Kereső toggle

A csúcsra vezető út és a magyar átok

Beszélgetés Nagy Sándorral, a magyar labdarúgó-válogatott pszichológusával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Minden izmod közül legerősebb a szíved” – Nagy Sándor sportpszichológus irodájában a falra kifüggesztett üzenet mellett könyvek, szakmai anyagok sorakoznak és egy gyermekrajz is. Nem véletlenül: a labdarúgó-válogatottunknál tevékenykedő szakembert a Csanádi Árpád Sportiskolában értük utol. Az intézmény falain az egykor ott nevelkedett, ma olimpiai, világ- és Európa-bajnokok fotói és példái buzdítják a jövő reménységeit. Sportolók, akik már átlépték a siker kapuját.

A magyar sporttörténet olyan valószerűtlennek ható bukásait elnézve, mint amilyen a svédek elleni vb-selejtező kudarca, felötlik az emberben, hogy bizonyosan léteznie kell „magyar betegségnek" vagy „magyar átoknak". Szakemberként mit gondol, valóban van olyan pszichés gát, amely a döntő pillanatokban megakadályoz bennünket a siker elérésében?

- Kétségtelen, hogy vannak olyan lelki jelenségek, amelyek befolyásolhatják a sportolókat abban, hogy már-már győztes helyzeteket bukjanak el. Ilyen lehet például - nem mondom, hogy ez nálunk általános - a sikertől való félelem. Ennek okai gyakran gyermekkorban, vagy még korábban, a fogantatásnál keresendők. Például, ha lány helyett fiút vártak a szülők, akkor a gyerek életét végigkísérhetik az irreális elvárások, amelyek nyomasztó teherként nehezednek rá, és megakadályozzák a siker elérésében. Egy másik ok lehet a kudarckerülő magatartás, ha valaki azért hajt, mert fél, hogy kudarcot fog vallani és „be fog égni". Ez rövid távon eredményre vezethet, de hosszú távon ebből az önbizalomhiányos indíttatásból nem lehet tartós sikereket elérni. A sportolónak nem külső kontroll miatt kell jól dolgoznia, hanem egy belülről vezérelt, sikerorientált, céltudatos hozzáállásra van szüksége.

A játékosok sokszor csodálkoznak, amikor erről beszélek nekik, mégpedig azért, mert ezek olyan tudattalan folyamatok, amelyeket ők észre sem vesznek. Inkább a szerencsére vagy annak hiányára szoktak utalni, de sportpszichológusként én ezt nem szeretem - mint ahogy az olyan általánosításokat sem mint a „magyar betegség". Hosszú távon ugyanis mindig annak van nagyobb szerencséje, aki folyamatosan és kitartóan dolgozik érte. Ha a világ sportelitjét nézzük, akkor a csúcsteljesítmény három összetevő eredménye: elsősorban megfelelő képességekre van szükség (idetartoznak nemcsak a fizikai, hanem a mentális adottságok is, illetve a szóban forgó sportágat körülvevő közeg), azután következik a motiváció, majd pedig a koncentráció.

A svéd meccsnél maradva, úgy tűnt, ott a motivációval nem volt gond. Ami pedig a képességeket illeti: válogatott labdarúgóink jelentős része patinás klubokban játszik...

- A motiváció valóban rendben volt. Ami a képességeket illeti, legyünk őszinték: labdarúgásban nem vagyunk a világ élvonalában. A légiós élet szerintem sokat használ a játékosainknak, de nagy szükség lenne egy színvonalas, erőteljes hazai bajnokságra is. Hadd utaljak a vízilabdásokra: az ő hazai bajnokságuk világszínvonalú, hétről hétre nagyon kiélezett meccseket játszanak. Ez nemcsak a képességeiket fejleszti, hanem a mentális kondíciójukat is: nem véletlen, hogy világversenyeken a szoros eredményekből rendszerint mi jövünk ki jobban, náluk soha nem beszélnek „magyar betegségről". Úgy látom, a fociban az utánpótlásunk nemzetközi színvonalú - egy kiváló bajnoksággal ezt át lehetne menteni a felnőtt korosztályba is.

De ne felejtsük el a koncentrációt sem: a profiknál egy-egy kihagyás döntő lehet - ezt nemcsak a svédek, hanem a portugálok ellen is láthattuk. Ez tipikusan mentális hiba, ami nemcsak a védelemre, hanem a helyzetek kihasználására is vonatkozik. Ezen a szinten 2-3 helyzetből legalább egyet be kell rúgni, mert különben nemhogy a győzelemre, a döntetlenre is kevés az esély. A jó hír az, hogy a koncentráció fejleszthető, hiszen az emberek az agyi - és benne a mentális - képességeiknek csak a töredékét használják ki. Amikor egy sportoló úgy érzi, hogy már a képességei határainál jár, annál még biztosan tud többet teljesíteni.

Ennek fényében miként zajlott a válogatott pszichológiai felkészítése?

- A munkámat mindig egy diagnosztikai felméréssel kezdem. Tesztek segítségével felmérem a legfontosabb tényezőket, amelyek a sportteljesítményt befolyásolják, az eredményeket pedig megbeszéljük egyénileg és csapatszinten is. Már ebből sokat lehet tanulni, hogy kinek mi a gyengéje, erőssége. Ezek tudatosítása pedig önmagában teljesítményjavulást eredményez, amihez hozzájön még, hogy ezeket a rossz motivációkat, attitűdöket elkezdjük megváltoztatni. A koncentrációt szintén vizsgálatokkal mérem le, az eredményeket - a felszálló és leszálló ágakat - görbéken ábrázolom egyénileg és a kezdőcsapat vonatkozásában is. A svéd és a portugál mérkőzés előtt felhívtam a játékosok figyelmét arra, hogy a kilenc-tizedik perc körül jobban figyeljenek oda, mert akkor várható egy mélypont a figyelemben.

A gólokat mindkét meccsen akkor kaptuk, mégpedig figyelmetlenség miatt. Jól értettük: ezt ön előre jelezte?

- Igen. Lerajzoltam, hogy melyik fázisban van ez a gyenge pont. Persze, erre sok játékos legyint, mondván, ezt ők úgyis tudják.

A mérkőzést követően analizálták ezt?

- A svéd meccs után erre nem volt idő, mivel jött a Portugália elleni találkozó. Ráadásul egy ilyen vereség után az első, hogy a játékosok morális állapotát helyre tegyük. Hiszen egy kudarc után lecsökken a motiváció és az önbizalom, ezért arra kell a nagyobb hangsúlyt tenni.

A görcsösség, korlátozott önbizalom magyar specialitás a válogatott mérkőzésein?

- Ez relatív. Bizonyos ellenfelek ellen óriási az önbizalom. Abban az esetben viszont, hogyha az ellenfelet a játékosok túlzottan felnagyítják, vagyis a gyerekekhez hasonlóan mumusokat gyártanak, már más a helyzet. Ha a nemzetközi sajtóban ajnározott Ibrahimovic ellen játszunk, akkor máris tudattalanul ott van a kis gonosz félelem a fejekben. Még akkor is, ha szavakban ennek pont az ellenkezőjét fogalmazzák meg a kapusok, a védők. Nem is az önértékeléssel van a gond, hanem inkább azzal, ha az ellenfelet a játékosaink felnagyítják.

De hát mégiscsak egy Ibrahimovic vagy egy Ronaldo az ellenfél, ha lebecsüljük őket, az szintén irreális. Az elején éppen arról beszélt, hogy a képességekben vannak különbségek. Mi lehet a célravezető hozzáállás?

- Megvannak a megfelelő mentális technikák, amelyekkel az adott szituációt „át lehet keretezni". Például én azt szoktam néha mondani, hogy képzelje el magát a játékos egy óriásplakáton, Cristiano Ronaldót pedig egy bélyegen, és a kettőt helyezze egymás mellé. Vagy azt kérem, hogy a játékos sorolja fel a félelmeit, és ezeket egyenként megbeszéljük, szembenézünk velük, újraértelmezzük őket.

Egy sportoló orientáltságára hat például a nemzeti történelmünk, identitásunk?

- Természetesen. Ezek generációról generációra öröklődhetnek, sőt, a sikerorientáltság nagyrészt nevelési kérdés. És itt bejöhetnek a nemzeti tapasztalatok a történelemből, a kollektív tudattalan, amelyek tulajdonképpen minden egyén sorsának alakulásában megjelennek. Ezért fontosak a pozitív nemzeti példák: ha neki sikerült, akkor nekem is fog. És ez persze nem csak a sportra érvényes.

A szurkolók, újságírók részéről megfogalmazott támadások rendszeresek a hazai futballban. Már az 1954-es berni döntő után is emberek vonultak az utcára részben a rendszert, de részben Puskásékat is szidalmazni. Ez a közeg görcsössé teheti a játékosokat?

- Úgy vélem, a jelenlegi válogatott már valamilyen szinten túl van ezen. Az azonban tény, hogy nálunk mindig van egy nagy nyomás, illetve egy csodavárás. Biztos, hogy van ennek egy negatív hatása, de egy jó csapatban kell, hogy legyen olyan erő, ami ezt legyőzi. A válogatott tagjaival elbeszélgetve úgy tűnt, a közönség inkább doppingolta őket - talán egy kicsit jobban is, mint kellett volna, hiszen a svédek ellen meglehetett volna a döntetlen, ha nem rohanunk fejetlenül előre. De hát a tömeglélektan már csak ilyen.

Fontosnak tartom ugyanakkor, hogy nem szabad állandóan múltba forduló, történelmi távlatokba tekintő emberként élni. Ha leragadunk a múlt hibáinál, vagy ki nem használt lehetőségeinél, akkor nem tudunk a jelenre figyelni. De ez történik akkor is, ha előreszaladunk a jövőbe, és álmodozunk. Persze kell a múltból tanulni, tudni kell, honnan jöttünk, és a szemünk előtt ott kell lebegnie a távlati célnak is, de a jelenben kell dolgozni és örülni annak, amit már elértünk. A sikernek ez egy fontos titka.

A válogatottnak van még két idegenbeli mérkőzése. Hogyan készíti fel a fiúkat?

- Nyilván a két vesztes meccs után a levertség volt a jellemző, de azért voltak pozitív megszólalások is. Ehhez annyit szeretnék hozzátenni, hogy a hátralevő meccseken már csak nyerhetünk.

Az esélytelenek nyugalmával indulunk?

- Majdnem, de az esélytelenek nyugalmában benne van az esélytelenség. Inkább úgy fogalmazok: a fiúknak azzal a meggyőződéssel kell a pályára kifutniuk, hogy ott mi semmit nem veszíthetünk, viszont mindent megnyerhetünk.

„Lacikám, örülök, hogy itt vagy!”

Kereken húsz éve dolgozik a labdarúgó-válogatottnál Eisemann László. Az FTC-nél és a nemzeti csapatnál is masszőrként tevékenykedő „Ejzi” nemcsak a lábakat, hátakat, kezeket gyurmázza, hanem sokszor a játékosok lelkét is. „Olyan a viszonyom velük a táborban, mint apának a fiúval. Sokszor húznak engem ők, hogy azóta nem jutunk ki világbajnokságra, amióta én a válogatottnál vagyok. Erre én meg mindig csak annyit mondok, hogy az baj, mert még húsz évig biztosan csinálom” – mesélte a Heteknek a Ferencvárosnál nagy tiszteletnek örvendő szakember. „Én itt, az FTC-nél vettem észre, hogy egy-egy vereséget az angol játékosok teljesen másképpen dolgoznak fel, mint mi, magyarok. ők már másnap fütyörésznek, dalolásznak, készülnek a következő meccsre. Pedig még én is letargiába esem sokszor napokig, de mit tegyek? Magyar vagyok”– mondta. Eisemann a két csapatnál zajló munkát sokszor csak nagy áldozatok árán tudja összehangolni, a nemzeti csapat mégis fontos az életében. „Sok generációval dolgoztam már együtt, elég, ha Détáriékat vagy Illés Béláékat említem.  
A mostani játékosok már mások kicsit. Régebben több volt a zrika, az ugratás, például a játékosokat nekem kellett reggel ébresztgetni…” – viccelődött a masszőr, aki hozzátette: „Jó látni, hogy itt a válogatottnál a játékosoknak többségében kiegyensúlyozott magánélete van. Ez segíti a teljesítményt. Hajnal Tomi vagy éppen a Gera Zoli: nekik ott van már a ház, a család, a gyerek, ez nagy öröm.”
A svédek és a portugálok elleni mérkőzésre való felkészülést megzavarta Bodnár László esete, aki halálra gázolt autójával egy biciklistát.
A halálos kimenetelű baleset mély letargiába ejtette a válogatott védőjét. „Amikor aztán végül mégis megjött a táborba, tudtam, hogy most nem kell sokat beszélni hozzá. Láttam, hogy milyen felszabadulttá vált, amikor csak annyit mondtam neki: Lacikám, örülök, hogy itt vagy!” – fejezte be Eisemann. (H. S.)

Olvasson tovább: