Kereső toggle

A magyar vízilabda titkai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Elvertek bennünket, jól elvertek bennünket” – így sajnálkozott Terry
Schröder, az amerikai férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya a
Washington Postnak nyilatkozva, miután csapata – a lap megfogalmazása szerint –
elsüllyedt a magyarok elleni olimpiai fináléban. Bár a sikert nem kell
magyarázni, érdemes elgondolkozni, vajon mi áll a magyar válogatott történelmi
teljesítménye mögött.

Sajnos ritkán látni magyar sportolók ellenfeleinek arcán olyan döbbenetet,
mint az olimpiai férfi vízilabdadöntő harmadik és negyedik negyedében. Az
amerikaiak a mérkőzés előtt hangoztatták ugyan, hogy erős a védelmük, nehéz őket
megverni, a medencében azonban a nemzetükre olyannyira jellemző magabiztosság,
lelki tartás sokkal inkább volt a mieink sajátja – és ezt üdítő volt látni ezen
az olimpián.

„Magyarország lenyűgöző teljesítménnyel nyerte meg sorrendben harmadik
aranyérmét; az amerikaiak 14-10-re vesztettek, de 1988 óta első ízben szereztek
érmet” – így értékelt a mérkőzés után a Washington Post. A lap szerint az egész
világ fantasztikusnak tartja Kemény Dénes csapatának teljesítményét. „A vízipóló
Magyar-országon olyan, mint nálunk az NBA (észak-amerikai kosárlabda-bajnokság)
(...) ez az ő nemzeti sportjuk, ezt mindenki látja, ez nyilvánvaló, nagyszerűen
játszanak” – mondta Merrill Moses, az amerikaiak kezdő kapusa.

Ez utóbbi megállapítást a számok is igazolják: az elmúlt 25 olimpián 9
alkalommal gyűjtöttük be az aranyat vízipólóban – ezzel magasan mi vagyunk a
legeredményesebbek. Az utóbbi 12 évben pedig – Kemény Dénes vezetésével –
összesen 10 nemzetközi bajnoki címet nyertek a fiúk. Nem csak az eredmények
alapján vagyunk a sportág „braziljai”: többek között a pekingi döntő is igazolta
azt az általános véleményt, miszerint a magyarok játszák a legszebb vízilabdát.
És még egy hasonlóság a foci királyaival: nálunk sem lehet úgy összeállítani egy
válogatottat, hogy a kimaradókból ne lehessen még egy hasonló képességű gárdát
kreálni.

Ezúttal többek között Fodor Rajmund és a Steinmetz-fivérek is itthonról nézték a
társakat, ennek ellenére – és nagy érettségre és alázatra vall – nem
„hisztiztek”. Steinmetz Ádám olimpiai bajnokként sajnálta ugyan, hogy ezúttal
nem lehetett ott az ötkarikás játékokon, ám lapunknak készséggel kommentálta a
többiek sikerét. „Nem szabad elfelejteni, hogy két győztes olimpiai döntő volt a
srácok háta mögött, ami óriási előnyt jelentett. Igazából sokunkat
gyerekkorunktól kezdve a győzelemre neveltek. A testvéremmel például
kiskorunktól kezdve az olimpiai cím volt a vágyunk” – magyarázta Ádám, akinek
édesapja is neves vízilabdázó volt. A példa most is ragadós: mint a center
mondja, a 2000-es sidney-i olimpiát követően hatszor annyi gyerek kezdett
vízilabdázni Magyarországon, mint azt megelőzően. „Nem hiszem, hogy gond lesz az
utánpótlással” – jegyezte meg.

Szécsi Zoltán, a válogatott immár háromszoros olimpiai bajnok kapusa azt emelte
ki, hogy önbizalmuk nem az önhittségre, hanem komoly, kipróbált tudásra épül.
„Nyugodtan mondhatom, hogy 13 olyan zseniális vízilabdás jött össze ebben a
csapatban, akik nemcsak magukban, hanem egymásban is hittek” – mondta a
klasszis, aki ezen kívül az alázatot, a kitartást és az odaadást nevezte meg,
mint a sikerhez szükséges alapvető tulajdonságokat. Példaként említette, hogy
Benedek Tibor az olimpia harmadik mérkőzésétől részleges bokaszalag-szakadással
játszott, miután belelépett egy gödörbe. „Iszonyatos fájdalmai lehettek, de
odatette magát, mintha mi sem történt volna” – mondta Szécsi. Azzal
kapcsolatban, hogy a háromszoros olimpiai bajnoki cím után még mi motiválja, úgy
fogalmazott: „idáig csak az tud eljutni, aki minden meccsen nyerni akar, és maga
a győzelem jelenti számára a célt”.

A vízilabda-iskolát vezető, nem mellékesen olimpiai bajnok Csapó Gábor szerint a
siker hátterében elsősorban az áll, hogy a vízilabda kultúrája nálunk generációk
óta átadódik. „A pólósok 7-8 éves koruktól, amikor először lemennek az uszodába,
a kabinostól az úszómesterig mindenkitől azt hallják, hogy mi vagyunk a
legjobbak. Úgy nőnek fel, hogy eszükbe sem jut, hogy ki lehet kapni. Ezzel
szemben mondjuk egy focista egyfolytában azt hallja, hogy már 20 éve nincs
olyan, hogy magyar labdarúgás” - fogalmazott Csapó. A sportágban az átlagosnál
több – családi hagyományt továbbörökítő – testvérpár szerepén túl azt is
kiemelte, hogy a vízipólós közeg „fejben” is pozitívan hat a sportolókra. „Félre
ne értsen senki, de az uszodában felnőve nálam soha nem az volt a kérdés, hogy
szerezzek-e diplomát, hanem az, hogy milyet. Úgy látom ez a mai napig így van” –
illusztrálta állítását.

A sportág jövőjével kapcsolatban Csapó úgy véli, fel kellene gyorsítani a
játékot. „Az emberek ma sztárokat akarnak látni, akik akár 10-12 gólt is lőnek
egy meccsen. Az ezt elősegítő szabályváltozások jót tennének a pólónak. Ilyen
lehetne a labda méretének csökkentése, ugyanis jelenleg csak a kivételes
adottságú játékosok tudják technikásan kezelni. Olyan ez, mintha fociban a 46-os
lábméret lenne az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy valaki kiemelkedő
teljesítményt nyújtson” – mondta a szakember.

Olvasson tovább: