Kereső toggle

Egy igazi műkorcsolyázó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szubotics Mariann

A férfiak műkorcsolya-küzdelme után orosz himnusz csendült fel: Jevgenyij Pljusenko fergeteges kűrjével megszerezte a gyűjteményéből hiányzó olimpiai aranyérmet Torinóban. 

A műkorcsolya jelen állása szerint Pljusenkónak nincs ellenfele. Őt azonban zavarja, hogy sokan csak az érmeket látják, azt azonban nem, ami a siker mögött van. 

E rendkívüli tehetség 1982-ben született Kabarovszkban, szegény vasutas család gyermekeként. A szibériai klíma miatt a kisfiú hónapokat töltött a kórházban kétoldali tüdőgyulladással. Ezért az enyhébb éghajlatú Volvográdba költöztek, ahol elkezdett felépülni, és ennek érdekében szülei négyévesen beíratták korcsolyázni is. „Sok megpróbáltatásban volt részem: gyakran elestem, sokat sírtam, de az edzőm biztatott, hogy ne törődjek azokkal, akik kinevetnek, mert ha keményen dolgozom, én leszek a legjobb” – emlékszik a kezdetekre.

Hétévesen nyerte meg első aranyérmét a Crystal Korcsolya Versenyen. 1993-ban bezárták a volvográdi jégcsarnokot, és úgy tűnt, vége korikarrierjének. Ekkor edzője összehozta egy barátjával, Alekszej Misinnel, és így került Szentpétervárra, ahol új trénere apai szeretettel vette körül. Pljusenko nem felejtette el, honnan jött, és mennyit köszönhet edzőjének: amióta világhírű lett, több kedvező ajánlatot is kapott, de ő nem hajlandó megválni Misintől, és külföldre sem akar menni: szereti lakhelyét, és hazájának szeretne érmeket szerezni.

A kezdeti korszak azonban kemény terheket rótt a tizenegy éves gyerekre: egyedül egy idegen városban, tömegszálláson, ezerhétszáz kilométerre a családjától. „Ezt az időszakot szívesen kitörölném az emlékezetemből, de tudtam, hogy ha már itt vagyok, azt a sok-sok áldozatot, amit a családom hoz értem (édesanyám másodállást vállalt, utcák aszfaltozásához vették fel!) minden erőmmel meg kell szolgálnom” – vallotta. Fiatal kora ellenére emberfeletti erőfeszítéssel dolgozott. Tizenkét évesen már az összes tripla ugrást meg tudta csinálni, az első négyfordulatos ugrást tizennégy évesen mutatta be. De olyat akart tudni, amire senki más nem képes, így kezdte gyakorolni azt a híres Biellmann-piruettet, amely mára a védjegye lett.

„Amikor megmutattam a Biellmannt, a többiek fellöktek, féltékenyek és irigyek voltak rám, és nem is sejtették, hogy ez a forgás mekkora fájdalommal jár, és a mosolyom mögött milyen kínokat élek át” – nyilatkozta egy ízben.

1998-ban a milánói Eb-n egy bravúros programmal második lett, aztán a vb-n harmadik helyet szerzett. Mindenkit ámulatba ejtett, ahogy a „kölyök” minden idegeskedés nélkül szórja a négy- és háromfordulatos ugrásokat – elképesztő lépéssorozatokkal megspékelve –, mintha a világ legkönnyebb feladata lenne. 

Tizenhét évesen egy másik álma is beteljesedhetett: Szentpéterváron vásárolt két lakást, egyet nővérének, egyet szüleinek – sikereinek köszönhetően azóta is gondoskodik róluk. Tavaly megnősült, hobbija az erdőjárás és a golf.

Rengeteg sérülést szenvedett eddigi pályafutása alatt, sokszor csak fájdalomcsillapító injekciók segítségével tud jégre lépni, de a szüntelen fájdalmak ellenére úgy fut ki a jégre, mintha sétálni menne a Nyevszkij sugárútra: lazán és szabadon. A 2001– 2002-es olimpiai szereplését, amelyet komoly sérülések hátráltattak, így kommentálta: „Amikor a csúcson voltam, az ellenfeleim és a barátaim köszöntek nekem, a szemembe néztek – amikor sérült voltam, és visszaléptem, mindig eltűntek. Ez jobban fájt minden kudarcnál. Egy sportoló életében lehetnek visszaesések, kemény munkával és alázattal azonban mindent el lehet érni. Magammal nem tudok kompromisszumot kötni: ha valami nem sikerül, elmegyek a végsőkig, és harcolok.”

Olvasson tovább: