gyanítható, hogy az új nevet kapó grúz szánkópálya biztonságtechnikailag nem a vancouveri „jéglabirintusra" hajaz majd.

„Vagy a győzelmi babér, vagy a halál!" Így kiáltottak fel teljes komolysággal az ókori olimpiákon részt vevő atléták közvetlenül a versenyek megkezdése előtt. Ugyan az újkori sportviadalok „coubertini" elvei alapján már a részvétel és a „kitartó küzdelem" vált a versenyek legfőbb mozgatórugójává, az olimpia szellemével párhuzamosan éledt fel azonban az előbbi felkiáltás jelentéstartalma is: vagyis a sport egyszerre szól a győzelemről és az elbukásról. Ma már egyre nagyobb, egyre extrémebb teljesítményeket kell nyújtaniuk a sportolóknak ahhoz, hogy sikeresek legyenek, miközben a sportvezetők részéről nem feltétlenül kapnak elegendő támogatást és védelmet. Nodar Kumaritasvili halála ennek tragikus példája.

A mindössze huszonegy éves versenyszánkós balesetének képei és felvételei bejárták az egész világot, és gyászos pecsétjüket rányomták a Vancouverben rendezett - a sajtóban már „elátkozott" jelzővel illetett - téli olimpia kéthetes versenysorozatára is.

Az eddig inkább csak a középmezőnyben tanyázó, ám feltörekvő, roppant fiatal Kumaritasvili a téli olimpia megnyitója előtt tartott felkészítő edzések során szenvedett balesetet, miután a pálya vége felé az egyik kanyarból kijövet elveszítette uralmát szánkója fölött, és a jéglabirintusból kirepülve egy néhány méterre levő acéloszlopnak csapódott - csaknem 150 kilométeres sebességgel.

Az esetet követően több szakértő, valamint az elhunyt apja, aki egyben a grúz szánkószövetség elnöke is, a pálya hibáira világítottak rá: egyes vélemények szerint eleve túl gyors volt, mások az acéloszlopok közelségét emelték ki fő veszélyforrásként. A szervezőbizottság és a sportág nemzetközi szövetsége hivatalos kommünikéjében persze elhárította a felelősséget, mondván, hogy a halálos baleset fő oka egyértelműen a grúz versenyszánkós hibája volt - figyelmen kívül hagyva többek között azt, hogy a pályával más versenyzőknek is gondjuk akadt.

„Bármilyen sportágról is legyen szó, azt gondolom, egy versenyzőnek van joga hibázni" - kezdte fejtegetését a Hetek megkeresésére Szabó István, a Magyar Versenyszánkó Szövetség szakmai koordinátora. „Technikai hibát véteni egy sportolónak elemi joga, sőt, akármelyik sportolót vesszük is, biztosak lehetünk, hogy évente az edzéseken, meccseken több száz alkalommal tesznek rossz mozdulatokat, követnek el hibákat, így például a legjobb versenyszánkósok is. Itt nem erkölcsi, sportetikai magatartásokról beszélünk, sőt, még csak nem is arról, hogy esetleg valaki szándékosan tett volna önveszélyes, felelőtlen lépéseket a verseny közben. Egy sportolónak kell hogy legyen lehetősége hibázni, és kell hogy legyen joga életben maradni is - jelentette ki határozottan Szabó, aki a Magyar Olimpiai Bizottságnak is tagja. Majd hozzátette: - Úgy hiszem, a grúz szánkós édesapja közelebb jár az igazsághoz. Az a veszélyes szakasz, ahol ez a baleset is történt, a versenypálya vége felé helyezkedik el, amikor is már csaknem 150 kilométeres sebességre gyorsulnak fel a versenyzők. Nos, hogyan gondolhatták, hogy nem balesetveszélyes a pályától néhány méterre elhelyezkedő acéloszlopok sora? Számomra ez érthetetlen, és egyértelműen a pályaépítők felelősségére világít rá."

A tragédiát követő napokban egyébként az elhunyt sportoló édesapja elárulta azt is, hogy fia előzetesen eléggé félt a pályától, aggodalmát pedig két nappal az eset előtt megosztotta vele is telefonon. Olimpiai álmai beteljesítésének érdekében azonban inkább mégis leküzdötte félelmét. „Vagy győzelem, vagy bukás!" - gondolhatta magában Kumaritasvili. Halála az egyébként elég sokféleképpen értelmezett különböző színekben pompázó öt olimpiai karikának is egy másfajta tartalmat ad: hisz' éppen a középső karika jelentheti már a sporttal elválaszthatatlanul járó vereséget is, a minden sportoló által félt elbukást, a halál fekete körívét.

„Őrültség kell”

Szabó Istvánt, A Magyar Versenyszánkó Szövetség szakmai koordinátorát az itthon egyelőre gyerekcipőben járó versenyszánkózás fortélyairól is kérdeztük: „Ehhez a sportághoz a leginkább őrültség kell. Elég sok őrültség. A rajthelyről már lenézni is elég ijesztő, nemhogy még le is száguldani onnan. A korábban kenuban olimpia bajnoki címet szerző Pulai Imrét például én megpróbáltam lebeszélni, amikor elárulta nekem, hogy versenyszánkózni akar. Azon-ban ne felejtsük, a futás, a foci és az úszás mellett pont a szánkózás az, amit szinte minden ember kipróbál az életében legalább egyszer. Ezért szeretnénk Magyarországon is népsze-rűsíteni ezt a sportágat, és az elkövetkező esztendőkben fiatalokat csábítani felé. Tervezünk például rajthelyet is építtetni az elkövetkező években – vázolta terveiket Szabó. Hozzátette: – Az igazság az, hogy napjainkban átlagosan kétévente történnek súlyos balesetek a versenyszánkóban. Azonban a biztonság területén nagyon sok tartalék van még ebben a sportban, s meggyőződésem, hogy ez után az eset után mind a védőruházat, mind a pályák terüle-tén elég sok előrelépés fog történni.”

Olvasson tovább: